Indonéziában nem-természeti típusú látnivalóból kettő darab van: az egyik Yogyakarta városa és a körülette levő rommezők, a másik Bali templomai. Mindkettő nagyon nagy szám, és mindkettő a hindu/buddhista vonalon mozog. A muszlimok nem építettek semmi értékelhetőt az elmúlt ötszáz évben, mióta itt vannak, de a gyarmati hollandoknak sem sikerült maradandó dolgokat hátrahagyni.
Persze ennek köszönhetően mindkét hely iszonyúan turistás, Yogya (vagy Jogja, még a közlekedési táblák sem voltak konzisztensek a város nevét illetően, pedig latin ábécét használnak) másképpen, mint Bali. A Lonely Planet szereti az ilyen helyeket "backpacker mecca"-nak nevezni, mi a turistagettó kifejezést javasolnánk inkább. Van egy olyan három háztömbnyi terület, ahol indonézt egyáltalán nem lehet hallani, mindenki angolul beszél, és minden épület vagy utazási iroda, vagy háromszorosan túlárazott étterem, vagy másodrangú szállás. Ennek megvannak az előnyei és hátrányai is. Egyrészt van rendes internet, és valamiféle verseny van az utazási irodák között és ez alacsony tartja az árakat, másrészt az összes szállás permanensen tele van, és emiatt még indonéz mértékkel is pofátlanul sokat kérnek egészen vacak szobákért. Érzésünk szerint egyszerre legalább ötszáz fehér turista tartózkodott a városközpontban, és a tömeg ütemre pontosan három naponta cserélődött. Mi különutasként öt teljes napot dekkoltunk itt, de igazából négy is elég lett volna.
Elég rendszeresen beszélgetünk más utazókkal, és míg Észak-Thaiföldön jellemzően mindenki már legalább nyolc hónapja úton volt, itt mi voltunk a veteránok. Ráadásul az arcok többsége csak egy két-három hetes vakációra jött, tehát rohant, mint az őrült egyik helyről a másikra, hogy minél több beleférjen, míg mi már nagyon régóta nem sietünk sehova. Gyakori kérdés volt, hogy nem éreztük-e azt, hogy Thaiföld túl turistás, túlzsúfolt, és a válaszunk mindig egy határozott "nem" volt. Si Satchalanaiban egy nap alatt egyetlen francia családot láttunk, de Sukhotai óriási rommezőit is maximum hat másik emberrel osztottuk meg, míg Borobudurba emeletes turistabuszok szállítják a népet. Persze nem segít, hogy Thaiföldön a forró észak végén, esős évszak elején voltunk, fél évre a főszezontól, Indonéziában pedig most a legnagyobb a nyüzsi.
A másik észrevételünk az volt, hogy nagyon, nagyon sok a holland turista. Máshol is találkoztunk velük, túl vannak reprezentálva Dél-Kelet Ázsiában az ország méretéhez képest, de Yogyakartában az utazók több mint fele jött a németalföldről, NemSün nem győzte kapkodni a fejét. Volt még egy demográfiai elfajzás: késői huszonévesek helyett tizenkilenc volt a jellemző kor, és tipikusan barinők uccsiztak együtt. Gyönyörűen naiv állításokat hallottunk repkedni vacsora közben az étteremben, és elég hamar világos lett, miért is kerül minden duplájába a szokásos áraknak: egyszerűen azért mert a célközönség kritika nélkül kifizeti.
A romok viszont gyönyörűek voltak. Már maga Yogya is szolgál két palotával, az egyikben egyszerre két szultáncsalád él, egymással folyamatosan torzsalkodva, alig tízezer fős személyzetnek elég hellyel együtt (persze manapság csak két villa lakott, minden más a turisták játszótere), a másik a régi szultánok fürdője volt. A régi indonéz városoknak egészen varázslatos sikátorai vannak, amik össze vissza cikk-cakkoznak, találkoznak, szétválnak, bármilyen tábla vagy jelzés nélkül. A paloták környékén valami csoda folytán kitakarították őket, és néhány utcaművész vette birtokba a falakat, nagyon kellemes felfedezőtúrákra teremtve lehetőséget.
Maga a fürdő pont annyira volt romos, hogy még jól nézzen ki. Négy, fallal egymástól elzárt, jókora medencéből állt, ahol a szultán különböző rangú ágyasai és feleségei leledztek, míg az uralkodó maga a középen levő torony harmadik emeletéről élvezte a látványt és intette magához azt, akire éppen kedve szottyant. Később meglátogattuk az egyik szultáncsalád magánmúzeumát, és a családi fotókat nézegetve egyértelművé vált, miért is volt szükség négy medencére: még a mostani szultán apjának is huszonhárom felesége és összesen hetvenkét gyereke volt. A helyi királyok amúgy aktív szociális életet éltek, Angliában vagy Hollandiában tanultak, jártak az európai királyi családok esküvőire (és járnak mindmáig), de a helyi alattvalók is imádják őket. Jó a PR-juk, nem csatolták a nevüket egyik politikushoz sem, csak időnként jótékonykodnak egy picit, meg szedik a túlárazott belépőjegyeket.
De az igazi nagy durranás nem maga a város volt, hanem a két rommező körülötte: Borobudur és Prambanan. Az előbbi a világ legnagyobb buddhista épülete: 120x120 méteres, harminc méter magas kőpiramis, 8 szinttel amiken összesen 1400 faragott panel mutatja be, hogy is kell élnie egy igaz buddhistának.
A legalsó szinten levő paneleket persze az indonéz hatóságok egy az egyben letakarták, mert a földi élet élvezetét prezentálják, eléggé… khm… kendőzetlenül, és ilyesmit tisztes iszlám országban nem mutogatunk. A maradék ezervalamennyi panel mellet még lassan elsétálni is több óra, iszonyatos mennyiségű munkát ölhettek ezekbe bele. A sztorit nem igazán értjük, de az 1200 éves faragások részletgazdagságát nagyra értékeltük. Elefántok, majmok, csaták, lakomák, temetések és rengeteg azonosíthatatlan jelenet sorakozott a falakon. A tetőre pont naplementére értünk fel, megcsodálhattuk a sztúpák között átbújó fényt. Lefele persze keresztül kellett menni a bazársoron, ez ilyenkor elkerülhetetlen. Az egyetlen dolog, amit nem értettünk, hogy miért árulnak szokatlanul sok Mária és Jézus szobrot egy buddhista templomnál?
Prambanan ugyanez volt, csak hinduban, égbe törő templomtornyok, egy-egy a hindu triumvirátus három tagjának, és még három a hátasaiknak. Az egész csupa csipke és faragás, a hindu építészet legszebb hagyományainak megfelelően. Itt körbevitt egy idegenvezető tanonc, végigmutogatva, hogy mit is látunk éppen. Korábban is megállapítottuk már, hogy a hinduizmus nem egy egyszerű vallás, kicsit olyan, mint az egyiptomi, csak azzal ellentétben ezt még ma is százmilliók gyakorolják. Évezredeken át fejlődött, alakult, és soha egyetlen istent nem dobtak ki. Ezért minden fontosabb szereplőt tucatnyiféleképpen lehet ábrázolni, akik igazából ugyanazt az istent jelentik, de külön nevük van, különböző imákra válaszolnak, és teljesen másképpen néznek ki. Viszont a legendákban kétpercenként alakulnak át az egyik formából a másikba, ha a narratíva éppen úgy kívánja.
A fő templomkomplexum mellett sokkal békésebb melléktemplomok is voltak, némelyik buddhista, némelyik hindu, de mind elég romos. Szegény indonézeknek nem csak az idő vasfogával és a légszennyezés hatásával kell megküzdeniük, hanem természet anyácskával is. Prambanant 2006-ban majdnem letarolta egy földrengés, mindmáig foltozgatják a lyukakat, a legmagasabb templomba nem is lehet bemenni, mert félnek, hogy összedől. Látszik hol van kettérepedve, tényleg elég ingatagnak néz ki. Persze Borobudur meg tíz éve omlott össze, azt is újra összeeszkábálták, ezúttal vasbeton talapzattal és beépített vízelvezető nyílásokkal. Az ilyen bulikat általában az ENSZ pénzeli, így el is készülnek.
Amúgy a nagy attrakcióknál két bejárat van, egy a külföldieknek, egy a helyieknek, és az előbbinél dollárban kérik a jegy árát, és ha éppen nem lenne nálad dollár, akkor a piaci árnál lényegesen rosszabb váltási aránnyal kegyesen elfogadnak rúpiát is. Szerencsére van diákunk, az általában megfelezi a költségeket.
Robogót is béreltünk, és miután testi épségünket kockáztatva (nem viccelek, az indonézek teljesen agyament módon vezetnek, meg fog érdemelni egy teljes posztot) kiverekedtük magunkat a belvárosból, nekiláttunk néhány kevésbé érdekes látnivaló felkeresésének. Tudtuk már korábban is, hogy a teraszos rizsmezők jól néznek ki, most megcsodálhattuk őket élőben is. Egy termesztési ciklus 105 napon át tart, ezalatt többször is átültetik a rizst a különböző szintek között. A szinteket szélébe kis lyukakat vágnak, ahol vidám kis vízesések csobonak egyre csak lefele, biztosítva, hogy a rizs mindenhol pont az adott termelési fázis igényei szerint van vízzel borítva. Ha az ember kijut a fő turistaövezetből, akkor az indonézek nagyon barátságos népek, mindig szívesen vették, ha fotózzuk őket munka közben, és felteszik a szokásos kérdéseket, miszerint kik vagyunk, honnan jövünk, hova megyünk, már amennyire az angolságuk engedte.
A robogós túra egyik eleme volt a szultánok már emlegetett magánmúzeuma, ez félúton volt felfelé a Merapi vulkán oldalában (amit nem tudtunk végül megnézni, mert éppen a szokásosnál is aktívabb volt, pedig az éjszakai lávafolyam elvileg nagy szám). A múzeum lényegében egy hatalmas kert volt, benne értelmezhetetlen célú földalatti termekkel, zegzugos kis házakkal, tucatnyi vallás szobraival. Kicsit mintha Gaudi tervezte volna az egészet, összességében nagyon szimpatikus volt, mégha a szultán első világháború előtti levelezése igazából nem nagyon érdekelt. A csatolt, erősen felsőkategóriásnak kinéző étteremben ebédeltünk, én megpróbáltam puszta kíváncsisából a "Hungarian Goulash"-t, hát nem az volt. Amúgy később máshol is láttunk gulyáslevest az étlapon, értetlenül állunk a jelenség előtt.
A Dieng fennsíkra is sort kerítettünk, bár ez egy teljes napos túra volt. Kétezer méter magasra szaladtunk fel, a tengerszinten vésztartaléknak elrakott csipszeszacskó úgy felfújódott, mint egy lufi, mire felértünk. A fennsíkon volt egy teljesen érdektelen hindu templomkomplexum, viszont a régi kráterhez tartozó vulkántó érdekesen mélyzöld (és büdös) volt, a kurrens krátertó pedig konkrétan forrásban volt, nem is kicsit. Olyan vadul lobogott a víz, és olyan sűrű volt a gőz, hogy gyakorlatilag képtelenség volt lefényképezni. Ez persze csak a kezdet volt a következő két vulkánhoz képest, de már ez is újszerű élmény volt.
Miután megállapítottuk, hogy tömegközlekedéssel eljutni a Bromo vulkánhoz nemcsak hogy nehezebb, kényelmetlenebb, hanem drágább is, mint befizetni egy minibuszos túrára, így bezsúfolódtunk kora reggel egy légkondícionált kisbuszba, és elindultuk kelet felé. Később persze kiderült, hogy volt egy olcsó és kényelmes éjszakai vonat is, de az indonéz vasút alkalmazottjaitól elvárni, hogy képesek legyenek felsorolni azt az öt szerelvényt, ami az állomást egy nap alatt elhagyja valóban túlzás lett volna, így amikor mi kérdeztük meg őket a pályaudvaron, akkor ezt az információt képtelenek voltak megosztani velünk.
