HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @geegee: Ráth Végh István valamelyik könyvében olvastam, aki levéltárban gyűjtötte, az biztos, hog... (2023.06.09. 10:46) Törökország III - Égei tenger partvidéke
  • Androsz: Az legalább mellettük szól, hogy az a vonat nincs összefestékezve. Lehet, hogy ott levágják a kezé... (2023.05.20. 14:38) Egyiptom 2023 - 04 - Kairó körüli romok
  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar

Linkblog

Honduras - Copán - Romok, arák és fürdőzés

2014.05.01. 12:19 Sünmalac

Copánba a helybeli távolsági buszokkal jutottunk el, nem a turistáknak fenntartott kisbusszal. A pályaudvarról a busz rögtön bő tizenöt perc késéssel indult, ami kicsit frusztráló volt, mert tudtuk, hogy enyhén necces átvergődni egész Guatemalán egyetlen nap alatt és még határzárás előtt eljutni Hondurasig. Persze kár volt aggódni a késői indulás miatt, mert húsz perccel később úgyis kaptunk egy defektet, és várhattunk kerékcserére. Ezt (nem meglepő módon, Latin-Amerikában voltunk) valami iszonyat szervezetlenül hajtották végre, és legalább fél óráig tartott.

Kicsit alteros volt, hogy sem az utasoknak nem kellett leszállni, sem a csomagokat nem szedték ki, tehát lényegében a busz nyers tömegének a dupláját kellett megemelni. Egyenetlen, murvás leejtőn történt a manőver, és én enyhe rossz érzéssel néztem, ahogy aláfekszik a csávó a busznak, arra gondolva, hogy ha bármi bárhol megcsúszik, és ledöccen a járgány az emelőről, akkor a fickó középső fertályát lehet rögtön kolbászba tölteni, nem fog kelleni hozzá daráló, csak kiskanál.

A tömegközlekedés további örömei közé tartozott a nagyjából mutatóujj hosszúságú csótány, ami fel-alá rohangászott a padlón, később meg kiborult gyümölcslé csordogált az ülések között. Délután egy körül, Rio Hondóban jött egy fél órás szünet, amikor buszt váltottunk egy sokkal kulturáltabbra, amin akkora ülések voltak, hogy elnyeltek minket. Itt sajnos az összes ablak fekete fóliával volt leragasztva, ezért egyáltalán nem láttunk ki és fogalmunk sem volt, hogy hol is vagyunk éppen. Végül a sofőrt kértük meg, hogy rakjon ki minket Chiquimilában.

Persze a „kértük” kicsit erős kifejezés, enyhén pánikoló arckifejezéssel elismételtük a célállomás nevét, mire mondta, hogy diez minutos, és ezzel sikerült is a nyelvi szakadékot áthidalni.

Ha nekünk kellett volna észrevennünk, a buszon ragadtunk volna, a senki földjén, a bekötőútnál rakott le. Félúton a városközpont felé lefékezett mellettünk egy kifele menő collectivo és megkérdezte, hogy ugyebár El Floridoba megyünk. Eltalálta, felpakoltuk nagy zsákokat a tetőre és bezsúfolódtunk a kisbuszba.

A zsúfolódást itt szó szerint kell érteni, 19 ülésen 28-an ültünk. A középső folyosóra kihajtható kisülések kerültek, úgyhogy ha valaki hátulról akart leszállni, akkor mindenkinek fel kellett állni, le kellett vonulni, majd visszaszállni. De legalább nem vertek át minket az árral, jegyet is kaptunk róla meg minden. Ez a járat láthatólag nem egy magánvállalkozás volt, hanem egy nagyobb cég része, úgyhogy később egy ellenőr is felszállt, hogy megnézze, mennyit lopott a sofőr.

Érdekes volt a rendszer, mivel nem tudott körbejárni a jegyet áruló srác, ezért mutogatott emberekre, akik bekiabálták hova akarnak menni. Ő visszakiabálta az árat, erre az utas előreadta a pénzt. A kaller ráírta mennyi visszajáró jár majd az illetőnek és visszaküldte a csatárláncon a jegyet. Később, amikor már mindenki fizetett, akkor intézte el a visszajárókat. Ilyenkor az ember előreadta a jegyét, amin áthúzta a hátán levő visszajáró mennyiséget, és visszaküldte a jegyet az apróval együtt. Tudni kell, hogy a harminc forintos Guatemalában már papírpénz, és habár van fém változata is, azt ritkán láttuk, ezért még a vidéki járatokon is tiszteletreméltó papírpénzt kötegek cserélnek gazdát.

Négy körül megérkeztünk a határhoz, gond nélkül elintéztük a formaságokat, aztán valaki előretelefonált, hogy van itt néhány gringó, gyere, szedd fel őket. Jött is egy minibusz húsz perccel később, aztán még húsz percet álltunk ott, miközben a sofőr a haverjaival lefetyelt. Egyre pipábbak voltunk, mert egyrészt látszott, hogy annyian állunk már a busz körül, hogy teljesen tele lesz, másrészt baromira nem akartunk sötétedés után megérkezni a célállomásba, ami ekkor már csak tíz kilométernyire volt.

Amire a seggfej végre befejezte a pofázást már ment le a nap, és közben egyetlen egy új ember sem érkezett a buszhoz persze, tehát nettó húsz percet vett el tizenöt ember életéből a semmiért.

Kicsit megtévesztőek a nevek Copán környékén. A várost magát Copán Ruinasnak hívják, és a romokat hívják Copánnak, aminek semmi értelme nincs, de sebaj. Guatemában amúgy van egy Cobán is, ami szintén turistacélpont, ezért mindig hangsúlyozni kellett, hogy melyikre gondolunk. Semana Santa csütörtökén értünk ide, és teljesen tele volt a város. Négy hotelről pattantunk le, mire az ötödikben volt szoba (azért volt még vagy húsz a városban, tehát nem volt kritikus a helyzet). Elfoglaltuk a jó szobát, de mondták, hogy holnap majd át kell költöznünk máshova.

Itt elhibáztuk és beleegyeztünk, ahelyett, hogy másnap reggel immár fényben nyugodtan végigjártuk volna az összes helyet a városban, mert a második szoba igazából kétszemélyes volt, csak belesuvasztottak egy harmadik ágyat, amitől elég szűkös lett az egész, továbbá a plafonventilátor sem volt elég erős. Legalább szúnyogháló volt, de még így is valahogy megoldották, hogy még nyitott ablaknál is reggel és este is melegebb legyen a szobában, mint a kertben, amire nyílt.

Az összes közép-amerikai szállás erős amúgy belső kertekben. Itt persze könnyebb zöldet nevelni, mint otthon, és ezt ki is használják, halál pofás virágorgia közepén lehet internetezni általában (mert a wifi soha nem ér el a szobáig…)

h1szallas.jpg

Mivel Lanquinban sem sikerült szállást találni, és itt is necces volt, úgy döntöttünk, hogy a húsvétot Copánban bekkeljük ki. Itt még egy hibát elkövettünk, ugyanis nem tudtuk, hogy a húsvét katolikus országokban péntektől vasárnapig tart, a hétfő már nem is szünnap, tehát igazából továbbmehettünk volna vasárnap is. Azért nem volt reménytelen az unalom, Copánban a romokon túl is el lehetett tölteni az időt, illetve az expedíció két másik tagja itt kapta el az egynapos lefolyású kötelező hasmenést második körét.

