Vannak emberek, akik kicsit alternatív utakat járnak be az életben. Nem feltétlen reggel kilenctől ötig dolgoznak, nem biztos, hogy egyetem után belépnek egy multihoz és pár év után megnősülnek, majd gyerekeket nevelnek, nem az életük fő célja a saját lakás és saját kocsi, és ha az ember hosszabb időn át járja a világot, akkor belefut néhányukba.
Találkoztunk francia drogcsempésszel, aki évi két fuvar észak afrikai keménydrogból az év többi részében békésen nyaral, a búvároktatónk Thaiföldön egy kanadai mesterlövész volt, akinek elege lett, leszerelt és arra volt büszke, hogy három éve nem vett fel cipőt.
Beszélgettünk Egyiptomban amerikai nyugdíjas nénikkel, akik valahol az egyenlítői Afrikában tanítottak önkéntesként, és kiborították a taxisofőrjüket a reptérről befelé, azzal, hogy rácsodálkoztak, hogy milyen tiszta és rendezett minden Egyiptomban, ami azért nem a szokásos reakció fehér külföldiektől. Ők mesélték, hogy próbálják magyarázni az óvszerek használatát az iskolájukban, de csak egy vállvonás rá a válasz, hogy „az ember a banánt sem a héjával együtt eszi”, és hogy az amúgy ingyenes iskolának csak egyetlen feltétele van: hogy akik oda járnak, csak tisztított, kolera és parazita mentes vizet ihatnak (amit az iskola korlátlan mennyiségben ad), és ennek a betartatása valamiért kifejezetten nehézséget okoz.
Kirándultunk együtt Malajziában két francia kora harmincassal, akik már három éve úton voltak, és amikor épp elfogyott a pénzük akkor beálltak pultosnak, csaposnak egy hostelbe vagy egy expat kocsmába.
Szálltunk meg orosz gyémántfutár srác hosteljében, aki Dél-Afrikából cipelt gyémántokat mindenfele, amíg elege nem lett, és egy hasonlóan kiégett magyar ingatlanossal együtt nyitott hostelt. Ott ingyen ittam egy hétig, mert annyira megörült a társtulaj a magyar szónak.
Ott volt Simon Guanajuatóban, aki a brutálisan fizető szilikon-völgyi állását hagyta ott, hogy letelepedjen egy mexikói tartományi székhelyen, vagy a magyar pár Playa del Carmenből, akik egy nyaralás után úgy döntöttek, hogy elegük van kis hazánkból és inkább nyitottak egy kürtőskalácsos bodét egy olyan helyen, ahol se a helybeliek, se turisták nem nagyon hallottak még Magyarországról, hát még a péktermékeiről.
Persze kívülről nézve mi sem vagyunk átlagosak, ez már a második kör fél éves kirándulásunk, és ha bármi mód van rá, akkor öt év múlva megint újrázunk. Erre NemSün Hollandiában döbbent rá, amikor hallgatta egy kisgyerekes apuka sirámait, akinek a felesége szerint túl extrém dolog lenne a fél éves gyerekükkel a francia tengerpartra menni, ezért inkább csak Hollandián belül nyaralnak, neki meg a nyelve hegyén volt, hogy „ott azért nincsenek még skorpiók”, de inkább visszanyelte.
Pátzcuaro mellett pedig Georgiaval ismerkedtünk meg, a teljesen madárbolond amerikai nénivel. Eredetileg a Lonely Planet ajánlotta, hogy szervez vezetett madárnéző túrákat, és minket ugyan a madarak csak annyiban érdekelnek, hogy jé, szárnya van, csip-csip, egy jópofa természetjárásban mindig benne vagyunk.
Úgyhogy felvettük vele a kapcsolatot, és az ott töltött hónap alatt egészen összebarátkoztunk. Elvileg a szolgáltatásaiért alkalmanként 80 dollárt kér, amit aztán az általa szponzorált ornitológus PHD hallgatók támogatására használ, de az első kör után már a benzinpénzt is alig akarta elfogadni, és rögtön meg is hívott, hogy töltsünk a házában egy délelőttöt, ami később egész napos meghívássá alakult.
Georgia az USA nyugati partján állami alkalmazottként védte az indiánok jogait, aztán ugyanezt tette Alaszkában is pár évig. Folyékonyan beszél törökül, és Törökországban akart letelepedni nyugdíjasként, de a férje meggyőzte, hogy inkább Mexikóban vegyenek házat.
Vettek is egy kisebb palotát, aztán a férje besokallt, hogy neki ez a külföld dolog nem megy, és lelépett. Most a mexikói katonai hírszerzés egy leszerelt tisztjével él együtt, ő főzött nekünk ebédet. Kedves, mosolygós bácsi volt, pedig azért valószínűleg látott dolgokat.
A házuk egy óriási palota volt, amit anno 200 000 dollárért vettek. A telekhez tartozott egy patakocska is, amit persze madáritatóvá alakított Georgia, és egy független kisház (casita) is, hálóval, konyhával, nappalival, ahova rögtön meg is hívott minket, hogy ha bármikor a környéken lakunk, akkor nyugodtan aludjunk nála bármennyit.
