Palenque egyetlen egy dologról szól: a mellette a dzsungelben levő romokról. Szerencsére a kőkupacok elviszik a hátukon a bulit, igazi dzsungelfeelingérzésről van szó.
A maja városállamokat durván két csoportba lehet osztani: klasszikus és posztklasszikus. Az egyik a 900-as évek végén omlott össze a mai Guatemala területén (plusz kis extra kilógott az országhatárokon erre-arra). A másik a Yucatánon virágzott, párszáz évvel később, és az előbbi menekültjei alapították. (Ez nagyjából annyira durva maszatolás, mintha Európa történelmét úgy foglalnánk össze, hogy voltak régen a Rómaiak, akik az egészet uralták, aztán jöttek a barbárok, akik megverték a rómaiakat és beléjük olvadtak, majd jött az ipari forradalom, és végül mi)
Na a klasszikus bandának három nagy durranása volt: Palenque, Mexikóban, Tikal, Guatemalában és Copán, Hondurasban. Legalábbis a feltártak közül. Van legalább három városállam Guatemala dzsungeleiben, amik komplexitásban verik még Tikalt is, de egyelőre a feltárás még csak a „kőhalmok liánokkal és maláriaszúnyogokkal” fázisban tart, szóval húsz év múlva újra lehet majd tárgyalni a toplistát.
Feltártságban biztos, hogy Palenque vezet, egyrészt mert Mexikónak mérhetetlenül több pénze van, mint a másik kettőnek, másrészt mert itt nem dúlt polgárháború az elmúlt száz évből hetvenben, harmadrészt mert ezt fedezték fel először.
A kezdeti turistáknak nem volt egyszerű az élete. Én az útra készülés jegyében átrágtam magam John Lloyd Stephens Incidents of travel in Central America, Chiapas, and Yucatan című alapművének mindkét kötetén. Stephens az USA nagykövete volt a Közép-Amerikai Egyesült Államokba. Ilyet a térképen ne keressünk, pont akkor esett szét, amikor a szerző ott járt. Tulajdonképpen az volt a diplomáciai küldetése, hogy derítse ki, létezik-e még érdemben ez az államszervezet (tagjai: Guatemala, San Salvador, Honduras, Costa Rica) és a válasz egy nagy kerek nem lett.
Viszont nagykövetként a polgárháború összes fővezére szívesen fogadta teára, és mindenki elpanaszolta neki, mekkora gazember is a másik. Stephens nem első osztályú buszon utazta le a hatszáz kilométeres távokat, hanem öszvérháton, két-három szolgálóval együtt, erős machetemunkával küzdötte át magát a hegységeken. Többször is maláriát kapott, egyszer majdnem agyonverték a hegyi rablók, máskor meg kis híján meglincselték, mert azt hitték a parasztok, hogy az ellenséges sereg egyik tisztje, közben szenvedett hidegtől, melegtől, esőtől és elsősorban a naptól, szóval volt miből meríteni a memoár íráskor.
A régészet is nagy hobbija volt, korábban már bejárta Egyiptom, Itália és Görögország nagyobb helyeit, ezért mindenhol megkérdezte, hol is vannak a romok. Copánt konkrétan ő „fedezte fel”, ő volt az első ember, aki legalábbis leírta egy könyvbe, hol találhatók a romok, és rajzokat publikált róluk. Ha már ott járt, megpróbálta megvenni mind Palenque, mind Copán városát szőröstül-bőröstül mindenestül, hogy utána majd jól New Yorkba szállíttassa őket.
A könyvet bátran ajánlom a történelem iránt érdeklődőknek, színes, szagos leírása az 1840-es évek Közép-Amerikájának, amiről én azt sem tudtam korábban, hogy eszik-e vagy isszák. Ráadásul nagyon sokkal azelőtt élt, hogy a politikai korrektség az USA jelszava lett volna, és időnként őszintén rácsodálkozik, hogy jé, itt a „niggerek” egy asztalnál esznek a fehérekkel, ami külön pikantériát ad a személyes jegyzeteinek.
Amikor Stephens járt Palenqueben, akkor még egyetlen utcából állt a falu, mostanra egy tízezres kisváros lett, néhány turistagettóval. Tanulva az Oaxacaiakból, leadtuk a hátizsákunkat a buszpályaudvar csomagmegőrzőjébe, mert sokkal könnyebb úgy alkudni szobára, ha nincs tíz kiló az ember hátán. Egy barátunk itt csatlakozott az utazásba, úgyhogy innentől háromágyas szobákra vadásztunk. Egy tágas, tiszta helynél állapodtunk meg, aminek még úszómedencéje is volt valamilyen misztikus okból kifolyólag. A listaárból itt is lejött harmincöt százalék, amitől egész jó ár-érték arányú lett a hely.
