A tervezési fázisban kicsit bajban voltunk, hogy hova is menjünk Puebla után. Jött az esős évszak, és májusra igazából Veracruz tartomány ideális lett volna, de első körben nem találtunk jó szállást, illetve minden éppen csak túl messze volt minden mástól, hogy jól lehessen benne turistáskodni.
Taxco ezüstvárosát is nézegettük, de ott meglepő módon egyáltalán nem volt bérelhető ház a mi minőségi és ár igényeink metszetében. Moreliában meg is alkudtam egy jó házra, ami árban rendben volt, de minőségben erősen alulról közelítette a célszintet.
Az útikönyvet lapozgatva Guadalajara és Guanajuato is felmerült, mint célpont. Guanajuatora kerestem rá először, és azonnal beleszerettünk, noha korábban nem is hallottunk róla.
Ez egy egyetemváros Mexikóvárostól észak-nyugatra, de bőven Közép-Mexikón belül még. Réges-régi ezüstbányász központ, körülbelül 250 éven keresztül ez az egyetlen város volt felelős a teljes világ ezüstkitermelésének harmadáért. Ebből jó sok ezüst báró lett kőgazdag, és a tőkéből mára is maradt valamennyi, stabilan alacsony a munkanélküliség és magas a GDP az államban. A pénz persze hatalmi ambíciókat is szült, ez az állam volt a mexikói függetlenségi mozgalom őshazája.
Guanajuato egy meredek falú völgyben helyezkedik el, tehát az összes háznak fantasztikus a kilátása. Az első online apartmannál még hatalmas szemekkel néztük a fotókat, hogy milyen exkluzív hely lehet, aztán kiderült, hogy nem, minden egyes turistaszállásnak olyan az erkélye, mint más városokban a legelitebb negyedeké.
És a bérelhető házak között találtunk egy igazi gyöngyszemet. Egy sztárépítész építette villa, a város leggazdagabb részén, fantasztikus berendezéssel és remek értékeléssekkel. Hosszú és erőteljes alku volt, mire sikerült belenyomni az általunk elfogadható költségvetés legfelső vonala alá, de a miénk lett.
A házat a Newman családnak építette a hetvenes években Manuel Farra, amikor a mostani tulajdonos apukája orvosként dolgozott Guanajuatóban. A részleteket onnan tudom, hogy a ház könyvtárában volt egy művészeti album Farra villáival, mind nagyon pofás. A család festegetett is, és teljesen értékelhető impresszionista arcképek és tájképek függenek a falakról, meg persze mindenhol szobrok és műtárgyak.
Minden szobánk szinte minden fala hatalmas ablak volt, kis kupolák pöttyözték a villa tetejét, hogy a belmagasság mindenhol elérje a pesti bérházakét. Külső és belső kert adta a zöldet, bent tucatnyi szobafácskával, kint kaktuszokkal, ágyásokkal, szökőkúttal. A szomszéd hegyekre néző teraszunk akkora volt, mint pesten a nappalink, a nappalink pedig akkora, mint az egész lakásunk.
Az alsó szinten egy külön háló-fürdő kombó volt még, hogy két párnak is zavartalan nyaralást biztosítson a ház, de ide be se tettük a lábunkat.
Mivel a mostani tulaj, Peter, minden évben három hónapot itt tölt, ezért a konyha is tökéletesen felszerelt volt. Végre valahol normális, éles kések voltak, egy teljes fűszerpolc, programozható kávéfőző, egy mozsár (a guacamole készítés elengedhetetlen kelléke). Ráadásul tele volt a kamra liszttel, sóval, cukorral, müzlivel, csupa olyasmivel, aminek igazából minden vendégházban ott kéne lennie.
A szolid luxus része volt a telken lakó család is.
