Az első állomás Egyiptomban Sharm El Sheik volt. A név lényegesen kevésbé fix mint az ember gondolná, lévén hogy arabról angolra nincs fix átirat, minden táblán más variáns volt. Persze a rugalmasság másra is kiterjedt, alant például két hősies próbálkozást is láthatunk a „sterilized” szóra.
Kicsivel később Kairóban, szegény Jean-François Champollion nevét viselő utcán, egymástól két háznyira volt az alábbi két tábla, és mindkettő rossz persze. Az arab nyelv valahol fonetikusan ír, és ha jól értettem a wikipédiát, akkor teljesen oké, hogy két dialektus ugyanazt a szót különbözően írja le, attól függően, hogy ki hogy ejti. Ezzel szemben az angolban (és persze a magyarban is), van egy fix helyesírás, és csak ezért mert valaki „segíccség”-nek ejti attól azt még biza nem úgy írják.
A szállás egy AirBnB volt, a hotelektől alapból herótom van, de a bejelentkezés nem volt akadálymentes. A tulaj ugyanis nem akarta elárulni, hogy hol is van a szállás. Az volt erre az indok, hogy a taxis nem találna oda a jó címre. Én elmondtam háromszor, hogy nyuszika, ne címet mondj akkor hanem egy Google Maps koordinátát.
Végül abban egyeztünk ki, hogy hívassam fel a taxissal a tulajt és ő majd elmagyarázza neki arabul. Ebben is maradtunk. Aztán Kacsa, aki néhány órával később jött utánam, már gond nélkül odanavigálta a taxist az általam megadott jelölő alapján. Persze neki egyéb kalandjai voltak, próbált pénzt kivenni, de a reptéri ATM üres volt. Ez amúgy gyakori probléma volt Egyiptomban, máskor is pattantuk le, de neki kicsit kritikusabb volt az ügy.
Minden jó, ha vége jó, sikerült elvergődnie hozzám, engem addig halálra martak persze a szúnyogok, mert nem a várt húsz percig tartott az út hanem egy bő órán át.
Nekem annyi szerencsém volt, hogy én nappal érkeztem, és még nyitva volt a reptéri telefonbolt, ahol hat euróért adtam 35 giga internetes SIM kártyát. Később a városban ugyanezért a SIM kártyáért megpróbáltak harminc eurót elkérni, mert miért is ne. Csak azért mert valamire ki van rakva egy hatalmas Vodafone logó, a bent dolgozók továbbra is zsiványok.
Túl sok időt szerencsére nem vesztegettünk, a kötelező köröket (pénzszerzés, vízszerzés, internetszerzés letudva, másnap már csobbantunk is.
A tenger Sharm mellett világhírű, és lehet hogy egyszerűen olyan szezonban voltunk, amikor nincs annyi élet (a tengeráramlatok hozzák a planktont, az indítja be a kisebb halak szaporodását, és azt jönnek lezabálni a nagyok), de most erős közepes volt a búvárkodás. Szép, egészséges korallszirtek, sok apró hal, de hiányoztak a nagyobb felfedezések. Azért persze egy hét alatt merültünk összesen tizenötöt, és mivel sekélyek voltak a merülések, ezért jó hosszan lenn maradhattunk, nettó tizenhárom óra megvolt a víz alatt, és ennyi idő alatt jön szembe ez-az.
Csak Bonaire jobb volt szinte minden tekintetben.
Ami nagyon kellemes élmény volt, az a búvárhajó. Nagyüzemben megy a dolog, volt hogy egyszerre húszan is voltunk a fedélzeten, négy csapatban merülve, és ehhez járt némi professzionalizmus is. Ahelyett, hogy nekünk kellett volna rohangálni a felszereléssel meg a tankokkal, a személyzet kiskocsikkal feltolt vagy ötven tankot. Volt vécé, zuhany és csillezős fedélzet is, és az ebéd meleg büfékaja volt minden nap, amit a hajón frissen főztek.
Nekünk tényleg csak annyi dolgunk volt, hogy minden reggel felbukkantunk, összeraktuk a felszerelésünket és ugrottunk.
A merülések jellemzően hullámvasútak voltak, sodrással haladtunk valahol lassú és rohanós sétatempó között. Igazi huss nem volt, ahol biciklizős sebességgel száguldottunk volna, ha valahol vissza akartunk fordulni ott megtehettük, még ha küzdelmes is volt néha.
Árral szemben persze nem cél úszni, de a szirtek sarkainál néha fordul az áramlat, és ha nem akarjuk, hogy Szaud-Arábiában kössünk ki, akkor vissza kell kecmeregni a szirt árnyékába.
Arra is volt példa, hogy az egyik búvár kicsit belefeledkezett a fotózásba, és a túravezetőnek kellett elmenni megkeresni. Mindenki másnak kiadta ukázba, hogy térdeljen le egy pici homokos foltba, amíg elment megkeresni.
Ehhez azért tapasztaltabb búvárok kellenek, tapasztalat alapján bontották a csoportot. A száz merülés felettiek mentek egy nagy csapatban az egyik oktatóval, akár kilencen is egyszerre. Ezek azok a búvárok, akik igazából magukban is ellennének.
A közepesen tapasztaltak négyesben a másikkal és a két mazsolát külön vitte a harmadik.
Sajnos pont azt nem lehet csinálni az ilyen suhanós merüléseken, amit Kacsa és én szeretünk csinálni: a korallszirten felfedezőset játszani. Ilyenre csak az utolsó napon került sor, és akkor rögtön találtunk is szunyókáló sasráját, torpedóráját, krokodilhalat, puskagolyó halat, gyakorlatilag egy merülés alatt több dolgot mint az egész héten korábban.
Az egyetlen igazi nagy szám egy manta (ördögrája) volt, amire kicsit túl nyúl voltam igazán rásprintelni, mert az egyik első nap volt, egy kifejezetten nehéz helyen, ahol erős volt az áramlat. Márpedig minél messzebb mész a szirttől, annál jobban visz a víz. A sodrásban tapadni kell a falra és kész.
A búvároktatókkal lespannoltunk, esténként leültünk egy deko-sörre, ahogy mi nevezzük, a bázison. Érdekes mindig, hogy mitől költözik ki valaki Egyiptomba húsz évre és tolja nap nap után ugyanazokat a köröket, ugyanazokon a helyeken. Ráadásul, ha összehaverkodsz a túravezetővel, sokkal lelkesebben keres neked dolgokat a fenéken és az ő szeme sokkal jobb, mint a tiéd.
Egészen sok tapasztalt búvár jár ide, Kacsa és én száz merülés környékén vagyunk, de jöttek szembe 700 merüléses emberek is. Az egyikük olajmérnök volt Szaud-Arábiában egy évtizedig és mesélt meredek dolgokat. Mindenféle kőkori emlékeket talált a sivatagban, amiket fényképezgetett régészprofesszoroknak, aztán szabályokra teljesen tojva búvárkodott olyan helyeken, ahol előtte még senki.
A város maga teljesen érdektelen resort város, lélektelen tömeghotelek és turistacsapda etetők. Mindenhova oroszul voltak a dolgok elsődleges kiírva, már a reptéren is a Kreml volt kirakva. Ez teljesen érthető, Európába már nem megy direkt járat Oroszországból, és persze átszállhatnak például Isztanbulban, de az mégiscsak több macera, mint direktben repülni Egyiptomba, szóval az eddig Horvátországban felbukkanó orosz turisták jó része a Vörös tengert célozta inkább.
A város tervezése érdekes, van a semmi közepén, mindentől nagyon messze egy rakat teljesen modern boltocska, amikhez vásárló nem nagyon tud eljutni gyalog, és annyira messze nem érdekesek, hogy bárki ide taxizzon. Teljesen értelmetlen presztízs építkezésekből erős volt a város, hat sávos autópálya kilométerenként egy autóval és társai.
Valamilyen konferenciára csináltak egy közbringa rendszert, ami azóta is használatlanul rohad városszerte.
Körülbelül két látnivaló van száz kilométeres körzetben: az egyik a nemzeti park, ami egy madárparadicsom, de sajnos csak a nyár végétől őszig, most éppen kihalt kopár sivatag volt.
A másik Sharm saját múzeuma, ami két éve nyílt. Jellemző népszerűségére, hogy a taxisnak fogalma se volt, hogy hol lehet, de némi alku után beleegyezett egy 300 forintos viteldíjba, amiért cserébe autózott 8 kilométert és megtanulta egyszer és mindenkorra, hogy hol is van a városa múzeuma. Ennyit ez a lecke biztos megért.
Azért az is tipikus, hogy a reptérre a városból kifelé a taxi az kétszáz helyi pucuka, befelé hatszáz, mert ugye a frissen érkezett ember ki van szolgáltatva. Az én tanácsom, hogy egyszerűen sétálj ki a reptérről és ints le egy taxit a főúton.
Mi a taxis hiénákkal folyamatos alkudozástól elég hamar kikészültünk, simán bepróbálkoznak a reális ár tíz-húszszorosával kezdőtétként és onnan faragd vissza normálisra. Meg lehet csinálni, csak olyan idegesítő macera.
Helyette a főúton közlekednek fel és alá iránytaxik, az ember leinti, beszáll, előre ad a többi utas segítségével fejenként legalább öt egyiptomi fontot (ötven forint). Visszajárót nem kap, ez nem az a műfaj, szóval jó ha van pontos összeg nálad, de cserébe a főúton bárhova elvisznek ennyi pénzért, és ráadásul nem kell alkudozni egy hazudozó seggfejjel, aki teljesen hülyének néz téged.
Visszatérve a múzeumra, ha az ember a városban jár, akkor nagyon ajánlom. Böszme nagy épület, de az a három terem, ami be van rendezve, leköti az embert három órára, ha mindent alaposan megnéz. Ráadásul nem csak vidéki múzeum módjára kis gagyi vackokkal szúrják ki a szemünket, hanem rendes műkincseket mutogatnak, beleértve egy, a fáraókkal eltemetett bárkát is. Van krokodil múmia, szép sztélék, egy berendezett sír, és egy érdekes rész a görög-római időkről. Megér egy délelőttöt.
A szállásra odatalálás problémáit ellensúlyozta, hogy szemük nem rebbent, amikor este kilenckor akartunk kicsekkolni, és igazából maradhattunk volna tízig is. De miért ilyen későn, kérdezi a Kedves Olvasó? Azért biza, mert hajnali egykor ment a buszunk Kairóba. Ehhez a világ legnyomorultabb vidéki buszállomásán kellett ücsörögni. Én még olyat nem láttam, hogy egy alapvetően infrastruktúra jellegű helynek a Google Mapsen rengeteg visszajelzése legyen, és a túlnyomó többségük egy csillagos. A helybeli kis kantinok személyzete az átlag turista mujaságát kihasználva alátol székeket és hoz neki ételt-italt, amit sose rendelt, majd kiszámlázza neki finoman szólva is túlárazva.
Közben persze a vécé öklendezés-indítóan úszik minden földi jóban, és harapós homoki legyek és szúnyogok falkái támadnak az emberre. Mi hosszúnadrágban, hosszúujjúban, zárt cipőben voltunk, mert máshogy nem lehetett meglenni, folyamatosan hessegetve a vérszívók felhőit. Az egyetlen, ami segített, hogy fel-alá járkáltunk az amúgy elképesztően túlméretezett buszállomáson.
A busz maga (Go Bus társaság) kényelmes volt, a vécé tiszta, bár értékeltem volna, ha a sofőr hajnali kettőkor nem hallgat arab popzenét olyan hangerővel hogy engem a tizedik sorban is irritált. Kairóba szinte percre pontosan érkeztünk, csak előtte hajnali ötkor megálltunk a Sínai félsziget határán, valahol Szuez környékén egy kis reggeli tornára.
Mindenkinek le kellett szállnia, kivenni a bőröndjét a csomagtartóból, amit aztán egy kiskatona átkutatott. Erre persze csak következtetni lehetett, mert arabul beszélt csak mindenki. Beletúrtak a bőröndbe, aztán pakolhattunk vissza mindent, és most már tényleg, irány Kairó!
