Udaipur kifejezetten nagy durranás. Ez a jól bevált turistakörút legdélibb állomása (persze még mindig rettentő északon van összindia viszonylatban), és talán a legszebb is. Félmilliós városka néhány festői tó közé beékelve, és a tavak partjain hatalmas márványpaloták emelkednek. Ha valamihez, akkor a márványhoz piszkosul értenek az indiaiak (lásd Taj Mahal). Három, négy fajta márványból képesek hihetetlen finomságú színes berakásokat készíteni, amik egyszerűen piszok jól néznek ki, ráadásul relatíve időtállóak is.
A főtavon két szigetecske is van, és mindkettőt belepte egy-egy (na mi?) márványpalota. A magyar turisztikai hivatal tanulhatna tőlük, hogy mi is az a kastélyszálló. A parasztosabbnál még kikötnek a turisták, sőt még egy kávét is megihatnak (körülbelül párizsi árakon), a szebbiknek a közelébe nem mész félmillió/éjszaka alatt, de ezért jár is ami jár. Saját medence, szolgáló, igény szerinti motorcsónak, ami kivisz a partra, sofőr, etc. Ha véletlenül nyerünk a lottón, tuti kipróbáljuk.
A tó fölé magasodik a maharadzsák ötszáz éves erődje, néhány csecse kis hegyecske változatos várakkal a csúcsaikon, egy elvileg borzasztó nagy szám hindu templom, rakat ghat. A városból több látnivaló is elérhető bérelt kocsival, úgyhogy le is táboroztunk itt négy napra. Az alapos tripadvisoros válogatás meghálálta magát, meg Udaipur amúgy is elég turistás ahhoz, hogy legyen miből válogatni, úgyhogy egész otthonos helyen szálltunk meg, a személyzet viszonylag segítőkész volt, és a sofőrbérlés sem volt sokkal drágább a szükségesnél, amit akár tekinthetünk győzelemnek is.
A szobánk sajnos relatíve ablaktalanra sikeredett, de szerencsére minden indiai hotelnek van tetőterasza ahol el lehet lebzselni esténként, és Rajahstan kifejezetten szúnyogmentes övezet, még tóparti városokban is. Ez egy sivatagtól annyira nem meglepő persze, de mégiscsak élhetőbbé teszi a napnyugta utáni időszakot összevetve dél-kelet ázsiával.
Itt érkezett el az ideje, hogy beiratkozzunk egy indiai főzőleckére, ennek tanulságairól majd külön post emlékezik majd meg, de úgy igazából meg voltunk elégedve Shusma nevű házigazdánk által prezentált bemutatóval. Magára a városra csak egyetlen napot szántunk, régi tapasztalat hogy tulajdonképpen akármekkora városban be lehet járni az igazán érdekes részeket kora reggeltől késő estig talpalva egy nap alatt (amire meg nem elég az egy nap, arra hónapok kellenek). Ehhez persze hozzájárul, hogy egy idő után egyszerűen egyre kevésbé érdekel a huszonnyolcadik járási múzeum, értelmezhetetlen csontgyűjtemény vagy szőttes-kiállítás, sokkal szívesebben üldögélünk egy Starbucksban a helyi Westendben és nézzük azt a réteget, ami el fogja dönteni az adott ország sorsát a következő húsz évben.
Szerencsétlenségünkre valami hétvége jellegű időben akarhattunk várost nézni (az ilyen részletekre az ember a nyolcadik hónapban tulajdonképpen már egyáltalán nem figyel), mert minden csurig tele volt tolakodó indiaiakkal, akik miatt egyirányúsították a fontosabb látnivalókat. A magyarokról is azt tartják, hogy utánad jönnek be a forgóajtón, és előtted jönnek ki, de aki ezt mondta, nyílván még soha nem akarta megnézni a maharadzsa koronáját rejtő vitrint vasárnap délután. Mikor NemSün már az őrjöngés közelében akarta kikaparni a következő köcsögnek a szemét, aki sunyiban letapizza, inkább áthelyeztük magunkat a kevésbé turistás környékre, meglátogatva az egyik hegyi erődöt.
Mivel általában a helyi lakosság azon része, ami megengedheti magának, hogy elhagyja a szülőfaluját irdatlanul kövér, a komplementer halmaz meg definíció szerint nem turistáskodik, bárhova, ahova akár csak hangyányi erőfeszítést is kell tenni, hogy az ember eljusson általában kong az ürességtől. Ne gondoljunk itt vulkánmászásra, nagyjából budavárnyi kaptató is lekoptatja a kilencven százalékot. A maradék tíz százalék sem a saját lábon jutott fel a lényegében egyetlen, nagyon hosszú várfalból álló erődbe, hanem inkább azt a libegőt vette igénybe, amit mi alaposan megnéztünk és azt mondtuk, hogy köszönjük, mi szeretünk sétálni.
A város a tömeg ellenére fantasztikusan nézett ki, még a turistakacat boltjaiban is voltak értékelhető darabok. Azóta is bánom, hogy nem vettem meg például azt a tevecsont ládikát, mert mint később kiderült Delhiben csak sokkal csicsásabbakat lehet kapni, nekem meg pont a rusztikussága jött be.
A rákövetkező két napban ismerkedtünk a Tata gépgyár gyöngyszemeivel, bérelt autó formájában. Úgy néznek ki mint egy kis Suzuki Swift, csak még kisebbek, gyengébbek etc. Viszont újonnan egy millió forintnyi rúpiába kerülnek, úgyhogy az ár érték arány nem olyan rossz. Karambolozni nem szeretnénk egyben ülve persze, de nem voltak olyan rosszak, mint amire számítottunk.
Két különböző sofőrünk volt a két napon, és mindkettő tűrhetően beszélt angolul, de csak az egyik vette le, hogy a borravaló a szórakoztatásunkért jár, ha láthatóan kedvtelenül végzi a munkáját, akkor ne számítson sok extrára.
Az első túra Chittorgarh erődjébe vitt. Akárcsak a többi rajah erőd, ez is fél pestnyi területet kerített körbe egy hegy tetején, és itt is meghalt a teljes védősereg néhányszor különféle ostromokban. Autóval is tisztességes ideig tartott körbejárni, és lenyűgöző lett volna, ha nem lett volna tele feltűnően sok indiai turistával, akik gyakorlatilag elviselhetetlenné tették a kirándulást. A hely csúcsa elvileg a Győzelem Tornya (Vijay Stambha) volt, egy lenyűgöző, majd negyven méteres, gazdagon faragott márványtüske, amiben persze csak egyetlen vékony csigalépcső visz felfelé, kilenc emeleten keresztül.
Namármost egy tizenöt fős családnak (darabja másfél mázsa) eszébe nem jut, hogy elengedje a szembejövőket, esetleg azon a helyen ahol elfér egymás mellett két adag ember, bevárja a társait, vagy bármi hasonló. Egyszerűen megy mindegyik mint a tank, és egy mosoly, vagy egy bocsánatkérés nélkül letaposnak. Ennek ellenére az erőd fantasztikusan nézett ki, de a folyamatos fényképezések, nyomulós ismerkedési kísérletek és a non-stop bámulás sokat levont az értékéből.
Másnap Kumbalargh és Ranakhpur került a terítékre, és ezek már sokkal inkább a kedvünkre valók voltak. Szerencsére erőltettük a korai indulást, úgyhogy nyitásra odaértünk Kumbalargh erődjébe, ami még nagyobb és még erődebb volt mint az összes korábbi és szerencsére tök üres. Az út sem volt egyszerű odafele, félig burkolt retteneteken zötykölődtünk, lényegében vízmosásokban, és körülöttünk a vidéki india ébredt éppen fel. A férfiak mosakodtak a falu egyetlen csapjában, kislányok terelték a vízi bivalyokat körbe körbe taposómalmokban, és láthatólag senki nem volt arra felkészülve, hogy errefele turisták fognak járni, ami mindig nagyon kellemes. Úgy nézett ki az egész, mint valami filmfesztivál nyertes művészfilm, csak éppen ezek az emberek tényleg soha nem végeztek négy általánost sem, és a legnagyobb vágyuk az, hogy a gyerekeik esetleg ne így végezzék.
Kumbalargh volt messze a legnagyobb az összes általunk felkeresett rajah erőd közül. Keményvonalas kirándulók körbesétálhatnak az elképesztően széles falain, nekünk erre pont nem volt 3 napunk, de nem lehetett volna rossz. Az erőd ugyanis egy hatalmas nemzeti park közepén álldogál, körülötte érintetlen erdőség/szavanna ameddig csak a szem ellát. A túra egyik legnagyobb élménye itt ért minket, amikor kipattantuk az autóból az egyik hyvatalos kilátóponton és egy négyfős mongúzcsalád pislogott ránk a bozótból.
Az ember ahhoz, hogy madarak, őzek, gazellák esetleg vaddisznók vagy krokodilok kóvályogjanak a vadonban egész hamar hozzászokik, de amikor egy falka mongúzkölyök kandikál ki mama mögül, az újszerű élmény. A sofőrünk is segítőkész volt, amikor kiszúrt egy fát amin ránézésre három-négyszáz denevér pihent simán lefékezett, hogy a hülye turista fényképezhesse a bőregereket, és ezzel az állatos élményeket lényegében kipipálhattuk aznapra.
Három vízmosással és két vízeséssel arrébb várt ránk az egyik legszebb Jain templom, Ranakphur. A márványművesség hihetetlen magas fokát érték el errefelé, olyan fehér csodákat láttunk, amiket Európában nehéz elképzelni. Ráadásul mindezt Mátyás király korában húzták fel, és azóta is rendben tartják. Vö: visegrádi palota.
A bejutáshoz persze valamiért bónusz hosszúnadrágot kellett húzni a bejáratnál, de az ilyesmiken már meg sem lepődtünk. NemSün naplóját és a vizespalackunkat valamiért szintén nem engedték be, amit már kicsit nehezebb volt internalizálni, főleg mert kamerákat, fényképezőgépeket és telefonokat meg be lehetett vinni.
A templomot kívül és belül egyaránt leírhatatlanul részletes szobrok és faragások borították, a padlót és a plafont egyaránt. A műalkotások komplexitása lenyűgöző, egyetlen márványtömbbe 108 tekergő kígyót faragtak (nem számoltuk meg, elhittük az útikönyvnek). Itt már sűrűbb volt a tömeg, de valami csoda folytán inkább nyugati nyugdíjasok sétáltak körbe, tehát senki sem zaklatott senkit. Talán a hindik nem szeretnek jain templomokba járni; annyira nem sikerült elmerülni az indiai kultúrában, hogy ezt valakitől meg tudtuk volna kérdezni.
Hazafele megcsodálhattunk egy kihalt sztrádát, amit otthonról ismert presztízsberuházás lehetett, olyan helyek között kanyarogva, ahol nem az autó, nem az internet, nem is a televízió vagy a Lewis farmerek jelentik az elérhetetlen luxust, hanem az ivóvíz és az áram.
