Kirándultunk is néhányat a környéken. Ebből az első nekem és Kacsának ismétlés volt a hét évvel ezelőtti túránkról (amikor NemSün még csak egy internetes flört volt), de bőven megért még egy látogatást. Szerintem CDMX környékén leginkább alulértékelt látnivalója a Cacahuamilpai barlang, aminek simán lehetne helye az útikönyv főoldalán is.
Akkora lyukról van szó a földben, amekkorát én máshol még nem láttam. Nyolcvan terem követi egymást, amiből persze csak az első húsz látogatható, de azok is akkorák, hogy ihaj. A legnagyobb 81 méter magas, tehát a Bazilika éppen csak kilógna belőle, viszont a Bazilikában nincs negyven méter magas cseppkő.
Ugyanebben a parkban van egy éppen csak kisebb másik barlang, meg két tíz kilométernél hosszabb földalatti folyó is.
A túra félóránként indul kötelező idegenvezetéssel, és külföldi turista rajtunk kívül se az előttünk, se az utánunk jövő csoportban nem volt, pedig elképesztően gyönyörű a placc. Sajnos csigalassú a tempó, a mexikóvárosi nyugdíjasokhoz van méretezve, és a túravezető közben ráadásul még standupozik is, szigorúan spanyolul persze, megdolgozva a borravalójáért.
Teljesen megértem miért csak vezetett túrával lehet menni, hiába van tükörsima, jól megvilágított ösvény végig, felügyelet nélkül a kevésbé jól nevelt látogatók simán hazavinnének emlékbe egy-két darabot, vagy legalábbis összetapiznák a köveket. Bizonyos embereknek nem lehet elmagyarázni, hogy ne vakuzzon, mert tönkreteszi vele a festményt, ezért egyre több múzeumban van teljes fotó-tiltás, mert azt egyszerűbb betartatni, mint a huszonnyolcadik turistacsoportnak elmagyarázni, hogy ugyan már ne villogjanak
Jó lenne, ha létezne Nemzetközi Nem Vagyok Idióta kártya, és mondjuk, aki felmutatja, azt beengednék a barlangba egymagában is, de ennek azért lennének emberjogi aggályai.
Azért a csoport előtt vagy mögött kóricálva még lehetett élvezni a csendet és a fennséges látványt. Egyszerűen megér egy kirándulást ez a látnivaló.
Csücsök persze végigszunyókálta az egészet, míg az anyukája erősen izzadva cipelte (száz százalékos a páratartalom a cseppkőbarlangban ugyebár), de a napfényre kibukkanva újra magához tért.
Odafele még busszal jöttünk, de csúnyán kifele futottunk már az időből, pedig hajnali hat előtt már elhagytuk a házat. Délben végeztünk a barlanggal, ami azt jelentette, hogy csak három óránk volt Taxcora, ha fürdetésre otthon akartunk lenni.
Szóval visszafele taxiztunk, ami négy emberre leosztva csak egy hajszálllal volt drágább mint a buszjegy Taxcóból a barlangig. Utazni hármasban-négyesben érdemes, annyi minden lesz sokkal olcsóbb egy emberre vetítve! Ez a taxi ugyan nem érte el rozogaságban az ablak-mentes uruapanit, de közel volt hozzá, de már megszoktuk az életveszélyt.
Taxco zsebkendőnyi belvárosába nem hajthatott már be velünk, mert ott csak bogárhátúak lehetnek a taxik. Ez Csücsöknek egy előre hozott karácsony volt. Valamiért rákattant a bogárhátúakra a megelőző hetekben és itt minden második járművet hangos "boáááá" kiáltással üdvözölt, az extázis egyre magasabb és magasabb fokaira lovallva magát.
Taxco is pueblo magico, Pátzcuaróhoz hasonlóan, és megérdemelten. Nagyon szép kanyargós bányászfalu, legalább negyvenöt fokos hegyoldalba építve. Egy rövid ideig ezek a bányák voltak a világelsők, de hamar kimerültek. Viszont az ezüstművesek itt maradtak, úgyhogy a csinosabb utcákon a kapualjak fele-fele arányban vezettek étterembe és ékszerboltba.
A taxciói ezüst mexikó-szerte márkanév, sőt még Budapesten is látszik néha-néha a név a különböző ékszerboltok ablakában. Nagy reményekkel jöttünk ide, hogy majd jól feltankolunk csinos darabokból jutányos áron, de nagy túrót.
Nem néztek ki rosszul, de összevetve az ékszerkínálattal lényegében bárhol máshol, kifejezetten pofátlanul drágák voltak. Ha éppen olyanom van, hogy száz eurónál többet akarnék kiadni egy nyakékért vagy egy karperecért, akkor ezzel a pénzzel inkább egy magyar képzőművészt fogok támogatni.
