Közép-Amerikában a távolságok nem nagyok, de mégis retek lassú a közlekedés. Palenquéből a guatemalai Floresig kétszázötven kilométer a táv, de ezt tizenkét óra alatt lehet csak abszolválni. Úgy néz ki a menet, hogy reggel öt harminckor felszedik az embert a szálloda előtt egy minibusszal. Ez általában ötven métert gurul, majd lerak a gyüjtődepóban, egy rakat álmos gringó között. Innen a második mininusz elvileg hatkor, gyakorlatilag negyed hétkor indul. Az első minibusz mindig sokkal jobb állapotú, mint a második, ez az univerzum egyik rejtett törvénye lehet.
Utána következett egy három órás út Frontera Corozalig, ami a mexikói határfalu. Illetve egészen pontosan addig a földútig, ami Frontera felé vezet. Itt átpakoltak minket iszonyatosan ütött-kopott taxikba, kezünkbe nyomtak fejenként tíz Quetzalt (Guatemala nemzeti madara, egyben a pénzneme is. Mintha itthon Turulnak hívnánk a forintot), hogy ezzel fizethetünk majd a túloldalon a buszért.
Húsz perc zötykölődés a taxikban, félig aszfaltozott utakon. Ez itt azt jelenti, hogy száz méter aszfalt, száz méter földút, száz méter aszfalt, száz méter földút. Ezzel az újszerű autóútmérnöki megoldással több helyen is találkoztunk később. Megérkeztünk a határfolyóhoz, mexikói határőr pecsétel, hátizsák föl, lebattyogás a folyópartra, át a homokon, sáron, mindenen.
Bepakoltuk magunkat egy lancha-ba, ami egy vékony, kismerülésű, hosszúkás, tetővel ellátott, nagyjából 10-15 személyes hajó. A lancha átvitt minket a határfolyón, ez is tartott vagy két percig. Túloldalt meredek, csúszós falon fel, és leraktak minket egy pálmafedeles buszmegállóban, az egyik leglepukkantabb faluban, amit valaha is láttam. Talán a burmai menekültek tábora Észak-Thaiföldön gázabb volt, de nem sokkal, és ugyebár azok népirtás elől szöktek. Ekkor már Guatemalában voltunk, de a határállomás, El Betel, félórányira volt még, rettenetes földúton, egy kiszuperált és átalakított egyesült államokbeli iskolabuszban. Ezek az ún chicken bus-ok képezik a Guatemalai tömegközlekedés alapját. Amikor egy busz kiszolgálta a kétszázezer kilométerét, nagy nehezen eljuttatják Guatemaláig, átfestik, erősebb alvázat kap, meg új rugókat, és ezer színnel és csicsával díszítik. Kísértetiesen emlékeztettek a fülöp-szigeteki jeepneykre.
Az út továbbra is borzasztó földút volt, ahol a lelkünket is kirázta a busz, miközben vastagon telepedett ránk a por. Az emelkedők mindig trükkösek voltak, többször is visszagurultunk, hogy azután újra nekifussunk.
A buszon öten voltunk, akik a reggeli minibusszal jöttek, és hozzánk csatlakozott kb húsz amerikai és angol saccra tizenkilenc éves kölyök. Ők egy viszonylag szervezett, a helyi viszonyokat ismerő (fehér) kísérővel ellátott egy hónapos túrát toltak, ami Mexikótól Guatemalán, Hondurason és Nicaraguán át Costa Ricáig tartott, de nem flancos luxusbusszal, hanem ahogy esik, úgy puffan elven, a helyi tömegközlekedést igénybe véve. Jó bulinak nézett ki, érdekes egyensúlyt találtak a csoportos túra unalma és a hátizsákos utazás szívásai és veszélyei között.
Összesen négy órát szenvedtünk a földutakon, átlag tízzel menve, aztán az utolsó hatvan kilométert már aszfalton tettük meg. Innen már csak egy váltás volt hátra: Santa Elenába érkezve az amerikaiak vezetője a buszsofőrrel konzultálva megállította egy banknál a buszt, és mindenkinek tanácsolta, hogy most vegyen ki pénzt. Mi gyorsan reagáltunk, és a sor elején kezdtünk, és mivel nem volt kedvünk kivárni, amíg mind a húszan egyesével elszütttyögnek az ATM-nél, inkább fogtunk egy tuk-tukot és elvitettük magunkat a Floresig. A tuktukos megpróbált lehúzni harminc quetzalra (10:1 váltódik az euróhoz, könnyű vele számolni), ami bátor dolog volt, tekintve, hogy a szélvédőjére ki volt írva, hogy „5 per persona”.
Flores városa a Petén tó közepén van, egy kis szigeten, amit egy gát köt össze Santa Elenával, a nagytestvérrel. Mindez Guatemala északi felében, az El Petén nevű, Magyarországnál sokkal nagyobb vadonban található. A vadont itt szó szerint kell érteni, az egész tartományban az első betonutat a nyolcvanas években építették, Flores és a célpontunk, Tikal között.
A kisváros egyetlen körutcából áll, ami a szigetecske partján fut, és három-négy küllőből. Az egész nincs háromszáz méter hosszú, és egész normális állapotú házakból áll, ahol tuk-tukok köröznek, fuvarra vadászva. Guatemala tele van tuk-tukokkal, amik relatíve olcsó, és könnyen használható közlekedési formát jelentenek, és Flores a gringók miatt különösen fertőzött terület. Meglepő módon az első köcsög után senki nem próbált minket lehúzni, fizettünk az öt quetzalos normál tarifát.
Rögtön szükségünk is volt rájuk. NemSün Palenqueben a kontaktlencséje piszkálása közben összeszedett egy jó kis szemfertőzést, ezért a szálláskeresés után először egy magánkórházba vitettük el magunkat.
A kórház a „magán” elnevezést nem nagyon érdemelte ki, körülbelül olyan lepukkant volt, mint az indonéz, amiben három éve jártunk. Ez persze nagyjából meg is felelt Guatemala gazdasági erejének. Mindegy, mi csak annyit akartunk, hogy valaki nézzen bele NemSün szemébe, tényleg kijött-e már az elveszett kontaktlencse, meg adjon esetleg egy antibiotikumos vagy gyulladáscsökkentő szemcseppet. Pont ez is történt, egy angolul meglepően jól beszélő orvos leültette a váró közepén egy műanyag székre, és alaposan körbenézett a szemében egy zseblámpa segítségével. A zseblámpa itt nem az orvosi eszköz leírása, tényleg egy zseblámpának kinéző tárgy volt.
Közölte, hogy a kontaktlencse már kijött, és adott egy kombinált antibiotikum/fájdalomcsillapító/ gyulladáscsökkentő szemcseppet. Levett minket eközben negyven euróra, de a számlákat gondosan elraktam, úgyhogy remélem be tudjuk majd vasalni a biztosítón utólag. A korábbi búvárbaleset kezelési költségeivel semmi gond nem volt, de most magyar biztosítónk van, remélem nem akadékoskodnak majd a sajtcetliken, amiket kaptunk, gyakorlatilag erőfeszítés nélkül lehetne hamisítani őket.
A helybeli grillezős helyen vacsoráztunk, pofátlanul sokért. Ahhoz képest, hogy milyen szegény Guatemala, iszonyúan lehúzzák a turistákat, a négyszer jobban élő Mexikó pont ugyanennyibe kerül, ha nem olcsóbba. Ráadásul itt nemzeti konyháról egyáltalán nem lehet beszélni. Míg a mexikói egy nagy konyha, az ugyanazokból az alapanyagokból dolgozó szomszédsága dögunalmas ízetlen fogásokat produkál, éttermenként háromfélét. A tóra néző teraszon napnyugtázni azért jó volt, és mennyiségre is rendben volt a kaja, de a gasztronómiai felfedezések Oaxacában véget értek, onnantól az „ez tulajdonképpen nem is volt annyira rossz” lett a csúcs.
Apró szigetek erősen tóra néző kilátásokban, a szállodánk teraszáról is bámultuk a csillagokat egy félóráig. Másnapra NemSün összeszedett egy randa egynapos hasmenést. Ezen mindenki átesett az út során, én a magam körét Oaxacában letudtam, csak ott minden ház vagy étterem, vagy hotel volt, ergo soha nem voltam három lépésnél messzebb menedéktől. Az aznapra tervezett nemzeti park nem rendelkezett ilyen szolgáltatással, ha Természet Anyácska édes ölét nem vesszük annak.
Így NemSünt hátrahagyva, kettesben mentünk el El Remáte-ig, a helyi tömegközlekedést igénybe véve (a buszra is alkudni kell, hogy megkapd kb a helyi árat). Persze kisbusz nem indul el üresen, de még csak száz százalékos telítettségen sem, még egy ember mindig befér. A várakozás nem a buszpályaudvaron történt, oda csak bekanyarodott a collectívó gyakorlatilag csak azért, hogy minket, hülye gringókat összeszedjen, hanem a piacon.
Ilyenkor a várakozó utasoknak az élelmesebb (és nyomorultabb) helyiek mindenfélét eladnak. A feldarabolt gyümölcsöt, hideg kólát, szendvicset kínáló árust értem. A vak bácsit, aki körbekopogtatja a buszt, szintén. Virágárus necces, de oké. Azt a srácot, aki kétszer is felszállt, és fogkrémet próbált a nagyérdeműre tukmálni, már nem tudta befogadni a processzor. Miért? Ki a célközönség? Megyek haza a falumba, nézegetem a bevásárlólistát, elkiáltom magam, hogy basszameg, a fogkrém! és akkor hirtelen lecsap és megoldást ad a problémámra?
El Remáta Flores nyugisabb testvére, félúton Tikal felé. Persze Flores sem egy igazán pezsgő, partizós hely, Remáteben pedig tényleg csak és kizárólag a tava lehet bámulni. Azért jöttünk ide, hogy a mocsárban csónakázva madarakat nézzünk, de ez sajnos befuccsolt, mert csak délután háromkor indult volna a túra (meg csak spanyolul beszéltek, és azért elvesz valamit a madarászásból, ha nem tudjuk, mit látunk). Ugyanez a hely kínált éjszakai krokodilnézést is, de most ez is kimaradt. A másik ok a természeti park volt, amiről LP ódákat zeng, hogy tele van madarakkal, majmokkal, koatikkal, sőt még tobzoskát vagy tapírt is láthatunk, ha mázlink van. Csúnyán túlspilázta a dolgot az útikönyv. Mi voltunk az első látogató aznap, de egy nyomorul mókussal találkoztunk összesen, pedig néma kussban lopakodtuk végig a három órás körutat. Viszont a nemzeti park klotyójának plafonjáról fürtökben lógtak a szunyókáló denevérek. Legalább a tó szép volt a kétszáz méterrel feljebb levő kilátókból.
Délutáni programként átlancháztunk a tavon egy másik félszigetre, ahol felmásztunk egy másik kilátóba és megnéztük a tavat, és Flores városát még egy szögből. Még mindig jól nézett ki. A tavon amúgy nem csak hajóval lehetett átkelni, egy háromfős kutyafalka konkrétan átúszta az egészet. Elvileg a száraz évszak legvégén voltunk, mégis a tó több helyen is beköszönt a parti útra. Ennek kettős oka volt. Egyrészt idén a szokottnál többet esett a száraz évszakban, másrészt mert a tó természetes kimenetét jelentő barlangrendszert eldugította a műanyagszemét. Gratulálunk, Guatemala. Elvileg épp ott jártunkkor pucolták, bár én ebben azért kételkedtem.
Másnapra már mindenki menetképes volt, és meg is néztük Tikalt. Erről, és a maja történelemről majd külön poszt jön, maradjunk annyiban, hogy nagyon nagy szám és bőven megéri eljönni érte Guatemaláig.
Floresbe érkezéskor kicsit kuszák voltak a terveink, nem tudtuk pontosan, mit is akarunk megnézni a hátralevő másfél hétben, főleg milyen sorrendben, és nem mértük fel teljesen, hogy Semana Santa nagyobb ünnep errefelé, mint a Karácsony otthon, ergo foglalni kéne szállást veszettül. Nagyon szerettünk volna elmenni egy kétnapos dzsungeltúrára, meglátogatva egy olyan romvárost ahova még földút sem vezet. Meg is alkudtunk egy jóárasra, (felére vágva a kezdőtétet), de mindenféle bonyolult okok miatt végül mégsem mentünk.
A vége az lett, hogy két teljes nap Flores után próbáltunk csak Lanquinba szállást foglalni (ahol mindenféle türkizkék tavak vannak) de a szálloda recepciójáról indított tizensok telefonhívás után sem sikerült semmilyen alvóhelyet találni, ahol lett volna három ágy bármilyen kombinációban, így végül a hondurasi Copán felé vettük az irányt.
