Vándorsün

A hétvégéket kirándulással töltjük, felváltva természetbe és romokba. Ez később, a felföldeken majd természet/koloniál városok kombóvá alakul, de amerre mi járunk ott még ötven éve is csak koszos halászfalvak és reménytelen kulipintyók voltak, gyakorlatilag nincs olyan épület háromszáz kilométeren belül, ami 1500 után, de 1950 előtt épült.

Hiába választottunk viszonylag ideális bázist, a Yucatán bazinagy, és viszonylag ritkán lakott, a néhány nagy szám pedig szépen egyenletesen el van osztva rajta. A környék legnagyobb durranása Chichen Itza, ahol Sün már kb 7 évvel ezelőtt járt, de akkor a másik partról indulva. (Ekkor NemSün még csak egy online flört volt, bár az első találkozáshoz szükséges Orangeways buszjegy már talán meg volt vásárolva), de Chichen kicsit messze volt, úgyhogy Tulummal kezdtünk.

Playától csak egy órányira van délre Tulum romvárosa, és mi nem teljesen optimális úton keveredtünk oda. A rettentő rossz mód a 35 dolláros túrára befizetés lett volna, helyette mi 10 dolláros busszal mentünk. A busz indult reggel 7-kor, nyolckor már Tulumban voltunk, viszont innen még el kellett jutni a romokig, egy négy dolláros taxival. Ha collectivó-val mentünk volna, az lerakott volna a romok előtt közvetlenül, de hát utólag okos az ember. Így is ott voltunk fél kilenckor a parkolóban és kilenckor a bejáratnál (naptejezés meg Csücsök tisztába tétele után), órákat verve a fő hordára, és kellemes reggeli szellőben sétáltunk végig a régészeti parkon.

Tulum majául falat jelent, de az eredeti neve Zama, a Hajnal, amit én nagyon coolnak éreztem. A tengerparton egy sziklaszirtre épült, és habár a maják általánosságban egy féltégla hajózási érzékével rendelkeztek (Na, ki kelt át kihez az Atlantin? Na ki?), valami azért mégiscsak lehetett itt. Az összes ősi romból csak a templomok maradtak meg, és elég nehéz a körülötte levő gyakran ötvenezres favárost odaképzelni, de Kolumbusz előtt ameddig a szem ellátott itt bizony házak álltak.

Ez egy ún. klasszikus kor utáni település, ami az első maja civilizációk összeomlása után több száz évvel lett alapítva, és a conquistador-ok idejében bőven éltek még errefelé emberek. Juan Diaz, aki elhajózott a még aktív város mellett, azt írta, hogy Sevillával vetekedő méretű és szépségű, magas kőtornyokkal. Aztán persze a lakosság kilencven százaléka meghalt ötven-száz év alatt az izgalmas, érdekes európai betegségekben és a spanyolok korbácsa alatt. Közép-amerika leigázása az egyik legmocskosabb bűntett, amit a nyugati civilizáció elkövetett, embertelenségben, kegyetlenségben, és persze lemészárolt ártatlanok számában bőven túltesz a huszadik százat bármelyik őrjöngésén. És persze némán hallgatunk róla.

De félretéve a szocio-történelmi felháborodást, a “Fal” név onnan jött, hogy szabályos városfal veszi körbe a megmaradt épületeket; az első ilyen jellegű konstrukció, amit őslakos városban látok. Maga a romváros egy kellemes „B” kategóriás látnivaló, messze nem lenne a maja városok élvonalában, ha nem lenne mellette a tenger. Így viszont a nagyvonalúan Castello-nak (kastélynak) nevezett épületegyüttes kifejezetten impozáns.

A valóság persze az, hogy a legtöbb épület eredeti funkciójáról csak nagyon durva találgatásaink vannak. Ha nincs rajta egy tábla, hogy ez itt Füst Jaguár király temploma, amit anyja emlékére emelt, akkor leghalványabb tippünk sincs, hogy az adott kupac kő mire lehetett jó, mint ahogy pár ezer év múlva nehéz lenne megkülönböztetni egy McDonaldsot a városházától, ha egyik fogalomról sem hallott soha a régész.

A falak és a tenger mellet még csábereje volt a helynek számunkra a rengeteg iguána (vagy leguán? Mintha magyarul az egyik iguána fajt hívnák leguánnak, amennyire sikerült kibogozni a wikipédiából). A félméteres-méteres dögök békésen napoztak mindenhol, Csücsök pedig mindegyiket Jó Alaposan Megnézte, mint Kim Jong-un. Persze később mindenhol máshol is láttuk a levesbe valókat (idézet az egyik utazó blogról: „Én még nem találkoztam olyan emberrel, aki felnőttkorában szerette meg az iguánahúst. Vagy gyerekkorod óta ezt eszed, vagy nem fog bejönni”), de Tulum/Zamában még az újdonság erejével bírtak.

Amúgy baromi szimpatikus módon az egész hely nagyjából akadály mentesítve volt, a babakocsival gond nélkül tudtunk közlekedni. Külön szép volt, hogy gyakorlatilag egyáltalán nem húztak le a belépőjegyre, három euróért vesztegették, aminek igazából a háromszorosát sem tartottam volna irreálisnak. Persze a parkolómaffia a bejáratnál ennél lényegesen többet kért el a kocsival jövőktől, de maga a régészeti zóna tulajdonképpen kifejezetten jó áras. Mint ahogy a mellékelt ábra mutatja, a modern informatika azért még nem mindenhol győzedelmeskedett, ezek a jegykiadó automaták.

Tulumra amúgy olyan ipar épül, amit sokkal nagyobb romokban sem láttunk: saját Starbucksa van, és tucatnyi étterem szolgálja ki a homárvörösre égett zsírgombócokat. Mi egy nagyon korrekt szendvicses helyre tévedtünk be, ahol ettünk egy-egy hatalmas bagettet mindenféle földi jóval tömve, miközben Csücsök békésen végigszunyókálta az ebédünket a babakocsijában egy vászonpelussal leterítve. Még bőven dél előtt volt, a tömeg még inkább befele hömpölygött a parkba, semmint kifele zabálni, úgyhogy a kedvünkért a zenét is lehalkították. Külön szimpatikus volt, hogy egy magán saláta-bárral együtt szolgálták fel az ebédet. Nem volt olcsó a cucc, fejenként tíz euró környékén jöttünk ki, de egy kis felüdítő nyugati kajának tökéletes volt. 

