Az alant következő okfejtés természetesen csak a saját tapasztalatainkon, és az általunk olvasott, erősen limitált terjedelmű források elemzésén alapul, akinek nem tetszik, ne olvassa. Blah, blah, disclaimer. Na csapjunk a lecsóba.

Négy kontinens nagyjából negyven országában jártam eddig, de senkinek nem sikerült olyan rövid távon annyira megutáltatnia magát velem, mint az indaiaknak. Nehéz ilyesmiről írni a mai, politikailag korrekt világban, de egyszerűen az észak-Indiában élő népség-katonaság seggfejekből áll. En bloc.

Erős szabály, hogy mimnél nyomorultabb, szegényebb és elnyomottabb egy nép, annál kedvesebbek a turistákkal. Ez Indiában is fennáll, a rettenetes mélyszegénységben éhező tömegekkel nem is volt semmi gondunk. Viszont az indiai középosztály viselkedése, kultúrája, világnézete egyszerűen elviselhetetlen.

Folytattunk a téren szociológiai tanulmányokat is, Pavan Varma-nak, India egykori moszkvai nagykövetének a könyvén (The Great Indian Middle Class) is átrágtam magam okot keresve arra, hogy mi is a baj ezzel az országgal.

Az első nagy baj a hinduizmus. Míg a kereszténység, zsidóság, iszlám közösség alapú vallás, a buddhizmus, jainizmus pedig lemondásról, áldozatról szól, a hinduizmus leegyszerűsítve az önzés vallása. Nem kell másokkal jót tenned, hogy kellemes halálon túli élet várjon rád. Nincsen semmilyen morális kényszer arra, hogy segítsd az elesetteket, támogasd a gyengébbeket. Jézus gyakorlatilag végig erről prédikál; az iszlám egyik legfontosabb alapértéke a szociális adó, a zakat. A hinduizmus ugyanekkor a kasztok átjárhatatlanságáról szól, alsóbb és felsőbb rendű emberekről, és világossá teszi, hogy ha valakinek rosszabbul megy a sora, azt nem szánni kell, hanem megvetni, mert az előző életében valami olyasmit tett, ami miatt megérdemli mostani sorsát.

Hiányzik az erkölcsi keretrendszer is. Nem mondja ki sehol semmi, hogy „ölni bűn, hazudni bűn, lopni bűn”. Nincs jó vagy rossz, nincsenek morális végletek. A Ramayana egyik főellensége a másik történetben Vishnu egyik leghívebb követője, aki különleges varázshatalmat kap szolgálataiért. Egyrészt ez mentesíti a társadalmat a zsidó-keresztény bűntudattól, de ugyanakkor gyengíti is a közösséget.

A hinduizmusban az egyén előrejutása csak és kizárólag saját magán múlik, istennel folytatott személyes viszony kérdése. Annak a templomnak kell adakozni, annak az istennek kell áldozni, akitől vársz valamit, és minden más le van tojva.

A második nagy baj a mindent átható, felülről lefelé terjeszkedő korrupció. Az angolok idejében az indiai közszolgák megvesztegethetetlenek voltak (persze kaptak volna valakit rajta... nem kell félteni az angolokat sem). Viszont a függetlenség után bekövetkező kommunizmus ugyanúgy terjesztette a rothadást, mint ahogy azt szűkebb környezetünkben is láthattuk. Egészen hihetetlen panamák és országnyi lopások zajlottak teljesen nyílt színen (Közgép, valaki?), és a felelősségre vonásnak még csak a látszatára sem adtak. És amikor az átlagember nap mint nap azt olvassa, hogy csaltak el tízezer fős vállalatokat szemrebbenés nélkül, csak annyit tehet, hogy beáll a sorba.

Az indiai ugyanis birka nép. Míg az afgánok vagy a vietnámiak az utolsó emberig harcoltak lényegében bárki ellen, aki csak a közelben járt, az indaiak a történelem folyamán újra és újra behódoltak mindenkinek. Borzasztó büszkék arra, hogy az évezredek folyamán egyetlen külső országot sem igázott le India, de ezt inkább úgy kéne fogalmazni, hogy aki arra járt, az mind végigverte őket. Az indiaiak Ázsia franciái, de még egy árva Napóleon se jutott nekik.

Lehet, hogy a közösség érzetének a hiányából fakad, vagy a kasztrendszerből jön, de a társadalomba be van égetve, hogy nem érdemes konfrontálódni az erősebbekkel. Gandhi halála után lényegében az összes botrányra ugyanaz volt a reakció. Utcára vonultak jó sokan, erre az aktuális miniszterelnök keményen odaszólt (még csak nem is lövetett a tömegbe), erre mindenki szépen azonnal hazament, és többet senki nem hozta fel az ügyet.

