HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @geegee: Ráth Végh István valamelyik könyvében olvastam, aki levéltárban gyűjtötte, az biztos, hog... (2023.06.09. 10:46) Törökország III - Égei tenger partvidéke
  • Androsz: Az legalább mellettük szól, hogy az a vonat nincs összefestékezve. Lehet, hogy ott levágják a kezé... (2023.05.20. 14:38) Egyiptom 2023 - 04 - Kairó körüli romok
  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar

Linkblog

Indonézia VIII - Ubud - Templomok és rizsföldek

2011.09.05. 09:16 Sünmalac

Ubud a balinéz kultúra önjelölt fellegvára. Mint minden település a szigeten, ami nagyobb két háznál és egy rizsföldnél, valamikor Ubud is egy helyi törpekirályság székhelye volt, de ez még nem predesztinálta volna arra a szerepre, amit manapság betölt.

Míg Kuta partiarcokkal és szörfösökkel, Sanur pedig családosokkal van tele, Ubud a hippitanya. Feltűnően sok átszellemült arcú, alternatív ékszereket viselő, koraharmincas, melltartómentes hölgy üldögélt a város kávézóiban. Minden tele van masszás szalonokkal, jógastúdiókkal, galériákkal, tradicionális-tánc tanfolyamokkal. Az árult szuvenírek egészen magas színvonalúak, és bőven találni nem népiesch vonatkozású műtárgyat, festményt is, még olyan is volt köztük, ami nem csak jól nézett ki, hanem még azt is elképzelhetőnek tartottam volna, hogy a lakás falára kirakjam.

A város igazából nem nagy, sőt ha jobban megnézzük, egészen kicsi. Négy-öt háztömbnyi csak és kizárólag nyugatiak által lakott belvárosból áll, ahol őslakost csak a pultok mögött látunk, és körülötte minden tele van nyugdíjasoknak árult villákkal. Indonéziának van egy speciális konstrukciója, ha 55 évesnél idősebb vagy, és házat veszel vagy bérelsz, akkor egész éves vízumot kaphatsz, és ha ezt ötször megújítod, akkor permanens letelepedési engedély jár. Egy medencés, tengerpartra néző villa lényegesen olcsóbb, mint Pesten egy lakóparki lakás, arról nem is beszélve, hogy személyzetet fillérekért lehet alkalmazni, ezért nem is csoda, hogy holland, illetve német nyugdíjasok között népszerű ez a lehetőség. Persze az egészségügyi ellátás kicsit necces, a legközelebbi használható korház Szingapúrban van. Indonéziában külföldi orvos nem dolgozhat, ezért a sziget egyetlen magánkórháza rengeteg „szakértőt” alkalmaz, és néhány helyi doktort, kamuból, de még így is Szingapúrba küldenek mindenkit, akinek tényleg baja van. Persze naponta tizenöt repülőjárat van a két város között, igazából még aznapra sem reménytelen normális árú repülőjegyet találni. A közkórházakról pedig ne beszéljünk, volt szerencsénk meglátogatni a mataramit, és tiszta szívemből örülök, hogy nem lett semmi nagy bajunk indonéziában. A magyar közegészségügyi intézményekhez képest is reménytelenül lepusztult volt, és csordulásig tele rettenetes állapotban levő betegekkel.

Visszatérve Ubudra, Indonéziában eddig itt ettük a legjobbakat, de az ételek mind a mexikói, közel-keleti, illetve nyugati konyhából kerültek ki persze. Ehető enchiladas-val fejlődő országban (Mexikótól, mint triviális esettől eltekintve) most először találkoztunk.

A város nem csak a művészlelkeket vonzza, Közép-Bali templomait és természeti látnivalóit innen lehet a legkönnyebben elérni. Mi egy napot azért a városon belül is eltöltöttünk, van pár említésre méltó látnivaló.

Három teljesen értékelhető művészeti múzeum is található a viszonylag kis településen, az egyik Don Antonio Blanco egykori életművész hagyatékára épül. A fickó spanyol festő volt, aki itt ragadt, és az élete hátralevő részét fél- és teljesen meztelen balinéz hölgyek festésével töltötte. Ezt nemzetközi színvonalon űzte, ezért halála után a háza és a műhelye köré egy helyre kis múzeumot rittyentettek, a neoklasszicista és a tradicionális balinéz stílusok keverékében, bámulatos kerttel övezve. A másik múzeum, amibe eljutottunk ARMA névre hallgatott, ez már valóban a helyi képzőművészet fejlődésére koncentrált, szépen bemutatva a különféle festőiskolákat, és megszórva a látnivalókat egy-egy modern kiállítással. Mint már korábban is jeleztem, nagy mennyiségben a helyi festőművészet lényegében emészthetetlen, itt is hamarabb teltünk meg, mintsem végére értünk volna a tárlatoknak, ennek ellenére üdítő volt kimozdulni az Indonéziát jellemző vulkán-templom-korall háromszögből.