Sajnos egy gyors kör vásárlás után már mennünk is kellett, pedig bőven megért volna a város pár nap döglést a főtér valamelyik teraszán.
Taxcó ugyan pont a határán van az épeszű egy napos kirándulásnak, két és fél óra buszúttal, viszont olyan fantasztikus szerpentineken visz át az autópálya, hogy csak bámultunk ki a fejünkből. A közép-mexikói fennsík egyik medencéjéből a másikba imbolyog át az út, és amikor a gerincre érve kitárul alattad egy új világ, akkor érdemes kinézni az ablakon.
Hazafelé még a buszpályaudvaron feltöltöttünk mole szósszal. Ez egy sűrű alap, amit húslevessel kell higítani, és csokis, fűszeres ragu lesz belőle, amibe olyan húst raksz, amit akarsz, mert a szósz ízorgiája mindent elnyom. Ez a rövid leírás körülbelül annyit ad át a lényegből, mintha azt mondanánk, hogy a homár egy tengeri ízeltlábú.
Számomra a mole a mexikói konyha csúcsa. Eredeti formájukban ezek a szószok majdnem felfoghatatlanul bonyolultak, van olyan klasszikus recept, ami negyvennél több alapanyagból áll és 8-12 óra aktív idő amíg elkészül csak a szósz. Európában mexikói étteremben néha próbálkoznak vele, de általában szánalmasan gyenge az eredmény. Még mexikói éttermekben is eléggé kockázatos (kivéve Oaxacában), ami azért meglepő, mert a piacon megdöbbentően jó előre csomagolt molet lehet kapni.
A négy hónap alatt aktívan végigdolgoztuk magunkat az összes márkán, és az oaxacai Mayordomo termékei egyértelműen a legjobbak (talán holtversenyben egy noname veracruzi moléval, amit csak Playa del Carmen egyik szupermarketében találtunk meg és sehol máshol, pedig utána három hónapon át kerestük). Szóval Kacsa és Alma bőröndjeit és a saját magunkét is koppanásig kitöltöttük mindenféle földi jóval.
Alaposan kihasználtuk a baba csomagkeretét is, Csücsökkel hármasban több, mint hetven kiló volt az összes csomagunk együtt, és a repülőgépre beszálláskor a stewardess kezébe nyomtunk két sporttáskát, hogy ezek ugyan elvileg kézipoggyászok, de gyakorlatilag a következő 10 órában Amsterdamig nem fognak kelleni, kérjük suvassza be őket a csomagtérbe, amit meg is tett nekünk.
De ezzel kicsit előreszaladtam.
Mexikóvárosban a Szöcskeparkban levő állatkert ingyenes és közel is volt, úgyhogy a barátaink távozása utáni héten, ha nem volt jobb dolgunk, oda vittük le Csücsköt sétálni. Kettő-az-egyben buli volt, mert az állatkert felett ment a reptér egyik légifolyosója, tehát az öt perces felszállási ritmushoz igazodva meg-megszakadt a séta, hogy megcsodáljuk a soron következő utasszállítót.
Sajnos az állatkert elég sok kihívással küszködik, voltak olyan ketrecek, amik felé nem kanyarodtunk vissza, mert nem volt jó nézni. De például a majom részleg modern, tágas és sok szintről figyelhető. Az otthonitól eltérő hozzáállással az állatkerti büféztetés ki van szervezve, úgyhogy Dominoe's pizza, McDonald's meg persze helyi láncok is elérhetőek. Iskolai szünet volt éppen, és a mekiben lelkesen készítettek össze ránézésre kétszáz egyencsomagot az érkező csoportnak.
Mi minden nap nyitás előtt pár perccel már a kapu előtt álltunk (néha kicsit diderekve, mert reggel nyolckor meglepően hideg tud lenni még augusztusban is kétezer méteren), így láthattuk a reggeli eligazitást a gyorséttermekben. Ami fura volt, hogy az egyik észosztás másfél órán át tartott. A menedzser néni állt középen, és (az amúgy vásárlóknak fentartott) padokon kuporgott a huszonsok meki egyenruhás alkalmazott, miközben egyetlen kislány szolgálta ki kávéval az időnként arra tévedőket.
Jutott azért kirándulás is, nem csak parkozás. Négy hónap lezárásaként az utolsó túra Cacaxtlába vitt. Kellett azért a több hónap rutinja, hogy ezt tudjuk abszolválni időre hazaérve, okkal nem jártam itt a még korábban. Egy reggel hét órás no name buszra szálltunk fel a Keletiben, rögtön azzal a nehezítéssel, hogy a metró hétvégén csak reggel nyolckor kezd járni. Szóval taxiztunk még a sötét hajnalban, de szerencsére az egyes tarifán, szóval fillérekbe került.
