Újra útra keltünk melegebb tájakra, bár ezúttal kicsit más konfigurációban. Ez csak egy rövidebb kör, kifejezetten búvárkodás céljával és most Csücsök és NemSün otthon maradt. Helyette Kacsa és Szőlő tartott velem, Csücsök keresztapja és keresztanyja.
Izrael felé vettük az irányt, egészen pontosan a Vörös-tenger parti Eilatba. Ide télen repülnek direkt járatban a fapadosok, nyáron viszont meglepően nehéz eljutni. Ebből én, mint egyszeri naiv ember arra gondoltam, hogy biztos holtszezon van, de nagy túrót, ilyenkor van az izraeli nyári szünet, és míg az átlag svédnek a 40 fok árnyékban rossz vicc, egy tel avivi családnak édes mindegy, hogy otthon van ilyen meleg, vagy a tengerparton.
Illetve nem mindegy, ezért is megy mindenki a tengerpartra ilyenkor. Ez van, ritkán járunk olyan országban, ahol van számottevő belföldi turizmus, elszoktunk tőle.
Mindenesetre elég kalandos volt az utunk, Szőlő ugyebár hozzám hasonlóan Hollandiában keresi kenyerét, ráadásul ugyanabban a városban, (itt vannak mindenféle ok-okozati összefüggések, amik a mese szempontjából lényegtelenek), úgyhogy hajnali négykor taxiba vágtuk magunkat Schiphol (HajóTerem) felé, rácsodálkozva a nyári lápra éjszaka leülepedő ködre.
Elég zombihorroros volt a sztrádáról figyelni, ahogy a ködcsápok tekeregtek a csatornák fölött, de különösebb támadások nélkül elértük a repteret. Arra azért rácsodálkoztam, hogy a feltűnően azeri baltásgyilkos sofőrünk ott százhússzal suhan, ahol én a sebességkorlátot pontosan betartva kereken százzal megyek mindig.
Az amszterdami becsekkolás és biztonsági ellenőrzés sima ügy volt, a szokásos holland segítőkészség és figyelmes udvariasság kíséretében (vagyis bunkó volt mindenki, de legalább haladtunk), már ezzel rágyúrva, hogy mi is várt ránk a repülő túloldalán.
Amikor bemondták a légiutaskísérő kisasszonyok, hogy ugyan már, aki kisbőrönddel utazik, az legyen olyan kedves és most adja le náluk, mert így is – úgy is elveszik majd tőle, akkor az extrém szabálykövető holland utastársak szépen sorba álltak, a mellettünk hangoskodó öt tagú izraeli-amerikai család, hat kisbőrönddel és négy hátizsákkal, hirtelen spontán süketségtől kezdett szenvedni.
Ennek a sztorinak pont az lett a vége, amit várnál, naná, hogy elvették tőlük beszálláskor, de akkor legalább többet kellett várni, mielőtt elindulhattunk.
Az izraeli bevándorlási hivataltól előre paráztunk, az egyik kollégám párja izraeli-holland kettős állampolgár és mesélte, hogy amikor egyedül utazott, akkor bizony kikapták a sorból és bő két órát beszélgettek vele kedélyesen az életéről. Valahogy így hangzott:
„Mivel is foglalkozol?”
„Programozó vagyok”
„És milyen sportokat szeretsz?”
--- öt perc beszélgetés az Ajaxról, majd hirtelen jön a keresztkérdés ---
„És mit is mondtál, ki az imámod?”
„Nincs imámom, nem vagyok vallásos”
„Ja igen, bocsánat, folytasd”
Próbálták így-úgy csapdába csalni a srácot és hazugságon kapni, annyi nehezítéssel, hogy nem hazudott a srác. Mivel acélkék szemű, tejfehér bőrű, és nem Alinak hívják, hanem mondjuk Peternek, nem is igazán értette senki később, hogy mi lehetett gyanús benne, de tudtuk, hogy ha ezt velünk is megcsinálják, akkor lekéssük a csatlakozást.
Szerencsére nem volt semmi gond, feltettek egy csomó kérdést, hogy kivel fogunk találkozni Izraelben, hoztunk-e neki valami csomagot stb, ami bőven több volt, mint amit valaha kérdezett tőlünk határőr, de nem vészes.
Kacsa, aki Budapestről repült Tel Avivba, a terminálon várt minket, gond nélkül megtaláltuk egymást. A kabaré innentől jött.
Először is enni próbáltunk, ahol a kiszolgáló fiú letagadta, hogy árulnának sültkrumplit, amíg a főnöke rá nem morgott, hogy adja el nekünk nyugodtan, aztán elfelejtették a tésztánkat. Már itt éreztük, hogy gondok lesznek a customer service-szel, pedig hol volt még a belföldi repülőút!
Próbáltunk becsekkolni a következő gépünkre. Ehhez először is volt egy pofavizit néni, aki elkérte az útlevelünket. A repjegyünk nem érdekelte. Általában a gépre felszálláshoz beszállókártya kell. Itt viszont ez a hölgy adott egy teljesen random matricát, ami a „security boarding pass”. Ez úgy igazából nincs hozzánk kötve, nem az útlevelünk alapján nyomtatták, ahogy láttuk, csak egy matricás lapról tépték le.
Majd egy nénivel odébb, Kacsa bőröndje beadásakor közölték, hogy nem oda Buda, egy kritikus lépés elmaradt, hiszen nincs a bőröndön varázsmatrica. Vissza az előző nénihez, aki nem nézett rá a bőröndre, nem nyitotta ki, csak ráragasztott egy újabb random cetlit. Ismétlem, nem az útlevél vagy menetjegy alapján nyomtatta, csak letépte a következőt a stócról.
Ettől hirtelen rögtön biztonságosabb lett és most már Kacsa fel tudta adni a bőröndjét, nekem és Szőlőnek viszont hátizsákunk volt. Konkrétan ezek a hátizsákok eddig a következő reptereken lettek eddig feladva: Budapest. Amsterdam. Eindhoven. Delhi. Bangkok. Szingapúr. Manila. Cebu. Bali. Kairó. Isztambul. Mexikóváros. Cancún. Zihuatenajo, és még ki tudja hol. De nem, a zsákjaink a Tel Aviv reptér hármas terminálján már kifogtak, és közölték, hogy sajnos a szalagjuk ezt nem tudja kezelni, adjuk fel túlméretesként.
Nosza át a túlméretes pulthoz. Öt perc mire egy kiskatona odavánszorogja magát, aztán átküldi a röntgenen (ezt ki kell várnunk). Aztán ki kellet nyitnom és a békatalpam belsejét alaposan végigvattázta a bombakereső gép számára, mert a műanyag békatalp közismert gépeltérítő fegyver. Utána már majdnem jó voltam, csak át kellett vinnem a túlméretes pulthoz (közben persze azt rakhattam volna a zsákomba, amit akarok, az én zsebeimet eddig senki nem nézte, de mindegy).
Ekkor már-már kafkai magasságokba emelkedett az abszurd, újra beszkennelték a biztonsági matricánkat, majd a két hölgyike próbálta kinyitni a túlméretes poggyász beadó kaput. Na, az nem nyílt.
A mellette levő képernyőn valami program homokozott lefagyva, mint egy ráérős négyéves, de a kapu az istennek sem akart nyílni. Ők nevetgélnek, mi meg bámulunk, hogy igazából mi már mennénk, mert huszonöt perce szeretnénk feladni egy tök üres reptéren a csomagjainkat, ezalatt elbuszozhattunk volna Eilatig, de tényleg.
Na kijön a szaki az ajtón, ami egy, azaz egy méterre volt a nem nyílótól, és gondoltam, hogy itt jön a tettek szőrös mellű embere, felmarkolja a két hátizsákot, darabja 14 illetve 10 kiló, megteszi a nettó három lépést, ami elválasztja őket a csomagszállító szalagtól és mehet mindenki útjára, aztán majd nap végén megszerelik azt az átkozott rácsos kaput.
Persze, hogy nem, további hümmögés és gonosz pofák vágása. Szeretném jelezni, hogy egy nyomorult mosoly, vagy „elnézést, máris intézkedünk” nem hangzott el eddig, csak fejünk felett egymással cseverésznek héberül.
Végül odakerekedett negyediknek egy kicsit agilisebb katona, aki mondta nekünk, hogy na menjünk, ők majd valahogy megoldják.
Szóval mentünk, enyhén puffogva, hogy mi azért látjuk, hogy lehetett volna ez a folyamat nettó fél óránál legalább egy paraszhajszállal gyorsabb, de még nem ért véget a kálvária.
Most jött a tényleges biztonsági ellenőrzés, ahol mindhármunkat, és csak minket kiemeltek, mindenünket kipakolgatták, végig vattázták és végiszkennelték, újabb szolid tizenöt perc alatt, továbbra is egy büdös szó nélkül, csak utasításokat vakkantva.
Fogalmunk sincs miért, egyikünk sem úgy néz ki, mintha potenciális gépeltérítő lenne.
A kalandok még mindig nem értek véget, pedig már azt hittük, hogy igen. (Rég volt azért ilyen mozgalmas felszállni egy nyomorult repülőre)
A busz a repülő felé belefutott egy piros lámpába. Bazinagy, vörösen villogó stop tábla, jól látható okkal kihelyezve, hiszen épp keresztbe készült felszállni egy gép, ami erősen túráztatta a motorját.
A gép alatt viszont állt egy csávó, aki, mint a kiskutyát, pórázon tartotta a gépet. Valami zsinór lógott a gép hasából, azt fogta, nem volt tiszta a szitu.
Várunk türelmesen a buszban, eltelik egy perc, kettő, öt. Közben megáll mellettünk egy reptéri autó, kicsit gondolkodik aztán átmegy a csontpiros lámpán. A keresztirányú repülő turbinája továbbra is pörög, mögötte hosszan elmosódott a csóvától a táj, de ez a személyautót nem zavarta.
Ezen felbátorodott a buszunk is, mi is lazán átmentünk a reptéri piroson.
Mellettem Kacsa halkan megjegyezte, hogy azért nagyon hülye halál lenne, ha most megindulna a repcsi és bedarálna minket, és teljesen egyetértettem vele.
Innen az út sima volt, a Tel Aviv-Eilat táv nettó 25 perc, simán mehettünk volna busszal, főleg a fentiek ismeretében.
A reptérről teljesen kulturált busz behozott a városközpontba, onnan egy sarok volt az AirBnb. A hostunk sikeresen kinullázta a kommunikációs pontszámát, mert egyrészt síkbunkó volt, a kérdéseink felére nem válaszolt, és még a kaput kinyitni is toszott odajönni, pedig azért 1500 eurót kapott a kecóért egy hétre.
A tök jó fej portás engedett be, akinek szlovák ősei voltak, a szülei még tudtak magyarul, de ő már nem. Cserébe angolul, franciául és oroszul beszélt, amivel nagyjából a második mondatban el is büszkélkedett, mert ugye öntudat.
Sikerült Sabbath napján megérkeznünk, már csak az orosz szupermarketek voltak nyitva, ahol szereztünk két sört, némi vizet meg gyümölcsöt, hogy a remek kis teraszunkon elnyújtózva megnézhessük a naplementét, elégedetten a világgal.
