Morelia városa is nemzeti hősről lett elnevezve, eredetileg Valladolid néven futott, ami azért békésebb név, mint a Moszkva tér, de hát Dunapentele se gondolta soha, hogy bárki átnevezné, aztán mégis mi lett vele.
Michoácan állam fővárosa, bő félmillió lakossal, és tőlünk egy órányira volt busszal, úgyhogy mint a civilizáció legközelebbi bástyáját, többször is meglátogattuk. Michoácan kiejtését a házunk előtt elhúzó Family Frrost jellegű autóktól tanultuk meg, akik az „állam legjobb fagyiját” reklámozták kb tíz percenként, olyan hangerővel, hogy beleremegtek az ablakok. Szóval: micsóákáááánnn.
A hatvan kilométert a busz igazából bő egy óra alatt tette meg, mert kötelező volt megállni mindkét irányba a város szélén egy-egy bódénál, ahol megtelt az addig töküres járat (és bizony nem indult el, amíg teljesen tele nem lett). Érdekes elképzelés, de láthatólag az emberek többségének nincs kedve bemenni a buszpályaudvarig, tehát a keresletnek valahol találkozni kell a kínálattal.
A várakozás alatt persze megjelennek a buszon a kaja/pia/csipsz/gyümölcs árusok is meg néhány süket/néma/sánta/féllábú koldus is. Egy láthatólag értelmi fogyatékos kéregetőt úgy rugdosott le a buszvezető a járműről, hogy most már tényleg indulnánk.
Mivel szociális háló egyáltalán nincs (nem mintha a magyar közmunkaprogram bárkit is megakadályozna a reménytelen lecsúszásban), ezért elég sokan tényleg adnak. Nem arról van szó, hogy alkoholra, drogra koldul bárki is, hanem ha van valami bajod, akkor mások kegyelmén kívül nem sok mindenre számíthatsz. Elég ijesztő a dolog.
Ugyanezen az elven vesznek az utcai árusoktól is egy-egy csomag cigarettát, zsebkendőt az emberek. Mégiscsak kevésbé megalázó mind a koldusnak, mind az adakozónak, ha úgy tesznek, mintha a piros lámpánál zsepit áruló tényleg valódi igényt elégítene ki.
Szociológia kalandozásokról visszatérve, Moreliában igazából semmi nagyon érdekes nincs. A város fő durranása, ami A kategóriás látnivaló, az UNESCO örökség lepkerezervátum bizony április környékén bezár. De télvíz idején nagyjából egymilliárd ún. „pompás királylepke” (Monarch butterfly) lepi el a nemzeti parkot, és a kilenc zónából kettő látogatható is. Ez tényleg világszám lenne, de júliusban, ha a turista a feje tetejére áll, akkor sincsenek lepkék.
Szóval ezt mi sajnos buktuk, pedig másodszor járok már Moreliában, csak mindig rosszkor.
Cserébe van egy katedrális, ami elvileg nagy szám kéne, hogy legyen, de elég kopasz volt, meg egy múzeum, ami meg felújítás miatt zárva, szóval klasszikus turistatémában nem tudott villantani a város.
Valamikor ez idő tájt csatlakozott hozzánk két barátunk, Alma és Kacsa is; a kalandok három héten át közösen folytatódtak. Kacsa már negyedszer járt Mexikóban, de Almácska most tette ki először a lábát Európa kényelméből, úgyhogy ekkor még a kultúrsokk állapotában leledzett („hogy mit csináljak a vécépapírral?!?”)
Úgyhogy Moréliában kellemes nyakforgatós sétatempóban haladtunk, amíg az újonnan jöttek magukba szívták a hangulatot. Szerencsére a város a koloniál városkép versenyszámban egész erős. Több téren is leültünk egy-egy sörre-kávéra, ami néha kicsit több sör lett a kértnél. Néztük, hogy viszonylag drága a hatszáz forint egy üvegért, de egyszer élünk, erre kihoztak fejenként kettőt, mert egyesével az a kávézó nem árul sört, csak párban. Ne kérdezd miért, és hogy ezt miért nem írják rá az étlapra, de végül valahogy legyűrtük őket.
