HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @geegee: Ráth Végh István valamelyik könyvében olvastam, aki levéltárban gyűjtötte, az biztos, hog... (2023.06.09. 10:46) Törökország III - Égei tenger partvidéke
  • Androsz: Az legalább mellettük szól, hogy az a vonat nincs összefestékezve. Lehet, hogy ott levágják a kezé... (2023.05.20. 14:38) Egyiptom 2023 - 04 - Kairó körüli romok
  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar

Linkblog

Vietnám IV - HCMC - Leánykori nevén Saigon

2011.10.27. 17:23 Sünmalac

Ho Chi Minh Cityt mindenki, beleértve a kormányt aki átnevezte, Saigonnak hívja. Egyedül a közlekedési táblákon szerepel HCMC, és ott is csak azért, mert rövidebb. A dél ex-fővárosa, hogy az útikönyvet idézzem, egyedi betekintést nyújt az ország történelmébe (képzavar oka továbbra is az önök készülékében). A (valamikor) gazdagabb és fejlettebb dél rühelli a kommunistákat, de igazság szerint az amerikaiakat, és erre jó okuk van. A túravezetőnk az elnyomó diktatúra vasöklére láthatólag fütyülve magyarázta hosszasan, hogy milyen disznóságokat csináltak az északiak, miután a dél elesett (az amerikai kivonulás után a T-52esek maximális sebességével mozgott a frontvonal). Átnevelő táborok, magánvagyon államosítása, a gazdaság teljes összeomlása, majd végül éhezés következett. Persze nyugodtan lehetett bátor, egy busznyi nyugati turista között elenyészően kevés besúgó tud elbújni.

A régi viccen, mely szerint Egyiptomban a kommunizmus bevezetése után hiánycikk lesz a homok itt senki nem nevetett két évvel az ország „újraegyesítése” után. A helyi téeszek egyszerűen nem tudtak elég rizst termelni, pedig korábban Vietnámban hatalmas városi elitet tudott ellátni a parasztság, így hamarosan mindenki éhezni kezdett, és menekült az országból ahol csak tudott.  

Persze nem sokat segített, hogy az amerikaiak, hogy az egyik tábornokukat idézzem, „a kőkorba bombázták” az országot. Kivétel nélkül az összes erőmű, a hidak kilencven-plusz százaléka, a kórházak, vasútállomások, utak, mind-mind romokban hevertek mire a vörös zászlót kitűzték az elnöki palotára. A vietnámi múzeumokat járva, útikönyveket olvasva elég sötét kép állt össze bennünk a vietnámi háborúról. Oka van annak, hogy az Egyesült Államok nem ismeri el a nemzetközi bíróságok hatáskörét a katonái fölött, bőven lenne kinek ülnie azért ami itt történt.

Az első világháború óta minden nemzetközi egyezményben tiltott vegyi fegyverek tömeges bevetése, városok szőnyegbombázása, teljesen ártatlan és a háborúban egyáltalán részt nem vevő, sőt elvben szövetséges országok (Laosz, Kambodzsa) porig bombázása, civilek lemészárlása, kivégzések, kínzás, és az összes többi móka végigment itt, amik miatt időnként a NATO lerohan harmadik világbeli országokat, csak az elkövetők ezúttal fehérek voltak.

A három dél-kelet ázsiai országra, amiben a Vietkong tevékenykedett a teljes lakosságra átlagolva fejenként 265 kilogramm bombát dobott le az USA, sokkal, de sokkal többet, mint amit a két fél együttesen használt a teljes második világháborúban, pedig azt a meccset kicsit nagyobb pályán játszották.

A dzsungel pusztítására használt kemikáliák (különösen az Agent Orange, leánynevén dioxin) eddig százötvenezer torzszülöttet és olyan három millió rákos megbetegedést eredményeztek a három országban. Ez persze a helyi kormányok száma, de a nyugati NGOké se nagyon tér el ettől, és míg a vietnámi kommunista pártnak azt sem hiszem el, amit kérdeznek, a Vöröskeresztnek még van valamennyi hitele. A múzeumban hosszú galériák mutatják az eltorzult testű nyomorultak szánalmas képeit. Míg az Államok bőven kárpótolták az amerikai és ausztrál katonákat, akik tömegesen kaptak rákot a vegyszer használatától, a több millió vietnámi, lao és kambodzsai áldozat pereit el sem voltak hajlandóak kezdeni.

Az amerikaiak által felügyelt börtön fényképei és beszámolói is hasonlóan megrázóak voltak. A megaláztatás és embertelenség koncentrációs táborokhoz méltó szinteket ért el itt. Az elítélteket szögesdrótból font ketrecekbe zárták (igazi szögesdrót, borotvapengékkel), amiknek nem csak az oldalai, hanem a padlója is szögesdróthálóból készült. Ezek az egy emberre méretezett vicces „tigrisketrecek” néha csak egy méter magasak voltak, tehát guggolni kellett bennük, néha csak állni lehetett, sokszor napokon keresztül, mozzanatlanul, mert ugye minden oldalt szögesdrót. A korbácsolások, éheztetés, szemkiszúrás, sebek ürülékkel dörzsölése normális munkamenet volt. A Genfi Egyezmény hadifoglyokra vonatkozó kitételei persze meg csak az ellenségre vonatkoznak.

Tigrisketrec

Ilyenkor felmerül a kérdés, vajon a CIA mit is csinál, amikor engedélyt kér (és kap) a kongresszustól kínzás használatára terrorizmussal vádolt foglyok esetében. Arról, hogy Pol Pot véruralmát lényegében direktben az Egyesült Államok lelkes bombázószázadai tették lehetővé, már ne is beszéljünk.

Persze a Vietkongot sem kellet félteni. Jókora területet fontak be azok az alagút rendszerek, ahol lényegében komplett faluk éltek hónapokon, éveken át. Hatvan centi-egy méter magas, sok száz kilométer hosszú alagutak hálózták be Dél-Vietnám jelentős részét, beleértve az amerikai táborok alatti földet is, ahonnan éjszakánként jöttek csak a felszínre gyilkolni. A ledobott bombák ezerszámra lettek aknává alakítva (persze az USA is telepítgette a maga aknamezőit), és ezek mindmáig szedik az áldozataikat, elsősorban a gyerekek között. Becslések szerint hatmillió akna és bomba várja a megtalálóját, jutalomként egyirányú jegyet ajánlva a mennyországba. A megtalálásuk és hatástalanításuk a tervek szerint háromszáz évbe és tízmilliárd dollárba fog kerülni, főleg mert jó részük a dzsungel kellős közepén van, ahol igencsak nehéz a munka.

Kijózanító volt látni az észak-vietnámi városok képeit is. Amikor az ember nem érti, hogy az alapvetően szorgalmas, dolgos, tanulni akaró vietnámiak (akik persze bunkók, üvöltenek, nyomakodnak, de ez GDP szempontjából semleges tulajdonság), hogy lehetnek ilyen szegények, nos ezért. Mert az amerikaiak tényleg a kőkorszakba bombázták őket. És még így is vesztettek.

HCMC belvárosában persze erről csak az Agent Orange áldozat koldusok és a féllábú „aknatalálók” tanúskodnak. A középső egy kilométer modern nagyváros, árnyas fasorokkal, francia katedrálissal, előkelő éttermekkel. Három háztömbnyi turistagettó terpeszkedik a központi parktól délre, ami majdnem olyan fehérre mosott, mint a bangkoki Khao San utca, csak itt lopnak a hotelszobákból. Végül huszonöt dollárért sikerült egy elfogadható szállást találni, és neki is láttunk feltérképezni a környéket.

A városban pár napot kószálással, vásárlással töltöttünk, főleg amíg I-ék elugrottak Kambodzsába megnézni Angkor Watot, a maradék két napon a Mekong torkolatába kirándultunk, illetve megnéztük a Chao Dai vallás főtemplomát, egybekötve egy kis alagútbúvárkodással.

A városra istenigazából egy nap is elég lett volna, de végül három lett belőle, legalább sikerült feltölteni az ajándékos bőröndöt, és végigtárgyalni egy állást az út utánra Sün számára. A tervezettnél kicsit korábbi hazatérés szervezésével is elment egy kis idő, összességében nem unatkoztunk sokat.

Eredetileg egy állatvilágban bővelkedő nemzeti parkot akartunk megtekinteni, de a szokatlanul hosszú monszunévszak miatt ez lehetetlennek bizonyult. Persze öt utazási irodával alkudtunk az út árára, akik mind kitérő válaszokat adtak, és olyasmiket mondtak, hogy jöjjünk vissza kicsit később, mielőtt valaki végre közölte, hogy kár sportolni, lehetetlen eljutni a szigetre, és ezen a héten ne is reménykedjünk a helyzet javulásában.

Így maradt a Mekong deltába szervezett nagycsoportos kirándulás, ami igencsak középszerűre sikeredett. Szennyezett, büdös, ipari folyón hajókáztunk fel alá, rettenetes ebéddel, ezt követte egy tízperces csónakázás a mangrove erdőben, ami talán még érdekes is lett volna, ha nem látszott volna már beszálláskor, hogy az első sarok után véget fog érni. Levezetésképp pedig meghallgattuk a helybeli népdalokat, három olyan alak előadásában, akik maguk is azzal kezdték a műsort, hogy ők igazából nem tudnak énekelni, de nagyon szeretnek. Nos, igazuk volt, tényleg nem tudtak.

Az egyetlen érdekes megálló menet közben egy Nagyon Nagy Buddha volt. Ez egy olyan Buddha szobor volt, ami nagyon nagy. Kicsit még körbe lehetne járni a témát, de ezzel lényegében mindent elmondtam róla, kétszer is. Hazafelé a busz persze defektet kapott, és habár szigorúan véve nem Vietnám-specifikus élmény, de végre láttuk, hogy cserélnek kereket egy buszon.

Nagyon Nagy Buddha tatarozás miatt zárva

A másik túra lényegesen jobban sikerült. A Chao Dai vallás olyan százhúsz éves, és egy érdekes konszolidációs kísérlet a nagy világvallások között. A buddhizmus, a konfucianizmus, a kereszténység és manapság az iszlám összes vallásos tételét egyszerre igaznak nyilvánították és többek között olyan szentekkel operálnak, mint Victor Hugo vagy Jean d’Arc. Az eredetileg jóvágású szokványszektának induló gyülekezet kinőtte a közösségi fagyállóivás fázisát, mostanra hárommillió követője van Dél-Vietnámban. Egy időben saját hadsereggel küzdöttek a kommunisták ellen, ezért még ma is egy kicsit nagyobb a kontroll errefele.

A fő élmény a déli „mise” volt. A karzat turistáknak volt fenntartva, és meglepő módon még belépőt sem szedtek. Jó sok ember bement egy templomba, de sajnos a vérivós orgia elmaradt, sokkal inkább álltak illetve ültek rang szerinti színű köntöseikben. A Chao Dai jól van megszervezve, jó sok szinten át lehet eljutni a megvilágosodáshoz, és az olyan dolgokról, mint húsevés, vagy nemi élet csak a magasabb rangú, idősebb tagoknak kell lemondaniuk, akiknek igazából már úgyis mindegy.

Cao Dai katedrális bejárata

A másik célpont a Chu Chi bázis volt. Itt a vietkong alagútrendszerének egyik kiterjedt darabjába pislanthattunk be. Finoman szólva sem szerettem volna hónapokat a föld alatt élni itt, határozottan nem fehér emberre voltak szabva a járatok, és még kevésbé irigyeltem az amerikai katonákat, akik parancsba kapták, hogy már most innen kifüstölöd a randa sárgákat fiam. A vietkong mindennapjait is bemutatták, meglepően kevés propagandával. Vietnámban általában végig visszafogott volt az ideológia, még az olyan nyilvánvaló ziccerek, mint a Vietnámi Háború Múzeuma is sokkal objektívebbek voltak, mint amit vártunk, sőt, valószínűleg ha New Yorkban építették volna meg a múzeumot, akkor de facto kevésbé valósághű ábrázolást nyújtott volna.

Az alagutaknál az is segített az agymosás elkerülésében, hogy a túravezetőnk déli katonacsaládból származott, az apja lehúzta a kötelező éveket a kényszermunkatáborokban a háború után, ergo nem lelkesedett az állami szlogenekért. Tőle tanultuk a modern vietnámi élet egyik alapvetését: „No scooter – no girlfriend”. A kettősség, hogy a városokban köldökpiercinges csajok lógnak a pasijaikon a parkban esténként, míg vidéken még mindig a szülők egyeztetik le ki-kit-mikor vesz feleségül tipikus a fejlődő országokban, lényegében mindenhol találkoztunk vele. A rapid gazdasági fejlődés átkairól és áldásairól bonyolult elméleteink fejlődnek, majd valamikor publikáljuk őket.  

A történelmi park érdekes bevétel-kiegészítő szolgáltatásokat is próbálkozott: ki lehetett próbálni a katonai fegyvereket éles lövészeten. Persze horror árakat kértek a töltényért, de nem bírtunk ellenállni neki, és kipróbáltuk milyen is egy M60as  amerikai géppuskával lövöldözni. Egyikünk sem látott még ekkora kaliberű mordályt, és persze keményen oda volt csavarozva az állványra, de még így is majdnem eldobott minket a ravasz meghúzása után, a hangerő pedig még a biztonsági füles alatt is dobhártyarepesztő volt. Legközelebbi amikor Rambó letépi az állványról és elkezd rohamozni vele, vonszolva maga után a hevedert, még hangosabban röhögünk majd. A lőszerkészlet-normalizáció műfajában amúgy a szomszédos Kambodzsa a legjobb, ott 350 dollárért rakétavetővel is lövöldözhetsz, ha a gyerekkori Quake-élmény nem volt elég.

komment

Címkék: utazás utazas vietnám hátizsákos turizmus

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr303334391

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása