HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @geegee: Ráth Végh István valamelyik könyvében olvastam, aki levéltárban gyűjtötte, az biztos, hog... (2023.06.09. 10:46) Törökország III - Égei tenger partvidéke
  • Androsz: Az legalább mellettük szól, hogy az a vonat nincs összefestékezve. Lehet, hogy ott levágják a kezé... (2023.05.20. 14:38) Egyiptom 2023 - 04 - Kairó körüli romok
  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar

Linkblog

Vietnám III - Hue - Sírkollekció

2011.10.25. 17:54 Sünmalac

A legfontosabb dolog, ami a háromnapos ott tartózkodás alatt kiderült Hue városáról, az volt, hogy itt Októberben esik az eső. Habár ez viszonylag kis betekintést nyújt a hely szellemébe, számunkra meghatározó élmény volt. Itt találkoztunk a túra legpofátlanabb taxisával is, közvetlenül a vonatról leszállás után. A feladat az volt, hogy egy nyílegyenes úton elguruljon körülbelül két kilométer távolságra, ezért amikor az első sarkon szemrebbenés nélkül elfordult jobbra, kicsit kiakadt a kakukkos óra.

Az irányzék hiányának számonkérésére pókernagymestereket idéző fapofával reagált, egyszerűen egy büdös szót sem szólt, csak befordult balra kétszer, lényegében megháromszorozva egy jókora háztömbnyi távot. Természetesen elméleti szinten sem merült fel, hogy bocsánatot kérjen, vagy beismerje, hogy stiklizni akart, kifizettette velünk a kerülőt.

A szállásunk I-ék jóvoltából kellemesen középkategóriás volt, olyan luxussal, amit a Lillafüredi kastélyszállóban sem kaptunk meg. A huei Orchid Hotelt nyugodt szívvel ajánljuk mindenkinek, aki négycsillagos komfortra vágyik éjszakánként harmincöt dollárért. Szívélyes személyzet, bőséges büféreggeli, meglepetés csokikák a szobában, törülköző-origamik jellemezték az ott tartózkodásunkat, pedig a szálloda legolcsóbb szobáit vettük ki.

A város elvileg császári székhely volt, már amikor Vietnám császári dinasztiái nem irtották egymást éppen. Így az egyik napi látnivaló a császári palota volt. Aki látott már kínai stílusú tiltott várost, az ezt is el tudja képzelni, pontosan ugyanazt nyújtotta, mint az összes többi, talán azzal a különbséggel, hogy az igazán érdekes épületeket az amerikaiak porrá bombázták a hetvenes években és az éhező kommunista diktatúrának tulajdonképpen nem volt olyan sürgős a császári palota renoválása. Emiatt az egész viszonylag érdektelen volt, néhány különösen szépen megfaragott háztetőtől eltekintve.

Itt is találkoztunk azzal a halál aranyos szokással, hogy pár dollárért régi császári kosztümöt lehetett bérelni, és fotózkodni az autentikus trónusmásolaton autentikus áludvarhölgyek keretében. Ezt a poént minden történelmi emlékhelyen elsütötték a helyi turisták nagy örömére, akik imádnak ilyesmikkel bohóckodni.

 A város másik látnivalójának azért már sikerült átvinnie az ingerküszöbünk igen magasra helyezett lécét (a képzavar oka az ön készülékében van). A császári dinasztia tagjai a fáraók szerénységével és egy kleptomán szarka minden önmegtartóztatásával rendelkeztek, amikor síremlék emelésre került szó. Általában a trónra lépés utáni tízedik, uszkve tizenötödik percben küldettek az aktuális főépítészért és belevágtak az államkasszát rendre hazavágó több évtizedes projektekbe, amik általában kicsivel a halálukon túlnyúlóan foglalkoztatták a királyság éppen unatkozó tömegeit.

Hatalmas, körömollóval ápolt kertek, grandiózus pagodák, szoborhadsereg (kis létszámú persze), meditációs tavacskák, meg minden egyéb marhaság, amik egy konfúcianista építészt boldoggá tesz alkották a sírkerteket. Érdekes módon a népség-katonaság nem rágyújtotta az uralkodóra a palotáját, mint ahogy ezt elvárnánk, hanem lelkesen asszisztált az egészhez. A franciák meg ráhagyták a helyiekre, hogy csináljanak, amit akarnak. Valószínűleg helyesen felmérték, hogy az uralkodó fülének megpöckölése sokkal nagyobb bajt okozna, mint néhány ezer vietnámi paraszt elhurcolása kényszermunkásként az ültetvényekre.

