Pontosan három hónappal ezelőtt indultunk útnak, és habár a végét még pontosan nem látjuk, még három hónap valószínűleg benne van. Néhány tanulságot azért magunkkal és a világgal kapcsolatban már le tudunk vonni.
Először is, utazni jó. Nagyon jó. Az elmúlt három hónap minden egyes napjáról meg tudom mondani, mikor keltem fel, mit reggeliztem, merre, hova mentem, mit láttam útközben, de egy kis koncentrációval még a szembejövő érdekesebb alakokat is fel tudom sorolni, és erre képes leszek nemhogy egy, de öt év múlva is. Ezt, amíg irodában ültem minden egyes áldott hétköznap, kilenctől ötig, nem igazán mondhattam el magamról, összefolytak a napok, hetek, hónapok, projektek. Egyszerűen intenzívebb, teljesebb az élet így. Új élmények olyan tömény koncentrációja ér minket, ami semmilyen más élethelyzetben nem szokott, és nem hozzáedződünk a folyamhoz, hanem minden napot továbbra is csodaként élünk meg.
Egész nap csak arra koncentrálni, hogy jól érezzük magunkat, tulajdonképpen piszok fárasztó. Megdöbbentő módon, nagyon kevés dologra marad erőnk a napi program után, annak ellenére, hogy általában délután ötkor már a hostelben vagyunk. Nem tudom hova lesz az a sok óra, de valamivel mindig eltöltjük.
Az ember fészekrakó állatfajta. Három napnál tovább nem tudjuk eljátszani, hogy minden nap áthurcolkodunk egy másik városba, ott megnézzük a látnivalót, este megalszunk és indulunk is tovább. Ha csak két-három éjszakára is, de jó belakni egy hotelszobát, és kijelenteni, hogy ez most az otthonunk.
Hiába imádjuk az ázsiai konyhát, az a szomorú igazság, hogy időnként szükség van egy sajtburgerre, vagy arra, hogy egy légkondícionált, nyugati márkákkal telepakolt bevásárlóközpontban kódorogjunk. Néha egy gagyi pizza jobban esik, mint a következő grillezett rák. A kenyér fájó űrként jelenik meg az életünkben, lényegében nem lehet ehető pékterméket szerezni, még egészen sok pénzért sem.
Idő után minden múzeum tök ugyanolyan. Az első három buddhista wat még érdekes, utána jön az „ezt már láttuk” érzés. Ez igazából nem baj. Nem muszáj a nagybetűs kötelező Látnivalókat megnéznünk, a városban sétálás, a helyiek nézegetése pont ugyanolyan érdekes. Egy robogón ülve bejárni a környéket akkor is jó, ha nem megyünk be közben sehova. Persze mindenhol vannak nagy számok, csak egyre ritkább az a dolog, ami igazán új.
Nagyon utáljuk, ha valaki olyasvalaki szól hozzánk, akit erre nem kértünk meg előtte. Ez olyan szintű, hogy hajlandóak vagyunk kihagyni azt a hotelt, ahol eredetileg meg akartunk szállni, ha az utcán állt valaki, aki be akart minket terelni oda. Egyszerűen a magánszféránk olyan szinten áll napi ostrom alatt, hogy mindenkit, aki nyomul, élből lepattintunk.
Egyre kevesebb és kevesebb dolgon vagyunk hajlandóak idegeskedni. Ha nincs vonat aznap, nincs vonat aznap, ha felforralom az agyvizem, csak a sírt hozom közelebb, az indulást nem. Ha két percet kell állni a piros lámpánál, nem éri meg topogni türelmetlenül. A megbeszélt indulási időpont után húsz perccel nyoma sincs a buszunknak? Sebaj! Nincs lábhelyünk a vonaton? Túléljük. A fizikai kényelmetlenségeket könnyebben vesszük, tudjuk, hogy úgyis vége lesz. Igazából már nem érdekel, ha hidegvízzel zuhanyozok, mert aznap éppen nem volt áram. Persze mindeközben megtanultuk a balhét is kiverni, amikor kell, főleg ha le akarnak húzni, de a helyi kultúrába sokkal könnyebben belefér, hogy udvariasan, de határozottan közöljük, hogy ne szórakozzanak, mintha üvöltenénk.
Megtanultuk, hogy Európa tényleg sokkal, de sokkal előrébb van, mint Dél-Kelet Ázsia, és ezt nem a GDP-ben lehet mérni, hanem a hatékonyságban. Egyszerűen bonyolult, fölösleges körökkel telezsúfolt, bürokratikus és lassú az összes ügyintézés, és ha öt percen át nézed egy indonéz pályaudvar menetjegy árusító részlegét, fel tudsz sorolni tíz olyan ötletet, amivel félbe lehetne vágni az átlagos kiszolgálási időt, anélkül, hogy valaha is bármilyen vasút közelében lettél volna. Ha központi, számítógépes rendszer van, miért kell minden egyes vonatnak külön, dedikált ablakot nyitni, és ha az egyik ablaknál kilométeres a sor, miért nem veszi át a másik három, ami töküres. Hogy lehet az hatékony, hogy összesen 8-szor kellett átszállnunk Krabi és Langkawi között. Miért van egy kisvároson belül két buszállomás, egymástól két saroknyira, amikor láthatólag elférne mindkettő forgalma csak az egyikben. Ha valaki hat félliteres kólát vesz, miért húzza le őket egyesével a pultos, ahelyett, hogy beütné, hogy hatot vett belőle. Ezekre a kérdésekre igazából nincs válasz.
Dolgok amik otthonról hiányoznak:
-A hűtőnk. Az a varázslatos érzés, hogy ki tudom nyitni a fehér dobozt és lesz benne valami, amiből szendvics készül, és nem vagyok kiszolgáltatva kóklereknek, akiknél a nagyapa még meztelenül vadászott misszionáriusokra, ahelyett, hogy bagettet árult volna a Nagycsarnokban.
-A helyismeret. Több európai városban fel tudok sorolni tucatnyi éttermet és sörözőt ahova szívesen betérek, és tudom, hogy mit fogok ott enni. Tudom a honlapok címét ahonnan ehető sushi fog házhoz jönni véges időn belül. Erre persze szert lehetne tenni, ha élnénk néhány hónapot itt vagy ott, de egy hétnél tovább sehol sem maradunk.
-Az otthonunk. Egyszerűen jó egy hely ahol száz százalékban biztonságban érezzük magunkat, tudjuk hol vannak a könyveink, kényelmes ágy vár, és garantáltan nem büdös a zuhanyzó.
Amik nem hiányoznak:
-A családunk. Az Internet csodájának köszönhetően többet kommunikálunk a családunkkal most, mint útrakelés előtt. Jó lenne leülni sörözni a haverokkal, de igazából le tudunk menni a kocsmába itt is, és tudunk ismerkedni, amikor akarunk.
-A monotonitás. Az az érzés, hogy az előző heted, hónapod rongyosra mosott verzióját éled meg újra és újra, és csak fogynak a napok, amik még hátravannak az életedből. Dolgozni jó, alkotni jó, pénzt keresni jó, de még egy élvezetes munkanap is pontosan olyan, mint az összes többi. Egyelőre nem látjuk, hogy valaha is belefásulnánk az utazásba.
-Az unott, türelmetlen, tolakodó tömeg körülöttünk. Magyarországon egyszerűen tapló, mosolytalan a népesség, általában minket is beleértve. Ha késik a metró, csak összeszorított ajkakat és türelmetlenséget látsz. Ha három percnél hosszabb a sor a tescoban, lincselés készül. Ázsiában utazva, az ember átérzi, hogy ez tulajdonképpen baromi rossz dolog, és egyáltalán nem kell így lennie. Egy idegenre rámosolyogni nem fáj. Két perccel később hazaérni a Barátok közt 17832. adására nem a világ vége, és kár felidegesíteni magad rajta. Ha tíz percet áll egy maláj busz láthatólag minden ok nélkül, akkor nem vörösödni kezdenek a fejek, hanem nyugodtan mosolyognak. Kinek lesz jobb napja a végén?
