A nyugati monszun erősen a nyakunkon volt már, amikor elhagytuk Pait. Sajnos a hegyekben az egyetlen rendelkezésre álló programfajta az egész napos kirándulás, amit egy délután egykor menetrendszerűen érkező zuhé csúnyán tönkretesz. A következő célpontunk Phuket szigete volt, a délnyugati parton, abban reménykedve, hogy az időnkénti esők kevésbé zavaróak, ha a homokos tengerparton heverünk. Azért kezdtünk a délnyugati parton a délkeleti helyett, mert ki akartuk használni az utolsó pár nap közepesen jó időt, mielőtt a monszun isten igazából nekikezdi. A keleti part már a keleti monszun zónájába esik, aminek pont most jön a száraz időszaka (május-szeptember), oda bármikor nagy biztonsággal mehetünk. A másik ok, amiért a nyugati part felé vettük az irányt, az hogy a keleti parton már volt szállásunk másfél héttel később, Ko Phan Gan szigetén, ahol minden teliholdkor hatalmas bulikat tartanak, és a telihold május 17-én lesz.
Phuket a nyugati part legnagyobb turistacsapdája, ha utazási iroda thaiföldi utat kínál az szinte biztos, hogy ide szól (esetleg még Ko Samui szigete jöhet szóba). A szigetet minden oldalról homokos tengerpartok övezik, sokcsillagos szállodákkal, éttermekkel, masszázsszalonokkal, orosz turistákra specializálódott butikokkal. Ennek köszönhetően az árak is bőven az átlagos hátizsákos turista pénztárcája fölé vannak belőve, és sokkal több a középkorú, túlsúlyos anyuka, vagy felfújt mellű titkárnő, mint teszem azt a laoszi határ mellett.
1700 kilométer választott el a célunktól, és ezt a távot négy nap alatt abszolváltuk. Első nap csak visszatértünk Chiang Maiba, az előző hippitanyánkra, meglátogattuk a kedvenc burmai éttermünket (még mindig jól főztek) és elütöttük az időt a másnap délutáni vonatig.
A vonatút elvileg 14, gyakorlatilag 15 órás volt, egy kommunális hálókocsiba szólt a jegyünk. Éjszakára a páros üléseket összetolták, az ülések feletti beépített ágyat pedig lenyitotta a kalauz és megágyazott mindenkinek. Olyan harminc, függönnyel elzárt hálóhelyet tudtak egy vagonba belezsúfolni. A vagon plafonjáról számos ventilátor lógott, de sajnos behúzott függönynél ezek vajmi keveset értek, irtózatosan leizzadva érkeztünk Bangkokba tehát, ahol rögtön fel is szálltunk a Surat Thaniba tartó gyorsvonatra. Ezen legalább légkondi volt, sőt még áramot is sikerült nindzsázni. A vonaton ebédet is felszolgáltak, a luxusérzést csak az ülés kartámlájából előmászó csótányok törték meg, ezeket az első undorroham után sikeresen kivégeztük. Természetesen ez a vonat is késett, jó órával a jegyen szereplő időpont után szálltunk le a végállomáson.
Surat Thaniban ajánlgatták, hogy elvisznek minket most rögtön azonnal izibe Phuketbe, csak két tevébe és a bal vesémbe kerül, inkább legyintettünk az ajánlatra. Sajnos, amikor valaki a szokásos tarifa két és félszereséért ajánlgat egy utat, akkor a zsigeri reakcióm elküldeni a fenébe, még akkor is, ha összességében jobban jártunk volna, ha elfogadjuk az ajánlatát. Ehelyett a belvárosban végigjártunk három hotelt, míg a felújítás alatt álló Grand Sata hotelben adtak egy meglepően jó ajánlatot, amit el is fogadtunk. Alig háromszázhatvan petákért légkondicionált, felújított szobát adtak, reggelivel. Van előnye annak, ha az ember egy turistamentes provincia porfészeknek minősülő fővárosában száll meg.
Másnap reggel minibusszal mentünk Phuketbe, a laza ötórás utat már fel se vettük. Phuket belvárosában dobtak ki minket, körbejártunk, és kivettük az eddigi legdrágább szállásunkat egy középkategóriás hotelben. Phuket szigetén (híd köti össze a szárazfölddel, így legalább kompjegyre nem vágtak meg minket) hat-nyolc beach várja a nyaralni vágyókat, 10-30 kilométerre a fővárostól. A Lonely Planet alapján kiválasztottuk a legszimpatikusabbat, és elrobogóztunk oda. Élmény volt a csúcsforgalomban keresztülvergődni a szigeten, de halálközeli élmények nélkül megúsztuk végül. Habár az éttermek ára rettenetes volt, sikerült egy piszok jó szállást találni megdöbbentően olcsón a Gold Queen Houseban, a Kata parton. Szerencsénknek megörülve rögtön le is foglaltunk egy szobát három éjszakára, és megbeszéltük a tulajjal, hogy másnap reggel összeszed minket Phuket városbeli szállásunkról. Ez meg is történt, és gond nélkül be is költöztünk másnap reggel.
Az út összesen (csak a jegyek) 1700 bahtba került fejenként, és tömegközlekedési járművek átlagsebessége 40 km/h alatt volt. Összehasonlításként a repülő ára 2500 lett volna, de az négy nap helyett 2 óra alatt odaér
A fenti történet, azt meséli el, hogyan kell lassan és drágán eljutni Paiból a Phuketi tengerpartra. Visszatekintve, a következő módszer tűnik a legjobbnak: Paiban vegyünk jegyet a Bangkoki turistabuszra. Készüljünk fel, hogy éjszaka áttúrják a busz csomagtartójában levő zsákunkat, tehát minden értékes menjen a kézipoggyászba, és a buszon azt ölelve szunyókáljunk. Bankokba érkezve vegyünk egy hasonló jegyet Phuketbe, ugyanezzel a megkötéssel. Phuketbe érkezve sétáljunk el a minibusz pályaudvarra, és fillérekért vitessük el magunkat a szimpatikus beachre a húszpercenként menő rozoga buszokkal. Sajnos ez az információ nem volt ilyen módon benne az útikönyvünkben, tehát kénytelenek voltunk a saját kárunkon tanulni. Mivel viszonylag valószínűtlen, hogy ezt az utat valaha is megtesszük mégegyszer, a tapasztalat számunkra haszontalan, de remélem valakinek még jó lesz valamikor.