A kurrens kultúra sem segít, bár az ok-okozati viszony nem egyértelmű, a tömegmédia formálja a népet, de a nép is formálja a médiát, olyasmit gyártanak, amit meg fognak venni. Mindenesetre a bollywoodi filmek olyan idegesítő, tenyérbemászó macsó vonalat nyomnak, hogy a NANE-nek bérelt helye lenne a Kossuth téren, ha ezt a magyar mozikban játszanák. A főhős mindig egy negyvenes, túlsúlyos, nagybajszos pofa, aki pofán vágja kétszer a nagyszájú, talpraesett (vagy szende, szűzies) virágszálat, aki erre beleszeret. Vettünk a helybeli Cosmóból, Playboyból is (mindkettőnek volt angol kiadása), és a cikkekből áradó üzenet mindkét újságban ugyanaz volt: a „nem” azt jelenti, hogy kérd erőszakosabban!

A férfiak nélkül maradt nők itt teljes természetességgel nyilatkozzák, hogy félnek attól hogy tömegesen megerőszakolják őket, Delhiben pedig utazási irodák szerveznek Goába fotóstúrákat indiaiaknak, hogy láthassanak fehér nőt bikiniben. Ilyenkor negyven darab túlsúlyos, hosszúnadrágot és pulóvert hordó, erősen izzadó indiai leszáll a buszról, végigsétál a beachen, arcába fotóz az összes turistacsajnak majd bepróbálkozik náluk. Mind a negyvenen, egyesével, anélkül hogy éreznék, hogy ez nem fog sikerre vinni.

Hogy ez hogy is néz ki a gyakorlatban? Először is mindenki bámul. Megállás nélkül. Nagy, vérben forgó szemek merednek rád. Nem kiabál, nem szól, csak bámul. Ha a szemébe nézel, nem érzi magát feszélyezve, bámul tovább.  Rászólsz, bámul tovább. Ráüvöltesz, még mindig bámul, és amikor emeled az öklöd, akkor hajlandó dacosan félrenézni.

Konfliktuskerülő neveltetésem folyamán soha nem merült fel bennem, hogy egy vadidegennel szemben fizikai erőszakot alkalmazzak, de Indiában többször is idáig fajult a helyzet. Amikor egy mosatlan suhanc meg két jó negyvenes alak követte NemSünt a bokrok közé ahova nyilvánvalóan pisilni vonult el, hogy meglessék mije is van egy fehér nőnek, és sokszori egyre emeltebb hangú felszólításra sem voltak hajlandóak még csak félre nézni sem, akkor az emberben elpattan valami.

A lehúzások és a turista elriasztása közti egyensúlyt sem sikerült megtalálniuk. Thaiföldön mindenért háromszor annyit fizetsz, mint a helyiek, de ezt olyan kedvességgel adják elő, hogy igazából nem vagy dühös, hacsak nem vagy feltűnően smucig hátizsákos turista (mint mi). Indiában ugyanezt brutális módon verik keresztül rajtad, és ettől elképesztően kellemetlenül érzed magad. Mindenki, tényleg mindenki téged akar elkapni, lehúzni és ocsmányul nyilvánvalóan becsapni. A turistaiparban dolgozókból áradó fölösleges agresszivitás megkeseríti a legszebb élményeket is. Amikor Delhiben közölték, hogy a taxis stand bezárt, ezért nem lehet előre fizetett taxit igénybe venni, vagy hogy a múzeum, ami előtt álltunk éppen igazából nem is itt van, ezért be se próbáljunk menni az öles MUSEUM betűkkel megjelölt épületbe hanem sokkal inkább vegyünk eredeti nomádok eredeti tevecsontjából csinált abszolút eredeti népiesch szobrot, akkor már tudtuk, hogy ez nem egy mosolygós hely.

Összességében pedig saját maguk alatt vágják a fát. Amikor véletlenül találtunk egy hotelt vagy egy éttermet, ahol nem voltak minősíthetetlenül seggfejek, azt lelkesen ajánlottuk az összes többi turistának is, de ilyenre az egy hónap alatt nagyon ritkán került sor. És annak ellenére, hogy Indiában van a legtöbb és legszebb látnivaló, egyáltalán nem vágyom vissza. Sikerült meggyőzniük arról engem, a viszonylag sokat látott turistát, hogy az összekuporgatott euróimat, dolláromat inkább valahol máshol költsem el.

Látszik az is, hogy nem csak a külföldiekkel szemben agresszívak, hanem egyszerűen mindenki boldogtalan. A gyerekeken látszott ez a legdurvábban. Ázsiában, Európában, még a savanyú-sanyarú Magyarországon is az általános iskolások általában vidám energiabombák.

Itt aránylag jólszituált, magániskolába járó tizenhárom éves bakfislányok nem egymás közt sugdolózva vihognak délután hazafelé menet, hanem komor, már-már gonosz módon bámulva menetelnek egymás mellett. Nevető, mosolygó indiait elvétve sem láttunk. A kontraszt dél-kelet ázsiával félelmetes volt.

Az újságokat olvasva a társadalmi szolidaritás elképesztő hiánya tárult a képzavaros szemünk elé. Az elvonások elsősorban a szegényeket érintik, rajtuk bárki pofátlanul átgázol (ha úgy tetszik kárpótlás nélkül vesz el földet, házat), és ez ellen az újságok sem tiltakoznak, csak legfeljebb értetlenkedve megemlítik, hogy a nincstelenné tettek már megint hisztiztek, de nincs semmi gond, nem kell aggódni a kedves olvasónak, mert lecsukta őket a rendőrség (mármint az áldozatokat. Nem az elkövetőket.)

A korrupció sehol nem volt annyira a üvöltően szemkiszúró mint itt (na jó, Kambodzsában világos volt, hogy aki gazdag az hihetetlen sokat lop, és Vietnámon is látszott, hogy itt mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti). A cikkek alapján egy újságos/dohányos stand megnyitásához olyan 100-150 embert kell megvesztegetni. És ne gondoljunk itt alapos körbenézés után csúsztatott borítékokra, a lopás egyszerűen része a rendszernek. Ha jön a helyi APEH, egyszerűen olcsóbb megvesztegetni az ellenőrt, mint sem adózni, sőt még az is be van építve, hogy az ellenőr ellenőrét is megkeni mindenki. A top 1000 vállalat 2%-a fizet adót, a többi „valahogy” elkerüli. Ez teljesen hihetetlenül hangzik, de így van.

Indonéziában is erős érzésem volt, de Indiában lettem teljesen biztos benne, hogy nincs rosszabb a korrupciónál egy ország számára. Ha a közjóért elvileg felelős személyek nem a munkájukat próbálják végezni, hanem azt nézik, hol tudnak lopni, semmi nem halad. És ezért a korrupcióért nem a hatalmas iparvállalatok felelősek, hanem a kisember, aki megvesztegeti a villanyóra leolvasót, hogy ne vegye észre a rosszul bekötött órát, aki inkább megkeni a rendőrt semmint hogy befizesse a büntetést, aki megkérdezi a gázszerelőtől, hogy mennyi lesz ha nem kér számlát. Ahol mindenkinek vaj van a füle mögött, senki nem fogja felemelni a szavát.

Amikor láttam, hogy a velem szemben ülő indiai átad egy százrúpiást a kallernak, és ezután upgradelik eggyel magasabb osztályra, amikor világos, hogy a buszra felszállók közül senki nem vesz jegyet, csak csúsztat egy kicsit a buszsofőrnek, és emellett láttam a nyomort, a nélkülözést, a rothadó házakat, az utcán senyvedő szerencsétleneket, a gyógyítható betegségekbe belenyomorodott koldusokat, a reménytelen, iskolát sosem látó gyerekeket egy olyan országban ahol igazából lenne pénz arra, hogy mindenkinek jusson valamennyi, ha nem azzal volna mindenki, akinek csak egy cafatnyi hatalom is jutott elfoglalva, hogy hogyan gazdagodjon meg a köz meglopásával, akkor fogadtam meg, hogy hazatérve én ebben nem akarok részt venni. Nem India és Kambodzsa felé kell elmozdulni, és ez olyasmi, amiért kivételesen én is tudok tenni valamit.

Azóta blokkot kérek a piacon a kiló krumpliról. Mert az az ÁFA, az az adó az egyetlen dolog, ami az iskolákat, tűzoltókat, orvosokat, buszokat és trolikat pénzeli, és nem tőlük akarom elvenni a kenyeret, mert ez mind olyan szolgáltatás, amit az életem hátralevő részében rendszeresen igénybe szeretnk venni.

És ha én elcsalok nyomorult 27 forintot száz forintnyi krumplin, akkor milyen jogom van számon kérni a nokiás dobozokat azoktól, akik nagyobb zsák krumplikat vesznek számla nélkül?