Az, hogy nem két felnőttre, hanem négyre jut egy baba, azért nagy segítség volt, nagyon rég volt olyan, hogy NemSünnel ketten egyszerre ülhettünk egy asztalnál, és nem követelte közben magának a figyelmet egy kilencven centis padlócirkáló.
A katedrálison túl még a másik Nagyon Hyres és Rendkívül Hyvatalos látnivaló a vízvezeték, római stílusban, boltívekkel, amivel a közeli magaslatról hozták be a belvárosig a nem-is-olyan-régmúltban a folyóvizet. Manapság már csövön jön persze, de ettől még ugyanúgy nem iható.
Kisétáltunk hát az vízvezeték végállomásához, a városligethez, ahol is megcsodáltuk a rettenetesen elhasznált fejű helybeli nénik aerobik edzését; ha a tízfős bandának nem volt legalább ötven szépészeti műtétje, akkor egy se. De legalább lelkesen pózoltak, miközben fényképeztük őket.
Az édességpiacra is beszabadultunk, ahol próbáltuk átadni a drágán szerzett tudást, miszerint gyakorlatilag minden mexikói édesség ehetetlenül édes, sós és csípős (általában egyszerre) a nyugati ízlelőbimbóknak, de ezt nem mindenki hitte el nekünk. A hatalmas piacról egyedül a kandírozott limehéjba töltött kókuszreszelék az, ami nagyjából ehetőnek bizonyult, illetve az örök sláger, a vajkaramella. A vajkaramellát tényleg jól csinálják.
A chamoy nevű szószról például Alma nem volt hajlandó elhinni, hogy hiba megvenni, és betermelt egy doboz fura sárga gyümölcsöt leöntve a piros trutyival, ami tényleg egyszerre sós és édes és csípős, és gyümölcsöntetként annyira szokatlan, hogy az ember elsőre nem hiszi el, hogy tényleg rossz. Baja nem lett tőle, de kicsit túltöltötte az érzékszerveit, és utána napokig beleborzongott, ha édességre nézett.
Kacsa, aki régi motoros, ráadásul a testvére vagy egy évet élt Mexikóban, lényegesen céltudatosabban állt hozzá, ő kilós kiszerelésű karamellt keresett hazavitel céljából. Ő mesélte, hogy a kultúrsokk mind a két irányba működik, a mexikói vendégeiket majdnem lehetetlen meggyőzni arról, hogy a használt vécépapírt nyugodtan dobják a rötyibe, egyszerűen nem hiszik el, és inkább gondosan lerakják a vécé mellé, vagy extrém esetekben a fürdőszoba tükör mögé rejtik el.
Voltak azért pozitív kulináris élmények is, Mexikóban alapvetően baromi jó enni, csak az édességeket és a pékségeket kell elkerülni. A Lonely Planet ajánlását követve beültünk az egyik főtéri étterembe is, ahol egy újító kedvű séf Kolumbusz előtti alapanyagokból alkot finomakat fehérabroszos környezetben. Mostanra már NemSün is teljesen folyékonyan tud Étlapul, gyakorlatilag semmi nem tudja meglepni, ami a menüben szembejön, de hirtelen most háromfelé kellett fordítanom egyszerre két nyelvre és közben a pincérrel spanyolul beszélgetnem. Voltak olyan mondataim, amiben egyszerre angol, magyar, holland és spanyol szavak is szerepeltek.
Az étterem elég borsos árú volt, kicsit Bock Bisztró flashbackem volt, de nagyon megérte, ettem több olyan zöldséget, amiknek még spanyol neve sem nagyon van, nem hogy magyar. Alapelvként azt próbálom enni, amiről nem tudom, hogy micsoda, és itt nem volt olyan nehéz ilyet találni. Általában van errefelé némi indián jelenlét, a buszon többször is felfigyeltünk rá, hogy jé a nénik bizony nem spanyolul csacsognak, hanem purepéchául.
Kulturális érdekesség, hogy Moréliában az animált zöldlámpa az utolsó pár percben elkezd szaladni, mintegy példát mutatva. Szépséghiba, hogy az autósok sem a piros, sem a zöld lámpát nem veszik figyelembe, és folyamatosan jönnek, de azért a szándékot lehet értékelni.
És persze egy másik viziten felkerestük a helybeli Chili’s-t is, pont a foci EB döntője alatt. Elég pártatlan volt a nézőközönség, nekik innen nézve aztán mindegy ki nyer a messzi Európában, de nagyon lelkesek voltak, minden megmozdulásnak hangosan örültek. A bevásárlóközpont parkolójában levő kivetítő előtt jókora csoport gyűlt össze, a mexikói társadalom teljes metszetét prezentálva (nem tudom miért volt ott kivetítő, de kihasználták).
Mi mostanra kikisérleteztük, hogy kell a hatalmas adagokat kezelni az amerikai láncokban: ketten rendeltünk összesen egy előételt és egy desszertet, és ezzel pont jól is laktunk. Az előétel alant.
Alapvetően az éttermes bevásárlóközpontig társasjátékot venni jöttünk el. NemSünnel és a baráti körrel elég sokat kockulunk kifejezetten komplex játékokkal, Kacsa konkrétan egy háromkilós dobozban hozta utánunk az Imperial Assault című Csillagok Háborúja tematikájú ópuszt, de úgy éreztük valami könnyedebb is kéne az estékre. Ezért megvettük a Forbidden Island nevű kooperatív társast, mert nagyon jók voltak róla a cikkek.
A cikkek csak azt felejtették el megemlíteni, hogy a játék a Pandemic nevű alapműnek a szégyentelen másolata, ami amúgy tényleg nagyon jó koop játék, csak hát rongyosra játszottuk már. Szóval egy meccs után megállapítottuk, hogy ez bizony ennyi volt, és onnantól fogva Csücsöké lett a Forbidden Island. A dobozra a 10+ év kategória túlzás, a másfél éves gyerek nagyon jól el tud játszani a színes bábuk és a hozzájuk tartozó kezdőhelyek összepárosításával, és lényegesen több élvezetet nyer belőle, mint mi tettük a szabályok betartásával. Sőt, még én is jobban élveztem, hogy együtt pakolgattuk a kártyákat, mint magát a tényleges játékot.
Az állam másik nagyvárosa, Uruapan, már sokkal jobb benyomást tett ránk, annak ellenére, hogy összesen két említésre méltó dolog van benne, viszont azok legalább jók voltak. Ide éppen csak ketten mentünk, ezalatt a másik páros hegyet mászott felderítő üzemmódban, spontán felbukkanó lopakodó tehenekkel fűszerezve, már amennyire utólag feldolgoztam a sztorit.
A mi programunk mindkét pontja vízalapú volt: az egyik a várostól egy hosszú taxi útnyira egy zuhatagrendszer, a másik pedig ugyanez a folyó a városon belül mesterséges vízesésekké alakítva.
Kezdtünk a távolabbinál. Ugyan ez nem a Niagara, összesen harminc méterről van szó, de nagyon kellemes volt, főleg hogy senki nem volt rajtunk kívül. Két út vezetett le a vízesés aljába, az egyik több száz lépcsőből állt, a másikon meg száz pesóért levittek volna lóval. Vagy fel. Ha nem lett volna velünk Csücsök, akkor a fölfele kaptatást megspóroltam volna magunknak, de így sem volt olyan vészes a dolog. Ötszáz lépcsőről van szó, ami még éhgyomorra sem egy Csomolungma azért.
A városba visszajutás érdekesebb volt, próbáltunk taxit fogni, csak az út rossz oldalán tudtunk csak integetni, és az arra felé menő taxik mindegyike tele volt. Egy eléggé kihalt étterem/panzió előtt csápoltunk reményvesztetten, amikor is megállt egy jókora pickup a parkolóban. Egy kissrác kipattant, beszaladt, kiszaladt, közölte apukájával, hogy negyven pesó, a pénzzel megint beszaladt és kijött egy zsákkal.
Nekünk közben az apuka felajánlotta, hogy bevisz a városba, és mivel elég jól beszélt angolul és kevesen viszik csak a nyolc éves gyereküket ember rabolni, ezért különösebb vacillálás nélkül elfogadtuk az ajánlatát. Megkérdeztük, hogy mennyit kér, mire egy vállvonással annyit mondott, hogy amit jónak érzünk. Végül kicsit kevesebbet adtam neki, mint amennyiért a taxi kihozott, mert eléggé úgy nézett ki, hogy ő úgyis arra ment volna, és tényleg nem voltunk kerülő neki.
A zsákban amúgy naposcsibék voltak, csipogott a hátsó ülés.
Ilyenkor mindig végigjátsszuk, hogy kik vagyunk, honnan jövünk, és hogy Csücsök nem csak egy, de rögtön két európai nemzet tagja is, és ezekkel a témákkal szerencsére egészen hosszú taxiutakat ki lehet tölteni, főleg az én döcögős spanyoltudásommal.
Az eredeti tervünk az volt, hogy a városi parkban a vízesések partján majd a gyerek egy jót alszik a babakocsiban, amíg mi körbesétálunk, de ezt csúnyán buktuk, ugyanis nem volt öt méternél hosszabb lépcsőmentes szakasz, a kengurut meg jól otthon hagytuk.
Szóval kicsit rohamtempóban sétáltunk át a Cupatitzio parkon egy egyre nyűgösebb gyerekkel, de még így is nagyon szép volt. Amit víznyomásból ki lehetett hozni, azt itt kihozták, volt ahol több száz mini-szökőkút spriccelt, máshol meg kis pisztráng farmot telepítettek, ahol hálóval lehetett kikapni a saját ebédedet. A folyót szétkapták több ágra, újra összeengedték, jobbra-balra keresztezték egymást a folyamok, kifejezetten megért egy délutánt.
Csücsök amint leraktuk a babakocsiba a park bejáratánál azonnal álomba ájult, és úgy is maradt, amíg egy bő órával később be nem léptünk az ebédelésre kiszemelt McDonalds ajtaján. Megérzi, mikor ülnénk le enni, és azonnal felpattan a szeme, és sajnos a mekiben minden túl sós neki, max a zsömle széléből kaphat, vagy lenyalogatott sült krumplit szopogathat.
A gyereketetést általában igyekezzük nem túlgondolkodni, és agyonbonyolítani, egyszerűen nem hiszünk a varázsdiétákban és táplálkozási gurukban. Csücsök mindent ehet, amit mi, kivéve cukros cuccokat (akár folyékony, akár szilárd), és ha lehet, akkor a sót is kerüljük, cserébe magasabb a zöldség és gyümölcs adagja. Mondjuk a gyümölcsöt nem nagyon kell kínálni, követeli a gyerek a napi banán és mangó adagját.
A meki nekünk havi rendszerességű bűnözés: hosszú utazás alatt az embernek időnként egyszerűen szüksége van néha nem-tortilla alapú kajára (ez Ázsiában nem-rizs volt), és ezt az igény a McD, ha nem is tökéletesen, de kielégíti.
Három-négy hónap után az ember már fantáziálni kezd otthoni kajáról, ami az én esetemben kis képzavarral egy jó indiai kifőzdét jelentene, anyukám hagymás krumplijával holtversenyben.
És búcsúzóul egy napi WTF kép, avagy végül is ez is egy kültéri reklámforma:
