Vietnámban egyetlen nemzetközi szinten is híres látnivaló van, a Halong öböl. A Ha Long leszálló sárkányt jelent, de a kínai kultúrák szeretnek mindent sárkánynak nevezni. Igazából mészkőszirtek fantasztikus halmazáról van szó, amik egészen valószerűtlen tűkként állnak ki a tengerből.
Mi a túlturistás főöböl helyett a sokkal kevésbé látogatott, teljesen ugyanúgy kinéző Lan Ha öbölben csónakáztunk, az LP által is ajánlott Ethnic Travel színeiben. Az egész dolog rettentő professzionálisan volt leszervezve, hat főre jutott egy angolul igen jól beszélő túravezető (a miénket Thongnak hívták), aki rögtön azzal kezdte a bemutatkozást, hogy szezámmagból és mézből készült cukorkákat osztogatott, hogy a négy órás buszút alatt ne haljunk éhen. Ezeket időnként később is szétszórta, gondolom a glükózzal tömött turista többet fizet.
Persze az obligát bóvlimanufaktúralátogatás most sem maradt el, de ezúttal a vastagabb turistáknak szánt variációba tereltek be minket, gyorsan be is vásároltunk tízdolláros selyemnyakkendőkből. Végre volt lehetőségünk szuvenírt venni, és a terv az volt, hogy veszünk egy extra bőröndöt Saigonba, és azt útitársaink majd jól hazacipelik. Ez be is vált később, remek kis hamisított Samsonite bőröndöt vettünk, a legnagyobb méretű került hétezer forintba. Persze minőségi volt a termék, még a szállodában eltört a zárja. Összehasonlítási alapként megjegyzem, hogy az eredeti verzió ára valahol ötven és hatvanezer forint körül lebegett, és hogy a vevőnek véletlenül se legyen illúziója mit is vesz, egymás mellett árulták a kettőt.
A hajó, ami körbevitt minket egy jókora dzsunka volt, olyan négyfős személyzettel. Dingikkel kellett elvergődni odáig, a kikötői infrastruktúra érdekes módon nem volt elég fejlett, hogy száraz lábbal fel lehessen jutni a hajóra.
A program viszonylag egyszerű volt: első nap végére el kellett jutni a szállást jelentő szigetre, mert a mi hajónkon nem volt elég hely a tizenkét alvó turistának, közben megálltunk egyszer kajakozni a tengeren, visszafelé pedig a sziget körbebiciklizése után lehorgonyoztunk az egyik szirtnél, aminek a tetejére valaki kilátót eszkábált. Ez nem hangzik olyan nagy durranásnak, de útközben kétszer három órát hajókáztunk a végeláthatatlan mészkőszirtek között, és ez volt tekinthető a fő programnak.
A semmiből emelkednek ki, és húsz-harminc méter magasra törnek, felettük pedig saskeselyűk köröznek, örvendezve a vegzálásmentes fészkelési lehetőségnek. Mivel a szigettenger remek hullámárnyékot jelent, a leglehetetlenebb helyeken bukkantak fel magányos úszó házak. Ezek mellett nagy, tengerbe süllyesztett drótszörnyekben nődögéltek a garnélák. A tulajok persze azért a tájfunok alatt visszaköltöztek a szárazföldre, de amúgy a napjaikat ezekben az erősen ingó ingatlanokban töltötték, vigyázva az árúra.
Az egyik ilyen platform rákok helyett turistákból élt meg; itt horgonyzott a féltucatnyi kajakunk. Két emberre jutott egy, és kaptunk egy órát, hogy felfedezzük a környező formációkat. Ebből az első félóra persze azzal telt el, hogy egy helyben köröztünk, lévén egyikünk sem fogott kezébe evezőt az elmúlt öt évben. Mire végre sikerült kiosztani, mikor melyik oldalon húzunk, nekivágtunk a (közepesen) nyílt tengernek.
Fantasztikus volt bekukucskálni a sziklák közé, átsiklani olyan szorosokon ahol evezés helyett tolni lehetett a sziklák fölött a csónakot, és mindeközben végig biztonságban éreztük magunkat a tükörsima vízen.
Az étkezést is a hajón oldották meg, a személyzet főzött mindenféle halételt, az alapanyagot pedig az egyik hazafelé töfögő halászcsónaktól szerezték be. A szállás egy kis szigeten volt, valahol a nyílt tenger szélén, a szokásos megkötésekkel, úgysmint áram este hat és tíz között volt csak. A szervezett programok közé tartozott a közös főzőcskézés, megtanultuk, hogy kell tavaszi tekercset csinálni.
A másnapi program is hasonló volt, biciklizés, kilátómászás. Este hat körül értünk vissza Hanoiba, amin távollétünk alatt átsöpört egy tájfun, és a következő a Lang Ha és a Ha Long öblöket vette célba, pont egy nappal azután, hogy eljöttünk onnan. Finoman szólva is szerencsénk volt az időzítéssel. Mindez október elején történt, amikor elvileg már rég vége kellett volna hogy legyen a tájfunszezonnak, de ez persze csak az elmélet, a gyakorlat kicsit esősebb volt.
Dél felé éjszakai vonattal mentünk tovább, ami még a legelőkelőbb osztályon is kicsit fapados volt, de azért használható. A főváros főpályaudvarán a hangosbemondó rendszer egy nénit jelentett a kezében megafonnal, akit láthatólag nem zavart, hogy gyanútlan külföldiek állnak előtte, elsőre majdnem összecsináltuk magunkat, amikor bekapcsolta a süvöltőjét. Pusztán annak a régi pusztai bölcsességnek köszönheti az életét, miszerint ismeretlen városban, sötétedés után nőket megverni még akkor is rossz karma, ha nagyon csúnyák és amúgy is megérdemelnék.
A vonatjegy beszerzése sem volt egyszerű, a hotelünk tulajdonosát kérte meg rá I. aki ezt lelkesen vállalta is, az árakat persze jelentősen felfelé kerekítve. A probléma az volt, hogy annak ellenére, hogy többször el lett magyarázva, leírva és elmutogatva, hogy az S3 vonatra kérünk jegyet, ami 2230-kor indul, ő csak azért is az S1-es vonatra vett jegyet, mert mennyivel jobb már ha fél hétkor kifutunk, és hajnali 5-kor megérkezünk. A dolog szépséghibája az volt, hogy mi pontosan tudtuk, hogy addigra még nem érünk vissza Ha Noiba. Mivel ázsiai, azt a mondatot kimondani, hogy „Bocsi, benéztem, azonnal kicseréltetem” lehetetlen, ráadásul mivel vietnámi, ezért offenzívába ment át, és elmagyarázta, hogy mennyivel is jobb ez nekünk, hiszen az a vonat sokkal gyorsabb, mint az S3 (nem az, félórával lassabb), és mi különben is azt kértük (nem kértük, írásos bizonyítékunk van).
Mi NemSünnel békés beletörődéssel kezeltük a helyzetet, de az útitársainkon ekkor stressz jelei kezdtek megmutatkozni. Végül nagy kegyesen beleegyezett, hogy megnézi, mit tud tenni. Csodák csodája, végül sikerült találnia egy jegyet a megfelelő vonatra.