Az ARMA kulturális központként is szolgál, egyik este vissza is tértünk, hogy megtekintsünk egy tradicionális táncelőadást. Néptáncnak erős túlzás nevezni, ezek mind erősen koreografált, vallásos, rituális töltettel ellátott szertartások. Az egész egy meglepően jól megvilágított, templombelsőt formáló szabadtéri színpadon játszódott, a vendégek pedig a füvön ültek, kis székeken, alattuk szúnyogellenes füstölővel. A ritmust a saccra húsztagú gamelan együttesek adják. Zeneként nem hallgatnám, de nagyon illet a mozgáshoz. Xilofon szerű hangszerek voltak a legerősebbek, időnkénti furulyaszólókkal, két dobbal, és rakat egyéb zörgettyűvel, aminek a nevét sem tudom.

Egyszerre 1-4 táncos tartózkodott a színpadon, olyan vastagon sminkelve, hogy már-már maszkszerű volt az arcuk. A nyugati tánckultúrára jellemző ritmikus láblógázások helyett itt inkább a kéz és a szem beszélt. Különféle bonyolult pózokba facsarták az ujjaikat, miközben hol mereven jobbra, hol balra néztek, lépni csak ritkán léptek. A lángok fényében, idegen zenére kifejezetten ijesztő volt időnként, és ha értettünk volna bármit is a szimbolikából, akkor még jobban élveztük volna, de így is nagy szám volt.

A múzeumokon túl még volt egy palota is a városban, meg rengeteg templom, na ezeket gondosan elkerültük. Idő után az ember túltöltődik romokkal, négy és fél hónap utazás után már egyszerűen nincs akkora igényünk rájuk, csak a nagyon nagy durranások miatt vagyunk hajlandók belépőre pénzt kiadni. A nagyon találóan elnevezett Majom Erdőt azért megnéztük. Ez, várakozásoknak megfelelően, egy erdő volt, tele majmokkal.

A dögöket azonban minden reggel teletömték rohadt banánnal (gondolom a majometetést egész olcsón meg lehet úszni, ha az ember zárás előtt öt perccel érkezik a piacra), így nem nyoszogatták a turistákat, békében elvoltak egymással. Eddig ez volt a legjobb majmos élményünk, egyik négykezű patkány sem próbált vicsorogva kaját kuncsorogni, vagy lenyúlni a napszemüvegünket, viszont meg lehetett figyelni, ahogy a törzs játszott, kurkászott, verekedett. Ráadásul minden televolt majombabákkal, akik minden nőnemű turistát azonnal gügyögésig aláztak. A parkban volt még néhány említésre sem méltó templom is, ott is a szentélyen ücsörgő makákók vitték a prímet. Láthatólag nem okoz a balinéz isteneknek lelki törést, ha az áldozati tálkát majom/kutya/macska/galamb dézsmálja, a szigeten látottak alapján a teljes helyi vadvilág ráállt a virág+rizs menüre.

Ubud környékén hatalmasakat lehet sétálni, egy délutánt ezzel is eltöltöttünk. A tájat mindenhol hihetetlenül zöld rizsmezők, szurdokokban zubogó folyók, százfős libacsordák tarkítják, emlékezetessé téve a túrázást. Hiába mászkáltunk már két hónapja Indonéziában, a teraszos rizstermesztés még mindig piszok jól néz ki. Folyamatosan vízben állnak a harsogó zöld palánták, kis vízesések zubognak a szintek között, néha még egy-egy osztag gázlómadár is mártogatja a csőrét a susnyásba, egyszerűen nem lehet vele betelni. Bekukucskáltunk néhány olyan helyi faluba is ami idézőjelmentesen volt autentikus, ergo végre senki nem próbált eladni nekünk semmit. Fallal körülvett kommunákat kell elképzelni, minden megacsalád a saját minifalujában lakik, ami áll féltucatnyi házból, istállóból (manapság a robogók parkolnak itt), magántemplomból, etc. A házak a falu tulajdonában vannak, de örökölhetők. Ha valahonnan gyerek nélkül halnak ki, egy másik család kapja meg azt a házat. Ilyen kommunákból áll össze a tényleges falu, aminek mindig pontosan 3 főtemploma van: egy a születéshez, egy a halálhoz, egy pedig az összes köztes dologhoz.

Kilátás az erkélyünkről

A bővebb környék felfedezésére két teljes napot szántunk. Az elsőn robogón cikáztunk a közeli nevezetességek között, a másodikon pedig egy buszos túrára fizettünk be. Kicsit elterveztük magunkat, ezért kénytelenek voltunk néhány látnivalót kétszer is megnézni, de sebaj. A világ turistásabb városai mindig az alábbi két kategória valamelyikébe esnek: vagy már réges rég összeállt a helyi minibuszos maffia, kitalálták, hogy milyen utakat fognak árulni, és csak és kizárólag ezekre lehet jelentkezni, akármelyik irodába mész be a száz közül, vagy semmilyen infrastruktúra nincs, és csak aranyárban lehet kocsit bérelni. Na Ubud az első kategóriába esik, úgyhogy pontosan nyolc túra közül lehetett válogatni, amik a környékbeli tizenöt nevezetesség különböző hat-nyolc elemű részhalmazait fedték le.