Aztán jött még egy taxi, ezúttal a Grand Cenote-hoz. A cenote a Yucatán jellegzetessége, ezek kb víznyelők, 10-30 méter széles lyukak, amiknek az alján türkizkék tavacska lapul. Ezrével vannak a finoman szólva is erősen karsztos félszigeten, de nyílván csak a legérdekesebbjéhez szednek belépőt. Itt két kürtőről volt éppen szó, és köztük egy földalatti, de vízfeletti alagútról, ami összekötötte őket. A víz alatt tizensok kilométernyi járat van, aminek egy jó része bejárható búvárként is.

A tavacskákban lebegve a barlang sötétebb részei felé elpislogva időnként látszottak búvárcsoportok zseblámpáinak csóvái. A plafonról mindenhol megbarnult falevelek lógnak, és a tó fenekén kis barna kupacok vannak. Aztán az ember rájön, hogy nem, viszonylag kevés lombhullató mészkőbarlang van, az ott bizony töménytelen sok denevér, és a barnás köd, amin a békatalp-mentes kolléga épp mezítláb átgázol? Na, az bizony guanó.

Időnként egy-egy denevér tesz is egy kört cikázva a víz felett, itt-ott egy teknős úszkál, és persze a víz telis tele van az édesvíz három leggyakoribb halfajával: a Közönséges Uncsihallal, a Szürke Uncsihallal és persze az örök favorittal, a Hosszúkás, Ezüstszínű Uncsihallal. A mennyiségre nincs panasz, a színválasztékra annál inkább, ez nagyon nem korall. Persze korallzátonyon meg nem lehet átúszni két hirdetőoszlop nagyságú cseppkő között, szóval egy-egy.

Nem csak amerikaiak nyaralnak a „Maja Riviérán”, hanem gazdagabb helyiek is, és az a szabály továbbra is áll, hogy a harmadik (ebben az esetben inkább két és feledik) világban élők valami röhejesen nem tudnak úszni. A mexikói körülbelül az egyetlen nép a világon, amelyik az amerikainál is kövérebb, és a barnás lufik elég szánalmas látványt nyújtanak, amint hatalmas narancssárga mentőmellényekben kapálóznak a másfél méter mély részen, miközben az ügyesebb versenyzők (köztük az író) azt próbálgatja, hogy szabadtüdővel milyen mélyre tud beköszönni.

Innen már csak egy taxi volt hátra, vissza a buszállomásra. Közben szomorúan konstatáltuk, hogy gyakorlatilag elfogyott a készpénzünk, kicsit drágábbra sikerült a nap, mint a tervezett. Mivel az Erste bank Mastercardját elég kis találati eséllyel fogadják el, kicsit paráztam, hogy vajon kénytelenek leszünk-e Tulumban casht kivenni, de szerencsére az ADO busztársaság pont a kivétel volt, úgyhogy a maradék másfél eurónyi pénzünket eldőzsöltük két banánra, egy üveg vízre és egy doboz kekszre.

Elég pechesen kifogtuk az amúgy negyvenöt percenként járó busz menetrendjében tátongó egyetlen másfél órás lyuk elejét, úgyhogy ezeket kényelmesen el is tudtuk fogyasztani a buszállomáson, miközben Csücsök egy maja kislánnyal játszott. Persze kultúraidegen módon a kishölgy neve Emily volt, és igazából csak ő játszott Csücsökkel, miközben a fiam tette a maga dolgát és időnként integetett mindenkinek, aki a közelében volt. Viszont Emily imádott fényképezkedni és nagy vigyorgások közepette nézte vissza saját magát a fotón.

Ja és a 14 hónapos kisfiam bőven magasabb volt a járni és beszélni is egész jól tudó, érzésre bő kétévesnél. A magasság különbségek láthatólag már ebben a korban elkezdődnek.

Olaszország utolsó előtti napján Csücsök és NemSün ellátogatott a holland nagyihoz, én pedig hazavezettem a kocsit pestre, majd a kötelező kör sörözések után mentem utánuk. A cél Mexikó volt, mégpedig 123 napra.

A kisbabás transzatlanti repüléstől erősen paráztunk előre, ezért végül is extra költséget nem sajnálva direkt járattal mentünk. Továbbra is teljes nonszensz a mérnökembernek, hogy a BUD =>AMS+ AMS=>MEX járat olcsóbb, mint az AMS=>MEX, tehát a BUD=>AMS irány gyakorlatilag negatív költségű ebben az egyenletben.

Mindezt a kereslet-kínálat oldaláról vizsgálva már kicsit érthetőbb a helyzet.

A holland állampolgároknak valószínűleg megér plusz száz eurót, hogy ne kelljen Madridban átszállniuk és 11 órás legyen az útjuk 18 órás helyett, tehát úgyis ki fogják fizetni a kicsivel drágább széket is. Viszont a direkt járat nélküli magyarokra tényleges verseny van a többi nagy európai légitársasággal, mert mi mindenképpen szívunk és nekünk aztán édes mindegy, hogy Frankfurtban, Londonban vagy Amszterdamban szállunk-e át a transzatlantira. Ez a fillérbaszó népség pedig simán éjszakázik egy reptéri padon tizenöt euró különbségért. Ezt onnan tudom, hogy én is ezt csináltam régebben.

Szóval extrát fizettünk a direkt járatért, aztán még egyszer extrát, azért mert jó soká jövünk vissza. A repjegy továbbra sem kilós liszt, aminek az ára viszonylag fix, hanem ugyanaz az ülés, ugyanazon a gépen néha kevesebbe, néha többe kerül. Nyílván van egy bonyolult algoritmusa a légitársaságnak, ami alapján megtippeli, hogy mikor mennyiért érdemes árulni, nekem úgy tűnik, hogy kb 2 hónapra előre a legolcsóbb. Ez az oda és a vissza útra is igaz, de ezeket nem lehet külön megvenni (egy egyirányú jegy több mint duplája a retúrjegy árának, és nem, ezt nem olvastad rosszul), úgyhogy mi a visszafele irányra kifizettük az „5 hónapra előre” felárat.

Az indulás délelőttjén anyóséktól két autóval szenvedtük el magunkat a közeli nagyváros vasútállomására, és onnan felnyomtuk a bőrőndhalmazt a vonatra, ami direktben a reptér alatt áll meg. Erősen feszegette a megengedett kereteket a poggyászunk, de a gyakornokcsaj a pult végén nem izmozott velünk. A mögöttünk álló néni persze rendesen füstölgött mire végeztünk, mert tényleg sok cuccunk volt, de szerintem ezt láthatta volna akkor is, amikor beállt mögénk (plusz Schipholon a kézi luggage checkin már a kivételág, ha az embernek csak egy bőröndje van, azt egyszerűen betolja az egyik automatába és kész.

Maga a repülés fantasztikusan sikerült, Csücsök álom jól viselkedett. Kicsit üldögélt a szülők ölében mozit nézve (a varázsdoboz alapvetően nem játszik a babánál, de amikor be van zárva tíz kilométer magasan egy fémcsőbe, akkor különleges körülményekre való tekintettel inkább a telefonon nézzen Bogyó és Babócát, mintsem nyikorogjon a köröttünk levők nagy örömére), kicsit sétált fel és alá a sorok között apa kezén, kicsit szunyókált anyukával, aztán kezdte a ciklust elölről. Hiába volt (számára) hajnali kettő, amikor leszálltunk, nyiffanás nélkül jutottunk át a bevándorláson és a vámon is.

A gyerek azért abban segít, hogy a mexikóvárosi laza órás sort elkerüljük, a babát látva kikaptak minket és tereltek a kisgyerekeseknek fenntartott határőrhöz, amiért nagyon hálásak voltunk.

Teljesen esélytelen volt, hogy négyen (mi, Csücsök, a sofőr) az összes csomaggal együtt beférjünk egy normál taxiba, úgyhogy másfélszeres áron „Ejecutivo”-val utaztunk, ami akkora volt, mint egy ház. Mexikóban a nagy autók nagyok. Úgy igazán. Pesten azt hisszük, hogy a budai BMW-s köcsögnek nagy kocsija van, de nem, azok a mexikói autók tengelyei között elférnének. És persze mindegyik volánja mögött egy egyötvenes csóka ül pipiskedve, mert persze, hogy nem lát ki.

A szállásunk csak öt saroknyira volt a reptértől, de egy tíz sávos főút túloldalán, amin azért nem volt egyszerű megfordul (de igazából ez nem is számított, mert fixáras volt a fuvar). Szépen lerakott minket az airBnB-n jó előre lefoglalt helyünk előtt, ahol rendben várt is ránk a házigazda, és átadott egy olyan lakást, ami teljesen megegyezett az elvárttal. Talán a padló volt csak veszett poros, ergo Csücsök átment néger gyerekbe fél óra alatt, de később checkoutkor megkérdezték, hogy volt-e bármi panaszunk, és elég jól vették a konstruktív kritikát.

Ekkor helyi idő szerint este 8 volt, és tulajdonképpen éhesek voltunk, úgyhogy gyorsan felhajtottam egy pár quesadillát a sarki nénitől.

Mexikóváros utcái ebédidőben és naplemente után is megtelnek mobil kifőzdékkel. Egy kordéból és egy néniből áll a szett, a néni kipakol 3-4 féle húst és ugyanennyi szószt meg zöldséget, és lehet válogatni. Meg persze ha olyanja van, akkor hoz otthonról levest, pörköltet, vagy más előre készített könnyen merhető ételt, és felszolgálja a hazafele igyekvő jómunkásembereknek.

A quesadilla itt kicsit más műfaj, mint otthon, nem két tortilla közé pakolnak sajtot meg minden jót, hanem külön megsütik a husit, majd sajttal turbózva egy félbehajtott tortillába töltik (amit közben a néni a szemem előtt gyúrt meg lapított ki a hozott nyers tésztából) és végül mindkét oldalán megsüti a vaslapon, amíg a belseje is át nem melegszik.

A baba szépen ki is dőlt aludni, de hajnali fél háromkor úgy döntött, hogy már bőven reggel van, és ideje felkelni, úgyhogy teljes kómában fetrengtünk hatig hármasban, aztán tényleg elindultunk otthonról. Kiderült, hogy míg az utcán meleget kajálni este tizenegykor sem kunszt, bizony kora reggel semmi, de semmi nincs nyitva, kivéve a hentest, ahol épp sütötték a chicharront, a malac hasának bőrét, amit itt ropogtatni szoktak. A3-as formátumban mártották óriási fritőzbe a bőröket, és stócolták fel aztán plafonmagasságig. Épületes látvány volt, az biztos.

Később kimentünk Mexikóváros központi Szöcskeparkjába (Chapultepec) mókust nézni. Brown-mozgással bejutottunk az állatkertbe is, ami szimpatikus módon ingyenes, és ettől nyílván nem függetlenül van benne három McDonalds is. Amúgy persze elég gagyi állatkertnek, de DF (Districtó Federale, vagy ahogy manapság hívják CDMX) látnivalóit már nagyjából kipipáltuk és csak zöldben szerettünk volna lenni. Persze Frida Kahlo múzeumát még mindig nem láttam, de nem támolygó zombiként akartam megnézni.

A parkból hazafele a baba a metrózást békés energiakímélő üzemmódban töltötte, szunyókált a szardíniára pakolt tömegközlekedési eszközön, anyukát meg minden helybeli macsó le akarta ültetni, de hát a kenguru és az ülés kölcsönösen kizárja egymást. Csücsök amúgy másnap már négykor kelt, harmadnapra meg szépen átállt a helyi időre, ennyi volt csak a jetlag.

Mexikóvárosban csak egy napnyi feltöltődésünk volt, utána repültünk tovább Cancúnba, de előtte a reptéren volt egy kellemetlen körünk: kiderült, hogy az AeroMexico sajátosan értelmezi a saját csomagszabályait, és az angol honlapjukon közölt infóval (http://aeromexico.com/en/travel-with-aeromexico/special-passengers/flying-with-infants/?site=eu) szemben a babának nem jár poggyász, csak a nemzetközi járatokon. Ez negyven euróba fájt, ami nem a világ vége, de azért megpróbáljuk az online ügyfélszolgálaton megreklamálni.

Az első bő hónapunkat a kicsit fellengzősen hangzó Maya Riviérán töltjük, egészen pontosan Playa del Carmenben. A Yucatán egész keleti partja egyetlen gringó gettó, ahova az amerikaiak járnak nyaralni/lakni, de olyan tömegekben, hogy teljesen elmosták a helyi lakosságot, és az egész part a dollár bűvöletében él. A parttól ötszáz méteres sávban csak luxus lakóparkok vannak, ahol 300-500 ezer dollárért vesztegetnek egy két hálószobás kecót. Az főút mellett három kilométerenként mennek a leágazások a dzsungelbe, ahol ezer szobás all-inclusive resort szállodák várják a látogatókat, magas falakkal garantálva, hogy soha ne találkozzon Jack és Evelyn Minnesotából egy vad mexikóival, max Juannal, aki az all-inclusive koktélt tölti nekik.

A szolgáltatások árai ettől sajnos teljesen és tökéletesen elszálltak, de legalább lehet rendes minőségű szállást kapni. Mi egy két hálószobás apartmant vettünk ki, remek ággyal, két és fél fürdőszobával (minek kellett a harmadik vécé a konyha mellé, de tényleg), működő légkondikkal, ezer dollárért egy hónapra. Ez már a rock bottom price volt, legalábbis amit online el lehetett érni. Nagyon, nagyon érződik, hogy itt bizony amerikai pénztárcákra méretezték az árakat.

Például az európai-amerikai konverterdugót DF-ben 20 petákért mérték, itt szemrebbenés nélkül beárazták ötször annyira, köpni-nyelni nem tudtam, amikor önelégült vigyorral közölte az eladó, hogy száz peso lesz. (Aztán később egy rendes elektromos boltban megtaláltuk 11 petákért, ami a reális árszintnek érződött és vettünk is még kettőt, ráadásul ezek voltak a legjobb minőségűek.)

A „modern” zöldmezős városok általában négyszögrács formátumban készülnek, valami origóból kiindulva vannak déli és északi utcák és keleti és nyugati sugárutak. Mi az észak 32, észak 30 sarkán laktunk (mivel az egész város egyetlen vékony sáv, a kelet-nyugatnak nincs itt értelme). Ez nincs is olyan messze a központtól, mint gondolná az ember, mert a sugárutak számozása ötösével nő, az utcáké meg kettesével.

A berendezkedést jókora bevásárlással zártuk, szerencsére valamennyi takarítószer volt, de só meg bors valamiért nem, és még kellett némi általános túléléshez szükséges vegyipari szer is. Sajnos az egyik szúnyogháló el volt szakadva, és mire kivettük volna, jól megtelt szúnyoggal a bérlemény, azokat is egy hét volt, amíg kiirtottuk, és sajnos Csücsök elég allergiás a rovarcsípésre, vagy a szervezete nem szokott hozzá, vagy valami, de hatalmas bumpszlik voltak szegényen az első héten.

És persze fel kellett cipelnem a sok-sok vizesballon közül az elsőt. Ivóvíz ugyebár nincs, és habár mi nem vagyunk szívbajosak a csapvízzel mosogatni, fogat mosni, főzni, igazából bármit csinálni, kivéve direktben meghúzni, azért a napi vízszükségletünket mégiscsak tisztított vízből szerezzük be. Harminc peso (másfél euró) a 20 literes ballon, ez finoman szólva sem drága. Elsőre még ki kellett találni, hogy hogy is kell beemelni a helyére, vajon a csapolóállványban levő kis tüskének át kéne-e e vinnie a ballon vékony tetejét vagy sem, de ez hamar kisimult (a válasz az, hogy nem, egyszerűen lecsavart fedővel rá kell borítani, és ha elég határozott vagy, max egy kortynyi víz megy kárba)

Az első mexikói munkanapom előtt megismerkedtünk a várossal egy kicsit, például megkerestük a partot, ha már egy playa nevű helyen vagyunk. Tökéletes sima homok van mindenhol, amit gondosan tisztán tartanak, és bár az egész part végig szabad, alapvetően resortok között van felosztva, így sajnos a nyugágyak is. Nem néztünk még utána, hogy hogy lehetne bérelni, de igazából egyikünk sem nagy híve a homokban döglésnek. Maszkot meg pipát elvileg lehetne bérelni, majd meg fogom nézni, hogy van-e egyáltalán korall errefelé (nem úgy nézett ki), de a bérlés megint csak annyiba került, mint amennyiért máshol megkapod a készletet örökbe.

Ennek ellenére Playa nagyon kellemes hely. Ha az ember el akar merülni amerikána országban, akkor le kell csak sétálni az ötödik sugárútig (ahonnan a gringók többsége a lábát nem teszi ki) és a három (!!!) Starbucks egyikében szürcsölgetheti a non-caf soy lattét. Három sarokkal arrébb, a 20-as és a 30-as sugárút között már egy hatalmas helybeli hipermarket terül el, ahol viszont tíz euróért összevásárolsz magadnak annyi kaját, amivel napokig elvagy. Konkrétan a hatos karton sör kerül annyiba, mint a parton egy, ami azért még balatoni viszonylatban is túlzás felár.

Az ár különbségekről igazából csak a szemléltetés miatt írok, néhány idegesítő alesettől, amikor mi is igénybe szerettük volna venni a helybeli turistaipar szolgáltatásait de a rettenetes árszínvonal miatt nem, vagy csak korlátozottan tettük (tipikusan előre szervezett túrák), egyáltalán nem metszettük az itt nyaraló amerikaiakat. A mexikóiakkal vásároltunk, magunknak főztünk, vacsorát meg a 30. sugárúton levő, csak spanyol étlapos comidákból hoztunk. És ha épp kedvünk szottyant, akkor ettünk egy rettenetesen túlárazott, de óriási hamburgert a parton a Texas Grill and BBQ-ban.

(Komolyan, akkora volt csak az előétel nachos, hogy jól laktunk tőle. A köretnek kapott sültburgonyára az egyetlen jelző, amit használni tudnék az a „kilós” volt. Akkora volt mint négy-öt mekis nagy krumpli összeütve. Nyílván úgy volt belőve az adag, hogy az oszloplábakon brontosaurus-mozgással közlekedő teltkarcsú gringók is úgy dőljenek hátra, hogy „huh, ez jó adag volt”)

Az utolsó velencei napunkon már elszakadtunk a szárazföldtől, és vettünk egy horror módon túlárazott Vaporetto jegyet. Ez a velencei vizibusz, aminek az egyutazásos jegye 7 euró, az egész napos verziója pedig 17, ami egyszerűen felháborító turistalehúzás. Összevetésképpen: az egy órás vonatút öt és fél euró.

De még így is tömve volt a jármű az összes irányba, pedig rendesen szezonon kívül voltunk, tehát gondolom klasszikus közgazdasági görbék mentén addig emelték az árat, amíg volt még utas. Persze akár több vízibuszt is üzembe állíthatnának, mert ha az óránként kétszer menőről már márciusban is maradnak le utasok, akkor a járatsűrítés volna a racionális lépés, főleg hogy a külső szigetek között tényleg nincs csúcsforgalom a tengeren, de ez Olaszország. Indiában is úgy működik az állami vasút, hogy minden vonat hetekre előre tele van, és ott sem tülekednek, hogy üzembe állítsanak új szerelvényeket. A logika hasonló lehet.

Egy nagy kört menve először Velence egyik temetőszigetét néztük meg, rajta szívfacsaró „angyal parcellával”, csupa 1-2 éves baba sírjával. Használatban levő, kurrens temető volt, nem Kerepesi jellegű. Fényképezni elvileg nem lehetett, amit teljesen megértek. Egy gyászoló család nagyon nem szeretne egy japán turistacsapat Nikonjainak a kereszttűzébe kerülni, én is visszafogtam magam, pedig rajtunk kívül senki nem volt látóhatáron belül.

De ez csak egy „jéé, temető, leszállunk?” jellegű kitérő volt; igazából Murano és Burano volt a kirándulás célja. Mindkettő kis szigetecske Velence és a szárazföld között: Murano az üvegről, Burano a csipkéről híres, ebből Murano a nagyobb és ott is kezdtünk.

Ez az igazi Velence Light. Csendesebb, kisebb házakkal, emberibb árakkal, tömeg nélkül, de ugyanolyan helyre csatornákkal. Mivel mint ahogy feljebb írtam Velencében bőven van mit nézni, az átlag turista nagyon nem jut már el idáig, csak a harmadik napján (meg a 14 eurós oda-vissza beugró is szűr gondolom), emiatt kifejezetten kellemes volt fel-alá sétálni a napsütésben. Megtekintettük a kötelező múzeumot is, ha már benne volt foglalva a múzeumkártyánkban, és megtudtuk, hogy a fontosabb üveggyártási trükköket többször is felfedezték, aztán elfelejtették: először a rómaiak, aztán a Köztársaság aranykorában, majd a tizenkilencedik században.

Komplett barokk palotakerteket pakoltak össze színes üvegből, ami nem csak, hogy drága és haszontalan, de még törékeny is. Itt készültek az indiánoknak cserére vitt üveggyöngyök is, amikről én mindig azt hittem, hogy olyan Pál-utcai-fiúk stílusú golyók voltak, de most kiderült, hogy igazából elég meggyőző féldrágakő utánzatokról volt szó, amit simán el lehetne ma is adni bizsunak.

Mivel a vaporettóról elsőre lepattantunk, pizzáztunk egyet, és az is ehetőbb volt a főszigeten kívül. Nagyon forgalmas volt a kávézó, csúnyán kinéztek minket, hogy miért is üldögélünk az evés befejezte után, a következő hajó érkezte előtt, úgyhogy inkább Csücsökkel kergettünk galambokat. Alapvetően nagyon apás-anyás, de amikor egy segítő kézre volt szüksége, hogy a galambok után totyoghasson, akkor a nagybátyja is teljesen alkalmas volt erre a célra.

Burano-ra már csak becsületből mentünk el: a sziget szép, színes, a slágertermék csipkecuccok baromi jól néztek ki, de nem volt blúz kétszáz euró alatt, úgyhogy nem vettünk semmit. A boltokban fotózni se lehetett, szóval el kell hinni nekem becsszóra, hogy igényes ruhaneműket csinálnak arrafele. Igazából semmi konkrét dolog nincs a zsebkendőnyi szigeten, amit kötelező lenne megnézni, mi is csak csámborogtunk jobbra-balra. Az ezer színre festett házak szikrázva keltek életre akárhányszor csak kidugta az orrát a napocska. Elgondolkodtam, vajon hogy szervezik meg, hogy két szomszédos ház nem lehet egy színű? Gondolom, a helybeli önkormányzat rendet rak, ha valaki fehér házat szeretne magának és ezzel károsítaná a sziget gazdaságát.

A legnagyobb számot a legvégére hagytam: a Karnevált. Megint jókor voltunk jó helyen. Valahogy jó ritmusban közlekedünk, bármiféle tervezés nélkül sikerül eltalálni a helyi nagy ünnepeket. Songkran alatt Thaiföldön voltunk, Diwali alatt Indiában, Ramadan alatt Indonéziában, Húsvét alatt Hondurasban. Most megvolt a velencei karnevál is, és nemsokára meglesz Cinco de Mayo Mexikóban. (Jó lenne még Mindenszentek is Mexikóban, de hát ne legyünk telhetetlenek).

A karnevál vagy három hétig tart, de az idő javában csak beltéri kulturális programok zajlanak Budapesti Tavaszi Fesztivál jelleggel, az igazán nagy buli egyetlen hosszú hétvége alatt van. Természetesen minden amerikai filmben, ha Velence felmerül, akkor mit ád isten pont ezalatt a hétvége alatt eszi ide a fene James Bondot, de a valóságban azért az átlag velencei boltosnéni általában nem tizennyolcadik századi főúri kosztümben megy a SPAR-ba melózni.

Kivéve a karnevál záró hétvégéjét.

Ekkor ugyanis mindenki előveszi az elővenni valót és leporolja a leporolni valót, és pózol a turistáknak. Elegánsan felöltözött dámák és urak sétálgatnak fel és alá, láthatólag vadászva a csattintásokra. Van néhány stílustévesztett szerencsétlen is, aki Iron Man jelmezben rohangászik, de ezeket szolid lenézéssel kezeli mindenki, kivéve, ha hat évesek.

