Sajnos Bali és a Fülöp-szigetek között nincs direkt járat, ezért Szingapúrban kellett átszállnunk. Ennek nagyjából annyi értelme van, mintha Pestről Pozsonyba menet Londonban váltanánk repülőt, de ez volt a legköltséghatékonyabb opció.

A nap alapból vidáman kezdődött, és csak lefele vitt az út. Előző este gondosan egyeztettük a szállásadóinkkal, hogy reggel fél négyre szeretnénk egy taxit, hogy időben kijuthassunk a reptérre. Gondosan összepakoltuk a két hátizsákot (ebben az elmúlt ötven költözés során nagyfokú rutinra tettünk szert, öt perc alatt bármikor menetkészek vagyunk), lefeküdtünk aludni, háromra beállított ébresztőórával, és hajnali kettőkor felkeltünk, mert a személyzet verte az ajtót, hogy megjött a taxi.

Miután a pasas megverése helyett csikorgó fogakkal elmagyaráztuk, hogy mi csak másfél órával későbbre kértük a járgányt, és nem érdekel, mit csinál az addig hátralevő időben, de mi egy fillért nem fizetünk neki, kicsit megtépázott idegekkel próbáltunk a köztes időtartamban relaxálni. Nem sikerült.

Bali repterén kedves meglepetésként várt ránk egy nyitva levő McDonalds, meleg reggelit szolgáltatva. Ázsiában a reptéri kajáról általánosságban elmondható, hogy kevésbé pofátlanul drága, mint Európában. Már csak négy különböző ellenőrzőponton kellet áthaladni, ahol mindegyiknél megvizsgálták a hátizsákunkat. Teljesen értelmetlenül persze, simán bevihettem volna egy száztíz méter hosszú atom-tengeralattjárót is a hónom alatt, akkor se találták volna meg. De legalább mindenhol sorba kellett állni. Másik érdekes helyi szokás, a departure tax. Minden reptér szed adót, ami benne van a jegy árában. Na Ázsiában még egyszer beszedik, és jelen esetben a mértéke egy nagyságrendben volt a jegyünk árával. Külön szemétség, hogy helyi piculában kérik, bankkártyás fizetés reménytelen, és mivel az adó mértéke semmilyen honlapon nincs feltűntetve, így még csak el sem tudod lőni a maradék pénzed előzetesen.

Mivel az átlag nyugati turista nincs felkészülve rá, hogy kifelé lehúzzák még húsz eurónyi apróra, többen is rápacsáltak, és buta fejjel álltak a departure tax kapujában, hogy akkor most mi van. Viszont a négy checkpoint ellenére simán el lehetett volna játszani, hogy valaki más jegyével szállok fel a repülőre, ugyanis nem volt olyan pont ahol a beszállókártyát és az útlevelet egyszerre ellenőrizték volna, mindig csak külön-külön.

Szingapúr még mindig a civilizáció bástyája a barbár földeken; üdítő volt visszatérni egy olyan országba, ahol gyorsabban jut el a csomagunk a reptéri futószalagig, mint mi, pedig mozgójárdán megyünk. Kiélveztük a nyugati komfortot, egy Starbucksban ücsörögtünk négy órát, aztán átültünk egy szendvicsezőbe. Összehasonlítási alapként, nem fizettünk egy fillérrel többet sem a világ harmadik leggazdagabb országának repterén egy meleg ebédért, mint a szingapúri GDP 7%-val nyomuló Indonéziában. Ez nem azt jelenti, hogy Szingapúr olcsó, hanem hogy Indonéziában pofátlanul húzzák le a turistát. Az hogy a reptéri internet gyors és ingyenes, mindenki udvarias (kivéve az indiaiakat), mindenki tökéletesen beszél angolul, és kapható nem háromszor megolvadt csokoládé a boltban, mind-mind olyan élmény, amire az ember fiának két hónap relatív vadon után igénye van.  

A Tábla Amit Nem Látsz Indonéziában

Délután a Cebu Pacific nevű filippínó budget légitársaság repülőjével mentünk tovább, és rögtön szívrohamot is kaptunk háromszor. Egyrészt az a benyomásunk, hogy a Cebu a nemzetközi pilótapiac alsó szegmenséről válogat, és nem nagyon profik az emberei, másrészt Szingapúr felett kicsit szeles volt az ég, ezért ezer és kétezer méter között az emelkedés során többször is kaptunk ingyen hullámvasutat. Mihelyst stabilizálódott a helyzet, előjött a filippínó légitársaságok egy aranyos szokása: a fedélzeti lottó. Némi reklámszöveg után kisorsoltak három doboz multivitamint az utasok között, aztán mégegyszer elmondták, milyen jó is annak, aki az XY vitamint fogyasztja, mert sosem őszül meg, a fogai visszanőnek és szemébe kacaghat a halálnak. Tulajdonképpen annak a kihasználása direkt marketing célokra, hogy rendelkezésre áll egy teljes repülőnyi viszonylag tehetős fogyasztó, akik menekülésképtelen módon a székükbe vannak szögezve, és ráadásul amúgy is unatkoznak, egészen ügyes ötlet, nem tudom miért nem jutott eszébe eddig senkinek Európában.

Manilában a Clark légibázis ex-katonai repterén szálltunk le. Itt tíz éve még tizenötezer amerikai katona garantálta, hogy Kína mindig a stratégiai bombázók hatósugarán belül legyen, de aztán egyszercsak kitört egy vulkán, és használhatatlanná gyalázta a kifutókat, másrészt meg mindenféle korrupciós ügyek miatt a népharag kiűzte az akkori világ legnagyobb területen kívüli misszióját az országból. (Ez ugyebár jóval a szovjet laktanyák elhagyása után történt.) Mostanra sikerült annyira összeszedniük magukat, hogy nyitottak itt egy budget repteret. Körülbelül pont annyira volt lepukkanva, mint a Jakartai főreptér, de az egy egész ország legfontosabb reptere, ez meg csak a negyedik és egyben legótvarabb Manilában. A filippínó bevándorlási hivatalon is hamar átjutottunk, köszönni kell és huszonegy napig ingyen maradhatsz, ami egy szimpatikus megoldás.

Ekkor este fél tíz volt, és várt még ránk egy kis pánikkal teli rohangálás után egy másfélórás buszút a Világ Leghidegebb Buszában. Jócskán éjszaka volt mire kidobtak minket Manilában, ekkor már csak egy rövid taxiút választott el a megváltást jelentő ágyikótól. Ekkor már több mint húsz órája voltunk talpon, és a kálvária még csak most kezdődött.

Napokkal előre lefoglalt hotelbe be. Kicsit büdös, kicsit gyanús, de lássuk a szobát. Pénzt soha nem teszünk le az asztalra egy alapos szemle előtt. 12 euróért egy szánalmas, ablakmentes kis lyukat akartak ránksózni, de első éjszaka az ember ne legyen válogatós. Sajnos a párna közepén egy hatalmas poloska csücsükélt békésen. Ezek a dögök általában nem fény-kompatibilisek, de ez a jószág annyira jól érezte magát, hogy erőfeszítést sem tett az elbújásra. Kicsit kiakadva lecsörtetés a recepcióra, fagyos hangon másik szoba kérés, vissza a harmadikra (nincs lift). Lámpa felkapcsol, valami szalad be a párna mögé.

Ez volt az a pillanat, amikor elköszöntünk. Még volt egy gyenge próbálkozásuk, hogy ugyan már fizessük ki az első éjszakát, ha már lefoglaltuk a szobát, de finoman szólva sem voltunk olyan hangulatban, hogy értékeljük az ilyen tréfákat. Át az utca túloldalára, be a következő hotelbe, ami kétszer annyit kér. Itt már lift vitt fel az ötödikre, és egy pont ugyanolyan koporsószerű szobát ajánlgattak, csak ezúttal még egy kicsi, de nagyon dzsuvás fürdőszoba is tartozott hozzá. És további poloskák.

Következő szálloda, megint csak koporsószálló, megint csak poloska. Ekkor éjfél volt, és míg Lonely Planet „hangulatos, élettel teli” jelzővel illette a negyedet, nekem az első szó, ami az eszembe ötlött a „piroslámpás” volt. Idegen országban, elégtelen világítás mellett, strichelő kurvák között szállást keresni 22 óra folyamatos utazás után nem felemelő érzés. Néha eljön az a pillanat, amikor az általában foggal-körömmel óvott budget második helyre szorul, és inkább becheckeltünk egy négycsillagosnak kinéző hotelbe. Lapostévé és fürdőkád várt a szobában, ami azért dohos volt a párától, az ágy pedig konkrétan nedves, de mindez ekkor már régóta nem érdekelt. Vérszívómentes volt és ez akkor és ott pontosan az egyetlen kritérium volt, amit teljesítenie kellett.

55 eurós hotelszoba