A kilátás nem kicsit volt durva, végtelen zöld terül el alatta, a távolban vulkánokkal. A ház maga tágas, szellős, modern, műtárgyakkal gazdagon berendezve, bár én a nyílászárókat azért skorpióállóbbra cseréltem volna. Georgia mesélte is, hogy bizony éjszakai tévézés közben nézett már le, hogy "jé, mi mászik épp az ölemben", és nézett farkasszemet meglepetés-skorpióval.
Ez látszott a teraszról:
A teraszon kolibri etetőket telepített, ahova annyira odaszoktak a madarak, hogy naponta háromszor kell újratöltenie őket cukros vízzel. Fantasztikus volt nézni, hogy 20-30 türkiz biohelikopter tülekedett a leszállóhelyekért, időnként kicsit össze is veszve. A kolibri nem egy nagy jószág, míg egymással kicsit lökdösődtek, a kóbor darázsnak, aki szintén beköszönt, udvariasan utat nyitottak.
Imádom a kolibriket, a különleges mozgásuk miatt az egyik kedvenc állatcsoportom, úgyhogy egy boldog délelőttön át döglöttünk a teljes csapattal a teraszon Georgiával beszélgetve, míg Csücsök a kutyákkal játszott az óriási verandán.
Georgiában túlbuzog a társadalmi érzékenység, és láthatólag hiányzik belőle az egészséges életösztön, ezért keveredett pár hajmeresztő kalandba.
Feltűnt neki, hogy az egyik falusi házban szigorúan sötétedés után pakolnak át és kisteherautókat elég rosszarcú emberek, és levonta az egyetlen lehetséges következtetést: miszerint egy narco elosztóközont van a szomszédban.
Van ilyen célokra egy anonim telefonvonal fenntartva, de hát, ha ő hívja fel akkor érdekes akcentusú női hang… nagyon kis faluban lakott, ő az egyetlen gringa sok kilométeren belül, könnyen bajba kerülhet, nem arról híres a mexikói rendőrség, hogy korrupció mentes lenne, a maffia meg szereti kivégezni a besúgókat. Így inkább egy barátját kérte meg, hogy a szomszéd városból, utcai készülékről tegye meg a bejelentést. Meg is lett a hatása, pár éjszakával később egy konvojnyi szövetségi kommandós ütött rajta a házon és elvittek 15 embert. Ezt Georgia pont átaludta, csak néhány nappal később tudta meg, mi történt.
A helybeli iskolákban is tart környezetvédelmi órákat, madárfelismerésről, természeti értékekről. Nagyjából öt éve csinálja, és azt mondja, hogy érezni a hatását, a helybeli gyerekek most már sokkal jobban odafigyelnek. Szünidőben közös foglalkozást is szervez nekik: megdumálta az egyik helyi milliárdossal, hogy az amúgy parlagon heverő erdőjébe hadd telepítsenek madáretetőket és fészkelő házikókat; ezeket fogja idén nyáron a szünidőben a gyerekkel felrakni.
Mivel nála van a falu két internet elérési pontja közül az egyik, ezért a gyerekek iskolaidőben minden délután nála lógnak. A számítógép használat feltétele, hogy a házit megírják, de amúgy gépezhetnek és pancsolhatnak a ház előtt számukra fenntartott gyerekmedencében.
Az internet megszerzése se volt egyszerű. Itt nincs semmilyen kormányprogram, hogy mindenhova jusson net, de még mobiltelefon lefedettség sincs rendes. Georgia harcolta (és fizette) ki, hogy a TelMex felállítson egy tornyot. Ez kétezer dollárjába került, mert ez kőkemény kapitalizmus, a közszolgáltatás jellegnek nyoma sincs. És persze az egy darab cella nagyon limitált mennyiségű mobilnetet bír el, tehát kora délután, amikor a falu internetkávézójára rácuppan mindenki, el lehet felejteni már a Google betöltését is. És persze ha rossz idő van, akkor a mikrohullámú kapcsolat a falubeli bázisállomás és a fővonal között darabokra esik.
Vannak előnyei az annak is, ha az ember ici-pici országban lakik.
A sok kapcsolatépítésnek megvan az eredménye is, pont akkor léptették elő madriná-vá, amikor arra jártunk. Mexikóban a keresztszülők fázisokban jönnek. Az első párt születéskor kérik fel, aztán az ovi elvégzése után jön még egy keresztanya és keresztapa, aztán az általános iskola elvégzésekor is, aztán a 15. születésnapkor is (ami itt nagyon nagy dolog, a lányoknál az esküvőnél is fontosabb, nagyobb buli), és végül a középiskola elvégzésekor is. Ezeket mind a szülők választják, de van egy utolsó pár keresztszülő is, akit már a gyerekek: a házasságkor szokás megkérni egy idősebb párt, hogy mutasson példát a fiataloknak, egyengesse az útjukat.
Georgia-t egy középiskolás keresztanyjának kérték fel, és rendkívül büszke volt rá. Ez részben jár anyagiakkal is, az új keresztszülőknek kell finanszírozni a bulit, illetve a továbbtanulásba is illik beszállni. Viszont felelősséggel is jár, nem csak pumpolással, tényleg az új keresztszülőktől várják el, hogy rúgják seggbe a gyereket, ha ellustul.
Került elég durva balhéba is, a túlzásba vitt segítő szándék miatt. A háza előtt elterülő hatalmas lápvidéket rendszeresen elönti a Pátzcuarói tó, ezért a föld állami tulajdonban van. A legeltetési jogokat felosztották a környező falvak között, viszont nem maradéktalan az egyetértés abban, hogy pontosan hol is vannak a határok. Valami hülyeségen egybekapott a két falu, és Georgia felajánlotta, hogy mint semleges fuvaros, az egyik saját falujabeli lányt átviszi a másik faluba megtárgyalni a dolgot. Elbecsülte a feszkó szintet, és hirtelen kétszáz mogorva ember vette körbe a kocsiját, akik majdnem felborították a járművet. A küldött lányt az ablakon keresztül kirángatták a kocsiból és elvitték balra, Georgiát meg a helybeli nők vették körbe és menekítették ki.
Végül a tartományi rendőrség nyomására engedték csak szabadon az elragadott csajszit, mégpedig úgy hogy éjszaka közepén mezítláb, lámpa nélkül kivitték a lápvidék közepére és ott magára hagyták.
Georgia amúgy ismer mindenhol mindenkit, kézművesekkel haverkodik össze minden faluban és segít nekik eladni a cuccaikat, megszervezni a nagyobb színtérre lépésüket. Például amikor legutóbb az USÁban járt, akkor bő millió forintnyi hegedű-alapanyagot csempészett az egyik helybeli hegedűkészítő családnak, mert a vámmal meg az ÁFÁ-val sokkal drágább lett volna.
Egy volt állami alkalmazottól ez érdekes mentalitás, de a segítő szándékot mindenképpen értékelni kell. Akármelyik falun vitt át minket, mindenhol volt pár anekdotája, hogy abban a házban ki lakik, és mit csinál, vagy hol lehet a környék legjobb tortilláit kapni.
Ki is használtuk rendesen, rengeteg hasznos tippet adott a környék útikönyvekben nem szereplő nevezetességeiről, hogyan lehet hova eljutni, illetve mennyibe kéne is hogy kerüljön. Ez utóbbi nagyon fontos, mert ha valami extrémebb utat akar az ember leszervezni, akkor bizony a taxis annyit mond, amennyit nem szégyell, és ha nem ismered a reális tarifát, akkor elkezdeni se tudsz alkudozni.
Amikor épp ott jártunk, akkor egy csaló amerikait próbált deportáltatni. A nő egész érdekes megélhetési módot talált ki: expatokon élősködött. Megjelent egy-egy városban, gyorsan összehaverkodott egy helybelivel, és megemlítette, hogy épp nincs hol laknia. Mivel az expatok többségének van vagy három szabad hálószobája az óriási házaikban, természetesen szívesen befogadták.
Georgia is bedőlt ennek, a nő pedig a fejére nőtt. Egyre agresszívebb lett, Georgia csak segítséggel tudta kidobni a saját házából, de itt nem állt meg. Elkezdett a többi mexikói expat város lakóival is beszélgetni és összerakni az anyagot a rendőrségnek, hogy ki lehessen adatni a nő ellen a deportálási anyagot is.
Közben kiderült, hogy az USA három államában is körözik a szélhámost, illetve, hogy az általa vezetett terepjárót egy biztosítási csalási körben egyszer már lopottnak jelentette be.
Mint ahogy az elején említettem Georgia elég madárfixált volt. Többfelé is elvitt minket kirándulni, például egy elhagyott vasútállomásra, a háza közelében levő lávamezőre (amit már teljesen benőtt a vegetáció ezért lényegesen kevésbé érdekes volt, mint a neve sugallta), indián véseteket nézni három faluval arrébb az egyik legelőn, és mindenhol mondta, hogy itt milyen madarak laknak és mikor mit lehet látni.
Megálltunk a mocsár szélén egy hídon és fél órán át csak sorolta a fajok neveit, a nőstények és hímek, fiatalok és felnőttek közötti különbségeket. Séta közben rendszeresen megállt és az okostelefonjára csatolt hangszórón bagoly és egyéb hangokat játszott le, hátha válaszol valaki.
Mi lelkesen követtük, de ezeket a fajokról még magyarul se hallottam, nem hogy angolul és az információ áradat pillanatokon belül elmosott. Idő után neki is leesett, hogy jobban érdekelnek a sztorijai, mint a környéken lakó hét fecskefaj közötti különbségek, úgyhogy igyekezett igazodni témákban, de aztán újra és újra kitört belőle, hogy három évvel ezelőtt látott itt egy sárga hátú akármit errefelé.