Mivel a barátunknak nem sikerült előző este Mexikóvárosból kijutnia, és a TAPO-n éjszakázott, ezért megkerestük a mosodát a városban, majd jobb dolgunk nem lévén megnéztük a romvárost inkább, azzal a felkiáltással, hogy holnap is majd visszajövünk (tényleg nincs más Palenqueben, csak egész napos túrák a környező vízesésekhez és egyéb romvárosokhoz, de azokhoz már túl késő volt ekkorra). Szóval két nap alatt kétszer néztük meg a helyet, sebaj.
Eredetileg Palenque (a maják valószínűleg Lakam-Ha-nak hívták) húszezres városa körül termékeny síkság volt, ameddig csak a szem ellátott, de a bukás óta eltelt évezredben mindent belakott a dzsungel, és a nagyon gyors növekedésnek és még gyorsabb bomlásnak köszönhetően az összes épületet több méter föld borította mire a felfedezők ideértek. A város csak töredéke lett eddig kiásva, és ennél is kevesebb lett normálisan helyreállítva, de ami elkészült, az nagyon pofásan néz ki. Évszázadokig fog eltartani, mire az egész rommezőt helyreállítják, ha valaha is.
Az igazán nagy durranás itt K’inich Hanaab Pakal sírja, amit az egyik templom alatt fedeztek fel teljesen érintetlenül. A maják fémművességből nem voltak erősek, ezért arany nem nagyon volt benne, de jádéval rendesen ki lett tömve. A kincsek a mexikóvárosi régészeti múzeumban, a szarkofág pedig itt található.
A főtemplomok és a palota (mármint amiről azt tippeljük, hogy talán az uralkodó lakhatott itt, de akár börtön is lehetett akár a hadifoglyoknak) körül szépen le van pucolva a dzsungel, de minden mást belep a zöld, és az utolsó lépcsőfok után már kezdődik a vadon, amitől igazi Indiana Jones érzése van az embernek. Ebből csak a végtelen sok belföldi és külföldi turista von le. Sajnos hétvégén voltunk mindkét nap, nem volt mit csinálni.
Persze most is megtalált minket egy iskoláscsoport, hogy hadd gyakorolják az angol nyelvet velünk, úgyhogy a tanáraik unszolására néhány iszonyúan zavarban levő tinilány megkérdezte, hogy kik vagyunk, honnan jövünk, és hogy tetszik az ő szép országuk. A válaszainkat már egyáltalán nem tudták feldolgozni, de sebaj, a próbálkozást is értékelni kell.
Méltán népszerű persze a hely, pont elég templom van, hogy még fel lehessen mászni az összes tetejére, és újra és újra rá lehessen csodálkozni a kilátásra, miközben bőgőmajmok süvöltenek az erdőben és madarak cikáznak jobbra-balra. Persze az igazi dzsungelhez képest ez egy hollywoodi verzió, éppen csak a szélén voltunk a fáknak, és a rengeteg turista távol tartja az állatsereg nagyját.
Érdekes volt, hogy az újvilági majmokat egyáltalán nem érdeklik az alattuk ricsajozó emberek. Ázsiában nem győztünk szabadulni a kéregető illetve rabló hadjáratokra specializálódott langúroktól és makákóktól, Amerikában viszont a pókmajmok és a bőgőmajmok a fülük bojtját sem mozdítva lengedeznek a fák között.
Van továbbá a rommezőn vízesés, kilátópont és függőhíd (ez utóbbi csak azért, hogy ilyen is legyen), teljes élményt adva a látogatónak. A túravezetők sajnos borzalmasan gagyik, fél füllel bele-belehallgattam a szövegeikbe, de egyik sem győzött meg, hogy fel kéne bérelnem. Általában borzalmas angolsággal iszonyúan lassan adtak át olyan információkat, amik a templomok melletti táblán is megtalálhatóak voltak.
Én eddigre már ha kegyetlenül lassan, és fájdalmasan nyögvenyelősen, de hozzá tudtam szólni a maja hieroglifákhoz, ezért leginkább olyasvalakit kerestem volna, aki nálam sokkal folyékonyabban olvassa őket, és tud segíteni az értelmezésükben. Na ezt ebből a bandából nem néztem ki.
A maja írás olyan ezer karaktert tartalmaz, ebből olyan négy-ötszáz gyakoribbat lehet megtalálni a feliratokon. Minden szöveg jelen időben, egyes szám harmadik személyben, és általában alanyos ragozással íródik, ezért a magyaréval vetekedő bonyolultságú maja nyelvtannal egyáltalán nem kell bajlódni. Dátum, ige, (ha van) tárgy, és alany van a mondatokban, maximum egy jelző, és a témaválaszték rendkívül korlátozott, húsz igével a feliratok 60-80 százalékát meg lehet fejteni. Megszületett, meghalt, trónra lépett, eltemették, foglyul ejtette, véráldozatot mutatott be, labdajátékot játszott, templomot emelt és ezeknek néhány variációja jelenik meg csak.
Az igazi kihívás a jelek elolvasása. A kétharmaduk szótag, a másik kétharmaduk szójel, és igen, van ami mindkettő. Elsőre rendkívül egyformák, és az évszázadok alatt mindegyiknek több variációja is előfordult, ezért mindegyiknél egyesével végig kell bogarászni a teljes táblázatot, és csak a nagyon sokadik gyakorlószöveg után gyorsul fel a folyamat. Ráadásul a maja írnokok szerettek kreatívkodni, és néha jeleket egymásba olvasztottak, máskor meg átrendezték egy kicsit egy-egy szóvicc kedvéért. Az egyik példa erre, hogy a sás szó szótagjaiból kiraktak egy sásra hasonlító összetett jelet, időnként meghajlítva a szótagokat.
A másik genyóság, hogy a nyelv még nem teljesen megfejtett, ezért minden szöveg tele van jelekkel, amikről fogalmunk sincs, hogy a) hogy kell ejteni őket és b) mit jelentenek. Például a dátumok közepén van 0-8 jel, amik valószínűleg a dátumhoz kötődő istenekről és a holdfázisokról szólnak, de ennyi, amit tudunk róluk. A személyneveket legtöbbször egyáltalán nem tudjuk elolvasni, mert gyakran egy adott királynak saját, egyedi írásjele volt, ami sehol máshol nem szerepel, ezért a királyokat arról nevezzük el, ahogy a nevük kinéz. Így kaptak olyan neveket, hogy „Füst-Jaguár” meg „18 Nyúl” meg „Madár-Füst”.
Tehát nagyon fontos időben rájönni, hogy az ember egy profik számára is ismeretlen jellel küzd, ezért nem érdemes tovább keresni, mert nem lesz benne a kezdők tankönyvében. Ennek ellenére egész sokat lehet értelmezni a táblákból, és időnként elszöszöltünk egy fél órát az otthon kinyomtatott referenciák lapozgatásával. Elvileg az egyiptomi hieroglifák is ugyanígy, nagyjából negyven óra befektetésével alapszinten megtanulhatók, és most már bánom, hogy erre nem gondoltam a két egyiptomi utam előtt, mert a politikai helyzetet tekintve egy darabig nem megyünk oda vissza.
Azért a romváros nem egész napos program, és a szálloda zsebkendőnyi medencéjében sem lehet egy teljes délutánt ellébecolni rákvörösre égés nélkül, így kicsit kipihentük az eddigi rohanást.
Éttermek terén katasztrofális volt a helyzet Palenqueben: a rossz és a borzasztó között lehetett csak válogatni, úgyhogy inkább a buszpályaudvar melletti tömött kifőzdében reggeliztünk és vacsoráztunk faék egyszerű, de ízletes fogásokat. Általában egy tortilla az alap, amibe raknak némi húst meg zöldséget meg sajtot, aztán vagy félbehajtják, vagy feltekerik, vagy kettőt raknak egymásra, és tálalásra kész is az étel. Mindig jár hozzá piros és zöld salsa, amivel további ízt lehet hozzá adni, de igazából a hús fűszerezése dönti el az étel nevét.
Rendelni csak a nem létező spanyoltudásunkat fitogtatva lehet, de ebbe hamar belerázódtunk. Megdöbbentően nem tudnak angolul még a gringó gettók sem, sőt, még a hatalmas angol plakátokkal túrákat hirdető utazási irodák sem. Ilyenkor természetesen az „iroda” szót szabadosan kell értelmezni, általában egy kétszer három méteres lyukat jelent, egy billegő asztallal és három székkel, az elmaradhatatlan zsebszámológéppel és egy tonna prospektussal.
Turistacélpontokon minden sarkon van belőlük kettő, mert a fehéreknek eladott túrákon elképesztő a haszon. Bőven tudnak engedni is az árból, ha az ember alkuszik, mert az összes konkurenciájuk pontosan ugyanarra a minibuszra árul jegyet, mint ők, ergo minőségben nem tudnak egymással versenyezni, csak árban. Mi húsz euróig tudtuk levinni a Guatemalába vivő út árát, de azt éreztem, hogy ha nem pont a húsvét előtti Szent Héten (Semana Santa) utaztunk volna, akkor talán ment volna lejjebb is.