A hölgyek a cicik kipakolásában kifejezetten szolidak voltak, hiába volt nagyon kellemes 14 fok (mi időnként rövidujjúra vetkőztünk), ez nem a riói karnevál, de a ki kicsit is dekoltált volt, az nagy mennyiségű extra fotóst szerzett magánk.

A Karnevál alatt volt egyedül igazán tömegnyomor érzésünk: két híd is volt, amin csak hosszú tízpercek alatt jutottunk át, és rendőrök tereltek minket. Bennem erősen érett, hogy odalépek a következő baromarcúhoz, aki egy lépésben sem haladó hídon nekilát selfizni, kitépem a kezéből a selfiebotját, és bevágom iPhoneostul a csatornába.

Szerencsére Csücsök nagyon jól bírta nem akadt ki a tömegre, bár azért aludni jobban aludt a hátsó kisutcákban. Sajnos az esti bulira nem maradtunk, pedig a karnevál éjszakáin elvileg zajlik az élet, de a nappali kavalkád is jópofa volt, még ha katarzis élményt nem is adott. Nagyjából pont azt tudta, amit filmen is látott már az ember, maszkos-kosztümös emberek vegyültek el egy hatalmas turistatömegben.

Hogy epiteton ornansokat pufogtassak, Velence a Tengerek Királynője. Volt legalábbis valamikor, nagyjából addig, amíg Kolombuszék fel nem fedezték Amerikát. Ez utóbbi manővert erősen motiválta, hogy mindenkinek mindene tele volt azzal, hogy a velencei kalmárok degeszre keresik magukat a távol-kelet kincsein, és más is be akarta dugni a kacsóját a mézesbödönbe. És miután a portugálok meg a spanyolok sikeresen lefölözték a hasznot, Velence el is kezdett hanyatlani. Pár századot ugorva a végső pofont Napóleon adta meg, aki elfoglalta a várost, elsőként a történelem folyamán.

Mert ugyebár egy cölöpökre épült várossal gyakorlatilag semmit nem lehet kezdeni, ha az embernek nincs nagy flottája, és Velence gondoskodott róla, hogy rajta kívül senki másnak ne legyen. Ennek kapcsán a terjeszkedő birodalom először a dalmáciai kalózfészkeket füstölte ki és igázta le, majd a földközi tenger keleti medencéjében sorra a többi kereskedelmi kikötőt is. (Emiatt amúgy a Magyar Királysággal is háborúztak még az Árpád-ház idejében).

Annak, hogy Velence többször csúnyán letörte az oszmánok tengeri ambícióit, sokat köszönhet a keresztény Európa, de annak, hogy egy komplett keresztes hadjáratot gyakorlatilag eltérített, és bedaráltatta velük Bizáncot (ami emiatt később már nem tudott ellenállni a törököknek, és elesett, megnyitva az utat Mohács felé), már kevésbé örülünk. Persze a Bizánc kifosztása előtt húsz évvel a bizánciak kardélre hánytak minden velenceit a városukban, úgyhogy nem volt teljesen derült égből villámcsapás a bosszúhadjárat. Kevés városállam volt, aminek ilyen messzire nyúló hatása lett volna a századok alatt a világpolitikára. 

Történelemleckét félretéve Velencében összesen ötször jártunk két hónap alatt, kétszer magunkban, egyszer szüleimmel, egyszer testvéremékkel, egyszer pedig Csücsök keresztapjával. A redundanciát kerültük, semmit nem néztünk meg kétszer (bár a fő turistacsapás bizonyos szakaszain elég sokszor áthaladtunk) és egyáltalán nem pipáltuk ki Velence összes látványosságát.

Igazából az, hogy reggel bő egy óra volt beérni vonattal, hazafele meg ugyanaz még egyszer nem korlátozta a hasznosan eltöltött időnket, a talpunk nagyjából ugyanakkorra kopott el mindig, mint amikor ránk esteledett. Csücsök mindeközben hősiesen lógott felváltva apja és anyja pocakján, időnként betolva néhány banánt, főtt tojást, párolt répát, felkockázott almát, szelet pulykasonkát és egyéb babanyalánkságokat. Nagyjából két óránként megálltunk ledöccenni, babát megszaglászni, aztán szabadjára engedtük a Krákent, hogy rendezze le Velence galambjait. Felváltva totyogtunk vele kézen fogva körbe-körbe miközben teljes galamb-görcsben nyögdécselt.

(Fiam, ha az osztálytársaid valaha is elolvassák ezt, akkor utólag is elnézést kérek)

Velence pont olyan, mint a filmeken. Palazzók, gondolák, japán turistacsoportok. Ez a Magyarországhoz legközelebbi A-listás látnivaló, és egyszer nagyon megéri megnézni. Semmi igazán kiemelkedő darab nincs benne, templomok, múzeumok, kávézók, az egész együtt áll össze egy egységes „this is nice” élménnyé. Nagyon ügyesen ügyeltek a városképre, nem nagyon lóg ki belőle semmi a Canale Grande gyűrűjén belül.

És ha az ember egy januári kedd délelőtt megy, akkor a vasútállomást a Szent Márk térrel összekötő kitáblázott főútvonaltól egy saroknyira már ördögszekereket fúj a vadnyugati szél, de a karnevál szombatján konkrétan közlekedési rendőrök irányították a gyalogosforgalmat.

Velencében a csámborgás a fő tennivaló, de hogy legyen egy alibi, amire felfűzzük a bóklászást, vettünk egy velencei múzeum jegyet, rajta 12 célponttal, és egyből meg is volt az ok, hogy miért is mennénk el az Arsenal városnegyedbe (azért, hogy lepattanjunk a hajózási múzeum ajtajáról természetesen, ami idén felújítás miatt zárva tartott). Amúgy az összmúzeumi jegy nagyon megéri, ha kicsit is körbe akar nézni az ember, mert a Dózse-palota belépője önmagában 15 euró körül van, a Szent Márk téri összes múzeum 19 euró talán, és a hat hónapig érvényes pass meg 24.

Velence szíve a már többször emlegetett Szent Márk tér, ahol (nem túl meglepő módon) a Szent Márk székesegyház áll, illetve mellette rögtön ott a Dózsepalota (és annak az oldalában a börtön új szárnyába vezet át a szintén agyonfotózott Sóhajok Hídja).

A börtön mai szemmel persze olyan, mint egy középkori börtön, kopasz kőcellák, amikbe tömegével hajigáltak embereket, de ez volt Európa első olyan kótere, ahol legalább részben cél volt, hogy a rabok túléljék a bezártságot, és emiatt levegősebbre, ablakosabbra tervezték az egészet.

A Dózse-palotában, miután sikerült Csücsköt meggyőzni, hogy aludjon el anyján lógva, lassan, komótosan sétáltunk keresztül. A baba szereti, ha mozgásban van (=felébred, ha megállsz), úgyhogy NemSün minden mellett lassan elsétált, amíg én elolvastam az összefoglalókat, és összefoglaltam neki őket.

A Köztársaság elég organikusan nőtt az évszázadok alatt. Indult egy választott, de teljhatalmú dózséval, aztán jött a Nagy Tanács, amivel együtt kellett működnie, aztán a Kis Tanács, aztán a Tízek Tanácsa… ezek részben egymásból lettek választva, részben pont ütköző érdekeket képviseltek. Nem véletlen, Bizánc mellett Velence is az intrika szinonimája politológiában. És persze a megvoltak a klasszikusnak számító kukucskáló és kihallgató nyílások is a palotában, amikre ma már nagy piros nyíl hívja fel a figyelmet. A falnak tényleg füle volt.

Megnéztük még a Távol-keleti múzeumot (amit egy velencei főnemes szólóban vásárolt össze utazásai során), a Természettudományi múzeumot, a ruha és parfümmúzeumot, a modern gyűjteményt, a nagy összvelencei történelmi múzeumot, de közben persze le is rogytunk egy-egy kávéra, fagyira mindenféle teraszokra.

Sajnos ebből a szempontból Velence egyszerűen siralmas. Öt különböző helyen ettünk/ittunk, és minden egyes alkalommal csalódtunk. A 11 eurós fagyikehely egyszerűen pocsék volt, míg Coneglianoban 5 euróért adtak ugyanekkorában emlékezetesen jót. Megértem én, hogy egy tengerre néző teraszért fizetni kell, de igazából egy ilyen helynek gyakorlatilag nem csökkenti a profitját, ha jó fagyit ad rossz helyett. Az egyik melegszendvicsemet félúton kidobtam, mert ehetetlennek bizonyult. A vásárolt echte originál velencei kimért csoki is pocsék, gyenge minőségűnek volt, pedig abból is pont lehetett volna ugyan ennyi pénzért középminőségű, de azért ehetőt adni. Ezt úgy kell érteni, hogy már a Milka minőségét sem érte el, ami a lila csoki árának szolid hatszorosáért legalábbis szakállmegszaggatós szégyen.

Igazából megértem a vendéglátósokat, mert úgyis annyi turista van és úgysem lesz senkiből visszatérő vendég, tehát tulajdonképpen kár strapálniuk magukat, de mégiscsak bosszantó. Gyakorlatilag az egyetlen stabil minőségű gyorskaja a vasútállomás pizzériája volt, de a forró csoki ott is csak fél adag volt a megszokotthoz képest.

Persze nem csak kajafronton jön a támadás, a szokásos póló-bögre-hűtőmágnes szentháromságból kimozdulva a velencei maszkok is hihetetlen bevétel forrást jelentenek, árulja is mindenki őket bőszen. Két fajta stratégia figyelhető meg: egyrészt vannak boltok, ahol tilos fényképezni már a kirakatot is (sok sikert a betartatásában) és vannak, ahol lelkesen ajánlgatják, hogy próbáld fel persze és csináljatok egymásról fényképet. Szerintem az utóbbi csoport a nap végén nehezebb pénzeskazettát cipel a bankba, mert ha pont ugyanazt árulod, mint az utcában mindenki más, akkor vagy árral, vagy eladási képességgel (jobb fordítás a salesmanshipre?) lehet csak kitűnni.

Egy kivétel volt az egyen szuvenírek halmazában: egy manufaktúra steampunk maszkokat is csinált, és nagyon próbáltuk magunkat meggyőzni, hogy kéne nekünk egy ilyen 50 euróért, de győzött a józan ész végül. Szép, szép, de mi a szöszt csinálnék vele otthon?

* folyt köv *

Veneto, és egész Észak-Olaszország általában a késő középkort egyfajta free-for-all adok kapokban töltötte, ahol az olaszok az ősi esküdt ellenségeikkel, az olaszokkal háborúztak. Emiatt az összes kis városka elég rendesen meg volt erődítve, mert néha bepróbálkoztak a szomszédos nagyvárosok. Velence jó sokáig nagyágyú volt, de Verona, Pádua, Milánó is mind-mind a saját játékát játszotta és zsoldosseregeket küldött egymás ellen.

A környékbeli városok is anno mind erődítettek voltak, és a városmag általában túlélte az évszázadokat. Elégé egyenletesen helyezkednek el a térképen, egy óra távolságon belül volt vagy féltucatnyi. Ez idő után már viccé fajult, a „milyen távol van a mai látnivaló” kérdésre mindig 1 órányira volt a válasz.

Vittorio Veneto északra van Coneglianotól, az Alpok aljánál, de még a Pó síkságon. (Az Alpokat itt Dolomitoknak hívják). Természetesen rögtön két vára is van és természetesen mindkettő magántulajdonban. Az egyik egy bed&breakfast, és elég érdekesen nézett ki a kapucsengője, ahol az apartmanok neve Vártorony 1, Vártorony 2… volt. Találtunk egy búvárboltot is, ami alpesi kisvárosnál legalább is céltévesztettnek tűnik.

Mi január-februárban voltunk ezeken a helyeken, tipikusan 11 fokban és szikrázó napsütésben, de általában szellemváros üzemmódban. Láthatólag van egy jó nagyra tervezett turista infrastruktúra, rengeteg kávézóval, étteremmel, fagyizóval, amik egyszerűen konganak az ürességtől. Coneglianoban a színház előtti téren legalább húsz asztal van, darabja négy székkel, egész télen, és a karnevál napját kivéve egyetlen egyszer sem láttunk kettőnél többnél embert. Nyílván oka van, hogy nem mentek már rég csődbe, és nem lehet mindegyik a Maffia pénzmosodája, a nyári hónapokban biztos felpörög az üzlet, de általában, ha leültünk egy kávézóban, ott mi voltunk „a” vendégek.

