A tipikus hippitúra egyik fontos állomása Pushkar, ahol echte originálische gulyás paprikás sivatagi tevevásárt tud a fényes tekintetű effendi megtekinteni. Nekünk a lelkendező leírás alapján az volt a véleményünk, hogy itt csak rengeteg tevét lehet látni, miközben megpróbálják lehúzni az embert, és általában utáljuk a tevéket. Nagydarab, köpködő, harapó, rúgó állatok, akik ráadásul egészségtelenül intelligensek is. Bónuszként az indiai tevék sokkal nagyobbak az egyiptomiaknál, láttunk olyan példányokat, amiknek a hasa alatt egyszerűen át tudtunk volna sétálni.
Meg persze általában allergiásak vagyunk a hippikre, a spiritualitásra és az összes ilyesmire. Nem kívánunk szoros kapcsolatot kiépíteni a rejtett énünkkel és összhangba hozni a magnetikus rezonanciánkat a földanyáéval, ezért az összes embert, aki ilyesmit árul végtelen gyanakvással szemléljük.
Ezért úgy döntöttünk, hogy helyette megnézzük Pushkar ellátó városát, Ajmert. Ez volt a túrának az az indiai városa, ami igazából nem volt turistás, és olyan is volt. Ez egyszerre volt kellemes és kellemetlen, de főleg kellemetlen. A félmilliós városnak összesen két hostele és egyetlen étterme volt (szerencsére ez egész jó volt, úgyhogy az összes étkezésünket ott költöttük el). A szobánk egy klasszikus „haveli”-ben, XIX. századi palotában volt, ami sokkal jobban hangzik, mint amilyen a valóság. Viszont a háziak legalább meglepően barátságosak voltak, még ha feltűnően inkompetensek is. A becheckelés legalább fél órát vett igénybe, egy félvak, de legalább rendkívül pedáns (és hosszúszakállú) családfő segítségével.
Ajmerben igazából nincs sok látnivaló, de azért lelkesen nekiindultuk a városnak. A helyi elit az Anasagar tó partján szeret sétálni, kacsákat etetve, akik lelkesen úszkálnak az öt centi vastag bűzös műanyag szemétréteg tetején. A tóparti parkban meg lehetett figyelni az összes divatozni vágyó indiai tizenévest, akik persze meg minket figyeltek meg közben. Az indiai sztorik jó szokása szerint itt is emléket állított valaki valami nagy szerelmének, ragyogó hófehér márványból. Szerencsére a grafittizés még nem igazán terjedt el, de sajnos a szemét feltakarítása sem, ezért nehéz volt jó képet csinálni a márványhűsölőről anélkül, hogy egy nagy kupac üdítős doboz ne figyelt volna be a kompozícióba.
A városban voltak vallási látnivalók is bőven. Először itt találkoztunk Jain templommal, amiről az átlag európai azt sem tudja, hogy eszik-e vagy isszák. Alig 5.5 millió követővel az egyik legkisebb a hyvatalosch világvallások között, de az egyik legszimpatikusabb is. Elég messziről nézve, a jainizmus a buddhizmus ikertestvére. Nagyjából-egészében ugyanakkor fejlődött ki mind a kettő (erről azért vannak eltérő vélemények), és mindkét vallás célja az volt, hogy alternatívát kínáljon a hinduizmassal szemben.
A jainok szerint a vallásuk mindig is létezett, csak időnként elfelejti az emberiség. Igazi vallásalapító nincs is, az első tirthankara (megvilágosodott tanító), akiről a vallás megemlékezik már rögtön a huszonhármas sorszámmal indult például. Ami biztos, hogy valamikor időszámításunk előtti V.-IX. század környékén lett a vallásból nagyobb felekezet, amikor is Maharavira kodifikálta a jainizmus legfontosabb tanításait.
A jainizmus rendkívül morális vallás, igazságról, erőszakmentességről, lemondásról szól, és nélkülözi a hinduizmus merev kasztrendszerét, tehát felette vonzó volt az alacsonyabb kasztokban élők számára. A két dolog, amit a jainokról tudni szoktak, hogy egyáltalán nem ölnek, még rovarokat sem, tehát aki komolyan veszi a vallást az kendővel az arcán motorozik, nehogy véletlenül lenyeljen egy legyet (hogy a szélvédőn szétkenődöttekkel hogyan számol el, azt nem tudom); másrészt pedig az összes szentjük meztelen, „égbeöltözött” öregember, ugyanis a világi hívságokról lemondás a melegebb éghajlaton ruhamentességet is jelent.
A vallásnak van jó pár szimpatikus tanítása, például nem csak a tettek, hanem a szándék is számít, vagyis nem elég, hogy nem vered agyon bunkóval a szomszédot, még dühösnek sem szabad rá lenni. Szemben a buddhizmus passzivitásával, itt fontos a közösség számára is hasznos életet élni, de facto kimondja a vallás, hogy fair ellenértéket kell adni a termékekért és szolgáltatásokért. A végcél továbbra is a pozitív karmamérleg fenntartása, és az erőszakmentes élet, aminek a jutalma idővel a nirvána.
Az erőszakmentességet olyan szinten komolyan gondolják, hogy búzát vagy répát se nagyon esznek, csak a növények termését (vagyis ahol nem kellet elpusztítani a növényt az étel elkészítéséhez).
A vega dolgot amúgy az általában rendkívül képmutató indiaiak is elég komolyan gondolják, egyszerűen nem szokás húst enni, pedig az ember várná, hogy jókora steakezők legyenek elrejtve minden városban. Ahogy Európában a vegetáriánus éttermek reklámozzák magukat, itt külön kiírják, hogy van Non-Veg kaja, mert ez a szokatlan. Nem is értenek hozzá. Noha az indiai konyha messze a legjobb az összes közül, amivel az úton találkoztunk, jó húsételt egyet sem ettünk, idővel egyszerűen feladtuk és már nem rendeltünk csirkét se.
Nehéz megítélni, hogy a nemes elveket mennyire veszik komolyan a gyakorlatban a jainok, a kereszténység is tele van nagy marketingszövegekkel, aztán a spanyolok mégis rabszolgasorba hajtották egy egész kontinens összes bennszülöttjét a keresztre szegezett istenük nevében. (Kedvenc történetem a hittérítésről az értetlen polinézről szól, aki csodálkozott, hogy miért méltatlankodik a misszionárius a szomszéd törzs megevésén, amikor ők heti rendszerességgel felfalják a saját istenüket és rituálisan a vérét isszák az istentiszteleten)
A fenti bevezetés apropója, hogy a Digambara jain templomban volt az egyik legbizarrabb vallásos látnivaló, amivel eddig találkoztam. A központi teremben a világ őstörténetét bemutató hatalmas makett van. Repülő hajók, hattyúhátasok, istenek, csaták, ostromok, emberek, mindez fából faragva és aranyfüsttel bevonva saccra ötszáz négyzetméteren két emelet magasságban, körbevéve rettenetesen félrefordított magyarázó szövegekkel, amiknek se füle, se farka. Tudom, hogy kifejezetten bunkóság egy templomban hangosan rötyögni az angol szövegeken, de azért mégiscsak megkérhették volna bármelyik arra járó turistát, hogy olvassa már át az anyagot, mielőtt márványba vésik.
A második vallási emlék a Dargah Sharif volt, egy jókora szufi szentélykomplexum, bár azt hogy pont ehhez az ághoz tartozik, csak utólag, a wikipédiáról tudtam meg. Mindenestre Nagyon Szent Hely, telistele zarándokokkal, és végtelen sok árussal, akik őket kiszolgálják. Mint minden indiai szent hely, ez is gyönyörűen faragott fehér márványból készült, amit tízpercenként felmostak (nagyon helyesen, mivel mindenki szigorúan mezítláb mászkál). A bejáratnál le akarták vetetni velünk a napszemüveget, de sikerült elmagyarázni, hogy ez bizony dioptriás, tehát nem látunk nélküle. A kamerát és egyéb vacakokat így is le kellett adni, ami mindig parás egy kicsit, bár valószínűleg csomagmegőrzőből ritkán lopnak. Persze lehet, hogy csak én vagyok naiv, ha az árus megesküdne, hogy soha nem látott még korábban, és kamerát sem adtam neki, akkor el nem tudom képzelni, hogy bármilyen helyi rendőr az én pártomat fogná.
Annyi eszünk persze azért volt, hogy ne pénteken menjünk, de még szombat reggel is brutális volt a tömeg, örültünk, amikor magunk mögött tudtuk a mecsetet. Az óvárosból átérve az ó-óvárosba már egy kicsit ritkult, és a város feletti erőd felé caplatva útba ejtettük Khwaja Husain Chishty Rehmatullah Alaih sírját, vagy ahogy mi hívtuk, „kwajawhatshisface”. Ez is a Dargah Sharifffal egyidős, saccra kilencszáz éves volt, és mostanra csak a gyönyörűen faragott oszlopcsarnoka maradt meg. Vannak ilyen B-vonalbeli látnivalók, amiket csak és kizárólag az derogál másodhegedűssé, hogy annyi van belőlük, hogy az hihetetlen. Ha Pécsen volna ilyesmi, az egész ország a csodájára járna. (Sőt, jár is, pedig a főtéren az a dzsámi tényleg nem nagy durranás.) Nekünk az, hogy egy három perces kitérőt kellett tennünk, még pont megérte.
Itt találkoztunk az egész túra legdeformáltabb koldusával is, borzongatás kedvéért mellékelem a képét. Nem tudom, hogy nőtt így a lába szegénynek.
Az út a várba fel eléggé megviselte az idegrendszerünket, az összes hétvégi kiránduló most döntött úgy, hogy spirituálisan megtisztul a három kilométeres hegymenetben. Mivel dagadt indiaiakról volt szó, ezért nem tudták ezt a távot gyakori pihenők és frissítő fogyasztás nélkül abszolválni. Ha nem előztünk le a másfél óra kapaszkodás alatt ezer embert, egyet sem.
A félvallási turizmus egyik érdekes mellékterméke a proféta-DVD. Az út mentén aksiról üzemeltett, ránézésre harminc éves hordozható tévék sorakoztak, standonként egy, ahonnan egy szúrós tekintetű, hosszú szakállas csávó szónokolt poklot és kénkövet ígérve mindenkinek, aki nem áldoz fel két kecskét még napnyugta előtt. (Hindiül továbbra sem tudunk, de ez jó tippnek tűnt a hangszín, a hangerő és a gesztusok alapján. De lehet, hogy muszlim volt a szöveg, ebben az esetben a két kecske törlendő). Persze minden stand más lélekmentő csomagot árult, ezért fülsértőre tekerték mind egy szálig a hangot, hogy csak az ő DVD-jüket vegye meg a nagyérdemű.
A nagyérdeműt persze elsősorban a legyekkel borított édességes standok érdekelték, és a jeges vödörből árult cukros lötyik. Érdekességképpen megemlíteném, hogy az olyan univerzálisnak hitt termékek, mint a Coca-Cola, vagy a Pepsi országonként eltérő recepttel rendelkeznek, elsősorban a cukortartalmat igazítva a közönség igényeihez. Ez Európából kiindulva azt jelenti, hogy a harmadik világbeli kólák veszett édesek. Ezt csak részlegesen tudjuk megerősíteni, sem magyarhonban nem iszunk elég kólát, és Ázsiában is inkább vizet kerestünk mindenhol, de a kevés kóstolás alapján az íz tényleg mindenhol más volt.
Az indiai köznéphez közel kerülés most sem villanyozott fel minket, és maga a vár is teljesen szét volt verve, szarva és pisálva. Az összes eddig meglátogatott ország közül India tűnt a legképtelenebbnek a kulturális értékeinek megvédésére, és most nem a restaurálásra rendelkezésre álló összegekről beszélek, hanem a népség-katonaság hozzáállásáról. Egyszerűen borzasztó volt látni, hogy a valamikor gyönyörű homokkő erődök nem bekamerázott szobáiba egyszerűen beleszarnak, mégpedig a sarokba, és a férfiak a vécétől tíz méterre szemrebbenés nélkül oldalba vizelik azt a várfalat, ami kifejezetten rosszul bírja a húgysavat.
Láthatólag a hegy teteje volt a vallási élmény csúcsa is egyben, lefele már senki nem gyalogolt, hanem dzsipekkel mentek, saccra hetvennel egy okkal harmincas úton. Természetesen minden dzsip túl volt tömve, a hat ülésre nagyjából tizennégy embert zsúfoltak be. Mi azzal nyugtattuk magunkat, hogy a sofőr láthatólag ebből él, ergó még sosem szaladt bele a szakadékba, de az út során itt volt másodszor úgy igazán halálfélelmünk. (Az első alkalom a Cebu Pacific Manila-Cebu járatán volt.)
Ajmerről egy nap elteltével megállapítottuk, hogy tulajdonképpen kár volt leszállni a vonatról, vissza is szálltunk rá hát és továbbmentünk a sokkal kellemesebb Udaipurba.
