A thaiföldi újév ünnepén érkeztünk Bangkokba, amit itt azzal ünnepelnek, hogy minden arra járót hatalmas vödrökkel locsolnak. Mivel a hőmérő higanyszála a legfagyosabb hajnalokon sem süllyed a 27 fokos jel alá, ezért ez egyáltalán nem kellemetlen, sőt, kifejezetten frissítő. Tehát vacsora után egy kellemes túrára indultunk, és figyeltük a vízipisztolyos lányokkal és fiúkkal megpakolt pickupokat, amik a legjobb gengszterfilmek hangulatában szépen lassan gurultak végig az utcán, és fajra, nemre és korra való tekintet nélkül locsoltak mindenkit. Videót az eseményről szerkesztés alatt. Az egésznek vidám, karneváli hangulata volt, és a vízálló videókamera, illetve nyakpénztárcák nagyon jó szolgálatot tettek, bátran álltunk bele minden zuhanyba.
Az éjszakát egyetlen kellemetlen élmény zavarta meg, hajnali négy körül valaki kegyetlenül óbégatni kezdett közvetlenül az ablakunk alatt, valószínűleg énekelni akart a szerencsétlen, de nem ment neki. Ez nem az alkoholfoknak volt tulajdonítható, hanem pusztán a természetes tehetségtelenségnek; egy thai jómunkásemberről volt szó, aki éppen munkába indult. Sötét gondolatokkal eltelve kapartam elő a füldugót, és innentől már nem érdekelt semmi.
A hostel reggelije átlagon felüli volt, ABF, ami az American BreakFastnek egy érdekes rövidítése. Egy virsliszerű valami, két tojással, amit kérhetsz tükörtojásként vagy tojásrántottaként, pirítós, narancslé, kávé, tea. A tojásnak itt is fura íze volt, vagy más típusú a tyúk, vagy mással etetik, de érezhető a különbség.
A nap első programjának a Nagy Nemzeti Múzeum lett megszavazva, ami nagyon hamar a nap egyetlen programjává módosult. Iszonyatosan nagy, valahol félúton a magyar Nemzeti Múzeum és a kairói Egyptian Musem között van a mérete, a tárlat minősége inkább az utóbbira hajaz. Irtózatos mennyiségű Buddha szobor van mindenhol, különféle tipikus kéztartásokban. Például ha Buddha törökülésben ül, egyik keze a térdén nyugszik, tenyérrel lefele, a másik az ölében, tenyérrel fölfele, akkor az „Buddha subduing Mara”. Ha mindkét kezét feltartja, összeérintett mutató és hüvelykujjal, az „Buddha descending from Heaven”. Az 5-6 legjellemzőbbet megtanultuk beazonosítani. Emellett Shivák, Vishnuk, Krishnák és Ganéshák végtelen sora várta a látogatót, rengeteg borzasztó giccses aranyszoborral együtt. Mindezek azonban az érdektelen részét képezték a múzeumnak, az igazán lélegzetállító a Thai történelem összefoglalója volt.
A thaiok királyaik iránti rajongására már rácsodálkoztunk, és újra megerősödött bennünk az érzés, hogy ezek tényleg komolyan gondolják. A magyar (és általában az európai) társadalom nagy részében erős cinizmus él a politika és a politikusok iránt, de itt az emberek még hisznek. Rákosi Elvtárs legjobb éveire emlékeztető szövegek fogadtak a kiállításon, aminek a falára egy kisebb könyvnyi információ volt kitapétázva, többé-kevésbé korrekt angolsággal. Két és fél órába tellett míg végigsétáltunk a történelmi tárlaton, és meg kell hogy mondjam, hogy ilyen seggnyalást én ilyen nyilvános helyen még nem láttam. „Nagy” Thaksin király uralkodása azzal kezdődött, hogy az ostromlott fővárosból ezer emberrel elmenekült, hátrahagyva mindenkit, akiket a burmaiak lényegében az utolsó szálig legyilkoltak, megerőszakoltak és megkínoztak, és ha szerencséjük volt, akkor ez ebben a sorrendben történt. Ezután a hódító sereg az ágyúival közvetlen közelről lőve porig rombolta a már elfoglalt város összes épületét. Nos bajtársaink cserbenhagyását és gyáva menekülést a múzeum bölcs taktikai húzásnak állította be, miszerint Thaksin (ekkor még) Generális átlátta, hogy a győzelmet csak később lehet learatni és biztosította inkább, hogy legyen egy ütőképes erő későbbre.
Azt a tényt, hogy Thaiföld keleti fele körülbelül öt évszázadon át kambodzsai csatlósállam volt, úgy ábrázolták, hogy "egy, a kambodzsaihoz hasonló kultúra virágzott a területen". De a legkedvesebb tabló az volt, amikor megmagyarázták, hogy IV. Rama király miért is adta át országa területének felét az angoloknak és a franciáknak, összesen kilenc fordulóban. El tudom képzelni a jelenetet, amikor az angol követ megjelenik audiencián és közli, hogy holnaptól az a tartomány a miénk… A hódítók gyáva kiszolgálása a múzeum szerint „a béke bölcs megőrzése a politika eszközeivel”. Kétségtelen, ha „nem”-et mert volna mondani, akkor Thaiföldet bedarálják a kolonizáló hatalmak, akárcsak Kínát pár évvel korábban, de mindezt sikernek elkönyvelni, na az egy különleges vakságot igényel.