Így általános elveinket megszegve, rakat különböző templomban jártunk, a legszebb közülük Besakih volt, Bali talán legfontosabb temploma. Igazából huszonkét templom együtteséről van szó, amik az Agung hegy lankáján tömörülnek. A magasabb szintekről lenézve, a soktucatnyi kilencszintes templomtorony valóban nagyon jól néz ki, igazi második kategóriás látnivaló, ha az élvonalba az olyan irtózatosan nagy számokat vesszük, mint Borobudur vagy Bromo Jáván, Angkor Kambodzsában, a Halong-öböl Vietnámban, vagy a piramisok Egyiptomban. Csak emiatt nem érdemes eljönni az országba, de ha már erre jár az ember, kár kihagyni. Sajnos a népszerűség átka a rengeteg élősködő, akik feltűnően pofátlanul hazudják le a csillagokat az égről, egy kis apróért persze. Minden balinéz templomban magad köré kell tekerni egy sarong-nak nevezett terítőt, és a derekadra kell kötni egy sárga övet. NemSünnek van saját sarongja, amit leginkább strandszoknyaként használ, de Sün kénytelen sajátot szerezni mindenhol, és szentelt sárga övünk főleg nincs, ahogy a többi turistának sem. Ezért az összes többi templomnál a jelképes összegű belépő (általában tényleg békés, egy euró kettőnknek) magában foglalja a ruhabérlést is, hiszen e nélkül de facto nem lehet bemenni. Na itt külön lehúztak még egyszer annyira a derekunkra csavart terítőért. További kedves trükk, a „most éppen szertartás zajlik, ezért csak egy hívővel lehet bemenni, de én szívesen beviszlek” illetve a „megmutatom az extraspeciális szent szobrokat”. Ráadásul az idegesítő, semmiből nem értő indonéz tempóban adják elő mindezt. A „nem”, nem egy bonyolult szócska, és szerintem már egy hét vérszívás után lehetne annyi gyakorlatuk, hogy lássák a fejemről, hogy ebből a „nem”-ből nem lesz igen, akármennyit izmozik. Mindkettőnknek jobb lenne, ha inkább piszkálná a francia turistákat, azokat könnyebben meg lehet fejni ilyesmikkel. De sajnos az intelligens önérdek ilyen szintjére az indonézek nagyon ritkán jutnak el, ezért fölöslegesen rabolják nemcsak a mi időnket, hanem a sajátjukat is.

Templom-fennsík

Itt fordult először elő Egyiptom óta az, hogy egy palack vízre alkudtunk, mert annyira pofátlan összeget mondtak, hogy nem lehetett szó nélkül hagyni. Habár utáljuk ha lehúznak minket, a saját ép elménk megőrzése érdekében száz forintnál kisebb összeg miatt nem vagyunk hajlandóak tárgyalásokba bocsátkozni, ezúttal kivételt kellett tennünk.

Még említésre méltó látnivaló volt a Tira Empul templomkomplexum. Itt szent források fakadnak, és ezekben a helyiek imádnak teljesen felöltözve fürdőzni, ami mindig vicces. Maga a forrás egy kis medence, amiben a homokon át bugyog fel a víz, azt is el lehetett nézegetni, amíg tovább nem indult a busz. Mivel ide de facto jártak hívők, nem csak turisták, ezért ahelyett, hogy minket próbáltak volna pumpolni, inkább áldozati ajándékokat árultak a kioszkok.

A nap legnagyobb meglepetése mégiscsak az agroturizmus volt. Bio öko és minden műveléssel készített teákat és kávékat lehetett végigpróbálni, köztük a luwak kávét is. Ez a világ talán legdrágább kávéja, mivel csak és kizárólag cibetmacskák által félig megemésztett kávészemekből készülhet. Ahogy a hölgy elmagyarázta, a farm három, leginkább túlméretezett nyestre emlékeztető jószága naponta olyan száz gramm kávét állít elő. Elvileg különleges aromájú és illatú, az expedíció véleménye erről megoszlott. A tucatnyi egyéb ízesítésű kávét és teát viszont egyöntetű lelkesedéssel fogadtuk, ginzeng teát otthon is fogunk főzni. A néni fel tudta sorolni az összes ital nevét magyarul is, ami nem kis teljesítmény. Ezzel megnyerte az első olyan őslakosnak járó díjat, aki ismert legalább egy magyar szót.

Klisé, klisé, de maga az út gyakran fontosabb, mint a végcél. A robogózás legjobb része, amikor az ember szándékosan eltéved egy kicsit, befordul mellékutakra, végigszalad kanyonokban, elkezd feltűnésmentesen követni egy citromsárga VW bogarat. Körülöttünk minden üdítő, buja zöld, az ég kristály-kék, rizsföldek szélén libacsordákat terel a kisgyerek.  Az ilyen utak során érezzük át igazán, hogy miért is dobtunk el mindent, hogy semmiben lebegve járjuk a világot: az abszolút szabadságért, hogy oda menjünk, ahova csak akarunk, és azt tegyük, amit csak akarunk.

komment

Címkék: utazás utazas majom indonézia bali hátizsákos turizmus

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr533203440

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása