A keleti parton az utolsó szigetünk Ko Tao (Koh Tao) volt, a Teknőcsziget. Teknősöknek nyoma sincs száz kilométeres körzetben, de a legenda szerint az első thai hajóst, aki felfedezte a szigetet, egy teknősre emlékeztette a láthatárról. A helyiek szerint nagyon be lehetett szívva az ürge, mert ezt az élményt, azóta egyetlen hajósnak sem sikerült reprodukálnia. Ko Tao a három keleti parti „nagy” sziget közül a legkisebb, huszonkevés négyzetkilométer csak. Egyetlen dolgot lehet itt csinálni, de abban világelsők: búvárkodni. Állítólag az egész világon itt a legolcsóbb lerakni a búvárvizsgákat, egy román lány állította ugyan, hogy Kolumbiában valahol hasonló az árszínvonal, de nem igazán hittünk neki. Legalább ötven búváriskola van a szigeten, köztük a világ legtöbb búvárjogosítványát kiállító intézmény is. Emiatt az árak alacsonyak, a minőség pedig magas. A legtöbb diák ugyanis nem csak egy tanfolyamra jön, hanem többre, és simán elvándorolnak máshova, ha valami nem tetszik.
Mi egy napot csak a lehetőségek felmérésével töltöttünk, de úgy tűnt, hogy mindenki pontosan ugyanazt árulja (ami nem meglepő, hiszen a tananyag nemzetközi sztenderd), ugyanannyiért. Az a néhány hely, ami 9000 peták helyett 8000-et kért, gyanús volt, végül kiválasztottuk a legmeggyőzőbbet, és a második ko taoi napunkon nekiláttunk az Open Water Certificate megszerzésének. Innentől, akinek van már pár merülése nyugodtan a post aljára görgethet, nekik nem fogok újat mondani.
Ahhoz, hogy valaki teljes értékű búvár legyen két vizsgát kell letenni. Az Open Water, vagy OW megtanít, hogyan használd a felszerelést, hogy rakd össze, szedd szét, tisztítsd meg; összefoglalja a veszélyeket és szabályokat, begyakoroltatja, hogy mit kell tenni az alapbaleseteknél, ha elveszted a maszkod, ha elhagyod a lélegzőcsutkád (regulátor), vagy ha elfogy a levegőd, és hogyan tudod a társadat (buddy a terminológia) segíteni, ha bajba jut. Megtanítja a 20-30 alap kézjelet is, ugyanis búváréknál nincsen pofázás, csak kalimpálás. Elvileg két OW-vel rendelkező búvár kettesben merülhet 18 méterig bármilyen felügyelet nélkül, de ez azért nem ajánlott.
Az Advanced kurzus megmutatja mik a nitrogén narkózis tünetei, és mit kell ilyenkor csinálni, tartalmaz békaláb (fin) technikákat, víz alatti navigációt, búvár számítógép használatot, és minden olyasmit, ami kell ahhoz, hogy de facto merülhess magadban, immár elvileg 30 méterig.
Az OW három és fél napos, és négy merülést tartalmaz, az Advanced két napos, 5 merüléssel, amiből az egyik éjszakai. E két vizsga után még rengeteg, de tényleg rengeteg specializáció van, amiket egymástól függetlenül meg lehet szerezni: éjszakai búvárkodás, barlangi búvárkodás, víz alatti fényképezés, Nitrox használat extra mély merülésekhez, víz alatti ökológia, mentőbúvár tanfolyam, tökéletes lebegés, szóló merülésekre felkészítés, felszerelés karbantartó tanfolyam, túravezetés, tréner tanfolyamok etc etc.
Ko Tao-n az OW 9000 bahtba kerül, ez valahol 214 euró körül van. Megnéztük a maláj és az indonéz árakat, mindenhol egyértelműen több volt ennél, ráadásul a Lonely Planet oldalakon át áradozik a magas minőségről. Mivel ez a sziget termeli a legtöbb OW vizsgát a világon, elég keményen ellenőrizve vannak, szemben egy isten háta mögötti maláj búváriskolával. Az összes oktató anyanyelvi szinten beszél angolul, a legtöbben ausztrálok vagy amerikaiak. Nekünk egy francia-kanadai oktató, Charles jutott, aki elképesztő jó munkát végzett, végig rendkívül biztonságban éreztük magunkat, humorral, hozzáértéssel, türelemmel tanított. Ha bárki arra jár, akkor a Big Blue Diving iskolából Charles-t és Ross-t ismerjük, és mindkettejüket nyugodt szívvel ajánljuk.
Búvárosztály
Húsznál is több búvárszervezet tartozik a világszervezet ernyője alá, és a vizsgák anyaga ugyanaz mindenhol, akár a brit BSAC-nál, a NAUI-nál, vagy a PADI-nál rakod le, és ezek egymást kötelezően kölcsönösen elismerik, olyan szinten, hogy ha egy NAUI OW-vel beállítasz egy PADI iskolába, akkor az Advancedet kérdés nélkül lerakhatod náluk. Az összes oktatónk többször is iskolát váltott, tényleg nem számít, hogy ki melyiket választja. Ezt azért fontos megjegyezni, mert a szigeten több iskola is az SSI rendszer felé terelt minket. Ettől ódzkodtunk eleinte, mert csak a PADI-ról hallottunk eddig, de alapos kutatás alapján arra jutottunk, hogy semmi, de semmi különbség nincs a kettő között, az SSI kicsivel kevésbé kapzsi, mint a PADI ezért egy picit olcsóbb, és az SSI oktatóknak kicsit több szabadságuk van a kurzus alatt, a PADI percről percre megköti a kezüket. Lényegében az SSI-t néhány olyan dive master alapította, akiknek mindene tele lett a PADI-val. Külön érdekesség, hogy PADI tanfolyamon nem lehet használni (elvileg) a „halál” illetve a „súlyos sérülés” kifejezéseket.
Ebben van valami logika, mert nem jó, ha egy első merülő bepánikol, de rossz is, mert a búvárkodás igenis veszélyes móka, ha az ember hülyeségeket csinál. Lényegében két szabály van, mindkettő a felemelkedéssel kapcsolatos: gyere lassan, és soha, de soha ne tartsd vissza a lélegzeted. Ha gyorsan jössz felfelé, akkor a szöveteidben oldott nitrogén nem tud visszajutni a tüdődbe, és buborékokat képez a testedben. Jobb esetben a bőröd alatt lesznek kis nitrogénbuborékok, amik kegyetlen fájdalmasak, de nem halálosak, de ha az agyadban vagy a szíved környékén jelenik meg egy, akkor jóéjszakát lehet kívánni. Ez a dekompressziós betegség, vagy a deko, az egyetlen kezelési módja, ha egy elbaltázott feljövetel után azonnal a legközelebbi dekompressziós kamrába rohannak veled (már ha van ilyen) ahol nagy nyomás alatt négy-öt órán át többé-kevésbé tiszta oxigént lélegzel, és ez vagy segít, vagy sem. Erre kell a búvárbiztosítás, mivel egy ilyen kezelés Egyiptomban például szolid kétmillió forintba kerül.
Nemo a csalánosban
Ha valaki visszatartja a levegőt az még rosszabb, ugyanis tíz-tizenöt méter mélyen két-háromszor annyi levegő van a tüdőbe zsúfolva, mint tengerszinten, és ha az ember vesz egy mély levegőt, majd rakétaként a felszínre tör, akkor pontosan ugyanaz történik a tüdejével, mint egy túlfújt lufival: kidurran. Ennek vannak enyhébb és súlyosabb fokozatai, de semelyiket nem akarja senki kipróbálni. Nem bonyolult elkerülni egyiket sem: ki kell fújni a levegőt emelkedés közben, akkor is, ha már egyáltalán nincs.
