Az indiai nagykövetségnek köszönhetően Angkor után csak egyetlen állomásra futotta Kambodzsában, és ez a határközeli Battambang lett. Eredeti tervek szerint visszatértünk volna PP-be, és repülővel mentünk volna Bangkokba, de kiderült, hogy a busz vissza PP-be, a taxi a reptérre és a departure tax együttesen sokkal többe kerül, mint egy Battambang-Bangkok direkt buszjegy, ráadásul de facto később érkeznénk meg a városba, így hagytuk elveszni a 230 dolláros repülőjegyünket (lásd még: Az Út Legnagyobb Buktája).
Sovány idők járnak a határvidékre, a pár hónappal korábbi thai-kambodzsai határvillongások miatt a Prear Vihar templomot nem lehetett meglátogatni. Így a buszállomáson még a szokásosnál is nagyobb fogadóbizottság várt minket. Az utolsó sarkon már a busz mellett loholó tizenötfős horda kiabálta, hogy nekik van a legeslegolcsóbb szállásuk a városban, de pechjük volt, mert nekünk már megvolt a hazafelé menő jegyünk, ezért inkább a budgetbe beleférő legjobb szállást kerestük, nem a legolcsóbbat. A buszról leverekedés után magunk köré gyűjtöttük a többi velünk utazó fehér turistát és becsörtettünk a tripadvisorból jó előre kinézett hotelbe, miközben mindenki lelkesen próbálta felkapni a csomagjainkat, hogy besegítsen az ő hotelébe menő tuk-tukba. Útólag belegondolva világos csak, hogy mekkora a különbség Dél-Kelet Ázsia, és az út hátralevő részét képező India között: hiába állt körbe minket tucatnyi kiabáló, nyúlkáló vadidegen, egyik képét sem akartam egy zokniba bujtatott féltéglával beverni, mert a kambodzsaiak, thaiok, filippínók (a vietnámiak már kevésbé) képesek ezt bájosan előadni. Világos, hogy ez a játék része, ami a te esetedben persze a pénztárcádra, az ő esetükben pedig a napi eleségre és a gyerekek taníttatására megy ki, de egyik sem ok arra, hogy gorombáskodjunk.
A város maga teljesen érdektelen volt, de körülötte rengeteg olyan apró látnvaló volt elszórva, amiket pont meg lehetett nézni egy tuk-tuk kiránduláson. Az ilyen bulik élvezhetősége sajnos igencsak a sofőrön múlik, és előre sosem lehet tudni, hogy kit kapsz. Nekünk szerencsénk volt, a sofőr a hivatalos programon túl beiktatott még egy-két jópofa extrát is.
A fő attrakció a bambuszvasút volt; a városban éppen tartózkodó öt fehér turista mindegyike felkereste. Ez egy klasszikus do-it-yourself kihasználása az ország síneinek (személyvonat pl. már rég nem jár, bár nagyon tervezik, hogy újra beindítják). Két pár vaskerék, egy bambuszból szőtt platform, és egy robogóból kioperált motor kell csak ahhoz, hogy 20-30-al lehessen rázkódni a ramaty állapotban levő mocsári pályán. Néha kicsit ugyan repül a tákolmány, néha zöttyen egy hatalmasat, amikor két síndarab egy centinél messzebb van egymástól, de azért működik. Ebből biztos lehetne valami nagyívű metafórát levezetni, de ezt már mindenkinek a saját fantáziájára bízom.
Amikor két szerelvény találkozik, gyorsan eldöntik melyiken van a kevesebb árú, azt szétkapják, és amikor a szembeforgalom elhaladt, újra összerakják a síneken. Az egésznek jópofa vadnyugati hangulata volt, és jó volt nézni a közeledtünkre felrebbenő madarakat. A buli kétszer fél órás hossza pont úgy volt belőve, hogy a turista még ne unja magát halálra, de ne is érezze úgy, hogy nem kap autentikus élményt a pénzéért.
Egy másik „érdekes” jármű is kísértette a környéket: egy traktor-busz szörnyszülött. Úgy készül, hogy fognak egy traktormotort, és vele együtt a két kereket, amit meghajt, és bekötik egy három méter hosszú járommal egy kiskocsi elé.A kormányzás két, szintén három méteres rúddal történik, mintha csak egy ökrösszekér istrángja lenne, csak értelemszerűen merev, mert a traktor meglepően ritkán áll meg ha rákiabálsz, hogy „Hó!”. Mivel a motor jókora mezőgazdasági járművek elcibálására készült, ijesztően gyorsan tud a tákolmány haladni.
Bekukucskáltunk Kambodzsa egyetlen borászatába is. Az útikönyv szatírikus magaslatokba emelkedett a leírásban, és megérdemelten. A bort nem mertük megkóstolni, inkább csak egy kis mustot és brandyt kértünk. Na, ilyen higítószagú förmedvényt én még nem ittam, pedig a jellemformáló egyetemi évek alatt költséghatékony módon egy és kéttablettás, „még meleg” borokból válogattunk. Az utóízre egyszerűen nehéz szavakat találni, de minden korty után alaposan öblögetni kellet az amúgy teljesen iható musttal. A mellettünk ülő középkorú francia pár kűzdelmét öröm volt nézni, ahogy próbálták nem megbántani a sorfőrjüket, aki őszintén érdeklődött, mégis hogy ízlik a bor, és sütött belőle a nemzeti büszkeség, hogy ilyen is van a távol-keleten.
Az áradások miatt a rizstermés az ország jó részén elveszett, és ennek nagyon komoly következményei lesznek majd jövőre, főleg mivel a kormánynak se kedve, se pénze nincs arra, hogy a parasztok tömegein segítsen. Az egyik vendéglátónk hosszan áradozott, hogy bezzeg a thai kormány mennyire jó kormány, mert ott adnak a parasztnak pénzt. Az a kemény gazdasági realitás, hogy Thaiföldön egy főre ötször annyi pénz jut, mint Kambodzsában egyáltalán nem zavarta a smucig kambodzsai kormány szapulásában (akiket persze van miért szapulni, nemcsak gusztustalanul, de ostobán is korruptak. Míg az indonéz rablóbandának legalább annyira szándéka előrelendíteni az országot, hogy jövőre többet tudjanak lopni, ennek Kambodzsában még a látszata is hiányzik.)
Öröm az ürömben, hogy az elöntött földeken viszont kíválóan lehetett halászni; a nők és a gyerekek lepedőméretű hálókat vonszoltak a fél méteres vízben ázó rizs fölött, százával fogva apróhalakat. Ezeket később majd prés alá helyezik, és hagyják megrohadni: így készül a halszósz, amivel még öt hónap után sem bírtunk annyira megbarátkozni, hogy akárcsak a véletlenül megrendelt halszószos fogásokat megegyük.
Két templom is belefért még a túrába, egyik sem volt igazán érdekes persze, a puskaport az ország ellőtte Angkorra. Impozáns tornyok helyett jókora „Aknamező” táblák voltak kirakva, és az ilyesmivel itt nem viccelnek. A Khmer Rouge ezen a részen fojtatta utóvédharcait, és a dolgos polgárháborús évtizedek alatt telepakoltak mindent aknákkal, persze térképkészítés nélkül. A helyiek persze bőven rohangáltak ki és be az aknamezővel jelölt területekről, de ez soha nem jelent semmit. Ők tudják hova kell lépni, és ha nem, akkor kamaszból egyszerűen statisztikává alakulnak át.
A másik templomegyüttes Pol Poték egyik gyilkolóbarlangja fölött volt, ide dobálták be a leölt ezrek holttesteit. Mára csak vitrinben tárolt koponyakupacok emlékeznek a vérzivataros évekre. Kijózanító a tömegmészárlások emlékeire bukkanni mindenfelé, és folyamatosan szembesülni azzal, hogy mennyire tényszerűen kezelik a kambodzsaiak, hogy a földijeiket egyessével verték agyon furkókkal. El nem tudom képzelni milyen lehet úgy élni, hogy minden nap szembe jön az utcán az apám/testvérem/lányom gyilkosa. A parasztsuhancok, akik a Khmer Rogue derékhadát adták ugyanott élnek ahol korábban, nincs semmi kétség, hogy ki melyik végén állt a husángnak. És egyszerűen nem történik semmi, nincs hivatalos számonkérés, nincs magánbosszú, és igazából igény sincs nagyon rá, csak sokk és hallgatás. Ez az igazi kultúrális különbség, nem a fura kalapok viselete.
A város legjobb éttermében vettünk búcsút Kambodzsától, mint minden mást, ami csak működik az országban, ezt is egy expat vezette, gyakorlatilag vendéglátóipari szakközépiskolát üzemeltetve nem profitorientált módon.
