Jáva szigetén még két vulkán várt ránk: Bromo és Ijen. Ezek egymástól és minden mástól is viszonylag távol estek, megközelítésük (főleg Ijen esetében), gyakorlatilag csak céljárművel volt lehetséges, néha még azzal sem. Mindkettő kétezer párszáz méter magas, de a hasonlóságok itt véget is értek.
Bromo maga egy óriási, ősrégi vulkáni teknőből kiemelkedő kétszáz méteres vadonatúj csúcs, ami folyamatosan hamufellegeket lövell az égbe. Emiatt az egész metakráter (kb. 5 kilométer átmérőjű) egyetlen növénymentes hamutenger, és tucatnyi kilométerre az összes növényt finom vulkáni hamuréteg borítja. Úgy néz ki a hely, mintha elfelejtettek volna felporszívózni az erdőben, akármilyen bután is hangzik ez. Az emberben van egy elképzelés arról, milyen színű is egy káposzta, és ha ez zöld helyett piszkosszürkével borított zöld, ameddig csak a szem ellát, akkor hamar elkámpicsorodik. Ahogy az Eurotripben is megmondták, „It is a good thing you came in the summer, in the winter it can get very depressing.”
Hajnali ködtengerből kikandikáló csúcs
Jávának egy jól bejáratott turistaösvénye van, Yogyakartából indul, Bromon és (opcionálisan) Ijenen át, Balin végződik. Lényegében mindenki pontosan így mozog, erre, és arra a tényre alapozva, hogy semmi más nincs egyórányi autózásnyira a közelben, masszív élősködő közösség alakult ki a hegyen, akik a szokásos szobaárak dupláját is simán elkérik.
Nekünk mázlink volt, mert különutas elfajzók voltunk, és a szokásos egy helyett két éjszakát töltöttünk itt, és telefonon előre foglaltunk, így amikor sikeresen kiadták a szobánkat egy túrával érkezőnek, átpakoltak minket a deluxe bungalóba ingyen és bérmentve. Hindu stílusban épült minipalotát kaptunk, egy éjszakára élveztük is a luxust, másnap persze megkaptuk a lyukat, ami eredetileg járt volna.
A hegytetőn kegyetlen hideg tud lenni, de sajnos az ilyesmire, ahogy már Malajziában megtanultuk, a trópusi országok építészközössége egyáltalán nincs felkészülve. Sem a szigetelés, sem a fűtés fogalmát nem ismerik, és ami még szomorúbb, még a meleg takaróét sem. Így hát hosszúnadrágban és pulóverben aludtunk, legalább nem cipeltük őket hiába. Az egész hőmérséklet dologhoz hülyén állnak hozzá az indonézek. 33 fokban, a tengerparton kötött pulcsiban, kesztyűben és téli sapkában robogóznak, de pont ugyanez a felszerelés 15 fokban is. Ráadásul az indo parasztot semmi nem veszi rá arra, hogy ne vietnámi papucsban csattogjon, még az sem, hogy időnként havazik ezen a magasságon. Persze ugyanígy a nagyvárosi munkás akkor is a kelleténél három számmal nagyobb cipőt hord, amikor rólunk a szandál lesül. (Valamiért cipőből kötelező akkorát venni, amiből még pont nem esel ki. Szerintünk a szokásos ázsiai lábfétis/lábfóbia bukkanna elő a dolog mélyéről, ha jól megkapirgálnánk.)
A látnivaló tényleges megtekintése hajnali hármas keléssel kezdődik, és négy órakor a terepjárókba zsúfolódással folytatódik. Azt elmagyarázni, hogy én tényleg képes vagyok húsz perc alatt haptákba vágni magam és időben a jó helyen lenni, nem lehetséges, akkor is háromkor kelsz, ha képes volnál egy óránál rövidebb idő alatt felöltözni. Sőt, még akkor is háromkor kelsz, ha aznap nem is fizettél be túrára, csak egy nappal későbbre, mint azt keserűen megtanultuk.
A dzsipek fél órát zötykölődnek hegynek felfelé, aztán már csak húsz perc mászás vár rád kétszáz másik turista társaságában, míg felérsz egy kilátópontra a fő kráteren túl, de facto magasabban, mint Bromo tényleges csúcsa. Innen lehet végignézni a napfelkeltét, ami tényleg iszonyat jól néz ki.
Kezdetben mindent vastag köd borít. Először a fény végigsúrolja az egész fennsíkot, sötétben hagyva a kráter mélyét, csak a kráterbe álló három minivulkán csúcsát világítva meg. Aztán ahogy emelkedik a nap, szépen lassan bontakozik ki a táj alattad, és oszlik el a köd. Ez egy olyan dolog, amit egyszer meg kell nézni, engem a sírig el fog kísérni a fák között áttüremkedő fénydárdák látványa.
A nagy kráter szegélye
Innen némi mászás után a dzsipek levisznek a hamutenger közepére, ahol még mindig semmit nem látni és a sofőr rábök a szürke köd egy véletlen pontjára, miszerint ott van Bromo, usgyi. A látótávolság tizenöt méter, minden teljesen sima, és két centis hamurétegben haladsz előre a teljesen jellegtelen tájon. Idő után felbukkan a kúp lábánál levő hindu templom, és mire megmászod a kétszázpár hamuval borított lépcsőt (a teteje táján már inkább csúszda, mint lépcső), és felérsz a tényleges vulkáni kürtő szélére, már itt is tisztul a levegő, már amennyire ez egy aktív hamuvulkánnál lehetséges. Az egész csúcs egyetlen hatalmas homokvár, aminek a közepe folyamatosan füstölög. A teljes kürtő kétszáz méter átmérőjű, de igazából egy ötméteres lyuk az, ahonnan az utánpótlás folyamatosan száll felfelé. Ha ezt valaki jól bedugaszolná, akkor jönne még egy olyan kitörés, mint ami tizenkevés évvel ezelőtt letarolta a környéket.
Holdbéli táj
Persze nem hagyják az ember fiát nyugodtan élvezni a természet csodáit. Az élelmes hegyiek, áttérve a kecsketenyésztésről a turistafejésre mindenhol ott vannak és alkalmi lovastúrákat, frissítőt, szuvenírt kínálgatnak. Az a tény, hogy az első ötnek nagyon határozottan nemet mondtál, egyáltalán nem tántorítja el a hatodikat, a hetediket, de még a nyolcadikat se, juszt is bepróbálkozik. Az indonéz egyrészt nagyon optimista, másrészt nem túl okos, és ez egy hallatlan idegesítő kombináció, amikor csak azt akarod, hogy hagyjanak békén.
A kráter maga
Ijen kevésbé turistás, ennek van előnye és hátránya is. A nagy hátrány, hogy pontosan egy maffiának van ott szállása, és emiatt nincs meg az egészséges verseny által gerjesztett minőség és ár arány. Konkrétan a három és fél hónapos út második legrosszabb szobájában aludtunk (a listavezető a melakai poloskás volt), de itt még az a lehetőségünk sem volt adott, hogy hajnali háromkor összepakolunk és elköltözünk, pedig szívesen megtettük volna. A szoba egyszerűen olyan szinten volt penésszel borítva, hogy nem tudtunk rendesen lélegezni, öt percen belül köhögő rohamaink támadtak, fél óra után hasogató fejfájásunk lett tőle. Amikor ezt nagyon hangosan és méltatlankodva a menedzsment tudomására hoztuk, akkor egy vállvonás volt az egyetlen reakció, és közölték velünk, hogy minden szoba foglalt, ez van. Nem volt egy vidám éjszakánk, de sajnos az ember az ember az ilyesmit időnként megszívja.
A hegy maga legalább kárpótolt érte. Míg Bromo egy pici hupli egy hatalmas kráterben, Kawah Ijen maga a hegy, egy jó száz méteres krátertóval a tetején. Ijen a kénbányászatról híres, ugyanis olyan szinten kénes a füstje, hogy a közeli kövek teljesen átitatódnak. Ezeket lelkes bányászok összeszedik, leszaladnak hetven kilónyi cuccal az ötszáz méterrel lejjebb levő gyűjtőállomásra, majd visszaügetnek a vulkáni tóig. Mindezt naponta nagyon sokszor. Napi jópár órát a kénes gőzben tölteni tulajdonképpen rossz vicc, és emiatt időnként nyugati filmesek jönnek ide és drámai dokumentumfilmeket forgatnak a szegény kizsákmányolt indonézekről.
Ezekből viszont kimarad néhány olyan dolog, amit szerintünk érdemes megemlíteni. Egyrészt a bányászok brutál jól keresnek indonéz mércével. Havi háromszáz-háromszáz ötven eurót visznek haza, ami egy jakartai banki alkalmazott fizetésének több mint másfélszerese, a környező falvak szintjéhez képest pedig inkább háromszoros a különbség. Ennek köszönhetően relatíve nagyon jól élnek, a gyerekeiket végig tudják rugdosni a középiskolán (errefelé ez a végcél), lehetőséget biztosítva a kitörésre. Mindannyian önként vannak itt, nehéz munkát végeznek jó pénzért.
A másik, amit nem vesznek figyelembe, hogy pocsék ugyan a kénes gőzben, de az idő jó részét mégiscsak hegyi levegőn mozgással töltik, és nem vagyok benne biztos, hogy ha egy jakartai vagy yogyai taxissal vetjük össze a beszívott káros anyagot, akkor is rosszul jönnek ki. Sőt, szinte biztos, hogy nem, az indonéz nagyvárosok kegyetlenül szennyezettek, a Bangladeshez hasonló poklok után közvetlenül a második vonalban.
A harmadik dolog, ami ugyan szubjektív, de minden bányász. akivel az ösvényen találkoztunk vidámnak és egészségesnek tűnt, és megalázóan fittek voltak. A vasággyal hatvan kilós, egyötven magas barna emberke úgy szalad le a hegyről a hetven kilós puttonyával, hogy nézni is rossz, míg mi lépésről lépésre imbolygunk a túracipőnkben, felfele pedig integetve suhannak el mellettünk, kérdezgetve, „jó kis séta, mi?”. És mindegyik megállás nélkül dohányzik, akár lefele cipel, akár fölfele szalad.
Ha az ember kínkeservesen felszenvedi magát a kráter peremére (a kezdődő oxigénhiány miatt kétezer méter felett más kategória a hegyi túrázás, mint Magyarországon), akkor elé tárul a megdöbbentő színű tengerszem, amit folyamatosan részlegesen takar a vízen átbugyborékoló kénes gőz. Amikor mi ott jártunk, ezt még csak tetézte, hogy egy kamikáze felhő éppen belerohant a hegybe, és a teteje pont olyan magasan volt, hogy átbukott a peremen és bele tudott folyni a kráterbe. Fantasztikus volt nézni, ahogy egyre közelebb és közelebb úszik az égen a nagy fehér bálna, majd szabályosan folyadékként körbefolyja a csúcsot, és a szegély legmélyebb pontján átömlik rajta, megtöltve a krátert. Bromoval szemben itt volt élet a környéken, Ijen stabilan füstölög, talán ötven éve rendetlenkedett utoljára, azóta volt ideje kihajtani a magasréti virágoknak.
Miután levergődtünk a csúcsról, a buszút a tengerig még rejtett egy két meglepetést. Olyan szinten ratyi az út, hogy időnként ki kellett szállni, és csak sétáltunk a terepjáró mellett, nehogy a túlsúlytól tengelytörést szenvedjen. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy néhány útitársunk fokozott izgalmi állapotba kerül, és rettenetesen lelkesen mutogat a fákra, és vadul fényképez, mi meg nem értettük, hogy mi a szöszt láthatnak, csak néhány ezüstös langúr csócsálta elmélyülten a leveleket. Aztán idővel leesett, hogy nem ők látnak valami különösen érdekes állatot, hanem mi szoktunk hozzá annyira a majmokhoz, hogy már rég nem emeljük fel a fényképezőgépet miattuk. Ez valami olyasmi, amire nem gondoltunk volna indulás előtt, pedig idő után mindent elveszti az újdonság varázsát. Van ahol a veréb védett és ritka madár, de aki a Blahán száll át naponta, annak kevésbé nagy szám.