18 méterről, ha hirtelen egyszerre eszi meg a cápa a búvártársad és az oxigénpalackod, akkor is fel tudsz jönni 2 perc alatt szépen lassan, anélkül, hogy dekot kapnál. Nem szabad pánikolni és folyamatosan, nyugodtan lélegezni kell, és nem lehet semmi baj.
A meglepően sok elmélet és házi feladat mellett, már az első teljes napon nekiláttunk a sekélyesben pancsikolásnak (ennek örömére le is égtünk egy kicsit, mert az az oxigénpalack, ami 30 méteren negyven percig se jó, fél méteren három óráig elég), gyakoroltuk a maszk eldobását és visszaszerzését, a partnerrel légcserét, és az összes többi nyalánkságot, amit az utolsó napon 18 méteren kellett elismételni.
A búvárfelszerelés hat fő komponensből áll: maszk, békaláb, levegő palack, súlyok, BC, és regulátor. Ebből az utóbbi kettő szorul magyarázatra. A BC a Bouyancy Control rövidítése: ez az a mellény, amit minden búvár visel. Mivel az emberi test a felszínen szeret lebegni, nem pedig a mélyben, ezért a felhajtóerő ellensúlyozására súlyokat viselünk. De a nyomással az ember sűrűsége is változik (a hús és csontok lényegében összenyomhatatlanok, nem sikerült még embernek olyan mélyre jutnia, hogy zavaró lett volna), de a tüdőben a levegő nagyon is változó. Ráadásul néha emelkedni, néha süllyedni akarunk, lehetőleg mindenféle kalimpálás nélkül, hiszen az csak megerőltető, ergo pazarolja az értékes levegőt. A BC egy nagy mentőmellény, amit akár a tankról, akár szájjal fel lehet fújni. Ha süllyedni akarunk, kiengedjük a levegőt, ha emelkedni akarunk… nos akkor is kiengedjük a levegőt, de közben kalimpálunk a lábunkkal fölfelé. Ugyanis a levegővel emelkedés öngerjesztő folyamat, ahogy mész magasabbra úgy tágul a levegő a BC-ben, tehát egyre gyorsabban emelkedsz, és ezt mindenáron el akarjuk kerülni. Viszont ha felszínre érsz, akkor azonnal fel kell fújni maximumra: sok búvár halt már meg úgy, hogy egy baleset után felért a felszínre, de visszasüllyedt. A BC-vel legtöbbet a mélyben játszunk, nem könnyű finoman beállítani, azt a levegőmennyiséget, aminél minden belégzéskor nagyon kicsit emelkedsz, minden kilégzéskor nagyon kicsit süllyedsz. Ha sikerül ezt az erőfeszítés nélküli lebegést elérni, akkor rengeteg levegőt meg tudsz spórolni, azzal hogy nem dolgoznak az izmaid.
Felszerelést hordozó búvárszállítók
A felszerelés utolsó darabja a regulátor. A tankban teletöltve 200-230 atmoszféra nyomás van, nyilvánvalóan nem ezt szeretnénk letüdőzni. A regulátor két lépésben hozza ezt le a környező víz nyomására (1-4 atm.) A regulátor kapcsolja össze a BC-t a tankkal, és innen ágaznak le a műszerek is, amik a hátralevő levegőt mutatják.
Az első, gyakorló merülést két tizenkét méteres, és két tizennyolc méteres követte, és ahogy egyre magabiztosabbak lettünk, úgy lett egyre jobb és jobb móka a búvárkodás. Ko Tao nem véletlenül ilyen búvármekka, kilenc első osztályú korallzátony és tenger alatti hegy övezi a szigetet. Vannak vízalatti kémények, ahol be lehet bújni 18 méteren és kiúszni 6 méteren, korallfolyosók, és elképesztően, hihetetlenül gazdag élővilág. Szavakkal nem lehet leírni az élet sűrűségét, ami körbevett minket. Minden pillanatban halak százai, ha nem ezreit láttuk, soktucatnyi fajtából. És ezek csak a halak! Tengeri uborkák, kígyók, ezerszínű férgek, puhatestűek, rákok és garnélarákok mindenfelé, ha az ember tudja, hogy hova nézzen.