Összesen 2 elefánt, 2 ló és 8 mandarin őrizte a császár örök nyugodalmát

Az összes általunk meglátogatott síremlék együttes a huszadik században épült, legrosszabb esetben is 1880-ban. Megdöbbentő, hogy az olyan barbár keleti baromságok, mint a kétszáz építőmunkás leölése, hogy ne árulhassák el a kincs helyét simán megtörténhettek akkor, amikor Pesten már metró járt. (A dolog persze működött, azóta se találták meg a kincset, pedig keresték.)

A sírok között volt olyan, ahova a császár már életében beköltözött, mert annyira bejött neki a saját maga által tervezett park, és volt egy, ami bármelyik black-metál együttes koncerttermének elmenne, ugyanis az építtetője teljesen beleszeretett a nyugati gótikába. Persze a fekete-fehér síremlék belülről zománccal és arannyal volt kirakva, de kívülről nagyon pofásan nézett ki.

Ezeket a helyeket mi robogón jártuk be, I-ék biciklin, ami kétségkívül sportosabb volt, de nekünk nem volt rá sok igényünk a szemerkélő esőben. Így bő két órával utánuk indultunk el a szállásról, és még úgy is egy órával hamarabb értünk haza, hogy bekukkantottunk a helyi McDonalds másolatba. Egyedüli vendégként üldögéltünk tizenöt percet, amíg végre kihozták az ehetetlennek bizonyuló hamburgerünket. Ezzel az ismerkedésünk a vietnámi gyorséttermekkel tulajdonképpen befejezettnek volt tekinthető.

Szemben a szomszédos Kambodzsával, ahol a WTO csatlakozásig virágzott a Burger Queen, a Pizza Hot és a KFC (Khmer Fried Chicken), a vietnámi népnek láthatólag nincs igénye nyugati gyorskajára, vagy ha van, jól rejtegeti. Sőt, igazából az éttermekben helyit egyáltalán nem láttunk. Ennek az egyik oka, hogy főleg a turistagettókban étkeztünk, a másik, hogy a bimbózó vietnámi középosztály valószínűleg a francia éttermekbe jár, amiktől meg minket ver ki a hideg. A tapasztalat azt mutatja, hogy azokban az országokban jó enni, ahol meg tudjuk találni a pénzesebb helyiek által frekventált szórakoztatóipari egységeket. Ugyanis egy turistaétteremben nem cél a) autentikusan főzni b) egyáltalán ehető ételt felszolgálni, ugyanis a vendégsereg kilencven százaléka maximum két napot tartózkodik a városban és utána soha, de soha nem jön vissza. Így a cél mindössze a vendég behozása, és az hogy a leülés után mi történik, tulajdonképpen már mindegy az étterem profitja szempontjából.

Útközben többször is átkeltünk a helyi folyón. A hidak gyalog, robogó és autóshíd méretben álltak rendelkezésünkre, de egy kerékpáros riksa bármelyiket egy másodperc alatt be tudta dugítani. Persz érthető; emelkedőn felfelé két kövér kínai turistával nagyon nehéz ötnél többel haladni, hiába szeretne mögöttük a teljes sor legalább hússzal döngetni.

A másik élmény a helyi autópálya meglátogatása volt. Kis eltévedés után kerültünk csak ide, és olyan öt kilométerbe tellett mire rájöttünk, hogy mi nem erre akarunk menni, de az a tizenöt perc meghatározó élmény volt. Képzeljünk el egy olyan széles utat, amit Magyarországon autópálya méretben is ritkán látni, kétszer egy sávosként használva. Hatalmas teherautók haladtak rajta olyan tíz-tizenöttel, kerülgetve a nem ritkán húsz centi mély gödröket. Elképzelésünk nincs ki és miért épített láthatólag a semmi közepére egy egyáltalán nem használt, de hatalmas utat. Valószínűleg valami ordas nagy korrupció lehet mögötte, bár ez a világ ezen részén gyakorlatilag bármire nagy biztonsággal ráfogható.

Ahogy teltek a napok, világos lett számunkra, hogy Hue-ből Saigonba a repülőút a vonatnál nem csak húsz órával gyorsabb, hanem de facto olcsóbb is, ezért feladtuk a kötöttpályás tömegközlekedés igénybevételére vonatkozó terveinket. A természetbarát opció elhullott a kapitalista versenyben. Így viszont a köztes Hoi An-t bérelt kocsival közelítettük meg, míg az eredeti tervünk az volt, hogy itt is eltöltünk egy éjszakát.

Egész jó fej sofőrt kaptunk a hoteltől, akivel teljesen értelmesen lehetett beszélgetni korlátozott témákról. Újra szembesültünk azzal a furcsa és zavaró ténnyel, hogy a havi átlagkeresetet valamikor az első munkanap ebészünetének elejére megtermelem. A sofőrünk számára a vágyálom a saját lakás volt, aminek havi huszonöt dolláros bérleti díját már egyszerűen nem tudta megengedni magának.

Azt az állításunkat, miszerint Magyarországon sem ökrösszekerek, sem biciklik, de még robogók sem hajthatnak fel az autópályára határozott kétkedés fogadta, és amikor kijelentettük, hogy a sebességkorlát százharminc kilométer per óra, és ezt sokan nem tartják be, csak azért nem hazugozott le minket, mert az ilyenfajta viselkedés messze áll a konfúcianista etikától. A százhúsz kilométeres távot nekünk három óra alatt sikerült abszolválnunk a sztrádán, és habár láthatólag féltette a bérautóját, világos volt, hogy Schumacher sem tudna ötvennél többet kihozni a közlekedési szituációból.

Amúgy Vietnám igencsak alacsony GDP-je nagyon meglátszott az utak minőségén. Míg még a Fülöp-szigeteken is lehetett találni elfogadható minőségű aszfaltot, itt a kátyúkat összekötő szakaszok nagyon rövidek voltak, később Kambodzsában pedig gyakran huppantott a busz húsz centit még a két legnagyobb várost összekötő úton is. Ehhez képest Bangkok bekötőútjain akár kilencven-százzal is tudnak menni a kisbuszok.

A kétszer háromórás autókázás tulajdonképpen megérte, Hoi An Vietnám Szentendréje, kár lett volna kihagyni. Helyes kis százéves kereskedőházak sorakoznak három utca mentén, tucatnyi maffiaközpontot, akarom mondani nagycsaládi templomot lehet meglátogatni, és persze minden telis tele van szuvenír-árusokkal. Ezek egy része egész használható minőségű kézműves-terméket árul, a másik fele pedig a szabvány turistaszemetet. Egészen megdöbbentően sokat kértek egy pólóért, láthatólag kartellt alapítottak. 11 dollár sok országot felölelő tapasztalatunk alapján egyszerűen háromszorosa a tisztességes árnak, és azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy az útikönyv kétéves adatai szerint kettő és három dollár között kéne lennie a penzumnak. A többi kacatra szerencsére lehetett alkudni, úgyhogy be is vásároltunk mindenfélét.

Visszafogott dekoráció az egyik nagycsalád kertjéből

A városka a hangulaton kívül semmit nem nyújtott, de kellemes volt kihasználni a két órányi napsütést egy kis sétálásra, mielőtt megint a nyakunkba szakadt az ég.

A következő nap az Angkor Airlines gépével mentünk tovább, mint utólag kiderült a kambodzsai nemzeti légitársaság lényegében a vietnámi leányvállalata. A gazdasági kolonizáció érdekes láncokat formáz a térségben. Szingapúriak vásárolják fel a maláj cégeket, malájok fektetnek be Indonéziában, indonézek a Fülöp-szigeteken, thaiok vietnámban, a vietnámiak meg Kambodzsában. Mindenki a kevésbé szerencsés GDP-jű szomszédokat igyekezik gazdaságilag az uralma alá vonni. Mivel harminc évvel ezelőtt ugyanezt tankokkal próbálták, tulajdonképpen beszélhetünk fejlődéstől. Azt, hogy eközben Kína komplett afrikai országokat vesz meg földestül, lakóstul a dollártartalékaiból, már ne is említsük.

komment

Címkék: utazás utazas vietnám hátizsákos turizmus

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr503329450

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása