A tengerpartból elég volt a bő hónap, jól időzítve akkor költöztünk tovább, amikor volt rengeteg segítő kéz a gyereket és a cókmókot egyszerre kezelni. Ugyanis gigasok cuccunk van, valami hihetetlen mennyiségű. Olaszországba egymagam vezettem le egy nagyon telezsúfolt autóval, azóta rendesen vágtunk belőle, de a búvárfelszerelés elfoglal egy háromnegyed bőröndöt, a gyerek holmija bőven több mint egyet, és akkor mi még nem pakoltunk semmit sehova.
Ugyanis míg Európában teljesen reális volt, hogy minden szálláson van babaágy, vagy max kerítenek egyet a vendég kedvéért, ez itt egyáltalán nem repül. Úgyhogy van saját babágyunk, és bele matrac, mert a babaágy fenekén egy-két éjszakát kibírna, de azért négy hónapon át nem parkolnánk szegény Csücsköt kemény műanyagdarabokon. Van egy babaetetőszékünk, az összecsukható fajta, ami nélkül meg lehetne lenni igazából, de annyival kényelmesebb egy tizenöt hónapost úgy etetni, hogy le lehet rakni az asztalhoz és egy pillanatra el lehet fordulni, anélkül, hogy féltenénk az életét. Van néhány (tényleg nem sok) játéka, egy összecsukható fürdőkádja, ami nélkül megint meg lehetne lenni persze, de mivel ez a sok szar mind belefér a légitársaságok által megengedett limitbe (a kereteket persze erősen feszegetve), és a gyerek imád hosszasan pancsolni, miért is ne hoznánk.
És persze van egy babakocsink és egy autóba való gyerekülésünk is.
Vicces statisztika: a külföldön meghalt USA állampolgárok között az első számú halálozási ok a mexikói közlekedési baleset, a második a thaiföldi közlekedési baleset. (Ha nem országonként és típusonként összegezzük csak országonként, akkor is Mexikó és Thaiföld vezet, ha típusonként, akkor pedig az első a baleset, a második a vízbe fulladás és a harmadik az öngyilkosság). Ebből igazából az látszik, hogy hova megy sok amerikai, illetve hogy tényleg nem a késes mexikói a fő veszély, hanem a részegen beleszédülés a medencébe.
És bár a légitársaságok elviszik a cuccainkat, csak mérsékelten élvezetes végigrugdosni egy buszpályaudvaron az egészet. Ilyenkor Csücsük amúgy pocakra jön, és a babakocsi átalakul szállítóeszközzé, rajta két sporttáskával, egy-két hátizsákkal, a gyerek összecsukható strancápájával/beltéri játszósátrával, egy retiküllel és persze az autós üléssel. Egy nagyobb méretű taxiba nagyon neccesen, de beférünk, de néha pusztán kényelemből inkább egy hétüléses taxit kérünk, amibe már sima ügy bepakolni.
Puebla felé menet egy 10 személyes mikrobusz jött értünk. Illetve nem jött. Megrendeltük fél hatra (egy órányira volt a reptér a szállástól), aztán öt óra ötvenkor egyre feszültebben malmoztunk az apartmanház előtt, hogy na most mi lesz. A portás jó fej volt, és vad telefonálásba kezdett, hogy szerezzen nekünk óriástaxit, de végül laza fél óra késéssel beesett a minibuszunk, valami rettenetes szöveggel arról, hogy a kollégája összetörte a másik kocsit. Szavát nem hittem.
Szerencsére hagytunk annyi tartalékot az időben, hogy belefért a fél óra késés, és kiélveztük a Cancúni reptér szolgáltatásait. Nagyon durván ráálltak arra, hogy naponta vagy ötven amerikai járat jön-megy, a reptér jobban tele volt tequilaboltokkal, mint a mexikóvárosi, és az étteremválaszték is fölényesen felülmúlta a fővárosét. A kamu műpálmás műbár a márványpadlós várócsarnok közepén már túlzás volt talán, de a szándékot értékeltük.
A Volaris nevű helybeli fapadossal repültünk, teljesen kultúr módon, míg az Aeromexico szívózott azon, hogy miért is van babakocsink és gyerekülésünk is, (úgy kellett az ügyfélszolgálaton utólag megreklamálni a pénzt), itt a szeme nem rebbent a hölgynek. De azért a Volaris honlapja se volt az igazi. Finoman szólva sem.
Én foglalkozásomat tekintve szoftver tesztelő vagyok, számítógépes rendszerekben keresek hibákat, de most egyáltalán nem kerestem. Megpróbáltam csak becheckolni és lefoglalni a reptéri buszt Puebla belvárosába. Na ebből csak az előbbi sikerült, az is csak két órányi csúnya beszéd után. A következő gondokba ütköztem bele:
- Ha egy járatra két külön foglalása van az embernek (magamnak és a családnak külön vettem, mert más árú jeggyel utaztak), azt nem bírja a foglalási rendszer, és összeomlik egy hibaüzenettel, és mindenféle ocsmány trükközésekkel lehet csak becheckelni.
- A hibaüzenet nem az, hogy „Bocsi valami elromlott”, hanem olyan belső részleteket jelent meg, amik nagyon, nagyon gázok és soha nem lenne szabad látnia egy ügyfélnek
- A reptéri shuttle foglalásán a gomb egyszerűen nem működik. Próbáltam Firefoxból, Chromeból, Internet Explorerből és Microsoft Edge-ből is, és egyszerűen nem. Eltűnődtem, hogy ül-e valahol egy marketinges, aki azon töpreng, hogy vajon miért is nem foglalja le senki előre a reptéri buszt. Na ezért nem. (Szerencsére a pueblai reptéren egyenesen tukmálták ránk a jegyet, ugyanannyiért, mint online)
- Van egy kis kérdőjel ikon, amire ha rámozgatom az egeret megjelenik egy lebegő ablak. Annak a közepén van egy kis szöveg, hogy „ha többet akarsz megtudni, kattints ide”. Ha a kérdőjelről elmozgatom az egeret, eltűnik ez a kis szövegablak. Tehát arra a linkre senki rá nem kattint, az is hótziher.
De szerencsére nem az informatikusuk vezette a gépet, úgyhogy épségben megérkeztünk. Ez volt amúgy Csücsök kilencedik repülőútja, pedig még nincs másfél a gyerek. Ahhoz képest, hogy én húsz évet vártam az elsőre… Amit aztán rögtön egyedül repültem, bécsi átszállással Helsinkibe egy féléves ösztöndíjra.
Hű, de rég volt.
Pueblában egy rövid busz+taxi után (ahol hiába volt fixáras a taxi, megpróbáltak össze-vissza beszélni és rosszul visszaadni, és nagyon morcos volt a kislány, amikor erre rámutattam) megérkeztünk az új szállásunkra.
Hát… mint ahogy egy nőről Csehov azt mondaná, hogy „szép a haja”, mondjuk azt, hogy nagyon jó fej volt a szállásadónk, rengeteget segített, de azt a problémát, hogy a zuhanyban nincs hidegvíz nem sikerült megoldani három nap alatt. Igen, hidegvíz nem volt, ez nem félreértés. Gőzborotvás kezelésre kiválóan alkalmas volt az egyszem fürdőszoba (három hálóra, ez sem az igazi), de a nyomás kisegítésre használt tetőn levő 1500 literes óriástartályok és a fürdőszoba között valahogy eldugult a tuti. Visszasírtuk az indonéz mandi-t, ahol az ember vödörből zúdította magára a hidegvizet, annyit, amennyit csak akart. Itt most volt olyan pillanat, amikor öt szaki hümmögött és ütötte kalapáccsal a falat, hátha kilazul az akármi, ami eldugítja a csövet, de nem.
A szállás azért volt ilyen defektes, mert erősen budget kategóriás volt, de három hálószobásból egyszerűen nem volt a belvárosban másik. Helyre tényleg tuti volt, a második és a negyedik utca sarkán, mégsem volt hangos éjszaka sem. Egy könyvesbolt és egy ÁPISZ (fiatalabbaknak: papír-írószer bolt) között félúton kellett bemenni a könyvesbolt raktárába és ott fel a lépcsőn. Hatalmas hodály volt, régi koloniál lakosztály, de sajnos ez meg is látszott rajta.
De nem a szállásért jöttünk (az majd Guanajuato lesz, ahol meg skorpiókat kaptunk, de az egy másik történet), hanem a városért és a környékéért.
A városról kiderült, hogy okkal nincs rajta Mexikó nagy nevezetességeinek listáján, egy kiemelkedően jó magánmúzeumon kívül nincs benne sok szép vagy szerethető. Azért részsikerek voltak, sikerült spontán megtalálnom azt a kajáldát, amit utólag a Lonely Planetben láttam viszont, mint a város legjobbját, és zabáltunk ott több nagyon jót. A húsról szólt a Las Ranas (A Békák). Óriási gyrosnyársakon pirultak a gondosan vörösre pácolt csirke és pulykapiramisok (alul-felül félbevágott ananász zárja a nyársat), vaslapon sült a marha és a disznó, mindezt helyben gyúrt és sütött házi tortillával szolgálták fel, és hozzá vagy hideg sör vagy jamaica, hibiszkuszvirág tea dukált. Az utcán sor állt előtte, és nem fehér turistákból, hanem helybeliekből.
Az érdeklődés persze nem jelent minőséget, egy másik, erősen felsőközép kategóriás étterembe mi is vártunk majd egy órát mire bejutottunk, de hiába volt az étlap impozánsan tele egzotikus, tradicionális fogásokkal, egyszerűen egyik ételük sem sikerült jól. Szóval egyszer hopp, másszor kopp.
A szálláson volt vendégváró többfajta helybeli édesség. Ebből a karamell nagyon jó volt, minden más ehetetlen. Később az erősen Eiffel-inspirált acélvázas vásárcsarnokban sétálva találkoztunk egy édességárussal, aki fűszerbe forgatott almákat árult. Ezt úgy kell elképzelni, hogy mérhető vastagságú tömény fűszerkéreg volt a gyümölcsön. Volt mangós-chilis, fahéjas, meg egy csomó íz, aminek a nevét nem értettük. Vettünk kettőt, mindkettő ehetetlen volt, legalábbis szerintem, aztán valahogy mégiscsak elfogytak.
Megnéztük persze a hyvatalos katedrálist meg főteret, a kajapiacot a százhúsz kis bodegájával, a sétálóutcákat, és pofásan összeállt egy koloniál stílusú város belőle, de pusztán ezért kár lett volna idáig eljönni.
(A városról képek bővebben a galériában)
Szerettünk volna felmenni a Popocatepetl vulkán testvérhegyére, de ez elég reménytelennek bizonyult, és a másik célunkat, Cantonát is csak iszonyatos erőfeszítések árán tudtuk összehozni. Valahogy a két és fél milliós Puebla nincs felkészülve a turistákra. Nincs a főtéren három turistairoda, ami minden reggel nyolcra szervezne a száz kilométeren belüli nehezebben elérhető látnivalókhoz mikrobuszt mondjuk fejenként háromszáz pesóért. Nekünk kellet kisbuszbérlést szerveznünk, illetve itt jött nagyon jól a szállásadónk, Elizabeth, aki végtelen energiát fektetett abba, hogy felhajtson nekünk valakit, aki elvinne minket.
Nagyon nem a fő sikerágon mozogtunk, és kemény alku után még így is brutális összeget fizettünk ki egy egynapos túráért (összesen 200 eurót). Sajnos túl sokan voltunk egy autóra, de nem elegen, hogy rendesen megtöltsünk egy kisbuszt.
Cantona viszont fantasztikus volt, csak emiatt megérte eljönni idáig. Ez egy, a hegyekben egy zsákfaluban eldugott óriási rommező, ami majdhogynem érintetlen és a kutya nem jár erre, pedig egész kulturált az idevezető út, rendesen ki van építve a parkoló, és kevesebb, mint két órányira van Puebla belvárosától. Mégis, három óra alatt összesen egy négyfős német tárasággal találkoztunk, slussz.
Húsz négyzetkilométeres óriásváros állt itt egykor, ami obszidián kereskedelemből élt. Kéttucatnyi labdajáték pálya, rengeteg gondosan kiépített utca, lakóházak alapjai (maga a ház mindenhol fából épült és elfújta azóta a szél), falak és piramisok, mindezt egy csöpp habarcs nélkül.
