Az első igazi szigetünk Ko Phangan volt. A hely legfőbb érdekessége a Full Moon Party, amit meglepő módon minden teliholdkor tartanak. Ilyenkor a sziget legszebb partja (Haad Rin Beach) egy éjszakára egyetlen hatalmas bikinis partivá alakul. Eredetileg trance volt a fő vonal, de manapság mindenféle egyéb elektronikus és tánczene megtalálható. Fél tucat színpadot kalapálnak össze egy délután alatt, és a buli hajnalig tart, és a tenger felett kelő nap megtekintésével végződik.
A sziget szállásai ilyenkor természetesen megtelnek, már három héttel korábban is alig tudtunk foglalni, és az árak is jóval magasabbak annál, ami Észak-Thaiföldön megszoktunk. Ebben az időszakban csak legalább négy éjszakára lehet foglalni szállást, mi két éjszakával korábban érkeztünk meg, és végül eggyel többet maradtunk. A kikötőben a szokásosnál is undorítóbb taxismaffiával találkoztunk, akik gondosan kartellt szerveztek, és elképesztően pofátlan száz bahtos egyentarifát állapítottak meg, ez ötször annyi, mint amivel Chian Maiban találkoztunk. Hosszú küzdelem és többszöri elsétálás után sikerült csak levinni az árat ötven bahtra, de odáig fajult a dolog, hogy az egyik taxis, akinek nemet mondtunk az ajánlatára jött utánunk és minden másik taxisnak elmagyarázta thaiul nehogy elvigyenek minket száz bahtnál kevesebbért fejenként a két sarokkal arrébb levő hostelbe. Összehasonlításképpen egy egy és háromnegyed órás buszútra a jegy ötvenöt bahtba kerül.
Sajnos megérkezéskor még az ember nem ismeri a helyet, nem tudja merre kell indulni, ezért elég kiszolgáltatott helyzetben van, idő után kénytelen beadni a derekát, még ha tudja, hogy rettenetesen lehúzzák éppen. Mi még így is feleannyiért mentünk, mint az átlag turista, és sikerült egy kis bosszút is állnunk, amikor megsúgtuk két utánunk érkezettnek, hogy fejenként háromszáz baht pontosan a triplája a szokásos tarifának az ő falujukba.
Szerencsére a szállásunk kárpótolt minket a kikötőben elszenvedett méltánytalanságokért, megdöbbentő módon magyarul köszöntöttek. A hostel mindenese, Dani, már négy hónapja nem látott magyar vendéget, én harminckét napja nem találkoztam magyarral, megörültünk hát egymásnak. Nagyon jó dolog külföldi által menedzselt hostelben aludni, az ember bátran meg tud kérdezni olyan dolgokat, hogy hol érdemes enni, mangót venni, robogót bérelni, és biztos lehet benne, hogy egy hasznos választ kap, és nem csak az unokatestvére lepratanyájához irányít a helyi tulaj. A Red Cube Hostel amúgy vadonatúj, szépen berendezett és tiszta volt; ráadásul a szigeten viszonylatában nagyon jó ár/érték aránnyal (emiatt is választottuk elsőnek, ez tűnt a legjobbnak a hostelworld ajánlatából, és nem is csalódtunk). Látszott rajta, hogy akik berendezték láttak már európai házat, például nem egyetlen nyomorú konnektor volt a szobánkban, hanem négy. Ez nem tűnik nagy dolognak, de ha az ember két kamerát, két laptopot és két telefont akar egyszerre tölteni akkor roppant kényelmetlen. Van nálunk ugyan egy T-elosztó, de abba nem tudjuk az összes eszközt az összes kombinációban bedugni, és mivel a thai konnektorok lyukmérete és távolsága finoman szólva sem követi az IEEE ajánlásait betű szerint, ezért vagy kiesik belőle, amit bedugsz, vagy nem, és a T-elosztónk hajlamos kiesni.
A találkozást aznap este sörözéssel és viszkizéssel ünnepeltük meg. Dani már nyolc hónapja él a szigeten, a pesti mókuskereket elunva indult neki a világnak és egy Cook-szigeteken eltöltött év után kötött ki itt, egy orosz sráccal együtt vezetve a hostelt. Irigylésre méltó életművészként napi két jóga órát keveri hajnalig tartó bulizással, házilag növesztett kefirrel, koktélkeveréssel és hatalmas gyümölcstálakkal. Mint a legtöbb thaiföldi expat (expatriate, tartósan külföldön élő személy), ő is havonta egyszer kénytelen elzarándokolni a határon kívülre, hogy Malajziából azonnal visszafordulva új vízumot kaphasson, de hamarosan tud majd állandóbb vízumért folyamodni. Erre az ingázásra amúgy egész utazási irodák épülnek, hogy az egész hacacárét a lehető legfájdalommentesebben le lehessen tudni.
A partnerével tele vannak tervekkel, hogyan lehet növelni a nyereséget, például további légkondik beszerelésével, a szobák fejlesztésével, vagy éppen a hostel bekamerázásával, hogy ők maguk kiköltözhessenek a saját szobáikból és bérelhessenek egy házat kicsivel arrébb, de mégis tudják követni, hogy mi is történik. Ugyanis a hosszú távú bérlés csak töredékébe kerül a napról napra történőnek, tíz-tizenöt napnyi hostel árából kijön egy nagyobb hely egyhavi bérlete.
Öt éjszakát töltöttünk végül Ko Phanganon, a tervezett négy helyett, egy extra pihenőnapot be kellett iktatni, amikor NemSün gyengébbnek érezte magát a szokásosnál, de egy ágyban átszunyókált nap után másnapra rendben volt. Eddig elkerült minket minden nagyobb nyavalya, kisebbek persze mindig vannak, de ha ezt a szintet sikerül hozni az út hátralevő részén, akkor boldogok leszünk. Három nagy programot iktattunk be, az egyik értelemszerűen a Full Moon Party volt. Dani tanácsát követve erre ráaludtunk, lefeküdtünk este hétkor és felkeltünk éppen csak éjfél előtt. A buli a sziget másik csücskében volt, de ilyenkor egész éjszaka fel alá cikáznak az iránytaxik, két perccel az után, hogy kiléptünk a hostel ajtaján már zötyögtünk is az egyik hátuljában.
A thaiföldi gyakorló alkoholisták vödörből isznak, ez pont annyira igénytelen, mint amilyennek hangzik. Éjszaka mindenhol kis műanyagvödröket árulnak, ebbe összeöntenek három-négy deci töményet (vodka, viszki, vagy amit akarsz), egy redbullt vagy egy kólát, meg egy nagy kanál jeget. Aki ezt lehúzza, annak meg van alapozva a hangulata. Ennek ellenére meglepően kevés meredek dolgot láttunk a buliban, egy átlag szigetes este több okádást termel. Jellemzően ausztrál, újzélandi, amerikai parti arcok mulattak itt, néhány orosszal keverve, Európa alul volt reprezentálva. Nekünk ott van Ibiza és társaik, az ausztráloknak Ko Samui és Ko Phangan jutott. Ezen kívül még meglepően sok thait láttunk, a helyi szórakoztató szegmens hölgyei is lejöttek bulizni, sajnos a szexipar láthatóan jelen volt a sziget egyes részein.
Partiarcok
A hangulat nem sokban tért el bármilyen nagyobb partihelyétől, jó csajok, sok ital, hangos zene, összességében csak emiatt nem érte volna meg idáig eljönni. Talán az egyetlen extra élmény a napfelkelte lett volna, de annyira felhős volt a láthatár, hogy csak egy vörös derengésre futotta, mielőtt világos lett volna. Szerencsére Ko Phangan nem merül ki a havi egy buliban, bőven volt még mit tenni.
Befizettünk egy főzőiskolába, és másnap egész délután thai ételek elkészítését tanultuk. Összesen öt diák vett részt az aznapi kurzuson, egy ausztrál pár, egy brit srác és mi. Induláskor meg kellett egyeznünk melyik négy ételt akarjuk főzni, ezt sikerült hál’ istennek konfliktus nélkül kezelni. Jó helyet fogtunk ki, jó kedélyű, angolul kiválóan beszélő szakács vitt ki minket a piacra, ahol végigmutogatta a fűszereket, halakat, zöldségeket, mindenből annyit véve amennyire szükségünk volt aznap. Végigfogdostuk a tucatnyi féle rizstésztát, megnéztük honnan is jön a curry paszta (nagy, nedves bödönökből). A piacon érdekes technikát alkalmaztak a húsárusításra: kivágták az asztal tetejére a húst, lehetőleg a napra, és jobb esetben volt fölötte egy propeller, aminek a lapátjaira mini-seprűket kötöztek, automatikus légyhessegető gépet létrehozva. Dani mondta is hogy ő csak rögtön a reggeli áruszállító hajó megérkezése után vásárol, mielőtt ideje lenne a dolgoknak rohadni.
A halakat amúgy élve tárolják, a szakács elmagyarázta, hogy sosem vesznek döglött halat. Buddhista szokás, hogy a megvett halat szabadon is lehet engedni, ezáltal biztosítva jobb karmát, de sajnos van egy nagy bökkenő ezzel: ha szabadon engedsz egy állatot (vallási célból), olyan állatot soha többé nem ehetsz az életed hátralevő részében. Ez azért elég komoly áldozat, ha belegondolunk, nem szívesen mondanék le a harcsapaprikásról.
Az étterembe visszatérve először előkészítettük mind a négy fogást, mindenki a saját vágódeszkáin, a saját anyagával dolgozva. Felvágtuk a húsokat, zöldségeket, bekevertük a szószokat, és minden alapanyag mellé fűzött a tanár néhány megjegyzést, hogy mivel lehet helyettesíteni, ha Európában nem elérhető, milyen más alapanyagokat lehet mellé rakni ilyen vagy olyan íz eléréséhez. Majdnem két óra volt mindent előkészíteni, de talán tizenöt perc volt az egész megfőzése. A legtöbb ételnél csak be kell szórni a wokba a megfelelő időben a megfelelő alapanyagokat, és ez sosem tart tovább öt percnél, azután már az íz rovására megy a túlzott főzés. Megehetetlen mennyiségű ételt készítettünk, a maradékot becsomagoltattuk és utána másfél napig ebből éltünk, a hostel mikrójában újramelegítve őket.
Az utolsó teljes napunkon robogót béreltünk, és bejártuk a sziget nyugati felét (a keleti lényegében útmentes). Megmásztunk egy kegyetlen meredek vízmosást, hogy a csatolt hegy tetejéről körbenézhessünk, megcsodáltunk egy elképesztően giccses kínai templomot, ettünk egy grillezett csattogóhalat (red snapper) egy tengerparti étteremben, és megnéztünk néhány beachet. A szigeten csak néhány út járható, a többi életveszélyes, tehát igazán nem tudtunk mindent bejárni, de amit láttunk is elég volt egy napra. Sajnos pont a kikötő és a Full Moon Party beache közötti út a legveszélyesebb, minden második robogó felborul még nappal is, mi is láttuk egy-két baleset eredményét.
A sziget körüli túra talán legfurább eseménye a pisilés volt, két egymástól független vécében futottunk össze a helyi faunával. Egyszer egy helyes zöld-sárga béka pislogott a csapból, másszor pedig egy kígyó kúszott elő a vécétartályból, ezen az utóbbin kicsit kiakadtam, főleg mivel egy ötcsillagos szálloda mellékhelységében történt.
Példaállat
Amit nem csináltunk Ko Phanganon, az a fürdés. A sziget általunk látott hat beachéből egyik sem volt olyan, ahol igazán be akartunk volna menni a tengerbe. A Full Moon Party beache jól nézett ki éjszaka, de nem volt kedvünk visszamenni, a továbbiakhoz pedig vízitaxit kellet volna bérelni, így végül úgy jöttünk el, hogy nem került sor kontaktusra tengervízzel.
