Az utolsó érdembeli állomásunk a Fülöp-szigeteken Negros volt. Itt is a szokásos programot követtük: búvárkodás, snorkelezés, túrázás, városnézés. Ami felejthetetlenné tette a szigetet, az a hostelünk volt, és a közösség, ami összegyűlt esténként. Dumaguete városában a Harold’s Mansion volt az első igazi, klasszikus hostel, amivel öt hónap alatt találkoztunk. Végre átéreztük azt a backpacker fíing-érzést, amit mindenhol kerestünk.
Katedrális előtti parkoló
Sajnos az elektronikus biszbaszok terjedése sokat megölt a hátizsákos kultúrából, esténként mindenki (mi is) a laptopját bámulja. Ahelyett hogy a helyi ópiumbárokban késeltetné meg magát, Skypeon fecseg az otthon maradottakkal, vagy olyan blogokat irkál, mint ez. Ráadásul Dél-Kelet Ázsia már réges-régen nem izgalmas világvégi menedék, hanem majdhogynem kötelező elem az ausztrál vagy a holland fiatalok életében. A sokszázezres példányszámban nyomtatott Lonely Planet pedig garantálja, hogy mi, akárcsak a többi egyedi, csapongó pillangócska, pontosan ugyanazokra a helyeket, ugyanolyan sorrendben látogatjuk meg, lényegében ugyanazt nézzük meg, ugyanott eszünk, és ugyanott alszunk. Az első hárommal sokat nem tudunk tenni, sajnos a népszerű látnivalók azért népszerűek, mert ezeket érdemes megnézni, de már rég óta sportot űzünk abból, hogy ha csak tehetjük, elkerüljük az LP által ajánlott hosteleket és éttermeket.
Talán mivel a Fülöp-szigetek mindennél messzebb van, és igazából nem kínál semmivel se többet, mint a sokkal kényelmesebben elérhető országok, és mi ráadásul pont a tájfun-évad legrosszabb részében látogattuk meg, sokkal de sokkal kevesebb turistával találkoztunk, mint bárhol máshol. Fehér embert Manilában például öt nap alatt egyszer sem láttunk. A Harold’s Mansion közösségét is keményvonalas utazók és expatok alkották. Találkoztunk két ausztrál orvostanhallgatóval, akik hat hétig a helyi kórházban végeztek gyakorlatot; amerikai ügyvéddel, akinek elege lett a munkahelyéből, kirúgatta magát, és most a munkanélküli segélyből már két éve sörözik Ázsiában; brit huszonévessel, aki éppen Thaiföldre igyekezett, ahol öt hónapig fogja önkéntesként igazgatni egy árvaház vendégházát; japán expattel, aki Kairóban nőtt fel, a hazatérés után a szigetországot nyomasztónak találta, és most inkább a japán kormány megbízásából önkéntesként filippínókat tanít méhészetre. Ilyen vegyes társaságban az ember rengeteg alternatív élettörténetet hall, és bőven tud tanácsokat kérni a későbbi úti céljait illetően.
Reprezentatív chipses pult a helyi szupermarketben.
Esténként a banda együtt vonult el enni és inni, és Negros igazából véges mennyiségű könnyen elérhető látnivalóját is együtt látogattuk végig, kicsit konstruktívabban a szokásos túráknál.
A legkevésbé érdekes a Twin Lakes nemzeti park volt. Kis csapatban vándorolva megnéztünk egy átlagos vízesést, és két magashegyi tavat, közben Jillel, a manilai IBM filippínó munkatársával fecsegtünk az arcfehérítés érdekes szokásáról, és arról, hogy is látja az országa jövőjét. A túra legkalandosabb eleme az időjárásnak volt köszönhető, ugyanis a tavak vízszintje az esőtől majdnem másfél métert emelkedett, elárasztva a bejáratott turistaösvényt. Így a szokásos kényelmes húszperces séta helyett másfélórás kúszás-mászás következett csúszós sziklákon, szemerkélő esőben. A tó túloldaláról aztán integettünk a csónakosnak, hogy vigyen vissza minket, főleg mert Jill beszédült a tóba félúton, és ezerkétszáz méteren még a Fülöp-szigeteken is hűvös van.
Az ország egyik fontos búvárcélpontja (de azért a top ötben nincs benne) az Apo sziget, Negrostól alig öt kilométernyire. Ezúttal is szerencsénk volt a búvártársasággal, megint miénk volt a sziget messze legnagyobb búvár-szállítója. A hajó annyira új volt, hogy a tulaj szabadkozott, hogy hiába van édesvizes zuhany a csónakján, még csak egy hete hozták el a hajógyárból, és nem sikerült a meleg vizet még bevezetni. Két csoportnyi búvár merült, mi pedig Lisával, az egyik orvostanhallgatóval snorkeleztünk. Már vízbeugráskor rögtön egy jókora humphead parrotfish várt minket a víz alatt (a nevek magyarítását feladtam, aki búvárkodik úgyis angolul tudja a neveket, meg rákeresni is angolul lehet leginkább), később pedig láttunk tengeri kígyót, murénákat, remeterákot, meg nagyon szép, élő lágykorallt. És persze teknőst, teknőst és teknőst.
Hiába barnultunk már le annyira, hogy napközben egyáltalán nem kell naptej, robogózás és snorkelezés közben még mindig homárra tudunk égni, ahogy ezt NemSün demonstrálta, a túra legrosszabb leégését produkálva a hatodik hónapban.
Másnap már csak Sün ment Danuiba, ahol élete első iszapbúvárkodásán (muck-diving) vett részt. Habár a túravezető megint csak idegesítően harmadik világbeli volt, például lelkesen piszkálta a bohóchalat, pedig az emberi bőrön levő baktériumok eléggé veszélyesek bármilyen tengeri élőlényre, de amúgy nagyon értetette a dolgát, rengeteg borzasztó érdekes dolgot talált a homokban rejtőzve.
Három különböző csikóhalfajtát mutatott, némelyiket kölyköstül. A pipefishek nagyon furcsán néznek ki, az ember nézi őket, nézi, és egy perc után sem biztos, hogy az állat melyik vége a feje, pedig közönséges gerincesek. Az egyik típus elsüllyedt falevélre hasonlít, a többiek leginkább úgy néznek ki, mintha valaki fogott volna egy kabátakasztót, és öt percen át kiélte volna rajta a frusztrációit.
Robust ghostpipefish (nem saját kép)
A víz alatti túra része volt egy autóroncs felkeresése is, ide egy tizenöt fős tűzhal falka vetette be magát, a bohóchalak alig mertek kipislogni a tengeri rózsáik közül. Fantasztikusan nézett ki a raj, minden korosztály jelen volt, a hatalmas, majdnem fekete szülőktől kezdve, az ökölnyi, fehéres-vöröses gyerekekig. Megint csak az volt az érzésem, hogy nem tisztelik eléggé a durván mérgező állatokat, pedig huszonnyolc méterről nehéz gyorsan feljönni, ha az egyik megszúr.
Tintahalból két fajtát is találtunk, mindkettő fantasztikusan nézett ki. Amikor a tintahal alszik, akkor egy szürke tégla a tengerfenéken. Ha megpiszkálod, akkor szépen lassan felemelkedik, és mint egy Transformer, elkezdi kicsomagolni magát. A teljesen jellegtelen szikladarabon kibontakozik a fej, aztán a farok, majd a szárnyak. Egyik példány se zavartatta magát a búvárok gyűrűjében, jó tizenöt másodpercig tartott, amíg menetkészek lettek. A sima tintahal, amikor kész volt a felöltözéssel, nekilátott sminkelni. Egyetlen másodperc alatt homokszínűvé fakult, majd kicsit arrébb lebegett és megint igazított a mimikrin. Az ember egy tévéképernyőtől elvárja, hogy gyorsan váltogassa a színeit, de egy alapvetően élő dologtól egészen hihetetlen volt. A másik megfigyelt példány egy flamboyant cuttlefish volt. Ezeknek a dögöknek a szárnyai egészen furán helyezkednek el, ráadásul amikor vonul, össze-vissza villódzik az egész állat, mint egy barnás-vöröses rendőrautó.
A sziget többi része számunkra érdektelen volt, az összes többi program csak nagyon sok pénzért volt elérhető, vagy profi barlangásznak és/vagy hegymászónak kellett lenni hozzá, de Negros így is az egyik legkedvesebb emlékünk marad.
Innen két Szingapúrban sushizással és steakezéssel eltöltött nap után végül Vietnámban kötöttünk ki.