Gábriel és a felesége Maria, a fiúk Roberto és az unokájuk, Robertito mind a kert végében álló kertészlakban laktak. A nagyszülők sem lehettek idősebbek negyvenötnél, és Roberto is éppen bányamérnöknek tanult. A párja mintha valahol dolgozott volna, és esténként bukkant csak fel, de nem tudtuk teljesen követni, hogy ő vajon a kisfiával lakik-e vagy sem. Robertitóra alapvetően Maria vigyázott egész nap.
Az egész családból csak Roberto törte valamennyire az angolt, úgyhogy a mi rettenetes spanyolságunkkal, sok mosolygással, és kézzel-lábbal boldogultunk, de egész jól ment.
A lakótársakban az volt a jó, hogy Mariát be lehetett fogni bármilyen házimunkára. Két euró per óra volt a bére (bár finoman szólva sem stopperrel mérte, hogy mennyi időt is vitt el az adott tevékenység), és ezért cserébe, ha kértük kimosott, takarított (heti egyszer ingyen, de volt olyan, hogy megkértem, hogy takarítsa ki a konyhát, mert nem volt kedvem két napnyi mosatlan edénynek meg egy túlfutott levesnek nekimenni), bevásárolt és főzött.
Egyszerűen szólt neki az ember reggel, hogy ebédre zöldséglevest kér, mondjuk hat adagnyit és Maria lebaktatott a szupermarketbe, beáztatta a zöldségeket fertőtlenítőbe (mi inkább meghámozni szoktuk őket), megfőzött, feltálalta és elmosogatott, ezer forint+ alapanyagköltségért, amiért cserébe volt három napra rendkívül laktató zöldséglevesünk (megállt benne a kanál) meg egy nagy tál guacamolenk.
Gábriel pedig bármikor levitt minket a városba, sőt vissza is hozott, nagyjából annyiból megjárva a retúrt, amennyibe a taxi egy irányba került volna, pedig a taxi se drága. Ebben az is benne volt, hogy várt ránk két órát a Mega előtt, amíg a negyvenezer forintos nagybevásárlást elintéztük, majd ki és be pakolt nekünk az erősen használt dzsipjéből. Ugyanis két dzsipje is volt a családnak, mindkettő legalább húsz éves és maximum egy-egy nem repedt ablakkal rendelkeztek, de városon belüli taxinak teljesen jók voltak.
Négy kutyájuk is volt, teljesen ártalmatlan jószágok, akik alapvetően tudták hol a helyük, a telek ház felöli részére nem nagyon jártak át. Csak a legfiatalabb kölyök pusztította a papucsokat és szoknyákat, még Csücsköt is nyugodtan be lehetett engedni közéjük.
A feketeleves előtt, még egy nagy galéria az összes képpel, hogy milyen fasza is volt a ház! Igyekeztem felkommentezni őket.
Az aranyélet küllői közé csak egyetlen vasrúd akadt: a fauna.
Az összes érintett egybehangzó állítása alapján a ház harminc éves történelme alatt ilyet nem pipáltak, de a házat ellepték a skorpiók. Ezt igazából el is hisszük nekik, a bérbeadó weboldal kommentjei között csak olyasmik szerepelnek, hogy „olyan kellemes érezni kora reggel a konyhakő hűvösét a meztelen talpamon”, amit mi borzongással teli horrorral olvastunk.
A házhoz tartozó hatoldalas használati utasítás figyelmeztetett, hogy nagyon ritkán lehet egy-egy skorpió a házban, ezért amikor NemSün megmérkőzött az elsővel, és elült a szívdobogása, akkor még úgy álltam hozzá, hogy ez is milyen jó kaland volt, remek sztori lesz hazaérve, hogy skorpiót is öltünk. Ekkor amúgy megtanultuk, hogy a papucs alapvetően alkalmatlan eszköz skorpiógyilkolásra, túl laposak és túl páncélosak hozzá.
Aztán én másnap kezet mostam a fürdőszobában és néztem, hogy nini, mi úszik ott a kagylóban URAMISTEN egy skorpió. Megfulladt.