Másnap hajnalban a buszra több mint egy órát kellett várni a töküres város buszpályaudvarán. Ilyesmik már rég nem zavarnak minket, feltettük, hogy valahonnan máshonnan jön és csak késik, és ez valóban így is lett. Persze örültünk volna, ha fél hat helyett fél hétkor kelhettünk volna, de az utazás már csak ilyen.
A Thaiföldre visszatérés egy kultúrsokkal ért fel. Most hogy meglátogattunk hét dél-kelet ázsiai országot, nagyon láttuk a különbségeket. Az, hogy Thaiföld nem szivatja a turistatömeget vízumokkal, ujjlenyomatokkal és a többi marhasággal, már egy jó kezdet, de amikor a határon átérve egy 7-Eleven-be futottunk, majdnem elolvadtunk. Egy hónap után végre egy olyan bolt ahol a) vannak publikus árak b) az ország saját pénznemében.
Az útviszonyokban is ég és föld a különbség. Thaiföldön százzal közelítettük meg a fővárost,míg Vietnámban a negyvenes átlagnak örültünk.
Nagyszerű érzés visszatérni egy városba, ahol korábban már jártál. Az ember tudja, hol, mi merre van, van néhány tippje biztonságos éttermeket illetően, nehezen verik át a taxisok. Hiányzik az „uramisten hol alszom én ma éjjel” érzés, ami általában a megérkezést kíséri. Kicsit olyan volt, mintha hazatértünk volna. Ráadásul Bangkokot szeretjük, a thaiokat is bírjuk, a konyhájukról nem is szólva, örömmel rendeltünk régi kedvenceket, amiket májusban annó már halálra untunk.
Gyorsan be is költöztünk a szokásos bangkoki hostelünkbe, és a nyakunkba vettük a várost. Ez jelen esetben a legnagyobb bevásárlóközpontot jelentette, mert feltétlen meg kellett venni az India Lonely Planet legfrissebb kiadását. Ez alig másfél hónappal korábban jött ki, és Vietnámban vagy Kambodzsában reménytelen volt beszerezni. Itt az első nagy könyvesboltban hatalmas plakát reklámozta, hogy megjelent, tessék vinni.
Kevés dolog van amiben Thaiföld Magyarország előtt jár, de a bevásárlóközpontok ilyenek. Olyan felsőkategóriás világmárkák vannak jelen, amikért nekünk Bécsbe kell menni, és az étteremválaszték is finoman szólva bővebb, mint a Westendben. A minden szinten megtalálható hatalmas angol nyelvű könyvesboltokról már ne is beszéljünk, amiknek külön-külön nagyobb a választéka, mint Pest összes angol könyvesboltjának együtt.
A nyugati luxusban dőzsölés jegyében befizettünk a legaktuálisabb hollywoodi baromságra, a Három Muskétás legújabb verziójára. Szegény Dumas forogna a sírjában ha látná mit csináltak a könyvével, léghajók, velencei katakombajelenetek, Leonardo da Vinci szuperfegyverei, ami csak eszükbe jutott, szemrebbenés nélkül bepakolták a filmbe. Mi rögtön a 4-D verziót néztük meg, kemény négyezer forintért jegyenként. Na ilyen sincs Magyarországon, bár ez talán nem is baj. A szingapúri Universal Studiós élményeink felkészítettek a következő másfél órára, és pont azt hozta a film, amit vártunk. A székek össze vissza rángatóztak, hol jobbról, hol balról fújt a szél, ha valaki lenézett egy mélységbe, hirtelen annyira előredőlt az ülés, hogy majd kiestünk belőle, rendszeresen az arcunkbaspricceltek némi vizet (ez mondjuk a 3-D szemüvegekkel együtt annyira nem volt szerencsés). Megintcsak megállapítottuk, hogy ez is csak egy zsiráf. Szép, szép, de otthonra mégse kéne.
Az elmúlt száz év legnagyobb áradását is pont elkerültük. Az előző hullám nyomait még láttuk, minden ház előtt rögtönzött védőfalakat emeltek, homokzsákok óvták a bankokat, éttermeket, de csak itt-ott láttunk vizet; Siem Reap után kifejezetten békés volt. A várost pár nappal a távozásunk után félig evakuálták, szívtunk volna mint a torkosborz, ha csak kicsit is más az ütemezésünk.
Az AirAsia gépére felszállva már éreztük a vesztünket, ahogy a csupa barna arcon végignéztünk, és várhattunk fél órát, hogy a sok zsírfejű indiai elhelyezkedjen végre pöffeszkedve, mintha övé volna az egész repülő. Nem is csalódtunk, Delhibe este tíz után megérkezni nem volt vidám.
