Kambodzsa és Vietnám között hajóval, repülővel és busszal is lehet közlekedni, ebből a busz messze a legolcsóbb és leggyorsabb. Reggel emberi időben elindultunk, a buszos túravezető öt dollár extrára lehúzott a vízum kapcsán, és kora délutánra már Phnom Penhben is voltunk. Ekkor kiderült, hogy a Lonely Planet Cambodia térképe csak jó közelítése a város tényleges topológiájának, nincs olyan szokványos geometriai transzformáció, ami a kettő között kapcsolatot teremthetne. Ezért az elsődlegesen kinézett szállásunk helyett kénytelenek voltunk a B-tervben megszállni, de ebben sem igazán csalódtunk.
Dél-Kelet Ázsia kevés iható söreinek egyike
Tudtuk, hogy PP-ben szívni fogunk, de nem sejtettük, hogy mekkorát. Az Indiai nagykövetség honlapja szerint ugyanis külföldieknek 3 munkanapba telik a vízum elkészítése, helyieknek azonnal megvan. Mi sajnos szombaton futottunk be a városba, de úgy gondoltuk majd „megbeszéljük” a hivatalnokkal, hogy „különleges, gyorsított eljárásban” tekintsen minket is kambodzsainak, és tervezgettük, hogy mennyi kenőpénzt is illik ezért adni, legrosszabb esetben pedig szerdán továbbállunk.
A szerzeteseket mindenki ingyen szállítja
Sajnos a követségen a jómunkásember megpillantásakor a korrumpáló terveink hamvukba haltak. Kövér, a hatalmas kopasz foltján a haját átfésülő, gülüszemű, mélybarna istencsapásával hozott össze a sors. Igazi beképzelt, hatalomittas, fontoskodó bürokrata volt, aki maximálisan kiélvezte, hogy annyit baszakodhat velünk, amennyit csak akar. Mint később megtanultuk, ez az indiai kispolgár alaptípusa, később is bőven találkoztunk a klónjaival. A három nap nála azt jelentette, hogy a hétfő reggel 8-kor leadott útlevelet péntek délután ötkor kaptuk vissza. Így PP-ben hét teljes napot töltöttünk, és ez pontosan öttel volt több, mint amit a város érdemelt.
Egy nap alatt kipipáltuk a nemzeti múzeumot és az Ezüst-pagodát, a másik nap a Khmer Rouge emlékműveket, ezután csak harmadrangú watokat tudtunk látogatni, illetve alternatív programpontként végigettük a főváros jobb éttermeit és kiolvastuk az South-East Asia Globe magazin összes számát két évre visszamenőleg. Ez egy megdöbbentően olvasható kiadvány egyébként, ha valaki a környéken jár bátran ajánlom, remek angolsággal, humorral, és ami a legfontosabb, szemrebbenés nélkül ír az összes disznóságról, ami a térségben zajlik, sokat tanultunk belőle.
Mivel PP nem igazi turistaközpont, a két háztömbnyi gettón kívül eléggé békén hagytak minket, és bele lehetett szaladni a kambodzsai élet érdekes apróságaiba. Például tizenöt percig bámultuk, ahogy egy artistapáros sárkánykodást gyakorolt. Ketten bújtak be a jelmezbe, és egy-három méter magas póznák között ugráltak szinkronban, míg egy ötfős ütős-szakasz adta a ritmust bazinagy dobokon és gongokon. Nagyon profik voltak a srácok, szerintem nem lehet könnyű egy saccra harminc kilós jelmezben, hülye cipőkben másfél métereseket ugrálni tányérnyi csúszós felületek között.
A sétáláson kívül a zabálásba ültök az extra energiáinkat. Szerencsére a kambodzsai konyha kifejezetten finom, ugyanúgy a különféle currykre helyezi a fő hangsúlyt, mint a thai, mégis markánsan különbözik tőle. A Malis étterembe többször is visszamentünk például, hogy pesti menzai árakon együnk négycsillagos környezetben ötcsillagos minőséget.
Kambodzsa pénzneme amúgy a dollár, még a központi kormány szerint is. Egy hivatalnok fizetése nyolcvan dollár körül van havonta, az átlagember negyvenet visz haza. Ez persze az éhhalálra sem elég, ezért mindenki egyszerre több helyen is dolgozik, vidéken pedig saját magukat éppencsak eltartó gazdaságok vegetálnak. A kambodzsai fabatka, a riel, a dollár váltópénzeként szolgál. Ha a három víz egy dollár húszba kerül, akkor a visszajáró rielben jön, és ha összegyűlik belőle négyezer, odaadod egy dollár helyett. A szupermarketek dollárban írják ki az árakat, az éttermeken dollár van az étlapon, a buszjegyet dollárért adják, és szerencsére az atm is dollárt ad. Ez volt az első ország ahol nem kellett szenvedni azzal, hogy az atm egyszerre csak kétnapnyi apanázst hajlandó felböfögni, egyszerűen kivettünk hétszáz dollárt egy menetben, aztán tíz nap után kiegészítettük még ötszázzal.
A városnézés legnagyobb durranása az Ezüst pagoda volt, ami onnan kapta a (nem túl fantáziadús) nevét, hogy tömör ezüst csempékből áll a padlója. Ezeken csak mezítláb lehet mászkálni, és még fényképezni sem lehet őket, isten tudja miért, az ezüstnek nem árt vaku. Ugyanitt végtelen sok egyéb ezüsttárgyat halmoztak fel a régi királyok, főleg kegytárgy műfajban. A kétszáz kilós ezüst Buddha még csak-csak elment, de a macskányi ezüst elefántos üstöket már én is túlzásnak éreztem. NemSün, akiből teljesen hiányoznak a szarka gének, a pavilon előtt ücsörgött, amíg én fejben próbáltam összeadni, mekkorát is lehetne szakítani, ha másnap éjszaka visszajönnék. Szerintem három markos gyerek simán kirámolhatná a kincstárat, nem kell ide semmi Mission Impossible féle tetőablakokon ereszkedés, csak egy pajszer, meg egy nagy zsák, security nulla. Nem én voltam az első, akinek ez eszébe jutott, az elmúlt ötven évben minden erre járó hadsereg kifosztotta a helyet, csoda hogy ennyi bizsu megmaradt.
A kincseskamra a máig használatban levő királyi palota közepén van, és az uralkodó délutáni sétája idejére az egészet lezárják. A király egy teljes postot megérne, hol leköszönt és köztársaságot kiáltott ki, hogy aztán elnökké választassa magát, hol filmeket forgatott, hol a kommunisták, hol a franciák, hol az amerikaiak oldalán volt, egy ideig élt száműzetésben is, aztán visszajött megint királykodni. Nagy svindler az biztos, de nem mindig taktikázott jól, és ezt bizony az országa bánta. Ennek ellenére ugyanúgy imádják, mint Thaiföldön, de szerencsére itt a kultusz kicsit kevésbé nyilvános. Azért persze, biztos ami biztos, az ország harmadik legnagyobb ipari központját róla nevezték el, Sihanoukville-nek.
Vishnu hátasa, Garuda. Nem, nem giccses, miért kérded?
A Khmer Rouge esztelen tombolását megörökítő emlékhelyek kevésbé voltak csillogók. A történet rövid, véres és rettenetes. A (korrupt és elnyomó) diktatúra ellen harcolt egykoron pár kommunista gerilla a hetvenes években, elsősorban nyugaton tanult értelmiségiek vezetésével. A főnök, Pol Pot, például Párizsban diplomázott, kommunistának meg leginkább azért hívták magukat, mert akkor kaptak fegyvert Kínától. A hetvenes években sok minden működött így, az amerikai állam is támogatott mindenféle, magukat antikommunistának nevező juntákat Dél-Amerikában, meg persze Kambodzsában. A helyzet akkor fordult komolyra, amikor a vietkong szépen lassan áttolta az utánpótlási vonalait Kambodzsába, a helyi reguláris hadsereg meg teljességgel képtelennek bizonyult arra, hogy megfékezze őket. Az amerikaiak, ekkor szépen kiterjesztették a bombázást ide is, az elméleti szövetségeseik országára. Ekkor meglepő módon nagyon sok paraszt kezdte hirtelen úgy érezni, hogy milyen jó dolog is a kommunizmus, és milyen rosszak is azok a nagy repülő vasmadarak, akik kb célzás nélkül napalmozták a falu környékét. Nagyjából akkortájt amikor Vietnám egyesült, Kambodzsában is nyertek Pol Poték.
Az őrület ekkor kezdődött. A PP-be bemasírozó felkelők kijelentették, hogy elég a dekadens múlt láncaiból, ezt most bizony le fogjuk vetni, és mindent elölről kezdünk. És komolyan gondolták! Minden városlakót a rizsmezőkre tereltek, kapát, kaszát adtak a kezükbe, aztán lehetett túrni a földet. A rizstermelés vált az ország alapjává, csak a paraszti munka számított. A családokat nem és kor alapján az ország különböző sarkaiba szórták szét; a hároméves gyerek ment balra, anyuka jobbra, apuka meg a gödörbe. Tizennyolc-húsz órás munkanapokat diktáltak a kényszermunkatáborokban, minimális élelem mellett. Ez nem volt egy népszerű döntés, de mindenkit, aki kicsit is ugrált, egyszerűen agyonvertek, a forradalom nem ismerte a viccet. Persze a gyanúsak köre egyre csak nőtt és nőtt. Hamarosan mindenki, aki idegen nyelveket beszélt, szemüveges volt, netán tudott írni-olvasni a rendszer ellensége lett, a városok teljesen kiürültek, a közoktatást, a tömegközlekedést, a korházakat, mozikat, boltokat, sőt a pénzt magát felszámolták.
A delikvensek kezelésére hozták létre a Choeung Ek börtönt, az első emlékhelyet, amit meglátogattunk. A „rendszer” érkezése előtt iskola működött itt, de ilyesmire nem volt már szükség a szép új világban, földet remekül lehetett művelni betűk nélkül is. A kiürült osztálytermeket egyszer másfél méteres cellákká alakították, ide dobták be az áldozataikat két kör kínzás között. A fontos emberek három hónapot szenvedtek itt, a családtagjaik (mert ugye csírájában kell elfojtani…) csak egyet. A nőket meztelenül, a férfiakat egyetlen ágyékkötőben tartották. Aki megszólalt, agyonverték. Aki kínzás közben sikoltott, agyonverték. Aki felnézett az őrökre… igen… agyonverték. Az ürülékbe fojtás, kivéreztetés, fogak kitördelése, ujjak, orr, nemi szervek csonkítása, sorozatos nemi erőszak mind-mind a mindennapos élet részeivé váltak. Az őrök tizenéves analfabéta parasztfiúk voltak a mozgalom bázisát jelentő határvidékről, akik csak annyit tudtak, hogy ezek az ellenség, és ha megkérdőjelezik a parancsokat, vagy nem elég lelkesek, ők maguk is a vörös piszkavas rossz oldalán végzik. A harmincezer emberből, aki hosszabb-rövidebb ideig raboskodott ebben a földi pokolban, összesen hét élte túl.
Szerte az országban tucatszám működtek az ilyen börtönök. A hétmilliós lakosságból olyan két-hárommilliót emésztett el a forradalom heve három év alatt. Hogy mennyit is vertek agyon, hányat dolgoztattak halálra, hányat éheztettek halálra kicsit vita kérdése, de Budapest lakosságánál biztosan többet. Minket egy túlélő vezetett körbe, akit hatéves korában szakítottak el a családjától, vittek munkatáborba. Három év éhezés után, mire véget ért az őrület, az apja, a fivérei már mind meghaltak, jelöletlen tömegsírokban tűntek el. Nincs magyarázat arra, ami történt, nincs semmilyen indok. Nem volt célja az erőszaknak. A kambodzsaiak is döbbenten állnak a múltjuk előtt, nincs elszámoltatás, nincs szembenézés. Akik mindezt elkövették, ma öregemberként túrják a földet. Mit tud egy ország tenni, aminek az egyik fele lemészárolta a másikat?
A vérzivatarnak a vietnámiak vetettek véget. Nem humanitárius okokból persze, csak féltek, hogy Kambodzsa (Kína szövetségese) oldalba támadná őket. Kína meg attól félt, hogy az oroszbarát Vietnám ugyanerre készül. Az amerikai háború veteránjai a kiéhezett, képzetlen, felszerelés nélküli kambodzsai erőket napok alatt szétverték, de a Khmer Rouge utóvédharcai a kilencvenes évek közepéig tartottak.
A másik emlékhely, amit meglátogattunk nemes egyszerűséggel Killing Fields névre hallgatott. Akivel a börtön már végzett, akiből kiszedték a szükséges számú vallomást, ide hozták. Az éjszaka közepén érkeztek foglyokkal teli teherautók. A szerencsétleneket nemes egyszerűséggel egyesével gödrök széléhez vezették, ahol agyonverték őket kapákkal, furkósbotokkal, mert golyóra nem futotta a rezsimnek, eközben hatalmas hangszórókból bömböltek a mozgalmi dalok, hogy elnyomják a halálsikolyokat. A csecsemőket addig csapkodták a fa törzséhez, amíg a sírás elhalkult. A tömegsírokból még ma is kerülnek a felszínre csont és ruhafoszlányok a nagy esők után.
A rettenetet, ami itt végbement nem lehet leírni. Ez a halálgyár épp olyan távol áll mindattól, ami emberi, mint az Auschwitz kapuja feletti cinikus felirat: „Arbeit machts frei”, és ugyanúgy mutatja, milyen kevés is kell ahhoz, hogy egy ország vérbe boruljon.