Aztán csak jöttek és jöttek és jöttek. A hálóban a szőnyeg alatt. A hálóban a falon. A nappaliba nyíló ajtó alatt. A párna alatt az egyik padon. A fürdőszobában a zuhanytálcában. Aztán még egy ugyanott (szerintem bemásztak vízért és nem tudtak kimászni).
Közben egyszer bedurrantott méreggel a kertész, aztán amikor az nem segített akkor hívtak egy profit, aki az egész házat megtöltötte mérges gázzal, és a napot máshol kellett töltenünk. Ez után Gabriel és Maria mindent ízekre szedtek, találtak két döglött és három élő skorpiót, az egyiket a hűtő alatt.
És amikor a következő három napban még három skorpiót találtunk, akkor kiköltöztünk. 13 nap alatt összesen 16 dögöt végeztünk ki, és ez alatt bőven sokkal többet tudtam meg a skorpiókról, mint amit valaha is szerettem volna. Úgyhogy egy kis praktikus skorpiótan következik.
A skorpió nem rovar, hanem pókszabású, van nyolc lába, meg két ollója. Meg persze farka. Az ollókkal a zsákmányt lefogja, a mérgével pedig megöli.
A skorpió finoman szólva sem csúcsragadozó, gyakorlatilag minden megeszi. A kutyák, macskák, csirkék rutinszerűen kivégzik, noha egyik sem immunis a mérgére. A madarak, gyíkok, illetve a többi skorpió is állandó fenyegetés. Sőt, a kisebb skorpiókat még a fő tápláléknak számító pókok is levadásszák.
Mexikóban több fajta skorpió is él, és ebből emberre csak egy potenciálisan halálos, a Durango Devil, ami szerencsére nagyon ritka, ott ahol mi laktunk. Mi nem találkoztunk vele. A mi barna skorpióinknak a marása elvileg semmivel sem rosszabbak egy darázscsípésnél. Viszont egy babára még ez is veszélyes tud lenni, főleg ha éjszaka bemászik az ágyába és többször is megmarja.
Még a veszélyes skorpiómarás is nagyon ritkán jelent csak halált. Felnőttre sosem, tipikusan gyerekek és idősek az áldozatok, akik messze laknak a segítségtől. A hatvanas években még évente ezer ember halt meg skorpiómarásban, ugyanez a szám három éve már a 100 000 regisztrált marásból csak 57 volt (eközben 16 700 ember halt meg közúti balesetben ugyanitt).
Az internet szégyene, hogy bármilyen mexikói skorpiókkal kapcsolatos keresésre a több mint ötven éves statisztikák jönnek ki először, forrásmegjelölés nélkül.
A mexikói ellenmérgek világszínvonalúak, az USA is innen importálja az antivenomot. Az érintett területeken minden patikában kapható a cucc.
Ha megmar egy skorpió, akkor jegelni kell a marást, és ha lehet a szív felett tartani a végtagot, hogy minél lassabban terjedjen a méreg. Ugyanezen okból a lehető legnyugodtabbnak kell maradni, ami azért egy skorpiómarás után nem triviális feladat. Továbbá az orvos megköszöni, ha behozod a tettest egy üvegben, lehetőleg nem felismerhetetlenné lapítva.
A nyavalyások méregállóak. Az átlag skorpióirtástól az összes pók lepotyog a falakról, de a skorpiók még fél nappal később is csak döglődnek. Ráadásul bármilyen résbe beférnek, sőt, imádnak eldugott helyeken lakni. Hat hónapig is kibírják kaja nélkül.
Csak modern, európai minőségű nyílászárókkal lehet őket távol tartani, igazából mindenhol beférnek, nekünk meg összes hét ajtónk volt a négy teraszunkra, és mind rosszul illeszkedő vasförmedvény. Igazából a víz és a búvóhely miatt jönnek a házba. Az összes lefolyó bedugaszolása állítólag segít, bár én nem értem mi köze lenne hozzá a dolognak, nem a csatornából támadnak.
Amikor leesnek a nagy esők, akkor a kedvenc kövecskéik alól az árvízkár kimossa őket, és ilyenkor jelennek meg a házban. Idén elvileg nagyon korán volt nagyon sok eső, bár még ez sem magyarázza, hogy miért volt pont most a ház első skorpióinváziója az építése óta.
A skorpiók UV fény alatt világítanak, elég erősen. (Kivéve, ha épp vedlettek) Nem kevés energiát feccöltünk bele, hogy szerezzünk egy UV lámpát, és nincs. Öt boltban voltunk, de a koncepciót sem értették. A mutogatott youtube videóra úgy néztek, mint a törzsi sámán Afrikában a digitális fényképezőgépre, hogy látja a varázslatot, de akkor sem hiszi el.
A skorpió alapvetően nem ellenfél. Ha észrevetted, nyertél. Tulajdonképpen teljesen jóindulatú jószágok. Nem akar megmarni, nem akar megtámadni, nem agresszív, szemben mondjuk a darázzsal. Ha rátalálsz, figyelmeztetésképpen felemeli a fullánkját és egy helyben vár arra, hogy elmenj. Ez kiváló alkalom arra, hogy akár fél centi távolságból is becélozd egy széklábbal és egy határozott mozdulattal agyonnyomd.
A skorpió csak akkor mar meg, ha véletlenül hozzányúlsz, vagy a sötétben rálépsz. Ez azzal a szokásukkal, hogy szeretnek mindenhova elbújni, beleértve az összes cipőt, elég hamar a teljes paranoia állapotába juttatja az embert. Képzeld el, hogy úgy éled a mindennapokat, hogy minden egyes lépésnél, és a legelemibb mozdulatoknál is egyszerűen veszélyben vagy.
Ha kezet mosol, meg kell nézni a csapot, nem bújt-e mögé, óvatosan meglököd a szappant, majd felemeled. A törülközőt először megnézed közelről, majd megrázod, és csak aztán törölsz bele kezet. Éjszaka közepén is (sőt, főleg akkor) gondosan meg kell vizsgálni a papucsot, kívülről és belevilágítva is, és aztán amikor felemeled akkor is. Mi már találtunk a cipőnk alatt skorpiót.
Bele kell nézni minden fiókba. Szó sincs arról, hogy benyúlsz és kotorászol, hogy vajon melyik is a kanál. Minden reggel a kanapé használatba vétele előtt lényegében kárpitosi munkát végezve darabokra bontottam, mielőtt el mertem helyezkedni rajta. Egyszerűen a szemed és a kezed nem lehet független, és amíg rá nem kényszerülsz, nem jössz rá, hogy milyen gyakran nyúlsz tárgyakért, amikről csak tudod, hogy ott vannak, de nincsenek benne a látóteredben.
Ez az állandó harckészültség (és persze a napi átlagban egynél több skorpió) erősen kikezdte az idegeinket. A két darab óriás pók, amivel összefutottunk szintén nem segített. Jó, nem voltak tarantula méretű szörnyek, de rendes, testes dögök voltak, és veszett gyorsak, és méregállóak. Egyik este negyvenöt percen keresztül küzdöttünk eggyel, aki először az egyik éjjeliszekrény mögé bújt el, aztán a paraván mögé, aztán eltűnt az ágy alatt haldoklani, miközben mi szétbontottuk a szoba bútorzatát.
Amikor végre megdöglött, akkor derült ki, hogy az ágyunk alján gubbasztott ameddig bírt, aztán lepotyogott a padlóra, amikor meghalt.
Szóval nem olyan volt a környezet, ahova egy tizenöt hónapos babát bátran vinne az ember. A tulaj szerencsére teljesen értette, a pénzünk fel nem használt részét visszakaptuk, és a ház helybeli menedzsere átrakott minket jutányos áron az egyik üres lakásába, ami szerencsére egy modern apartman volt, hibátlan nyílászárókkal, és a következő 17 napban összesen két pókkal találkoztunk.
Szóval minden jó, ha vége jó.
