Az utolsó városnézős állomásunk Malajziában Melaka volt, és ekkora már kicsit belefáradtunk a koloniál negyed-kínai negyed- little india szentháromságokba. Tulajdonképpen tökugyanazt kínálja az összes ilyen történelmi jellegű város, és amit kínál az nem sokkal több Békéscsaba belvárosának látványánál, csak koszosabb és vannak benne pálmafák.
Melaka mindezt még egy lépéssel továbbviszi, igazi turistalehúzó Disneylandet építettek ide, lényegében a semmiből. Eredetileg a portugálok kereskedő erődje volt, majd százötven évvel később kiverték őket a hollandok, akik módszeresen lerohasztották a helyi gazdaságot, hogy a saját fattyukat, Bataviát tápolják helyette. Amikor az angolok átvették az uralmat, ők folytatták ugyanezt a bulit, ezúttal Szingapúr javára.
A malajziai holland érdekeltségek elvesztésének története érdekes: amikor Napóleon elfoglalta egész Európát (Hollandia beleértve), akkor az angolok gyorsan átvették a holland területek menedzselését, puszta szívjóságból, persze. Jó gazdák voltak, az első lépésük az volt, hogy felrobbantották Melaka erődjét, nehogy később fel lehessen használni ellenük. Amikor Napóleon csillaga leáldozott, a hollandok elcserélték a maláj területeiket az angolok indonéz területeire.
Mielőtt ez az egész hóbelevanc lezajlott volna, Melakában iszlám királyság volt. Ami Thaiföldnek Sukhotai, Szlovákiának Szvatopluk királysága, az a malájoknak Melaka: ez az az ötven-száz év amiről azóta is regélnek. A melakai szultánok uralmuk alá vonták a fél félszigetet, elterjesztették az iszlámot, virágzó kereskedő központtá tették a fővárosukat, ahol 84 nyelven fecsegtek a különféle nációk tagjai. Ez utóbbi számra fene büszkék, az összes melakai múzeumban legalább egyszer feltüntetik; a tengerészeti múzeumban három különböző táblán is szerepelt. Aztán persze a keménykedő portugál nagykövetet jól karóba húzták, casus bellit nyújtva Lisszabonnak arra, hogy megmutassa, mi történik, ha az egyik félnek vannak ágyúi, a másiknak meg nincsenek.
A malájok a következő kétszáz évet (amíg még voltak legalább látszatra önálló maláj államok) azzal töltötték, hogy hatalmas csónakflottákat összeszedve próbálták bevenni a kőerődöt, újra és újra. Ez nem nagyon sikerült, és amikor összeálltak végre a hollandokkal, hogy most majd jól visszaszerzik ősi otthonukat, akkor is csúnyán pofára estek, mert a holland admirális semmi jelét nem mutatta, hogy ki akarna költözni a frissen elfoglalt városából.
Amíg a portugál gyarmatosítók vadul keveredtek a helyiekkel, a hollandoknak fentről tiltották meg a vegyesházasságot: helyette lelenclányokat importáltak az anyaországból feleségnek, hajószámra. Ehelyett persze a hollandok inkább a sokkal kezesebb indonéz házvezetőnőikkel helytelenkedtek, de csak suttyomban. Nem is alakult ki semmilyen holland-maláj közösség, míg a keresztény vallású portugál-maláj etnikum mindmáig jelen van Melakában és a saját keveréknyelvét beszéli.
Az expedíció magyar útlevéllel nem rendelkező részét azért felcsigázták a Jonkers walk és Heeren street utcanevek, és a Stadhuis múzeum, a kamu szélmalom már neki is sok volt. Melaka ugyanis pár évvel ezelőtt Unesco Világörökség díjat nyert az egyedi kultúrájáért és a nációk együttéléséért. A helyi polgármester nem jutott tovább a világörökség szón, amikor átvette a papirost, és belendült a turistabiznisz felpörgetése. Mindenféle barom múzeumot nyitottak, lepakoltak néhány replika épületet és egyéb ingatlant (kedvencünk a 2008-ban emelt holland szárazföldi hajó, ami tengerészeti múzeumként szolgál), és építettek néhány ezer szállodát. Maláj turistacsoportok mászkálnak körbe körbe, és fényképezik egymást, a kínai negyed boltocskái pedig galériákká alakultak, ahol szobrokat és festményeket kínálnak a KL-i közönségnek.
Melaka nem is emiatt lesz emlékezetes számunka, hanem egyéb, kellemetlen események miatt. Itt találkoztunk ugyanis először poloskákkal. Tudtuk, hogy Malajziában gyakoribb a szokásosnál az ilyesmi, de így sem fizetnénk be még egyszer erre az élményre. Az volt a szerencsénk, hogy Sün kivételesen korán lefeküdt aludni, és amikor NemSün is laptopot oltott volna, észrevette, hogy viszket körülbelül kilenc helyen. Meg is találtuk az elkövetőt: három-négy milliméternyi kövér bogárka, ami szétnyomásra vérspricceléssel reagált. Gyors keresés még két dögöt azonosított, ekkor kivertük a balhét. A tulaj bocsánatkérés vagy szabadkozás nélkül, fapofával átrakott minket egy másik szobába, ahol alapos kutatás után lemertünk feküdni, de fél óra múlva megjelent még egy csípés. Ekkor hajnali kettő volt, de ennek ellenére úgy döntöttünk, nem várjuk ki, amíg a) megesznek, b) belakják a hátizsákjainkat.
Nagy élmény éjfél után szállást keresni, hamar fel is adtuk, és beköltöztünk egy háromcsillagos szállodába, hogy legalább aludjunk valamennyit. Ez persze hozzáadott az eredetileg két napra tervezett városnézős körünkhöz még egy napot, de úgy tűnik legalább a hátizsákjaink megúszták. Más utazóktól tudjuk, hogy ilyenkor érdemes hatalmas fekete kukászsákba becsomagolni mindenünket, és kirakni a tűző napra egy egész délutánra: a hatvan fok megöli a dögöket néhány óra alatt. Ezt megejtjük majd, amint lehet.
A kötelező városnézős körökön túl kinéztük magunknak az éjszakai állatkert c. programpontot az útikönyvből. Péntek és szombat este nyolc és tizenegy között vezetett túrák indulnak a helyi állatkertben, hogy megcsodálhassuk azokat az állatokat, amik a napjaik nagy részét alvással töltik. Hát elég nagy kudarc volt, egyrészt már odajutni sem volt egyszerű a helyi buszrendszer miatt. A buszok hatalmas köröket járnak be, kétirányú közlekedés helyett, tehát ha valaki, mint mi, a harmadik megállóból akar eljutni az elsőhöz, akkor negyvenöt percen át kell üldögélnie a buszon. Ezt egy KL-i cserediák pár nem vágta (pedig a megállóban volt egy erre mutató térkép), és amikor már huszadik perce stabilan rossz irányba mentünk, elkezdtek parázni, hogy lekésik az utolsó buszukat vissza a fővárosba. Persze ha valaki egyszerre smucig, hogy a két eurós taxi helyett az egy eurós buszt választja, amikor negyven perce van eljutni egy idegen városban a buszpályaudvarra, és túl töketlen ahhoz, hogy észrevegye, a busz a rossz irányba fog elindulni, az megérdemli.
Helyi keresztény templom romjai közt igénytelenkedő kínai menyasszony. Persze ha én próbálnám meg ezt az ő templomukban, lenne nemulass
Velük ellentétben mi pont elértünk egy kapcsolódó buszt, ami további fél óra múlva kidobott az állatkertnél. Ez után a negyven perces kiskocsival körbemenés kiábrándító volt. Éjszaka az éjszakai állatok is alszanak ugyanis, főleg ha semmi értelme nincs fenn lenniük. Mi a szösznek ugrálna a tigris az ötször tíz méteres ketrecében, ha úgysincs benne semmi vad. A magyarázó emberkének pedig nem jutott el a szofisztikáltság azon fokára, hogy át tudja vinni a lámpa csévéjét a jobb oldalról a bal oldalra, anélkül, hogy gondosan bele ne világítana mindenki résztvevő szemébe egyesével.
Így Melakában tulajdonképpen több időt töltöttünk a bevásárlóközpontokban lézengéssel, mint a tényleges városnézéssel, de jó is ez így. Amíg KL tobzódott az érdekes látnivalókban, Melakában igazából semmi nincs ami miatt egynél több napot érdemes lenne itt tölteni.
Nekünk azért sikerült egy-két extra programot bezsúfolni, a helyi korházat is meglátogattuk, hogy NemSün fülét lássa még egy specialista. Hát hanyatt dobtuk magunkat az ajtón belépve. Szerencsére a magyar korházakkal eddig csak nagyon limitált kapcsolatom volt, de az a négy-öt amiben jártam, mind elbújhat a melakai mögött. Udvarias, szolgálatkész személyzet, tisztaság, minden frissen felújítva, előzékeny orvos, olyan fülvizsgálógép, ami monitoron mutatta a végeredményt; összességében úgy éreztük, hogy a huszonöt eurónkért szolgáltatást kapunk. Sajnos a vizsgálat nem azt az eredményt hozta, amit szerettünk volna: NemSün dobhártyája perforálódott. Egy helyre kis lyuk ácsingózott a közepén, és mivel csak egy hete sikerült a fertőzés utolsó darabkáit kiseprűzni, egy darabig el fog tartani, amíg meggyógyul. Emiatt a maláj terveinket is felülbíráltuk, a keleti part északi részét eltesszük talonba, mert a Perhentian szigeteken igazán nincs sok mindent csinálni, ha az ember hátán nincsen oxigénpalack.
Ha már belelendültünk, megszereztük a repülőjegyeinket is, az AirAsia-val fogunk repülni Szingapúr és Jakarta között. Elvileg van hajó összeköttetés is, ami olcsóbb, de képtelenek voltunk megállapítani, mikor is megy a hajó (négynaponta egy komp van), és hogy mennyibe is kerül. Az indonéz nemzeti hajótársaság honlapja tíz perc alatt sem töltődött be olyan szinten, hogy információt lehetett volna nyerni belőle, és a fórumok is egyértelműen azt mondták, hogy ha nem vagy nagyon smucig, repülj. A nagy baj a repüléssel, hogy piszok nehéz az útitervet egy hónapra előre rögzíteni, viszont egy hétre előre meg drágák a repjegyek. Annyi előnyünk van, hogy plusz-mínusz pár nap semmit nem számít nekünk, könnyen tudjuk a legolcsóbb napra szervezni magunkat. Végül mindenestül kétszáz euróból úsztuk meg az utat, azzal a megjegyzéssel, hogy a szingapúri reptér piszok drága a KL-ihez képest, de KL-be visszabumlizni, ott megaludni, közben étkezni, már nagyjából ugyanannyiba kerülne, és összességében kényelmetlenebb lenne.
Az indonéz terveink formálódnak, sok múlik azon, hogy NemSün dobhártyáján jelen levő kis lyuk milyen gyorsan gyógyul be, mert addig egyáltalán nem merülhetünk, és vízbe is csak mérsékelten mehetünk. Emiatt persze a Tioman szigeteki programjaink is ugrottak, de azért még elmentünk Mersingbe, ami a déli szigetcsoport kikötővárosa.
Eredetileg az volt a terv, hogy itt majd jól elmegyünk a közeli nemzeti parkba, illetve végiglátogatjuk a szigetcsoportot legalább integetni nekik, de minkét programot csak charter rendszerben lehetett igénybe venni. Ez azt jelentette, hogy kibérelhetjük száz euróért a 8 személyes csónakot, és jól körbevisznek, ahelyett hogy azt mondanák 15 euró egy ember, és akkor esetleg valaki igénybe is venné a szolgáltatást. Inkább végül két napon át pihegtünk a légkondicionált hotelszobánkban, és utolértük magunkat laptopozásban. A harmadik napon végül felkerekedtünk Szingapúr felé, búcsút intve Malajziának.
