Phuketben léptük át az egy hónapos pszichológiai határt. Láttunk már hegyeket, romokat, városokat, vízeséseket, itt volt az ideje a tengerparton döglésnek is. Amikor megérkeztünk, még voltak halvány terveink, hogy robogót bérelünk, és minden nap más partszakaszon heverünk el, de ez hamar el lett felejtve. A Kata part is hozta mindazt, amire szükségünk volt. Homok, napsütés, kék ég és kék víz.
Az első két napon ugyan vörös jelzés volt a parti zászlókon, ami azt jelenti, hogy ne menj olyan mélyre ahol a lábad már nem ér le, mivel aljas áramlatok magukkal ragadhatnak, de úszni amúgy is az uszodában kell, a tenger lubickolásra való. A Kata part egy öböl a sziget dél-keleti csücskén, dél felé fordulva, és egy teljesen lakatlan, csupa-zöld sziget állja el az öböl bejáratát. Gondolom a tsunami miatt lakatlan, pár évvel ezelőtt mindent letarolt a szökőár errefelé. A pusztítás egyetlen nyoma manapság csak az időnként felbukkanó tábla, amin egy nyíl van (ez általában a hegyek felé mutat) és a „tsunami evacuation area” felirat. Békeidőben a hullámok fél és egy méter között váltakoznak magasságban dagálytól/apálytól, illetve széltől függően, tehát ha az ember jó helyre áll, ahol épp megtörnek, akkor a víz néha elborítja, néha térdig ér.
A homokos szakasz végig van rakva nyugágyakkal, amiket a hiénáktól lehet bérelni napi öt eurónyi petákért. A parton sakálok is koslatnak fel s alá, és egészen értelmetlen szemeteket próbálnak rásózni a napozó turistákra. Aki kaját illetve hűtött italt árul, az még megértem, hogy miben reménykedik. A pasast, aki kis seprűket akart ránksózni elsőre nem értettük, de a második kör fürdés után már igen, a nyugágy ugyanis telement homokkal. De a józan ész itt ért véget. Valaki függőágyakat árult, egy teljesen fa illetve póznamentes területen, el nem tudom képzelni, hova tudtuk volna felakasztani, ha veszünk tőle. A következő versenyző bőrdíszművekkel házalt. Tényleg, miközben az International Herald Tribune gazdaságpolitika részét olvasom a napernyőm alatt, egy szál fürdőnadrágban és pólóban, pont egy veretes övre van szükségem. A második napon viszont úgy tűnt, hogy mégiscsak életképes az üzleti modell, mellettünk egy orosz turista fél órán át alkudott övekre és pénztárcákra, és végül negyven eurónyi összegben vásárolt is.
A bolondokháza abszolút nyertese az a férfi, aki éjjeliszekrényre való kislámpát árult. Randa, giccses elefántos darab volt, valami fekete fából faragva, és kettő darabot hurcibált magával a jóember fel és alá a parton egész nap. El nem tudom képzelni, ki lehet a célfogyasztó, minket nem érintett meg a portéka.
Amúgy nagyon érződik, hogy az utazási irodák vendégei a sziget célközönsége, mindenhol középkorú oroszok és britek hevertek, egy-két skandinávval vegyítve, és több a resort, mint a hostel. Aki a mi korosztályunkban volt, az is inkább a diszkóba jött, mint világot látni. Rengeteg rákvörösre égett turistát láttunk, mert az istenadta délután egykor felébred, levánszorog a partra, leheveredik a napra, és azonnal elalszik. Ez a várható végeredményre vezet. Mi a bőrrák kockázatát csökkentendő inkább pólóban fürödtünk, és csak a napernyő alatt vettük le, elég a visszavert sugárzás a bőrünk hullafér részeinek, nem kell rögtön a grillcsirke fokozat. A lábunkról a szandál pántjai által hagyott fehér nyom egy kicsit eltűnt.
A célközönségnek megfelelően, a phuketi éttermek valami egészen elképesztően pofátlanul drágák voltak, pontosan a dupláját fizettük ki a szokásos összegeknek minden fogásért. Ez természetesen nem járt jobb minőséggel, vagy kiszolgálással, egyszerűen drágább volt. Mivel a hal és a hús ugyanannyiba került, ezért igyekeztem inkább a tengeri kínálatot végigenni. Egy alkalommal még egy tengerre néző teraszú étterembe is beültünk naplementét nézni. A naplemente jó volt, de ez volt az elmúlt egy hónap legrosszabb ár-érték arányú étkezése. Rákhúsos omlettet rendeltem, és én ezt úgy képzeltem el, hogy kapok egy omlettet, amiben rákhús darabok lesznek, rosszabb esetben műrákhús (surimi). Ehelyett fogtak egy egész, teljes tarisznyarákot, bevágták egy mixerbe és megnyomták a „turmix” gombot, és ezt öntötték hozzá a tojáshoz. Lényegében ehetetlen volt, minden falatnál fifty-fifty eséllyel haraptam rá egy darab összezúzott rákpáncélra. Nem hagytunk sok borravalót.
Késő esténként levonultunk az immár elhagyatott tengerpartra egy-egy sörrel vagy fagyival a hullámokat nézni, és arra jöttünk rá, hogy ebben az országban nincsenek csillagok. Vaksötét tengerparton, tiszta égboltnál is talán csak hármat-négyet lehet látni, a levegő páratartalma egyszerűen elrejti a többit.
Amit Phuket előnyéré lehet írni, az az, hogy rendesen irtják a szúnyogokat, talán egyszer martak meg öt nap alatt.
Innen Ko Pha Nganba indultunk tovább (írják egybe is, Ko Phangan-nak), ez némi alkudozásba került a helyi utazási irodáknál, de a kezdeti ezeregyszáz bahtos árat leküzdöttük hétszázra. Még így is van egy jókora haszonkulcsuk, de nincs mit csinálni, egy nap alatt akartuk megtenni a távot. Így hát reggel fél hatkor keltünk, beültünk a minibuszba (húsz percet késett), átszálltunk egy nagyobb buszra Phuket központjában (erre fél órát vártunk), az elvileg légkondicionált nagy buszon öt órán át zötykölődtünk és haltunk hőhalált, mert sajnos a hátsó ülésekig nem ért már el a légkondi, majd egy óra ebédszünet következett, felpakoltak egy újabb buszra és kivittek a kikötőbe, ahol újabb órát vártunk, és újra bepakoltak egy buszra, hogy a móló elejét a hajótól elválasztó százméteres távot megtegyük, majd végre felülhettünk a katamaránra. Alig két órával később, mint amit megbeszéltünk az utazási irodában, meg is érkeztünk Ko Phanganra.
