Indonézia általunk érdekesnek ítélt szigetei egyetlen láncban helyezkednek el, a következő sorrendben: a legnyugatibb Jáva, és ennek is a nyugati csücskében van a főváros, Jakarta. A következő eggyel keletebbre Bali, utána Lombok, Sumbawa és végül Flores következik. Sumbawára igazából nincs kedvünk menni, de szerencsére éjszakai busz átvisz rajta egy rohamban. A szigetvilágnak még rengeteg érdekes helye van, de Szumátrán éppen esős évszak van, és Sulawesi (Rejtőnél: Celebesz), Borneó vagy Pápua meglátogatásához egyrészt sokkal több pénz kell, mint ami nekünk van, mert A pontból B pontba csak és kizárólag bérelt terepjáróval lehet eljutni, másrészt pedig tudni kell indonézül. Szinte biztos, hogy Borneóra még egyszer eljövünk, és előtte két hét alatt átrágom magam egy indonéz nyelvkönyvön, finoman szólva sem bonyolult a nyelv. A kiejtés pofonegyszerű, nincs ragozás, hiányzik a kínai nyelvek bonyolult intonációja, nincs igeidő, csak a mondat végére helyezett időhatározó jelzi a múltat vagy jövőt, a többes szám egyszerűen a szó megkettőzését jelenti. Tehát a mondat „malacokat vettünk a boltban” nagyjából „mi vásárolni malac-malac ban bolt tegnap” lenne eszerint a nyelvtan szerint. Lényegében csak a szavakat kell megtanulni. Emiatt itt gyakran megkérdezték, nem beszélünk e véletlen indonézül, és itt láttuk a legtöbb külföldit, aki képes volt a helyi nyelven alkudni.
Amikor elhagytuk Jávát, nem voltunk igazán kíváncsiak Balira. Ennek több oka is volt: egyrészt sietni kellett a vízumunk meghosszabbításával, és Balin híresen lassan csinálják az ilyesmit (5-9 nap, amíg elkészül az egyhónapos hosszabbítás), másrészt közeledett Ramadan hónapja, és míg Bali hindu, Flores pedig katolikus, a következő célpontunk, Lombok mélyen vallásos muszlim, tehát Ramadan alatt erősen belassul. Ezért úgy döntöttünk, hogy megnézzük Lombokot, amíg még lehet, aztán átmegyünk Floresre, és a visszaúton látogatjuk csak meg Balit. Ennek még olyan bónusza is van, hogy Augusztus végén már kezdődik a holland oktatás, tehát a sziget fehér lakosságának felét kitevő németalföldi családok hazatepernek.
Ezzel a tervvel váltottunk jegyet Jáván a Bali felé tartó kompra, majd egy fél órás kompút és egy egyórás dokkolási procedúra után átértünk Indonézia második szigetére. Természetesen élősködők hada lepett el minket azonnal, de volt annyi eszünk, hogy arrébb sétáljunk egy kicsit és simán leintsük az első buszt, ami a sziget fővárosa felé tartott. Így is pofátlanul lehúztak minket, az indonéz tömegközlekedés azonnal háromszoros szorzót ajánl, ha rossz a bőrszíned.
Ezt néha olyan szintre fokozzák, ami egyszerűen nevetséges. Két falu között a bemonak nevezett iránytaxi elvileg kétezer rúpiába kerül (olyan negyven forint). A légkondicionált, telefonon rendelt taxi körülbelül tizenegyezer rúpiát kóstál. Ennek ismeretében, amikor a bemos közli, hogy fejenként ötvenezerért elvisz, úgy érezzük hogy jogunk van hangosan a képébe röhögni. Arra az észérvre, hogy a taxi az ő általa ajánlott ár pontosan egytizedébe kerül, és még csak nem is kockáztatnánk vérmérgezést a rozsdás szögektől, egyáltalán nem reagálnak. Egyiptomban az ilyen érvek általában működtek, de az indonéz nem agyafúrt arab kereskedőnépség, inkább üres kézzel távozik, semmint hogy reális áron elvigyen.
Mivel szerencsére Balin is és Lombokon is gyakran járnak jó minőségű, taxiórával felszerelt és azt használni is hajlandó taxik, ezért könnyen tudtuk elküldeni a fenébe a legpofátlanabb versenyzőket.
A buszunk Bali fővárosában, Denpasarban rakott le, ahol megdöbbentően jó áron kaptunk egy teljesen tisztességes szobát a buszpályaudvar mögött. Innen másnap reggel továbbmentünk a keleti kikötőbe, Padangbaiba, ahol öt napon keresztül egyáltalán semmit nem csináltunk. Tessék-lássék néha kimentem a korall fölé halakat fotózni, de mivel az értékelhető helyi korall egy nagyon sekély, de nagyon zárt öbölben volt, ezért a hullámok iszonyat erősen csaptak be, és egyszerre négy-öt métert is arrébb dobáltak. Ráadásul dagálykor minden tele volt szeméttel, apálykor meg kilátszott a korall teteje a vízből, és a korall nagyon éles. Az élvezhető időintervallum napi 2-3 óra volt, de olyankor tényleg szép volt a víz alatti világ.
A szállásunk olyan apróságokkal járt, mint korlátlan gyümölcsbüfé reggelente, az ilyesmik teszik az utazóéletet élvezhetővé. Megismerkedtünk a kígyógyümölccsel (snakefruit). Semmihez nem hasonlítható kerekded bigyó, ami az egyik végén csúcsos. Barna a bőre, és pikkelyes, innen jön a neve, a húsa pedig kemény, fehér, és ízre savanyú, édes és kicsit keserű egyszerre.
Amikor eluntuk Padangbait áthelyeztük a székhelyünket Lombok fővárosába, Mataramba, és nekiláttunk a vízumügyintézésnek. Több helyen is olvastuk, hogy itt feltűnően könnyű letudni a kötelező köröket, és valóban így volt. Egyik reggel elcaplattunk az immigrasi-ba, kezünkbe nyomtak három nyomtatványt, hogy töltsük ki, és közölték, hogy fénymásoljunk le mindenfélét az útlevélből, aztán jöjjünk vissza. Az egyetlen kaland az volt, hogy mind az iroda, mind a szemben lévő bolt fénymásolója egyszerre romlott el, ezért baktatnunk kellet három sarkot mire találtunk egy kopottas „Canon” táblát, ahol tudtak segíteni.
Másnap reggel vissza kellett menni befizetni a pénzt, és utána délután már át is vehettük a vízumot. Ha dupla pénzt fizettünk volna, az egész hacaráré csak egy órán át tartott volna. Összességében megdöbbentően gyors és hatékony volt az egész.
Lombok tengerpartjain összesen több mint két hetet töltöttünk, erről majd külön blogpost szól, és megmásztuk a sziget közepén meredező (na jó, lankásodó) vulkánt is, ez egy másik téma. A vulkánról levergődés után, a sajgó izmainkat ápolva ért meg bennünk az elhatározás, hogy tulajdonképpen nincs kedvünk összesen 45 órát utazni az első floresi látnivalóig, aztán egy héttel később ugyanennyit vissza. Ez gyáva megfutamodás a kihívások elől, és így kimarad Komodó és a Kelimutu vulkán három tava, de cserébe pont ez a jó az ilyen utazásban. Oda megyünk, és azt csinálunk, amit csak akarunk, akkor amikor csak akarjuk.
Körbe-körbe meneteltek ezek a szörnyek a bevásárlóközpontban, az Aqua Butterfly c. dalának első traktusát ismételgetve végtelen ciklusban. Nagyon népszerűek voltak a gyerekek között.
Persze ezzel telibekaptuk Ramadan szent hónapját, de ha az ember a turistakörzetben tartózkodik, akkor csak két érezhető hátránya van. Egyik az, hogy reggel négykor elkezd üvölteni a mecset hangszórója valami kegyetlenül hangosan, egyetlen szót ismételgetve öt percig. Ez valószínűleg az „Ébredj” indonézül. Az első hajnalban az ember meglepődik, aztán füldugóval alszik, ezért vettük. A másik, hogy az éttermekben 18:15 és 18:30 között nem szolgálnak fel ételt. Ennek az az oka, hogy akkor megy le a nap, és az egész nap éhező indonézek, akik ráadásul egy konyhában dolgoznak, leülnek zabálni. Amúgy a percre pontos napnyugta és napkelte időket tartalmazó táblázatokat nyilvános helyeken osztogatják. Olyan szinten komolyan veszik, hogy tartalmaz két perc korrekciót Lombok keleti partján élő lakosok számára.
