Ha Mexikói nyaralásról van szó, akkor az első név, amivel az utazási irodában találkozol, Cancúné. Az ékezet spanyolban amúgy hangsúlyt jelöli, különben kaaaaankun lenne, így meg kankún. A hetvenes években ez volt a nagy resort-kisérlet, ahol a mexikói kormány kipróbálta, hogy ha eléggé megkönnyíti a befektetők dolgát, akkor vajon lesz-e a turizmus.
Nos, lett.
Kétezer szobás szállodákkal, sima homokkal, bikinis csajokkal. Azóta persze eltelt negyven év, a szállodák meg csak nőttek, nőttek és nőttek, igazi monstrumok állnak a parton, húsz emeletesek és olyan szélesek, mint a Parlament.
Mi gyakorlatilag emberi állatkertet nézni mentünk, illetve az elég jó maja múzeumért. Előre lefoglaltuk az ADO busztársaság reggeli járatát, a teljesen kultúr mobilappon keresztül. Az ADO felel az első osztályú buszokért Mexikóvárostól keletre, tehát elég nagy játékos, de a honlapjuk egy gyalázat, gyakorlatilag teljesen használhatatlan, folyamatosan összeomlik, egy angol foglalás közepén átdob a spanyol honlapra, és ha el is jutottál a fizetésig, akkor se fogadja el a nem-mexikói bankkártyákat. Szóval felejtős volt.
Ehhez képest a mobilappjuk egyszerűen csak működik (Just Fucking Works, ahogy a művelt német mondta), az ember kattint hármat és van egy jegye, a telefont bevillantjuk a buszállomáson és fel is szállhatunk.
Cancúnon belül a félpercenként járó helyi buszokat használtuk, ezek fél euróba kerültek (és mivel a város elég nagy, ez akár fél óra buszozást is jelenthet). Az első kultúrsokk az volt, hogy felszállt öt amerikai és mind adtak egy-egy dollárt a sofőrnek és leültek, laza 70%-ot dobva a fuvardíjra, csak mert nem volt kedvük a helybeli ország pénznemét váltani. Ez kis ország lakosaként nehezen elképzelhető, de igazából még a Nyugati téri Kaiserben sem láttam soha senkit euróval fizetni, hiába van kiírva a kasszára, hogy váltanak.
Az is érdekes volt, amikor egy csoport mezítláb és csöpögő fürdőruhában szállt fel, majd buszozott egy fél órát a belvárosig. Ők pont mexikóiak voltak, de csak pislogtam utánuk, amikor a tűzforró betonon eltávoztak ismeretlen irányba. Cancún azért relatíve nagyváros, és amíg a parti homokban, a playa-n simán működik a mezítláb, a buszállomás környékén körülbelül annyira tűnt jó ötletnek, mint a Blaha Lujza téren.
A város, főleg a turista negyed, gyakorlatilag csak dollárral működik. Minden angolul van kiírva és a fehérekhez van igazítva. Persze vannak itt nyaraló mexikóiak is, sőt nem is kis arányban, bár lehet, hogy csak azért találkoztunk ilyen sokkal, mert elvileg holtszezon volt. A főszezon árai európai ésszel felfoghatatlanok, egy közönséges két hálószobás apartman Karácsony és újév között egy millió forintba is kerülhet hetente. És ez nem a tengerpartra néző erkély, hanem a parttól három-négy házsornyira levő.
A célközönségnek persze évente csak 5-10 nap fizetett szabadsága van, és nem is keresnek rosszul, úgyhogy a kikapcsolódás egy napjára egységnyire sokkal több pénzük jut, mint mondjuk a svéd sorstársaknak, és ezt gondosan le is gombolják itt róluk. Gucci, Versace, Hugo Boss, Harley Davidson üzletek sorakoznak egymás mellett, és olyan luxusmárkák is, amiket én fel sem ismertem, de a divatban sokkal műveltebb NemSün elégedetten hümmögött.
Cancún szálloda negyede eredetileg egy sziget volt, amit azóta persze összekötöttek a szárazfölddel. Nem kell nagy földdarabra gondolni: párszáz méter széles, de húsz kilométer hosszú szállodasor.
A maja idők óta lakott és ezt két kisebb régészeti zóna is bizonyítja. Ezeket meglátogattuk, leginkább azért, hogy ha már itt vagyunk, akkor miért is ne mennénk be. Hát drágábbak voltak, mint Tulum (persze még így is a teljesen békés kategóriában), és elég kopaszok. Megnéztünk alaposan még néhány iguánát, és ennyi volt (az iguánapiszkálás tilalmára szóban és táblával is felhívták a figyelmünket).
Tábla van a krokodil veszélyről is. A szárazföldet cancúni földnyelvtől elválasztó lagúnában ugyanis bőven élnek krokodilok, ott csak hajóval ajánlott a közlekedés. Itt persze nem a Nílus nyolc méteres szörnyeire kell gondolni, hanem 1-2 méteres táskaalapanyagokra, de azért egy ilyennel sem szívesen találkoznék szembe fürdés közben.
Viszont a maja múzeum tényleg nagyon jó volt, informatív, jól felépített, jól összeszedett, pont olyan, amilyennek egy múzeumnak lennie kell.
Még az én régi kedves guminyulamat is kirakták: egy olyan szöveget, ahol a fordítás mind a négy szintje ott volt az eredeti tárgy mellett:
- a maja karakterek felismerhető módon szépen kihúzva lerajzolva
- átírva standard átírással latin betűs szótagokra
- durván fordítva sok kérdőjeles angolra, a maja nyelvtant követve
- átfogalmazva folyékony angol szövegre
Ugyanis én már tisztességes mennyiségű órát beleöltem a klasszikus maja írás elsajátításába, amivel odáig jutottam el, hogy ha rengeteg időm van, és a kezemben van a szótár, akkor bármilyen dátumot ki tudok silabizálni, és a maradék szöveg harmadára-felére tudok tippelni, hogy mi is van ott. Annó Palenquében NemSünnel több boldog órát töltöttünk a sztélék előtt törökülésben kucorogva jegyzetelve és a referenciát bújva. Szóval ez ideális gyakorlófeladat lett volna, hiszen ott volt a megoldás is egy sorral lejjebb, de hát babával ez teljesen esélytelen. Mint minden más, ez is megváltozott a szülőséggel.
Kiélvezve Amerika-ország kihelyezett részlegét, elmentünk a(z egyik) helyi bevásárlóközpontba. Több is van, akkorák, mint az Aréna, csak kilapítva földszintesre, és persze az amcsihülyítéseket is belerakják. Itt például kamugondolázni lehetett kamucsatornán, ami úgy, hogy alig egy hónappal korábban még Velencében voltunk, kicsit ironikus volt.
Másik jellegzetessége a parti turistavárosoknak a mega klubok, Coco Bongo és társai néven. Általában 50-80 dolláros beugrójú diszkók, belül korlátlan piafogyasztással és sok-sok zene és tánc mellé még revüvel is szórakoztatják a nagyérdeműt. Óriási pókember és Marilyn Monroe szobrok voltak a bejárat előtt, érdekesnek nézett ki. Ha nem lett volna gyerekünk, kipróbáltuk volna élményjelleggel, de így csak egy Chili’s-zel tudtuk magunkat kárpótolni.
Ez egy amerikai tex-mex étteremlánc, amit Szingapúrban nagyon megszerettünk, és azóta ha találkozunk vele, mindig beülünk. Jártunk már az új-delhi-i egységben, a mexikóvárosiban, és most már a cancúniban is. A madridiba azért nem mentünk el, mert érkezésünk előtt fél évvel csődbe ment, valamiért Európában nem megy az üzlet.
Nagyjából ugyanazt tudja, mint pesten a TGI Fridays, de a szingapúri kiszolgálás olyan pozitív élmény volt, hogy azóta is visszajárunk, most már leginkább tradícióból.
De az biztos, hogy a cancúniba nem megyünk többet, mert ha visszatérnénk, valószínűleg az ajtóból küldenek el, hogy épp megtelt sajnos az étterem és nem tudnak minket fogadni. Csücsök alapvetően ideális vacsorapartner: csöndben elüldögél a székében, érdeklődve néz körbe, és megkóstol mindent, amit Apa és Anya eszik, és ha nagyon elege van, akkor végtelenségig el tud szórakozni azzal, hogy kis körökben körbe-körbe járkál az egyik szülőbe kapaszkodva, míg a másik befejezi az aktuális fogást.
Ma viszont már nagyon fáradt volt, mert rossz ritmusban aludt be a napközbeni szunyájára, azt hitte, hogy hosszú buszút jön, és békében elpihent, pedig csak két megállót mentünk, utána meg nem akart visszafeküdni már. Szóval az étterem így utólag taktikai hiba volt, mindenesetre többször kellet üvöltő gyerekkel a karomon kiszaladni az utcára, ahol persze azonnal elhallgat (hiszen alapvetően kimenni akart totyogást gyakorolni).
Amikor megjött az ennivaló, addigra megnyugodott, de akkor meg szegény úgy maga alá szart, hogy a széknek is jutott. Nagyon ritka az ilyesmi, általában a pelus mindent benntart, amit kell, és előtte nem sokkal volt tisztába téve, de hát balesetek előfordulnak. Úgyhogy a szegény személyzet takarította le az ülőkét, amíg mi a gyereket a csapban mostuk és tiszta ruhába tettük.
Szóval nagy borravalót hagytam.
Hazafele aztán megint békében bealudt, de most már a jó buszjáraton, és a Cancún-Playa távon kipihente magát.