Fogalmunk sincs kik laktak itt, halvány tippünk van, hogy Krisztus születése körül kezdődhetett a város, és olyan 1000 körül néptelenedett el. Nem írástudó nép volt a cantonai (vagy legalábbis nem vésték a felirataikat kőbe), úgyhogy ennél sokkal többet soha nem fogunk megtudni. Mivel egy magasföldi félsivatagról van szó, jó tipp, hogy egyszer csak jött egy évtizedes szárazság és mindenki vagy étlen/szomjan halt, vagy jól elköltözött vizesebb vidékekre.
A teljes terepnek durván egy százaléka van feltárva, a maradék kilencvenkilencen pepecselnek a régészek csigatempóban, még egyelőre félig betemetve, homok és föld alatt várja az ásót. Szóval lehet, hogy lesznek itt még meglepetések.
Én sajnos erős ellenszélben néztem meg annyit a romvárosból, amennyit csak bírtam, ugyanis iszonyat beteg lettem aznap reggel, és az egész utat, mind a kocsiban, mind a romoknál azzal töltöttem, hogy igyekeztem nem hányni. Szóval félúton a csúcsról visszafordultam, de azért megcsodáltam a sok-sok yukkát (nagyon pofás növény, kinézetre a fa és a kaktusz kategóriák metszetében). És másnap utaztunk tovább, de szerencsére addigra már kezelhetőbb állapotba kerültem, aztán olyan ötödnapra lettem száz százalékos.
A napnak része volt még egy ebéd a közeli haciendában. Ettől kicsit paráztunk, de egy nagyon sok csillagos boutique luxushotelnek bizonyult, nagyjából tíz szobával. A falu földesurának a háza lett vendéglátásra átalakítva nagyon profi módon. Jacuzzi és szauna a melléképületben, nagy zöld kert padokkal a kerengőben. Volt egy szobányi mountainbike is, az udvaron egymás mellett öt quad parkolt, és persze tartozott a házhoz lovarda is, ha a vendégek kirándulni szeretnének. (Mást ugye nem nagyon lehet itt csinálni)
A falakon mindenhol vitrinbe zárt műkincsek voltak, ránézésre eredetiek, Cantonából. Persze amikor az ember a környék ura, és az 1930as években jön néhány kósza régész, akkor biztos, hogy jut egy pár szép darab a házba, hogy legyen a következő ásatási évadra is munkáskéz. Felbecsülni nem tudtam milyen értéket képviselhetnek, de nagyon úgy néztek ki, mint amiknek múzeumban lenne a helyük.
Mivel a faluban semmi, de semmi más nem volt a haciendán túl, természetesen egy étterem is tartozott hozzá. Csak mi voltunk vendégek, ami mindig bajt jelez, de most megúsztuk. A szakácsnő megkérdezte mit főzzön, sikerült átadnunk, hogy van olyan ember, aki vegetáriánus (ez némi győzködést igényelt, hogy nem, egészen kicsi carne sem jó), és az ebédre várva leültünk a szalonban.
Ez az a fajta luxus, amiben el tudnék tölteni egy-két hetet békében relaxálva. Hatalmas kényelmes fotelek, süppedős szőnyeg, jókora kandalló, a falakon festmények és szobrok, angol és spanyol könyvektől roskadozó könyvespolc… Volt egy varázsa a helynek az biztos. Kifele megnéztem az árlistát, 70-150 euró per éj egy lakosztály, ami elég borsos ár, de nem reménytelen, a káli-medence se sokkal olcsóbb. Ráadásul tekintve hogy tök üres volt a hely, gondolom erősen alkuképes a kezdőtét.
Hazafele még beugrottunk egy teljesen érdektelen tengerszemhez is, ahol már tényleg csak a becsület kedvéért szálltunk ki a kocsiból, és mentünk haza Pueblába, amiből ennyi elég is volt. Talán még a vasúti múzeumot lett volna érdemes megnézni, de igazából teljes volt anélkül is az életünk. Szóval Puebla passzolható, viszont Cantona kiemelkedő élmény volt.
Búcsúzóul két WTF kép: helyre mexikói stílusú Star Wars pólók, és a közös-fotó-készítő üzletág egy különösen jól sikerült párosa.
