Szingapúrban összesen 10 napot töltöttünk, ezalatt nagyon sok pénzt költöttünk, 78 eurót átlagosan naponta, a kimenő repülőjegy nélkül. 32% étkezésre, 4% tömegközlekedésre, 12% látnivalókra, 29% szállásra, 23% egyéb marhaságokra ment el.
A szingapúri korházi látogatás ötször annyiba került, mint a maláj, és huszonegyszer annyiba, mint a thai. Nem ért annyit, lekezelően bánt velünk az orvos, és nem tűnt túl kompetensnek, hiába volt bezsúfolva Dr. House fél kelléktára a rendelőbe. Persze mi csak mocskos fehér ördögök voltunk, miért is bánjon velünk rendesen.
Szingapúrban nem lehet puszira antibiotikumot venni a patikában. Ez tulajdonképpen nem meglepő, csak elszoktunk tőle, és ha teszem azt éppen antibiotikumot akarunk venni, akkor idegesítő.
Az utcán mindenki jól öltözött (kivéve az indiaiakat), egészséges, ápolt, és összességében jól néz ki. Nagyon sok jó csaj és jó pasi rohangált fel és alá, egytől egyig a kínai különösen fehér bőrű alfajából. Nincsenek muszlim tabuk, a lányok nagyjából úgy öltöznek, mint otthon hasonló hőfokban. A férfiak délután hatkor jellemzően drága öltönyt hordanak, és mindenki felsőkategóriás okostelefonnal babrál a metrón.
Minden metrókocsiban ki van írva, hogy csak te tudod megállítani a terroristákat, és hívd fel a gyanús elemekre a hatóságok figyelmét, valamint minden második állomáson be is mondják. Nem értjük miért, szemben Japánnal, Malajziával, Indonéziával, Thaifölddel, a legnagyobb baj, ami az elmúlt ötven évben itt történt, az volt, hogy két részeg vendégmunkás összeverekedett.
Mindenhol ki van írva, hogy milyen vétség mennyibe kerül. Nem olcsók. Zárt helyen dohányozni 5500 euróba fáj. A vészfék meghúzása 2500 euróba kerül. A piroslámpán átszaladás szinte ingyen van a maga 250 eurós tarifájával, és Szingapúr az az ország, ahol ezeket be is hajtják.
Míg Thaiföldön a McDonalds luxusnasinak számított, itt azonnal visszaesett az „olcsó szemétkaja” kategóriába. Viszont többször választottuk a Subwayt, mint olcsó és relatíve egészséges táplálékforrást.
A helyi kínai bakfisok angolul smseznek egymással, de kínaiul fecserésznek.
Habár semmilyen értékelhető külső ellensége nincs, és a szomszédjai gazdaságát már nagyjából felvásárolta, mégis kétéves kötelező sorkatonai szolgálat vár minden férfire, mivel Szingapúr retteg attól, hogy akár Malajzia, akár Indonézia lerohanja. Tekintve hogy ez a két állam elég lelkes a kardcsörtetésben, tulajdonképpen érthető, hogy óvatosak. A sorkatonai szolgálat alól persze igyekeznek a helyiek meglógni, de nem nagyon megy nekik. A közelmúltban Malajzia kitalálta, hogy a helyi légierő folyton megsérti a maláj légteret, ezt a szingapúriak csúnyán kiröhögték. Igazuk van, Magyarország felett nehezen tud megfordulni egy vadászgép, hát még a szigetük felett. Mindezeknek, és a pénzhalmoknak köszönhetően, a szingapúri katonaság az izraelivel együtt a világ legjobban kiképzettei között található.
Az átlag szingapúri turista nem a húszas évei végén járó értelmiségi pár szakadt cuccokban, hanem a tizensok éves ausztrál illetve koreai csitri, hat barátnőjével, és mindegyik nagyjából négyhavi magyar átlagkeresetet hord magán. Hatalmas bőröndökkel utaznak, és három napot vannak maximum a városban.
Annyira jó és olcsó a tömegközlekedés, hogy igazából senki nem jár kocsival. Ennek köszönhetően a belváros reggel kilenckor is dugómentes.
Már Malajziában is látszott, de Szingapúrban még jobban átjön a különböző ázsiai rasszok közötti hatalmas különbség. Habár minden beszámoló szerint az anyaországbeli kínai ritka tapló fajta, akikkel mi találkoztunk mind kedves, udvarias, előzékeny népek voltak. A metrókocsiban az indiai az, aki nem jutott még el a civilizáció azon fokára, hogy rájöjjön, ha enged engem először leszállni, és csak utána próbál bejutni, ahelyett, hogy rajtam keresztül átcsörtet, akkor mindketten hamarabb érjük el azt, amit akarunk. Az elmúlt egy hónap alatt nem szerettük meg az indiaiakat. Lusták, bunkók, ápolatlanok, bámulnak, tapló módon vezetnek és közlekednek, és ráadásul (bár objektíve erről tényleg nem tehetnek) nagyon csúnyák is.
A határon mindenhol nagy táblák mutatják, hogy a drogcsempészekre kötelezően halálbüntetés vár, és ezt valóban minden teketória és álliberális finomkodás nélkül végre is hajtják.
Szingapúr volt az első olyan hely, ahol ramennél bonyolultabb ételt főztünk (na azért nem sokkal), egyik reggel tükörtojást sütöttünk, másik alkalommal pedig a szupermarketben vett virslit főztük meg. Eddig persze az étterem és a bevásárlás között olyan minimális volt az árkülönbség, hogy nem érte meg az erőfeszítést, itt rákényszerültünk a budget védelme érdekében.
A majdnem százszoros fizetésbeli különbség rengeteg vendégmunkást vonz külföldről, ezek elsősorban filippínó szobalányok. Nem túl jó a sorsuk, jelenleg havi egy szabadnap jár nekik, küzdenek mindenféle helyi szervezetek, hogy ezt emeljék fel heti egy napra, de elég nagy az ellenállás. A rabszolgatulajok alkalmazóik szerint a lányok rossz társaságba keverednének és elkanászodnának. A Fülöp-szigeteken még nem jártunk, de azok alapján, amiket olvastunk róla látatlanban igazat adok a szingapúriaknak, de azért ez mégse járja a huszonegyedik században. Csak az ottlétünk alatt az újságok két cikket is lehoztak filippínó háztartási alkalmazottakról, akik az ablakon keresztül kimászva (a tizediken) próbáltak meglépni a gazdáiktól, mert nem engedték őket ki a lakásból. Az egyiket jól le is tartóztatták, mert leesett az alsó szomszéd erkélyére és ezzel magánlaksértést követett el.
A hostelben megtudtuk, hogy a koreai csajok képesek három órán át folyamatosan szépítkezni, mielőtt elmennek a plázába vásárolgatni. Még az expedíció azon fele, amelyik amúgy fogékony volna ilyesmire is csak a fejét csóválta. Viszont koreaiakkal még így is jó osztozni egy hálótermen, általában csendesek, nem seggrészegek és túl udvariasak ahhoz, hogy tiltakozzanak, ha az ember 11-kor lámpaoltást rendel, mert másnap reggel repülője megy.
Habár visszatérő látogatók szerint a város veszített a hagyományos tisztaságából, mi még így sem láttunk sehol semmilyen szemetet, annak ellenére, hogy a szemetesládák relatíve messze voltak egymástól. Simán lehet persze, hogy a városi költségvetésből futja ezer dolgos indonézre, akik fürge nyelvcsapásokkal megtisztítják éjszakánként az utcákat; ez tipikusan szingapúri megoldás lenne a problémára. Thaiföld és Malajzia bűzölgő vidéki szemétkupacai után üdítő volt a változás.
A feliratok a nagyon forgalmas helyen négy nyelven vannak kiírva: angolul, kínaiul, malájul és tamilul. A múzeumokban csak angolul és kínaiul, a két kisebbség nem nagyon jár ilyen helyekre.
Szingapúr az első olyan hely, ahol van melegvíz a csapban. Sőt mi több, hideg víz is. Sőt, az utóbbi még iható is (az előbbi is, de ki a fene akar meleg vizet inni). Ez az első két napban nagyon nagy csodának tűnt.
Európai mintának megfelelően az összes helyi hostel ajánl ingyen reggelit a szállással együtt. Viszont kétágyas szobáik nincsenek, mert ahhoz hotelengedély kell, és az egy másik adókategória. Ennek megkerülésére feltalálták a „kétágyas hálótermet”, amit elvileg ugyan kibérelhet két vadidegen ember, de lássuk be, ez nem gyakran fordul elő. Ugyanitt láttunk először olyat, hogy a hálótermek emeletes ágyainak az alsó része franciaágy, a felső normál.