Az első célpont a romváros volt. Hát sajnos nem akkora szám, mint Tikal, sőt még Palenquét sem veri, de azért nem rossz. Legalább nem nagyon turistás. Copán 1300 méteren van, ezért sokkal kevésbé vad a dzsungel körülötte, valahol félúton volt Tikal őserdeje és a Yucatán szikkadt szavannája között. Van itt azért néhány nagy durranás, például a maja világ egyetlen épségben fennmaradt temploma, a Rosalita.

h1rosalita.jpg

Ez azért úszta meg az évszázadokat, mert egyszerűen úgy ahogy volt, betemették, és utána ráépítettek egy még nagyobb templomot. Ez az építési gyakorlat az összes olmék utódkultúrában elterjedt, és természetesen fogalmunk sincs, miért így csinálták, és mi alapján döntötték el, melyik templom magasságát emelik meg két-három méterrel éppen. A régészek sírokat keresve furkáltak a piramisokban, és helyette találtak egy tökéletesen ép, az eredeti színeit megőrző maja épületet. Az eredeti a föld alatt maradt, és hihetetlenül pofátlan tizenöt eurós áron lehet megtekinteni, amire a dögölj meg cipőben volt a válaszunk, és megnéztük inkább a másolatát az öt eurós múzeumban. Szép, színes, de normális képet nem sikerült csinálni róla, az alábbi a wikipédiáról van.

A másik nagy szám itt az Írott Lépcső, Füst Kagyló király műve (megint csak nem tudjuk elolvasni a nevét, ezért hívják így), a késői hétszázas évekből. Ez volna a legnagyobb egybefüggő maja véset (de nem leghosszabb írott szöveg, a kódexek azért verik), de sajnos a 63 televésett lépcsőfokból csak 15 maradt egyben, a többi egy nagy kupacba omlott össze. Mindenféle 3D szkennelős, számítógépes trükkökkel próbálják most összerakni, hogy vajon mi is lehetett az eredeti sorrend, mert így a háromnegyede a szövegnek csak egy nagy katyvasz. A maradékból tudjuk, hogy a lépcső Copán teljes történelmét mesélte el anno.

h1piramis.jpg

A harmadik, ami miatt Copán különleges, az a sok-sok három-négy méter magas szobor, ami a központi teret díszítette. Mindegyik sztélé formátumú volt, de sokkal dinamikusabbak rajtuk az alakok, és mélyebbek a faragások, mint bárhol máshol. Az alapos vésőhasználat az írásokra is kiterjedt, emiatt sokkal kevésbé vannak elmosódva a copáni hieroglifák, mint máshol, ergó a kezdő könnyebben tudja őket elolvasni.

h1iras.jpg

 

h1szobor.jpg

Ami nagy bónusz volt, hogy a helybeli madármenhely NGO összefogott a megfelelő minisztériummal meg az önkormányzattal és sikerült egy nagy csapat vörös arát visszatelepíteni a régészeti parkba. Ezek ugyebár faroktollakkal együtt méternél is magasabb madarak, amik rikító vörös rejtőszínben rikácsolnak fülsértően mindenfelé. Mint minden papagájféle ezek is nagyon szociálisak, piszkálják, tisztogatják egymást, puszilkodnak, ugrálnak ágról ágra.

Sajnos a szépségük és méretük miatt nagyon népszerűek, mint háziállatok, és hiába tiltják mindenféle helyi és nemzetközi törvények a befogásukat, ez igazából senkit nem tart vissza. Copánban a szögesdrót kerítés mögött biztonságban vannak, és van egy pár négyzetkilométeres területük. Félig vadak csak, azért nagy tálcán kapják a gyümölcsöt, meg éjszakára visszatérhetnek a túlméretezett csirkeóljaikba. A populáció szépen szaporodik is, úgyhogy a projekt tulajdonképpen teljes sikernek tekinthető.

h1ara.jpg

Egy másik fajta madarat is tíz percig bámultunk. Nem tudjuk mi volt, de egészen fura hangokat adott ki magából. Elsőre azt hittem, hogy valaki valamilyen diungdisút játszik a telefonján, egészen elektronikus zene jellege volt a dalának. Láthatólag nagy erőfeszítést igényelt a dolog, mert a kiabálás során fokozatosan bukott előre a madár, amíg fejjel lefelé nem fordult, ahonnan csak nagy szárnycsapkodással tudta magát visszaküzdeni ülő helyzetbe. Ha valaki ezen leírás alapján felismeri, hogy miről lehet szó, írja meg, tényleg érdekel.

Ha már megvettük a jegyet, akkor megnéztük a két másik kis romhalmazt is a környéken, de azok teljesen érdektelenek voltak, igazából csak sétáltunk egy jót a felföldi erdőben.

Másnap a madármentő NGO főhadiszállását jártuk körbe. A civilek általában jobban szokták csinálni a dolgokat, mint a kormányszervek, főleg azért, mert őket érdekli is, amit csinálnak, míg az átlag önkormányzati dolgozó csak haza akar menni a nap végén. A madárparkban tágas kalickákban ültek a különféle papagájfajták (néhány bagollyal és saskeselyűvel kiegészítve), és mindegyikhez egy jó hosszú, normális angolsággal megírt szöveg tartozott, ami nem csak a dögunalmas biológiai jellemzőkre koncentrált (látom, hogy a madár negyven centi magas, kék színű és saccra két kiló lehet, nem muszáj leírni is), hanem inkább a viselkedésükre, személyiségükre.

A park összes madara vagy náluk született, vagy adományként került hozzájuk, megunt házikedvencként, vagy rendőrségi akcióban talált védett állatként. Jó sok elég rossz állapotban érkezett, volt egy külön ketrec a stresszes madaraknak, ahol három elég tépett ara üldögélt.

Természetesen a madárinterakciót itt sem lehetett megkerülni, ahol felpakoltak ránk néhány skarlát meg kék arát, hogy meglegyen a kötelező célfotó. A gondozók unszolására csuklóforgatással lehetett rávenni, a papagájt, hogy tárja ki a szárnyait. További tanulság: amikor egy ötkilós, méter magas hippi-csirke beleüvölt közvetlen közelből a füledbe, az hangos.

A fő sztárok mégsem az arák voltak, hanem egy, a cipők iránt beteges érdeklődést tanúsító tukán. Iszonyat mókásan ugrált körbe-körbe (a tukánok nem repülnek, ha gyalogolni is lehet), és kergette az embereket, és ahol tudta megkóstolta a szandáljukat. Mivel a tukán csőre olyan hosszú, mint a madár többi része, senkinek nem volt kedve megtudni, hogy meg tudja-e különböztetni a lábujjakat a cipők orrától, úgyhogy a hondurasi turistalányok nagy sikongatások és kuncogások között menekültek a húsz centis madár elől.

h1tukan1.jpg

h1tukan2.jpg

 

Ez azon kevés látnivalók egyike volt, ahol igazából nem sajnáltuk a belépőjegyek árát, mert láthatólag jó célra ment. Extra szolgáltatásként egy két-három órás madárnézős túrát is terveztünk, de ez gyomorpanaszok miatt végül elmaradt.

Hasmenés vagy nem hasmenés, este mindenféle születésnapokból kifolyólag kirúgtunk a hámból, és elmentünk a környék legflancosabb éttermébe. Már két nappal korábban lefoglaltuk az asztalt, és erre szükség is volt, mert itt pont annyi emberre terítenek ahányan előre szóltak. Az utcáról már csak azért sem sétálnak be sokan, mert a Hacienda San Lucas húsz percnyi tuk-tukozásra van a várostól, egy meredek földút végében.

Harmadik világbeli országokban mindent, de mindent, ami a) működik b) normálisan néz ki, biztos, hogy egy külföldi, vagy egy korábban külföldön élt helyi igazgat. Itt is ez volt a helyzet, az USA-ból hazatelepülő tulajdonosnő a család ősrégi romos haciendájából olyan boutique hotelt rittyentett, ami ha a Pireneusokban lenne, évekre előre tele lenne foglalva.

Hatalmas zöld pázsit volt megszórva kényelmes nyugszékekkel, úgy belőve, hogy az alant kanyargó folyó fölött lenyugvó napra nézzenek, készséges személyzet hozta a frissen facsart gyümölcsleveket (mondjuk gyümölcslében az egész környék erős, sehol nem dobozból öntött, gyümölcsöt nem látott Sió rettenetet kapsz). A hacienda tökéletesen egyensúlyozta a rusztikus bájt a modern kényelemmel, süppedős hintaszékek álltak a könyvtárszobában, ami félig angol, félig spanyol irodalommal és régi fotókkal, műtárgyakkal volt tele, a házhoz tartozó pékségben minden reggel saját kenyér sül csak a vendégeknek, stb. Természetesen a vendégek lovagolhattak a manor lovain, túrákat, kávéültetvény látogatást és mindenféle egyéb vidéki kirándulásokat is kínáltak.

h1naplemente.jpg

A vacsora szokásos degusztációs menü volt, öt fogás borral együtt tíz ezer forintba került fejenként. Ez azért baromi sok, ennél akár az Olimpiában, akár a Lacikonyhában sokkal kevesebbért jól lakok, és igazából nem is voltak olyan fantasztikusan jók az ételek. Teljesen rendben voltak, és minden erőfeszítést megtettek, de fine diningtól többet várok. Egyedül a curry volt olyan, amiből még kértem volna többet. A saláta, a kukoricaleves, a tamale, és a torta is csak átlagosan jó volt. A környezet és a naplemente miatt még így is bőven megérte.

Utolsó nap a „Hold Jaguár” név alatt futó maja fürdőig zötykölődtünk el, ami nagyjából annyira volt maja, mint a Széchenyi ősmagyar. Eleinte kicsit sokalltuk a tíz dolláros útiköltséget, de egy óránál is több volt az út, rettenetes földutakon, ahol érdekes mérnöki megoldásokat csodálhattunk meg. Kedvencünk, a „Híd 2.0” volt, amikor is az út nyomvonalának és a pataknak a találkozását nem úgy oldották meg, hogy az utat átemelték a patakon, hanem fordítva, egyszerűen lebetonozták a patakmeder egy részét, és a terepjáró csak keresztülhajtott rajta. A szárazévszak legvégén voltunk ugyebár, amikor éves minimumon kéne lennie a patak hozamának, és még így sem volt bíztató, fogalmam sincs mi lesz itt mondjuk decemberben, a nedves évszak végén.

Hazafelé extrémsportként a sofőr a műszerfalba épített tévét nézte vezetés közben. Eredetileg az első ülésen utazó gyerekeknek rakott be egy rajzfilmet, de nem bírta nem bámulni, és kicsit ijesztő, amikor a vaksötét hegyi úton a szakadék szélén imbolyogva a sofőr fel-felröhög a (nem szöveges, hanem vizuális) poénokon.

A fürdő egyetlen forrás köré épült, ahonnan százhat fokos víz bugyog fel (legalábbis a minket körbevezető srác állítása szerint). Ezt a halmazállapotot inkább „gőznek” szoktuk hívni, tehát vagy kamuztak, vagy tényleg annyira meg volt pakolva a víz ásványi anyagokkal, hogy legalább hat fokkal feljebb csúszott a forráspont. Veszett meleg volt, az biztos, a forráshoz legközelebbi medencéről azt állították, hogy nyolcvan fokos, és ebből maximum húsz volt lódítás; hatvan simán megvolt, és ebbe már kevertek a forró mellett futó hidegebb patakból is. Tizenpár medence követte a patakot, közöttük kikövezett sétányokon lehetett közlekedni és bámulni a (ténylegesen) gőzölgő vízeséseket. Körülöttünk a dzsungel csiripelt és kuruttyolt, pont úgy ahogy kellet. A változatosság gyönyörködtet jegyében az egyik medence mellé kiraktak egy faragott kőládányi sarat is, hogy lehessen iszappakolósat játszani, és egy nagyobb vízesés mellé raktak egy kis házat, „maja szaunának” nevezve, ahol a becsapó gőz miatt egy kicsit melegebb volt, mint a környezete, de azért szaunának nem nevezném.

h1spa2.jpg

 

h1spa1.jpg

A drága magánrész alatt, a folyó és a források találkozásánál ingyenfürdőztek a helyiek. Természetesen mindenki pólóban, térdig érő nadrágban lubickolt. A bikinis turistalányok komoly érdeklődést váltottak ki, NemSün maga köré is tekerte az Indonéziában vett szarongját.

Megcsodáltuk a helyi folklórt is, amit szerencsére nem a turisták szórakoztatására játszottak, hanem teljesen önként. A húsvéti menethez a főtér melletti utcára kizavarták az összes iskolást, hogy színes homokból fantasztikus képeket fessenek az utca kövére. Az egyik felük a keresztény tematikát követte, képregényként elmesélve a sztorit, a másik felük pedig elég véletlenszerűen szétszórt maja szimbólumokból állt, legalábbis nekem nem sikerült rájönnöm, hogy mit jelentenek. Gondoltam esetleg a dátumokból kiraktak valami jót, de se füle, se farka nem volt az írásnak, olyan volt, mintha azt mondanánk magyarul, hogy „augusztus októberedike”.

h1kep4.jpg

h1kep2.jpg

 

h1kep.jpg

Csütörtökön és pénteken volt elkerítve a behomokozott útszakasz, majd péntek késő este a húsvéti körmenet jól széttaposta. A menetet a városból kifelé, és befelé is megcsodáltuk. Borzasztó giccses Krisztus és Mária szobrokat cipeltek lépésben haladva, gyakran megállva és imádkozva. A négyszemélyes Krisztusszoborban egy aksi is el volt rejtve, és a Megváltó talapzatából egy-egy kábel jött ki előre és hátra, ami a hangszórókba vezetett, és a pap is mikrofonnal vezette az imádkozást. Haladni kell a korral ugyebár.

h1menet.jpg

 

h1oltar.jpg

 

A szállásadónőnket kérdeztük ki, hogy mi is folyik itt tulajdonképpen. Reggel mennek fel a körmenetesek a közeli kápolnába, ott elvannak kora délután, majd délután ötkor indulnak vissza, és fél tízre értek be a főtérre. Tehát az összes gyerek és nagymama több mint nyolc órát gyalogolt aznap az izomgyilkos csoszogó tempóban. Aztán vasárnap volt még egy körmenet, de ez már sokkal vidámabb volt, lelkes énekléssel. A húsvétot komolyan veszik, na.

Hondurasból igazából nekünk ennyi elég is volt. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mit lehetne itt még megnézni, de annyira ijesztőek a bűnügyi statisztikák, hogy nem is akarom nagyon megtudni, konkrétan az egész világon itt a legrosszabb a gyilkossági statisztika (a tényleges háborús zónákon kívül). Remélhetőleg a következő egy-két évtizedben ide is eljut valami a gazdasági növekedésből, de egyelőre brutálisan szegény, fegyverekkel telezsúfolt országról van szó. Persze a környéke se jobb. Belize a hatodik legrosszabb ugyanazon a listán, ahol Honduras vezet, San Salvador se jobb, egyedül Costa Rica nem egy reménytelen lyuk a pokol legalsó bugyrában.

Persze azért ez még nem Afrika, az erőszak inkább a nagyvárosokra korlátozódik és a helyieket célozza, nem a fehéreket, tehát a hátizsákos turista feldarabolásának, megerőszakolásának és bozótban eltemetésének az esélye elég alacsony, de határozottan nem nulla. Szóval, ha utazni akarok még ezen a környéken, akkor azt inkább Mexikóban fogom tenni, ami a drogháborúival együtt is a nyugalom és béke szigetének tűnik Közép-Amerikából nézve.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr426101506

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása