Jó szabály az időzóna-eltolódás (avagy magyarul jetlag) kezelésére, hogy az ember fia fennmarad az aktuális ország estéjéig, akármennyire is ragad le a szeme, és a helyiekkel együtt fekszik le. Ezt szerencsére Csücsök is tudta teljesíteni, és aludt is reggel ötig, de engem már négykor kidobott az ágy. Még két nap volt, mire átálltunk az új ritmusra, pedig nyugat felé utazva talán könnyebb a dolog. Szerintem egyszerűbb magamat meggyőzni, hogy maradjak ébren hajnali kettőig, mintsem hogy feküdjek le az éjszakai alvásra már délben.
Az első teljes napi program Tulum meglátogatása lett (beszámoló itt), ami nekünk régi ismerős volt, mint az első héten programjaiból gyakorlatilag minden. Idegenvezetés lett a fő profilunk.
Sajnos közben leszakadt az ég egy körre, és kénytelenek voltunk a fák alatt menedéket keresni, aztán hamarosan újra szikrázóan sütött a nap, és megállapítottuk, hogy még mindig menőn néz ki a szirteken elterülő maja palota, és a mindenhol héderező iguánák is jópofák.
Ezúttal még koatit is láttunk, és az ormányosmedvék egyszerűen jópofák. Magasba tartott farok, szociális viselkedés, fotogén pofázmány, olyanok körülbelül mint a kóbor macskák, csak sokkal fotogénabbak. Kicsit csodálkoztam is elsőre, hogy vadállatok mit is keresnek a második legsűrűbb turistalátványosság közepén, aztán észrevettem a kupac kaját kiszórva a földre, ami mindent megmagyarázott.
Hazafelé, pont úgy mint legutóbb, megebédeltünk a Tevés étteremben, mindenféle halas finomságokat. Az egyik tipikus helyi kaja, a ceviche, ami mindenféle ecetben pácolt nyers halakból és tengeri herkentyűkből áll. Rögtön ki is rendeltünk három tálat, és pont úgy mint én, az új versenyzők is javarészt lepattantak már a közepes adagról is.
Emésztés jegyében a Gran Cenoteban csobbantunk.
Mi Mexikón belül a Yucatán félszigeten kolbászoltunk most, ami egyetlen hatalmas mészkő síkság. Van valami elmélet, hogy a dinókat kiirtó Chicxulub meteor is segített felgyűrni az egészet. Akárhogy is történt, pár száz millió éve a tengerfenék átképezte magát szárazfölddé errefelé.
Erre nem igazán esőerdő települt, hanem egy száraz esőerdő, ha ennek a fogalomnak egyáltalán van értelme. Olyan sűrű, hogy nem lehet átlátni rajta, de inkább tüskés és az igazi dzsungelnél kettővel kevésbé nedves. Papagájok és egyéb csőrös jószágok bőven előfordulnak, és koatik meg marák is cirkálnak az aljnövényzetben.
A part mellett sós mocsarak, mangrovék foglalnak el hatalmas területeket, tele vízimadarakkal. A szárazföld belsejében viszont az édesvíz kincs. Folyók nem nagyon vannak, viszont föld alatti tavak annál inkább.
Ezeket a víznyelőket spanyolul cenote-nek hívják, és fantasztikusan néznek ki. Vagy úgy alakulnak ki, hogy az enyhén savas eső egyre többet és többet mar ki a mészkőből, ahogy utat keres magának lefelé, vagy pedig a mangrovék, amik sót vonnak ki a tengervízből, ezt a sót koncentráltan a talajba pumpálva alulról felfelé bontják a kőzetet.
A felfelé és lefelé menő járatok találkoznak, összeérnek, szétválnak, és a síkság alatt hatalmas barlangrendszer alakult ki, tele édesvízzel. Ahol már túl sok sziklát elmosott a víz, ott bizony beomlik a barlang, és hozzá lehet férni. Körülbelül két sarkonként megtörténik ez a dolog, úgyhogy a fő út tele van „cenote jobbra” táblákkal.
Ezek mind magánkézben vannak, és a tulajok annyit kérnek el a belépőért, amennyit nem szégyellenek. Régen mexikói parasztok nyomorult haciendái voltak itt, aztán rájöttek, hogy a turisták irtózatos összegeket hajlandók fizetni azért, hogy a marhaitatóban fürödhessenek, így hát profilt váltottak. Például Dos Ojosban három év alatt hatvan százalékkal emelték a belépő árát.
Ez sajnos az infrastruktúra fejlesztésével nem járt, nagyobb tévére és nagyobb autóra költik, vissza nem forgatják egyáltalán. Az öltöző, a vécé, mind olyan, amit a lehető legkevesebb erőfeszítéssel fel lehetett húzni, de még odáig sem jutottak el, hogy legyen egy kávézó ahol a pózolgató hölgyikéknek túlárazott frappucinókat árulnának, vagy lenne egy weboldal minimál információkkal, miszerint hogy jutok el oda, és miért pont ide mennék, és nem a másik húsz cenote bármelyikébe.
Ilyen, amikor az árus nem ismeri a közönségét.
Ezekből a víznyelőkből hármat látogattunk meg a következő pár napban.
Gran Cenote két lyuk egymás mellett, amik között át lehet úszni a föld alatt, miközben a fejünk felett denevérek cikáznak és körülöttünk teknősök úszkálnak. A tekiket tuti, hogy telepítették. Ez az egyik legárnyékosabb is, és mint ilyen nagyon jó a leégés elkerülésére.
Dos Ojos szintén két nagy és mély lyuk, de itt csak a búvárok tudnak átúszni köztük. Ez is elég árnyékos, nagyon szép, de veszett drága.
Cenote Azul nagyon sekély, és inkább mexikóiakkal van tele, ami külön móka faktor. A száz kiló fölötti apukák és anyukák, akik mentőmellényben csúszkálnak a térdig érő vízben, mindig viccesek. Itt be lehet ugrani nagyjából három méter magasból az egyetlen pöttynyi mélyvízbe, és találtunk egy kis sziklaszorost, ahol a gyerekek feje éppen átfért a víz felett, és így lett egy rejtett kamránk. És ez négy éves korban egy fontos fegyvertény.
Galéria alant
Egy másik nap Mujil falujában emeltük a vérnyomásunkat. Itt is jártunk már korábban, kellemes kis romocska, mangrovén átvezető emelt sétánnyal, és aztán egy akkora lehúzással, amire szavak nincsenek. Amikor három éve személyenként 600 pesot kértek egy másfél órás csónakázásért, már akkor sem tudtunk se köpni se nyelni, de ezt most felemelték kerek ezer pesora. Egy mexikói munkás bére kétszáz peso naponta a vidéken, mi nyolcan végülis ötezerben állapodtunk meg velük.
Amúgy a mangrove csatornában lebegés egy nagyon jó élmény, és ha a Tiszán kínálná valaki ugyanezt tízezer forintért, akkor simán befizetnék. De mexikói viszonyokban a puszta pofátlanság vérlázító. Béreltünk már fel embert autóval, hogy egész nap fuvarozzon minket összesen ezerötszáz pesoért, és az egy tizenkét órás kirándulás volt.
Madár is jött szembe egyszer-kétszer, lehetett próbálkozni suhanó hajóból pontos célzással. Nekem meglepő volt még, hogy volt gólya is, egyáltalán nem vártam erre a kontinensre.
Galéria alant
Kacsa és én kétszer is búvárkodtunk, arról majd mesélek egy külön bejegyzésben, közben a velünk nyaraló másik család elvitte Csücsköt mindenféle helybeli magán-állatkertekbe. (NemSün pedig otthon pihente ki csöndben és nyugalomban a nyaralás fáradtságait)
Eléggé billegnek ezek a helyek az állatkert és a cirkusz határán. Az egyikben krokodilok, a másikban félig-meddig idomított majmócák vannak (meg persze rengeteg egyéb állat is). Egyrészt elvileg a hatóságok által elkobzott vadállatok menedékeként hirdetik magukat, másrészt nagyon „effendi itt a veszélyes állat, fogd meg és mosolyogj a kamerának”.
Szerintünk nem teljesen kóser bekötözött szájú kiskrokodilokat gyerekek kezébe adni, meg az se biztos, hogy a kígyónak olyan jó, ha napi ötven turista nyakába akasztják egy-egy instagramos mosolyhoz. Arra is van egy tippem, hogy mi történik azzal a kismajommal, aki nem elveszi a turista fejére rakott szotyit, hanem fülönharapja mondjuk.
Mindkét helynek nagyon színes-szagos honlapja van, ami „életreszóló élményeket” és a „vadállatokkal testközelből ismerkedést” ígér, de ami végleg kiverte nálunk a vészcsengőt, hogy csak és kizárólag USD-ben adták meg az áraikat, és nem voltak szívbajosak. Az árképzés úgy van kialakítva, hogy a gyerekek ingyenesek, és persze roppantul élvezték, elvoltak egymással, és a barátaink voltak olyan kedvesek, hogy a mi csemeténket is magukkal vitték, tehát a mi lelkiismeretünk legalább annyiban tiszta, hogy tőlünk egy fillért sem kaptak.
Persze ha már tengerparton nyaralunk, két délelőttöt ott is eltöltöttünk, pusztán a gyerekek miatt. NemSün és én már Thaiföldön megállapítottuk, hogy tiszta szívünkből utáljuk a homokot, félünk a leégéstől és semmi kedvünk úgy úszkálni a tengerben, hogy nincs rajtunk békatalp és búvárszemüveg. De a családjáért az ember néha kénytelen áldozatot hozni, Csücsök imádja a pancsolást.
A mérnökemberek persze elszabadultak, és teljes lelkesedéssel homokoztak, komplett erődrendszert kiépítve reggel kilenc és tíz között, utána pedig taktikai visszavonulást hajtottunk végre a közeli fagyizón keresztül.
Szintén gyerekes program volt az akumali lagúnában úszkálás. Itt már két társaság is rátelepült ugyanarra a természetvédelmi területre, és sajnos a rosszabbikhoz sétáltunk be egy csobbanásra, de annyi baj legyen. Az volt csak a különbség, hogy itt lepukkantabb volt a vécé és nem volt jó kis mini-éttermecske. Maga a lagúna pont ugyanaz, mint három évvel korábban, gyönyörű táj, ahol keveredik az édes és sós víz, illetve pont hogy nem keveredik, hanem két egymástól elkülönült réteget alkot, ami tulajdonképpen tök menőn néz ki.
Vannak érdekes halacskák is benne, főleg ha az ember kijut az úszni nem tudó mexikóiak által beevickélhető egységsugarú körből. Mi békatalppal és saját maszkkal kerestük, hol tudunk a lagúna különböző ágai között átbújni a víz alatt, és kiúsztunk a nyíltabb tengerre is (bár ez utóbbi igazából dögunalmas volt).
Galéria alant
Csücsök apja hátába kapaszkodva vitette magát vízisí üzemmódban, és lelkesen pancsikolt. Az úszószemüveg használata még nem ment, de majd összejön az is, lesz a gyerekből még lelkes búvár!
Összességében Playa del Carmen még mindig egy fura állatfajta, egy hét pont elég volt belőle, hogy megint rácsodálkozzunk Amerikaország mexikói kiadására. Úgy, hogy hónapokat éltünk a felföldek közepes városaiban, ahol az összes turista belföldi, és a pár kósza külföldi vagy expat, vagy hosszútávon utazó világkósza, lett egy jó elképzelésünk arról, hogy is néz ki egy mexikói város, és ezután nagyon életidegen a bömbölő zene, az éttermekbe berángató pincérek és az USD-ben kiírt árak.
Két világ van itt egymástól egy leheletnyire. Csak egy utcával arrébb visszazökkenünk a műanyag székes kis kifőzdék világába, és a szombat esti zsibvásáron se nagyon beszélnek angolul az árusok. Van aki százdollárokat fizet ki, hogy az amerikaiak által üzemeltett cenoteban ússzon egyet, pedig pont ugyanolyan gyönyörű a mellette levő, ami konkrétan tizedannyiba kerül.
Létezik itt egy párhuzamos valóság, azoknak akik annyira sem mernek kimozdulni a komfortzónából, amit egy átlagos horvátországi nyaralás jelent, és ez valahol szomorú.