Láttunk rájákat, murénákat, hatalmas és apró halakat, rákokat. Sajnos négy merülés nem elég mindenre, csak három helyen jártunk a kilencből, de határozottan vissza fogunk még térni ide, és ha lehetőség adódik az utazás során, akkor fogunk még merülni bőven.
Sajnos a legutolsó merülés után fél órával NemSün füle iszonyatosan fájni kezdett, a helyi kókler orvoshoz rohantunk, aki kijelentett, hogy igazából nem lát bele a fülébe, de vagy berepedt a dobhártyája, vagy csak kapott egy bakteriális fertőzést. Mivel összesen ez a két lehetséges magyarázat áll rendelkezésre komoly fülfájdalomra, nem jutottunk sokkal előbbre, de a fantasztikus diagnózisért cserébe legalább elkért 11 eurónyi bahtot. A búvár oktatókkal átbeszélve a dolgot, arra jutottunk, hogy semmiképpen nem lehet berepedt dobhártya, azt a vízben már éreznie kellett volna, ezért antibiotikummal, fülöblögetéssel, köptetőkkel kezdtük kezelni NemSünt, akinek az állapota két napon át csak rosszabbodott, és a fájdalom csak fokozódott már-már elviselhetetlen szintre, miközben rettenetes mennyiségű sárgás trutyi fojt a jobb füléből. Szerencsére a negyedik napra javulni kezdett az állapota, remélhetőleg talpra áll hamarost. Amíg még nem volt annyira rosszul, csak nem volt vízálló, elmentem egy sziget körüli pipás körútra.
Búvárkodás után kicsit féllábú érzés maszkkal és pipával kalimpálni a felszínen, de így is fantasztikus élmény volt körbejárni öt különböző öblöt és mindenhol lubickolni egy órácskát. Ennek mellékhatásaként leégett a vádlim és a lapockám, azon részeim, amik még nem kaptak napot, de ez benne volt a csomagban. Itt találkoztam egy cápával is, életem első vad cápája. Másfél méter hosszú, meglepően vastag dög volt, aki alattam öt méterrel körözött, a feneket kutatva. Fajtáját tekintve Feketeúszójú Szirticápa volt, angolul Black Tip Reef Shark, egy teljesen ártalmatlan fajta. Minden öbölben igyekezett inteni minket a hajótulaj, hogy óvatosan, csendben ússzunk, mert ha megneszeli az embert, akkor a cápa egy őz bátorságával menekül el. Ezt persze nehéz egy teljes hajónyi tökkelütöttel megértetni, juszt is a felső dekkről ugráltak be.
Egészen kis darab görögdinnye iszonyatos halpankrációt tud kiváltani
Amíg NemSün lábadozott, és bármilyen aktív programra képtelen volt, továbbléptünk Krabi felé, ami Phukettel szemben, az Andaman tenger partján található, hogy találjunk egy kevésbé kretén orvost, és megnézzük, hogy mit is lehet még csinálni, mielőtt végleg magunk mögött hagyjuk Thaiföldet. A thai tömegközlekedésre jellemző, hogy mind az utazási iroda, mind út közben az összes kísérő végig állította, hogy fél hatra ott leszünk Krabiban. Nagy fenéket, fél nyolcra értünk oda. Egyáltalán nem értettük, se mi, se a buszon ülő többi fehér, hogy miért kellett nyilvánvalóan hamis tényeket nyomatni az utolsó pillanatig. Ez a hajó+busz kombó minden egyes nap megy. Ugyanazon az útvonalon, ugyanazok a járművek. Az útviszonyok tökéletesek voltak, semmi ok nem volt a késésre. Ha előre közlik velünk, hogy fél nyolcra érünk oda, akkor sem történik semmi, nincs más opció a két part közötti közlekedésre, csak ez, nem lett volna kevesebb vendégük. Fene se érti az ázsiai mentalitást.
