Guanajuatoban legjobban azt szerettük, hogy tele volt élettel. Hat kockaköves tér köré épült fel a belváros, ezekre pedig több tucatnyi kávézó, söröző és étterem folyt ki, terasz terasz hátán várta az éhes és szomjas embereket. És nem csak üresen ásítottak a helyek, pörgött az élet, egyetemisták és bajszos munkásemberek kávézgattak egymás mellett. Minden ház más és más színre volt festve, élénk kékre, pirosra, okkerre, egyszerűen volt egy minden átható vidám hangulat, ami egyáltalán nem a turistáknak kedvéért volt mesterségesen generálva, hanem csak úgy jött.
Majd minden nap volt valami buli a városban, (pedig még csak közelében sem voltunk a nagy durranásnak, az őszi Cervantes kulturális fesztiválnak), hol valami kamu-őslakos banda vonult tíz ember szélességben dobolva és kántálva, hol a bányamérnökök szórták a söröket a tömegbe óriási pickupról, de láttunk kisiskolás diákokat is vonulva énekelni. Egyszer valami félmaraton szerű is volt (pedig egy ilyen vertikális városban az azért durva sport) egyszerűen, ha leült az ember egy teraszra, akkor volt mit nézni.
Az őslakosokról onnan tudjuk, hogy kamuk voltak, hogy a kétszázezres városban kereken háromszázan tudnak indiánul, és azok tipikusan nem a főutcán szoktak vonulni. Plusz a valódi őslakosok nem rózsaszín és neon-zöld tollseprűkből ácsolnak maguknak fejdíszt, és főleg nem visszavonható módon, hogy a buli után még takarításra is lehessen használni a jelmezt. Nem viccelünk, ez a véres kafkai rögvalóság.
A társas életet néha kicsit túltolták, szombat hajnalban a napfelkeltét vártam a teraszon a nagy bögre tejeskávémat szorongatva, takaróba bugyolálva (éjszakánként tizenkevés fokig süllyedt a higanyszál), és gondolkodtam, hogy mi a fene lehet ez az időnkénti pukkanás, meg kis füstpamacs. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy bármilyen buli még reggel fél hétkor is rakétákat eregessen, a mexikóiak meg híresek arról, hogy nem kelnek korán. Reggelit szerezni kilenc előtt gyakorlatilag reménytelen. Tippeltem még bányarobbanásokra is, de ha az a föld felé jut, akkor valami nagyon nem stimmel.
Amikor megkérdeztem a sofőrünket, Alejandrót (róla majd máskor bővebben), az ő magyarázata egyszerűbb volt: itt a vallásos ünnepeken rakétáznak, és a száz templom valamelyikében tuti éppen a névadó szent ünnepe van, és ez bizony korán reggel elkezdődik már.
A hangulathoz az is nagyon sokat hozzátesz, hogy ex-bányászváros lévén a közlekedés finoman szólva sem a föld felett történik. Harminc kilométer földalatti autóút (eredetileg tárna és/vagy felszín alatti folyó) hálózza be a várost, a Google Mapsen lehetetlen navigálni, mert nincs felkészülve arra rendesen, hogy több utca van barlangban, mint napon. A buszok, taxik mind a sétáló emberek lába alatt zakatolnak, az ember egyszerűen lemegy a lépcsőn és fog magának egyet. (Persze odalent a szellőzés egyszerűen borzasztó). A taxik amúgy tök jó fejek, eléggé fix áras minden fuvar. Az elején megpróbáltunk több taxit is leinteni, de mindig ugyanazt az árat kaptuk ugyanarra a távra, plusz-mínusz öt peso eltéréssel.
Ja és ennél a banknál egy hónapon át minden nap sorban álltak. Volt mellette öt másik is, ott a kutya nem volt.
Sajnos konyhában nem annyira erős Guanajuato, mint életben, a városnak nincs semmi kulináris hagyománya. Ahol leültünk, ott általában szarul főztek. Volt elvileg egy-két jó luxusétterem is magasan a hegyen, de a leírások alapján még azok is csak közepesek voltak, és ráadásul veszett drágák, szóval valahogy sose jutottunk el odáig. Cserébe volt valami minimál nemzetközi konyha, úgyhogy kétszer is teljesen kulturált humusz tálat vittem haza vacsorára, egyszer meg az indiai napi menüjét ebédeltük. Volt japán meg koreai kajálda is, de sajnos annyira tele volt mindig, hogy nem volt kedvünk kivárni sose.
Az élelemnek három forrása volt itt, a város közepén levő Comercial Mexicana, a város szélén levő Mega (az egyik egy nagyon nagy szupermarket, a másik rendes hiper), és a Mercado Hidalgo, az erősen Vásárcsarnok beütésű vásárcsarnok. Mondjuk a Fővám téren nem hűtés nélkül lógnak a rothadó csirkék a húskampókon. Ja és nem kóbor kutyák hevernek tucatjával a standok között. Mexikói hentestől mi még nem vettünk húst, csak és kizárólag a hiperek hűtőpultjaiból, mert ott legalább nem szobahőmérsékleten várják a vásárlót.
Gyümölcsből amúgy a piac erős volt, de általánosságban sajnos büdös és gagyi volt az egész. Valahogy a mexikói zöldségesek iszonyúan nem vonzóak. Van egy áporodott szaguk, általában még egy nyomorult lámpácska se ég, és az ember olyan nehezen veszi rá magát, hogy bemenjen egy szűk, sötét, koszos lyukba élelmet venni. Szóval általában a gyümölcs is a hiperből jön néhány nagyon ritka kivételtől eltekintve.
A pékségekkel ugyanez a helyzet. Egyszerűen van egy szaga, elrendezése, akármije a helybeli pékségeknek, amitől az ember legszívesebben azonnal kifordulna. Ebben persze a tapasztalat is benne van, az alap zsömlétől eltekintve minden péktermék pocsék. A zsömle tök jó, de minden más túl édes, vagy csak rossz alapanyagokból készül vagy egyszerűen nem is értjük mire gondolhattak, amikor berakták a sütőbe. Se NemSünnek, se nekem nem kompatibilis az ízlésünk pékárú terén a helybeli lakossággal.
Bevásárlóközpontból kettő is volt, egyik a La Marina a Mega fölött, modern, csillogó, mini-westend, pont ugyanazt tudja, mint a bevásárlóközpontok a világ minden részén. Itt vettem két hónap után mexikói telefonszámot, hogy legyen végre mobilnetem. Az AT&T egész jó ajánlattal jött: tíz euróért egy giga internet és korlátlan telefonhívás és SMS mexikói, amerikai és kanadai számokra egy hónapon át. Ezt a magyar telkók nem tudják, láthatólag itt jót tett a verseny az áraknak, és nem értem, hogy a Telmex hogy lehet ugyanekkor ilyen pofátlanul drága.
A másik ruhaforrás a főtéren a DelSol volt, ami a szocializmus áruházaira hasonlított; nekem erősen Corvin flashbackjeim voltak. Minden emeleten más és más árufajta, köztük erősen nyikorgó mozgólépcsők, amiből az egyik el volt romolva és két hét alatt sem javították meg. Kicsit abszurd jelenet volt, amikor egy jókora fekete kóbor kutya (amúgy elég ápolt kinézetű) próbált beslattyogni, de az egyik eladó kizavarta. Aztán még egyszer. Aztán harmadszorra az eladó csak legyintett és a kutya eltűnt a bolt hátsó fertálya felé.
Azért ismerjük a boltokat ilyen jól, mert Csücsöknek próbáltunk építőkockát venni, hogy kibontakozhasson. Na, ez teljes bukta lett, láthatólag fakockát nem árulnak az állam fővárosában (pedig mind Alejandrot, mind a házigazdánkat, Gerardot kifaggattuk lehetséges helyekről). Avengers babákat és méter magas Darth Vader figurákat (egész jutányos áron!) bárhol, ilyen-olyan csillogó robottankot is, de szimpla, egyszerű fakockát (esetleg élénk színekre festve, ha nagyot merünk álmodni) nem. Végül egy doboz Duplo lett belőle, amit örömmel szétkap a gyerek, de hát az mégsem az igazi, mert az összerakáshoz több precizitás kell, mint amennyi most van neki.
Gerardo is egy érdekes arc volt. Ötven fölött járhatott már, és főként abból él, hogy helybeli expatok lakásait adja ki, amikor a tulajok épp az anyaországban laknak. A mi házunk egy ilyen társasház udvarán levő különálló ház volt. A komplexumban még olyan hét apartman lehetett, tehát erősen családias környezetről van szó, bár a kapun belépve mindig volt egy kis rossz érzésünk. A két és fél méteres falból két méternél vastüskék álltak ki, a tetején üvegcserép volt, fölötte pedig villanypásztor, szolid 10 000 volttal. Halál biztonságosnak éreztük az egész várost, de nyílván okkal volt ott az áram. A kapun belül persze rend béke és nyugalom, két kertészsráccal, akik egész nap sertepertéltek fel-alá. Nem volt az az udvar akkora, hogy ennyi dolog legyen vele, de mégis sürögtek forogtak egész nap a teljes foglalkoztatottság jegyében.
Az egyik apartmanban Gerardo lakott, egyedül. Mexikóban azért a válást máshogy mérik, mint Európában, és megszólják azt, aki feleség nélkül éli az életét. Különböző kultúrák között a melegdetektor gyakorlatilag egyáltalán nem működik (például az összes kontinentális spanyol úgy affektál, mint a legrosszabb hollywoodi vígjátékokban a Kék Osztriga bár törzsközönsége), úgyhogy tippelni se tudtunk, hogy mi lehet az oka az agglegény életnek.
Persze nem csak az ingatlanozásból él, jóga órákat is tart, saját állítása szerint már vagy húsz éve, illetve menedzseli a saját kis spanyol nyelviskoláját külföldieknek. Ez utóbbit onnan tudjuk, hogy minden általa kezelt házban hagyott egy több oldalas ajánlást Guanajuato látni és tennivalóiról, ami egy nagyon hasznos és szimpatikus húzás volt a részéről.
Ebben a házban is volt egy kellemetlen élményünk persze. Az első éjszaka lefektettük Csücsköt aludni az egyik hálóban, visszavonultunk a másikba, és becsuktuk az ajtót. Minden rendben is volt húsz perccel későbbig, amíg ki nem akartam szaladni a nappaliba a telefonomért, és ki nem derült, hogy bizony az ajtók itt csak záródnak, de ki nem nyílnak. Valami eltörött a zárnyelvben, és függetlenedett a kilincstől, egyszerűen semmilyen rángatás, csavarás, emelgetés nem segített. Szerencsére Gerardo még online volt, úgyhogy a számítógépes WhatsAppon keresztül, a nappaliban hagyott telefonon át kapcsolatba léptünk vele.
A helyzetet súlyosbította, hogy NemSün elég rosszul viseli a zárt tereket, a baba számunkra elérhetetlen helyen volt, és kint pedig tombolt a vihar, tehát ha felriad a mennydörgéstől, akkor semmit nem tudtunk volna tenni, hogy eljussunk hozzá. Végül kimerészkedtem az erkélyre az éjszakai ítéletidőbe (persze az esőkabátok elérhetetlenül a nappaliban lógtak, mert hol tartaná az ember az esőkabátot, ha nem az ajtó mellett a fogason), és rájöttem, hogy át lehet sétálni ház elé. Ezzel is csak egy kicsit voltunk előrébb, mert ugye gondosan bezártuk a bejárati ajtókat lefekvés előtt.
Gerardóhoz átszaladva megszereztem a pótkulcsot, ami nem működött a bejárati ajtón, mert még rá is reteszeltük belülről, de végül sikerült a hátsó ajtón bejutni, és ezzel a legkritikusabb probléma elhárult. Még fél órányi küzdelemmel NemSünnek sikerült a zárnyelvet is kipiszkálnia, úgyhogy több nagy kővel és mozgatható dísztárggyal kiékeltük onnantól a nappali ajtaját a további kalandokat elkerülendő.
Még egy eset miatt vízvezeték szerelőt is kellett hívni, itt a meleg víz szűnt meg egyik napról a másikra. Egyszerűen gagyin építkeznek errefelé, valami mindig elromlik. Most éppen a tetőn levő pumpában kellett alkatrészt cserélni: a csávó mászkált egy délelőttöt a lapostetőn, és aztán tudtunk zuhanyozni.
Az esti ítéletidő inkább a szabály volt, mint a kivétel, már erősen kezdődött az esős évszak. Minden délután négy körül elkezdett esni és abbahagyta este hat-nyolc körül. Ez néha könnyed szemerkélés volt, néha terméselverő jégeső, ami sajnos nehézkessé tette a délutáni programok szervezését, pedig igazából volt mit nézni a városban és környékén.
