Hivatalosan a Yucatán legnagyobb durranása Chichen Itza, úgyhogy mi is ezt tettük meg a következő hétvégi célpontnak. Az egyetlen probléma, hogy azért fene messze van Playa del Carmentől.
Több opciónk is volt az odajutásra. Az olcsó az, hogy tömegközlekedünk, kb 25 dollárból fejenként megjártuk volna, de kell hozzá nettó hét óra buszozás, ami egy babával kevésbé vicces, ráadásul későn érünk oda. (Mindjárt arról, hogy ez miért fontos)
A másik lehetőség, hogy Playában csatlakozunk egy tour grouphoz. Ilyenkor a buszút 5 óra. Ez azonban rettenetesen drága, kb fejenként 65 dollár. Ebben persze benne lett volna egy borítékolhatóan borzasztó büféebéd és egy cenote látogatás is. És persze ebben az esetben is későn érünk oda.
A kocsibérlés lett végül a nyerő, az autó naponta, biztosítással együtt 35 dollár, a benzin még 20. A sztráda két óra tíz perc alatt odavisz, de 20 dollárért egy irányba, az ingyenes főút ugyanezt szűk három óra alatt tudja.
A korán odaérést azért hangsúlyozom, mert Chichen valami iszonyatosan megtelik emberekkel 11 óra körül, amikor Cancún, Playa és a nyugati part összes turistája egyszerre rázúdul, mert ha Mr és Mrs Smith Minnesotából csak egyetlen napra lépnek ki a resortjuk kapuján, az bizony egy szervezett buszos kirándulás lesz Chichenbe. Emiatt tényleg kritikus nyitásra ott lenni, mert akkor két órán keresztül csak a tiéd a placc. A Nagy Labdapályán konkrétan csak mi voltunk, úgyhogy bőven lehetett tesztelni az akusztikát Csücsök nagy örömére.
De előreszaladtam, a kocsibérlés megugrása ugyanis nem volt annyira egyszerű, vagy legalábbis mi túlparáztuk, mert sosem csináltunk még ilyesmit harmadik világbeli országban. Végül a budget nevű társaságtól béreltünk, NemSün hitelkártyájával, úgy hogy én voltam a sofőr. Azért kellett hitelkártyával, mert a honlap szerint befoglalnak 2500 dollár letétet. Ezt a sikeres kocsileadás után pár héttel el is engedik (miután meggyőződtek róla, hogy nem fog érkezni rendőrségi csekk gyorshajtásról), és igazából, ha az embernek rendes hitelkártyája van, akkor egyáltalán nem kerül pénzbe, de bankszámlához kötött kártyával azt jelentené, hogy 800 000 forinthoz nem férnék hozzá egy szűk hónapon keresztül.
Aztán persze kiderült, hogy a honlap információival szemben csak 400 eurónyi pénzt foglalnak le, ami már egyáltalán nem a világ vége, de amikor online lefoglaltuk, ezt még nem tudtuk. Csak a foglalás gomb megnyomása után esett le, hogy a szerződő félnek illik ott lenni a kocsi átvételekor (ez ugye NemSün) meg a szerződésben szereplő sofőrnek is (ez meg Sün). Viszont a kocsi átvételi idejének meg este 8-at adtam meg, ami bőven a gyerek alvásideje után van, úgyhogy mindketten nem lehetünk távol otthonról.
A megoldás az lett, hogy elsétáltunk a gyerekkel hármasban kora délután aláírni a szerződést meg intézni a fizetést, aztán én visszamentem fürdetés után a kocsiért. Ekkor ki is próbáltam rögtön a helyi tömegközlekedést, a főutcán végeláthatatlan sorban fel-alá döcögő, ütött-kopott collectivo-kat. Ezek olyan iránytaxik, amik fix útvonalon közlekednek, bárhol leintheted, és bárhol leszállhatsz (egy hangos „por favor” kiabálása után). Öt peso fejenként (20 peso 1 euró), ami nagyon jó deal, erre a távra a taxi 30-50 peso, és a busz se lassabb.
A kocsi amúgy egy középkategóriás, hosszúkás jószág volt, batár nagy csomagtérrel, automata váltóval. Én a neten határozottan manuálist kértem, átvételkor meg pislogtak rám, hogy „De señor, nekünk nincs is kézi váltós kocsink”. Ugyan az automata csomó mindent nem tud, amit a kézi váltó igen, azért abban segítség, hogy ha az ember idegen kontinensen, sötétben megy haza fura szabályok között, akkor legalább a kocsira egyáltalán nem kell figyelnie. Playában amúgy a sebességkorlát 20 és 40 között változik, és minden sarkon van egy brutál meredek fekvőrendőr, úgyhogy be is tartatja magát ez a korlát.
Másnap hajnalban indultunk, öt harmincas vekkerrel, előre becsomagolt elemózsiás zacskóval, és odafele a fizetős sztrádán mentünk, mert nem tudtuk, hogy a) milyen rohadt sokba kerül (egy irányba annyi, mint a magyar havibérlet) b) milyen lassú (110 a maximum) c) van teljesen jó alternatívája (az ingyenes úton 100 a maximum és csak kicsit hosszabb, és jó minőségű a beton. Szóval, ha valaki Playából Chichenbe akar menni, akkor kerüljön nyugodtan Tulum felé, nem lesz gáz.
A sztráda tényleg tökéletesen üres volt, egy lélek nem volt rajta sehol. Összesen két távolsági busszal találkoztunk. Mondjuk a fenti feltételek ismeretében ez egyáltalán nem meglepő. Ha százötvennel nyomom, abból se lett volna baj, de az összes honlap és útikönyv nagyon határozottan tanácsolta a sebességkorlátok pontos betartását, mert a mexikói rendőrök nem viccelnek (helyiekkel sem, hát még a gringókkal). Így maradt a 110 és a hülye érzés, hogy egy értelmetlen korlátot tartok be, mint amikor az M0-áson szembejön egy hatvanas tábla.
Fél kilencre, kicsivel a tervezet után értünk Chichenbe, de még így is bőven jó volt, rajtunk kívül parkolt tíz kocsi az óriási parkolóban. Itt a belépő már kevésbé volt baráti, mint Tulumban, a 11 eurót relatíve mocsoknagy lehúzásnak éreztem, de objektíve ennyit bőven megér.
Chichen masszívan „A” kategóriás látnivaló, a felismerhetőség legalábbis 100%-os, nincs olyan ember a zsidó-keresztény kultúrkörben, aki ne látta volna a piramis fényképét. Chichen a késő klasszikus korban jelent meg, egyike volt a Yucatánon egymással folyamatosan háborúzó városállamoknak.
A maya háborúk nem arról szóltak, hogy el akarták foglalni a másikat, hanem a foglyok, elsősorban nemesi foglyok ejtéséről, akiket a következő tun vagy b’ak’tun periódus végén aztán feláldoztak. Ez számomra roppant szimpatikus szokás, nem arról van szó, hogy a generális hátulról küldi halálba a sereget, és ha véletlenül veszít, akkor úriember módjára elteázgat a győztessel, majd hazamegy… Itt a nagy hatalom nagy kockázattal is járt, ami valahol fair, mert középkori maja parasztnak se lehetett jó lenni, miért csak az alsó osztályok szívjanak?
Emberáldozós folklórt félretéve, Chichen igazán a posztklasszikus durrant nagyot, amikor lepofozott mindenkit és egy időre (majáktól teljesen szokatlan módon) a Yucatán nagy részét az uralma alá vonta. A név amúgy azt jelenti, hogy „Az Itzák kútjának szájánál”, amiből az Itzák a helybeli népcsoport, és a kút valószínűleg a szent cenote, amiből a régész-búvárok több száz emberáldozat csontjait halászták elő. A spanyolok ebben az időben nőket, zsidókat és mohamedánokat égették meg máglyákon százezrével boszorkányságért, addig a maják barlangtavakba lökdöstek be embereket, mindenkinek jutott értelmetlen szenvedéssel járó hobbi.
Mivel ez a nagy látnivaló, tengernyi árus próbál megélni az amcsikból (és nem is rosszul, ahogy a kifele igyekvő turistacsapatot hallgattuk, akik büszkélkedtek egymásnak, hogy milyen király, „autentikus” maja szuvenírjeik vannak). A korai kezdés miatt mi még csak azt láttuk, ahogy pakolják ki a standjaikat. Érdekes volt látni, hogy a nagyon hivatalos azték naptárat (aminek az eredetijét szolid ezerötszáz kilométernyire ásták ki innen, és egy tök más kultúra ereklyéje, de oda se neki) hatalmas kordéról pakolja le, kicsomagolja újságpapírból, nagy gonddal elrendezi a kis pultján, majd gondosan elcsomagolja az újságpapírt is, mert az is érték, hiszen este haza is kell vinni a megmaradt árut.
A teljes igazsághoz persze hozzátartozik, hogy hét évvel korábban, amikor először jártam erre, én is vittem haza egy ilyen jópofa azték naptárat, ami azóta szüleim ebédlőjét díszíti.
Sajnos elég kevés „Ez itt a nagyapám, Második Kuvik-Jaguár emlékére emelt templom” tábla került elő, ezért az épületek masszív többségéről semmit, de semmit nem tudunk. A legjobb tipp a „kormányzati vagy vallási funkciója volt”, ami egy nesze semmi fogd meg jól. Persze felirat nélküli oszlopos házról mi mást lehetne mondani, de a táblák elolvasásával egyszerűen nem kerültünk előrébb.
A Nagy Labdapálya például konkrétan túl nagy. A szabályokat körülbelül ismerjük, csípővel kellet a durván négy kilós (!) tömörgumi labdát a levegőben tartani, illetve átjuttatni a pálya szélére szerelt „kapukon”, amik kilencven fokkal elforgatott kosárlabda nyílásra hajaznak. Namármost a Nagy Labdapályán ezek veszett magasan voltak, és teljesen esélytelen feladat szabályosan átjuttatni rajtuk a labdát, úgyhogy itt is van egy nagy kérdőjel. Persze vannak olyan variációi is a játéknak, ahol kézzel vagy ütőkkel dolgoztak, de amennyire tudjuk a majáknál ilyen elfajzások nem fordultak elő. (A játékot szolid kétezer éven át játszották folyamatosan egész Közép-Amerikában, úgyhogy bőven voltak változatok.)
A gyermek szórakoztatásáért az iguána szekció felelt, közben pedig Sün gyönyörű kék madarakat fotózott. A harmadik fajta állatfaj a plüss sündisznó volt, a hyvatalos Vándorsün, aki lassan tíz éve jár velem, és már másodszor járt Chichen Itzában.
Sajnos a legtöbb műemléket megmászni se lehet, a nagy piramist például 2006-ban zárták le, amikor egy amerikai nő leszédült róla és jól nyakát szegte. Évi másfél millió látogatóval egyszerűen tömegtermelésre vannak berendezkedve.
Bő két óra alatt be is jártunk mindent, és kifele menet már lényegesebben tele volt a parkoló. Vállon veregettük magunkat, hogy megúsztuk a négyes-hatos feelinget, és továbbindultunk.
A nap második programja Samula és X'quequen kettős cenote-ja volt. Sajnos mind a TomTom, mind a Here Drive gyakorlatilag teljesen használhatatlanok Mexikóban, a TomTom konkrétan a fizetős, hatsávos sztrádát nem ismerte, pedig most frissítettem a térképét. Egyedül a netkapcsolatos Google Maps működne, de hát netkapcsolat meg nincsen mindenhol. Szóval táblák alapján tájékozódva jól eltévedtünk, és a napi kirándulás kicsit átment Benny Hill Showba.
Megkérdeztünk egy kifőzde előtt üldögélő pár maja asszonyt, egy maja házaspárt, egy rendőrnőt, és egy taxist, hogy merre kell menni, és mindenki összevissza mutogatott. Egy öt kilométeres útszakasz harmadik megtétele után elővettük a Lonely Planetet, ami leírja, hogy kell Valladolid belvárosából kibiciklizni az általunk kiszemelt cenoteokhoz, úgyhogy bementünk a belvárosba, és követtük a szöveges útleírást. Így meg is találtuk.
Amúgy a maja házaspárnál látszott, hogy errefelé még rend van a családban. Az apuka mondta az útirányt, de nem ám NemSünnek (aki kipattant megkérdezni) hanem a saját feleségének, aki szórul szóra elismételte az utasításokat a gringának. Az, hogy idegen nővel szemkontaktust teremtsen, fel sem merült.
Ezek a cenoteok földalattiak voltak, rendesen kiépített lépcsőkön kellett másfél emelet mélységbe leereszkedni, ahol a barlangtavak lapultak, cikázó fecskékkel meg denevérekkel. Egy-egy nyílás a tetőn azért volt, ahol remek kis fénydárdák hasítottak a sötétségbe, pofás volt, na. Sajnos az előre beharangozott hatalmas, plafonból lógó gyökérzet az elmúlt évben valamikor ki lehetett vágva, most már csak a kopasz barlangtető maradt.
Mindketten csobbantunk egyet-egyet, miközben körülöttünk a mexikói tinédzserek hatalmas mentőmellényekben paráztatták egymást a térdig érő vízben.
A két, semmi közepén levő cenotera erősen túlméretezett infrastruktúrát építettek, sokkal több szuvenír árus volt, mint fóka, ha szabad képzavarral élnem. Kicsit sajnáltam őket, de akkor sem kell maja szőttes, főleg nem a négyhónapos nyaralás második hétvégéjén. Az öltözőfülkével egybekötött szúnyogtanyára azért dobhatott volna valaki valami vegyi bombát, nem igaz, hogy egybefüggő, kis túlzással átlátszatlan szúnyogfalon kell fizikailag átnyomakodni, ha az ember fürdőgatyát akar venni, és a folyamat közben megetetni egy nagyvárosra való rovarmennyiséget.
A profilbővítés jegyében a bejáratnál álló hiénák próbáltak ránksózni mindenféle kvados kalandtúrát a dzsungelben, de nem nagyon erőltették, nem a kisgyerekes házaspár az elsődleges célközönsége ezeknek a termékeknek.
Az eltévedéssel együtt már sajnos nem volt elég időnk, hogy a harmadik kinézett célpontot, Ek’Balam romvárosát is megnézzük, és NemSünből is eléggé elfogyott a kakaó, úgyhogy inkább hazafele vettük az irányt. Valahogy nem jól számoltuk ki a kajálási lépéseket, úgyhogy erősen kopogó szemmel, fél négykor ebédeltünk egy benzinkút kisboltjában. Az OXXO itt ugyanaz, mint a 7-Eleven Ázsiában: mindenhol ott van, olcsó egyen minőséget ad. A do-it-yourself hotdogjuk például teljesen vállalható meleg kaja (főleg ha az ember éhes, és a következő lakott terület egy órányira van), és egy euró két darab.
A benzinkút amúgy itt nem olyan, mint Magyarországon, vagy főleg Olaszországban, hogy az egyikből át tudsz dobni egy követ a következőbe. Itt bizony másfél óra autózás van két kút között, és erősen ajánlott teletankolni, amikor csak lehet. Mondjuk a kocsik tankja is így van méretezve, én csak pislogtam, amikor a kutas beletöltött 45 litert, és ekkor a feléről felugrott telire. A kutak mind kiszolgálósok, itt nem a jattért ugranak és kérdezik mennyire kéred tele, egyszerűen nincs olyan opció, hogy magadnak tankolsz. A full service jegyében olajszintet is ellenőriznek meg kereket is fújnak, ha hagyod, de az már tényleg borravalós szolgáltatás.
Öt és fél óra vezetés után, egy reggel hattól este hatig tartó túra után kellemesen elfáradva dőltünk az ágyba, hogy másnap kezdjük ugyanezt elölről.