És még csak ekkor kezdődtek a modern kor történelmének elképesztően nyálas taglalása. Az hogy a Thai kormány en bloc Japán mellé állt a második világháborúban, és lelkesen asszisztált a népirtáshoz úgy ábrázolják miszerint az egész „üzenjünk hadat Angliának” ügy csak egy tábornok magánhóbortja lett volna, de igazából az egész Thai nép a szövetségesek oldalán állt. De mindemellett tárlat tárlat után mutatta be, milyen nagyszerű a király és végtelen bölcsességében milyen szép iskolákat, utakat és bankokat emelt, pusztán népe fejlődése érdekében. Az utolsó 9 királyról egyetlen negatív gondolat nem jelent meg az életüket taglaló, saccra száz méter hosszú szakaszon.
Ebédre a múzeum megdöbbentően jó árú éttermében ettünk, részemről Tom Yum levest, és véletlenül NemSün Pad Tai-ját, mert nem ismertük fel, hogy melyik rendelt étel melyik és véletlen módon megettem egyet. Én bírom az erőset, de a csípős savanyú leves konkrétan ehetetlen volt, annyira égetett. Meg fogom tanulni, hogy kell azt mondani thaiul, hogy „szerencsétlen fehér ördög vagyok, finoman a chilivel”.
Délután négykor keveredtünk ki a múzeumból, ekkor már minden egyéb látnivaló zárva volt, úgyhogy felültünk a vízibuszra (kis kavarral, négy járat van és még az angolul elvileg tudó thaiok sem tudnak angolul), és meglátogattuk Chinatownt. Pontosan úgy nézett ki, mint vártuk, zsúfolt, zajos, nyüzsgő. Alternatív élelmiszerek végtelen sora sorakozott a Négy Tigris piac stílusában. Rákok, halak, csigák, cápauszony, durian (tüskés, büdös, nagyon drága), sapodilla (ringló méretű szőlő), rambután, mangusztán és ezernyi más, amit még a Lonely Planet segítségével sem tudtunk beazonosítani. Vacsorára kímélőt ettünk, Sün sült rizst, csirkével, zöldséggel, NemSün pedig noodlet (magyarul hogy mondják?) garnélakrémes batyukkal. Újfent megállapítottuk, hogy egy feltűnően tiszta és forgalmas étteremben is jól lehet lakni fejenként 300 forintból, jókat fogunk enni itt.
Alapanyag a piacon
Hazafele már rutinosan szálltunk fel a jó vízibuszra, megnéztük, ahogy kéttucatnyi helybeli hölgy szerencsétlenkedik egy nyilvános parkbeli esti aerobik órán, nem volt kettő köztük aki egyszerre lépett volna, olyan aki tudta volna követni az oktatót pedig egy se.
Vízibusz karambol 3...2...1...
A másnapi program hajnalok hajnalán keléssel kezdődött. Az úszó piacot látogattuk meg. Csatornákkal sűrűn átszőtt falvakról van szó, ahol egyszerűbb ladikkal közlekedni, mint a hidak ritkás hálózatán. A szigetek gráfja összefüggő, de nem többszörösen.
Az árusok egy része házak oldalából nyíló standokról árulja a portékát, a másik része mozgóárusként evez fel-alá a turistákkal telepakolt motorcsónakok között. Ugyanazt a turistabóvlit lehet itt kapni, mint a világ összes bazárjában, kevés thai specialitással kiegészítve. Például azt a fakígyót, amit egy éve láttam Luxorban, itt is meg lehetett venni. Éljen a globalizáció és a kacat termelés outsourcolása Kínába.
Maga a városka másfél órányira van Bangkoktól, ezt a távot mikrobusszal tettük meg, aminek a sofőrjét érzés szerint kirugták a rallyversenyekről túlzottan agresszív vezetési stílusa miatt. Szabályosan lenyomott mindenkit, aki be merte tartani a sebességkorlátozást az út szélére, és dudált, ha valaki elsőre nem engedelmeskedett. Az élményt tetézte, hogy Thaiföld jobbkormányos ország, tehát európai ember folyamatosan pánikol ha felnéz és látja, hogy egy böhöm nagy kamion közeleg a jobb szélső sávban.
A piacon gyümölcs és étterem ladikok is úszkáltak, amiből ízlés szerint összerakott leveseket tukmáltak a turistákra, dupla annyiért, mint amennyiért étteremben láttuk. Összességében elkeserítő volt, hogy csak és kizárólag turisták és árusok voltak a helyen. Van elvileg olyan úszó piac is ahol őstermelők árulják a zöldet, de a turista mikrobuszok értelemszerűen nem oda mennek. Sokat vacilláltunk, hogy három átszállással vergődjünk e el az egyik ilyen piacra olyan 4 óra alatt, vagy álljunk bolyhos fehér birkaként bégetni a sorba és akkor van légkondicionálás a közlekedési eszközön, végül a légkondicionálás nyert.
Piaci életkép
Fogalmunk sincs, hogy mi a piros, körteformájú gyümölcs, legközelebb veszünk egyet
Habár maga a piac csalódás volt, maga a víziváros elképesztően hangulatos volt, emberek élnek cölöpházakon, amíg a szem ellát. És habár a thai alapvetően nem egy tiszta népség, a vízben kizárólag természetes úton lebomló szemetet láttunk.
Nem tudom mi történik, ha kidől egy oszlop, de szerintem a felszínen fognak úszni a halak, pocival ég felé