A busz persze csak Tlaxcaláig vitt, ahol gyorsan megalkudtunk egy taxira (na jó, bemondtam egy szerintem pofátlanul alacsony árat, amire a csávó rábólntott elsőre, és harminc kilométeret taxiztunk kb kétezer forintért), és tíz órára már a romvárosnál is voltunk.
Cacaxtla azért különleges, mert hiába van a mexikói fennsík közepén, teljesen maja stílusú az összes dekoráció. Történészek azt tippelik, hogy valamilyen keresztházassás során maja származású uralkodó lett, aki aztán hozta magával a hatalomba az összes pereputtyát. Ez a hatalomgyakorlási elv ismerős azért valahonnan...
De az is lehet, hogy egy adag maja telepes jött fel a mélyföldekről és alapított itt várost. Sosem fogjuk megtudni. Mindenesetre a felemelkedés-elbukás ciklusában egy ideig Cacaxtla volt a góré a környéken, aztán hirtelen mindenki eltűnt a városból, elhagyták a palotákat és belepte az egészet a föld. Ez is ismerős a mexikói történelmekből. Párizst bő kétezer éve város ugyanott, pedig birodalmak jöttek-mentek; Mexikóban ha valakinek leáldozott, az úgy járt mint Kartágó.
A hetvenes években először a műkincsrablók, aztán a régészek is megtalálták, kiásták, és nagyot néztek, hogy milyen gyönyörű színes festmények vannak itt a föld alatt, és jééé milyen gyorsan elmossa őket az eső.
Szóval húztak az egész akropolisz felé egy óriási bádogtetőt, laza 150*80 métereset, esernyőnek.
A festmények tényleg csodálatosak, maja városban még nem láttam ilyen jól megmaradtakat, amin nyílván segít, hogy nem a rohadt dzsungel közepén várták ki az elmúlt ezer évet, hanem eltemetve egy viszonylag normálisabb klímájú helyen. Színes szagos kakaófa ültetés, csillagászkodás meg egymás lemészárlása. Szokásos maja témák, bár ne legyünk gonoszak, igazából Angkor Wat domborművein se nagyon volt más.
A testvérlátnivaló, Xochitecatl éppen sajnos zárva volt, pedig tényleg ott volt a szemközti dombon, és még szépen kikövezett út is vitt oda, de nagy lakat volt a kapun. Így visszatértünk Tlaxcalába, ami kifejezetten jópofa koloniál városkának tűnt, és már rá is készültem lelkileg, hogy egy életem, egy halálom, berendelem a rovar kostoló tálat, és megnézem végre milyen az a hangyalárva, amikor NemSünnek beütött durva megfázás szerű, közepesen magas lázzal, úgyhogy hazamentünk.
Némi lábadozás után az utolsó nap az volt a terv, hogy iszonyat korán kimegyünk a reptérre, ott eszünk egy utolsó estebédet a Chili's-ben, még futunk egy kört a duty free tequilák között, aztán felszállunk a repülőre és irány Hollandia. Na ehhez képest belefutottunk egy óriási tüntetésbe, ami még mindig az oktatási reformokról szólt.
Kívülállóként tök értelmesnek tűnik, amit a mexikói kormány csinálni akar, jelenleg a tanári állásokat adják veszik, mint otthon a háziorvosi körzeteket, elszámoltathatóságnak, minőségellenőrzésnek nyoma sincs, a tanárok olyan szinten kirúghatatlanok, hogy van aki be se jár órát tartani csak saját maga helyett egy fillérekből felbérelt segéderőt küld be földrajz órára.
A taxi belsejéből csak nagyon, nagyon örültünk, hogy ilyen sok mindent terveztünk a reptérre, mert ha csak azt céloztuk volna meg, hogy békésen elérjük a gépet, akkor nagyon csúnyán lekéstük volna. A 25 perces taxiból szűk két óra lett, de ennek csak annyi káros hatása volt, hogy szendvicset vacsoráztunk rendes leülős helyett.
Csücsök a hazafele vivő transzatlantit is álom jó gyerekként végigkómázta, kis Bogyó és Babóca olvasással és nézéssel súlyosbítva. Négy hónappal és pár nappal az indulás után visszatértünk Amsterdamba, de ezúttal már nem magyar munkavállalóként, hanem egy holland cég alkalmazásában.
Ugyanis időközben még Guanajuatóból interjúztam két kört és találtam magamnak egy új állást NemSün hazájában.