Megcsodáltuk a helybeli Duomo (főtemplom? katedrális?) fantasztikus kamu-3D mennyezetét is, a szegény ember gipsztukkója, amikor már nem futotta rendes plafondíszítésre. Máshol komplett barokk oltárokat festettek perspektivikus 2D-ben a falra, egész meggyőző illúziót kreálva.

Vittorio Venetoban még bepislogtunk a helybeli múzeumba, ahol a földszinten meg lehetett nézni a városi nemesi családok címerkiállítását, és az emeleten meg valami kortárs vacak lett volna, amire úgy éreztük, hogy a 7 eurós belépő túlzás és be se mentünk. A helyi turistainformációban viszont adtak jó tippeket, hogy hol lehet kirándulni, úgyhogy felgurultunk a város felett levő víztározókhoz/tengerszemekhez. A turista információ hálózat nagyon stabilan halál segítőkész mindenhol Venetoban, és mindenhol nagyon jól tudnak angolul, úgyhogy Coneglianóban egészen irreleváns kérdésekben is segítséget kértünk időnként.

Errefelé amúgy sokkal gyakrabban értelmezik az „út” minimumszélességét úgy, hogy „ha behajtott tükrökkel elfér egy Fiat 500-as, akkor az már jó lesz”. Tehát amikor benéztem egy fordulót, és kicsit korábban tértem le a főútról, mint kellett volna, akkor azért kellett tizenöttel centizgetni, hogy ne szerezzen az autóka újabb horzsolásokat. De cserébe festői volt alpesi rétek között kis mediterrán kőfalak által határolt utacskán felfedezni.

A nagyobbik tóról azt állította a turistainformációs, hogy két órás séta körbejárni. Nos, tévedett. Már a szerpentinről gyanús volt, hogy nem lesz ez 7-9 kilométer, és kerek 59 perc alatt vissza is értünk a kocsihoz. Ezzel csak az volt a baj, hogy Csücsök napközbeni szunyáját erre a két órás szakaszra terveztük, úgyhogy az este kicsit nyikorgósabb lett a szokásosnál. Amúgy tükörsima, kristálytiszta vizű tengerszemecske volt, alján-tetején század eleji stílusú vízerőművel és mi voltunk az egyetlenek, akik aznap arra jártak, úgyhogy kellemes csöndben sétálhattunk a természet lágy ölén.

Bassano Del Grappát igazából véletlenül néztük meg. Elindultunk Monte Grappa felé, ami elvileg kerek két órányira lett volna otthonról (ez volt a kivétel, de nem is jutottunk el idáig), hogy megnézzük a csúcson levő hősi emlékművet… és dugóba keveredtünk egy óra húsz perc után. A gyerek álló autóban nem alszik, és frissen ébredt gyerek nem autózik, vagy csak nagyon hangosan, úgyhogy meglátva egy szimpatikus városfalat az első parkolóba beálltam, „itt is csak lesz valami” alapon, és nem is tévedtem. (Azért látszik, hogy egy 11-13 hónapos gyerekkel lehet kirándulni, de végső soron a baba diktál). Dél körül érkeztünk, és Olaszország délben bezár két-három órára. Semmi nincs nyitva, se a múzeumok, se a boltok, csak az éttermek és kávézók. De legalább a parkolásért sem kell fizetni dél és fél három között, amit a javukra lehet írni.

Elsőnek tehát el kellett ütni az időt nyitásig, ezt egy kávé+szendviccsel, meg Csücsök séta közbeni megtömésével megtettük (a gyereket remekül lehet a kenguruban etetni), és váltottunk egy Best of Bassano jegyet, ami jó volt a város két múzeumába meg az óratoronyba. A városi múzeum megdöbbentően jó volt, nagy és modern, jópofa, de teljesen random összedobált tárlatokkal. Mindenről szólt a dolog csak a városról nem. Volt dél-olasz ókori rész, jó nagy képtár, egy kis Canova gyűjtemény, néhány impresszionista festmény. A Canova szobrok egy része tele volt fura fekete pöttyökkel, később kiderült, hogy ezek a szobrok sokszorosításához kellettek, a szobrásztanonc csapatoknak ezek jelentették a referencia pontokat a másoláskor.

A tornyot csak a mi kedvünkért nyitották ki, a nagy múzeum egyik hölgye átsétált velünk, aztán amikor végeztünk, akkor vissza. Ez már sokkal inkább a város történetéről szólt, mutogatva, hogy a látkép hogy nézett ki különböző korokban. A mellékelt kép a harang kötele mellett volt, és a vastagbetű erősen sugallja, hogy nem egyszer lett megrángatva az a kötél. Az, hogy mi a különleges alkalom, amit jelezne, sajnos nem derült ki, pedig kerestem az információt.

Bassanoban rendkívül büszkék a sok száz éves fahídjukra, amiről mi elsőre azt hittük, hogy baromi csámpás, aztán kiderült, hogy nem is. Az alábbi képen látszik, miért is gondoltok elsőre, hogy itt bizony megcsúszott a mérnök úr vonalzója tervezés közben, de ez csak optikai illúzió, a hídon álva tök egyenes az egész.

Közben beszédültünk egy Prénatal-ba, ami egy francia bababolt hálózat, és még Hollandiából ismertük, hátha van lábzsák, de itt ez a műfaj ismeretlen.Hollandiában minden bababoltban kapható több fajta, itthon a nagyobbak árulnak párat, de például nagyon vékony, nyárit már nem, és van olyan közepes gyerekes ismerősünk, aki a szót sem ismerte. Olaszországban meg eddig négy babaruhaboltban voltunk, és egyszerűen nincs. (A témában kevésbé otthon levők részére, a lábzsák egy olyan hálózsák, aminek két ujja van. Vagy másképpen: egy nagyon, nagyon hosszú ing, amit alul összevarrtak.)

Az utolsó „hyvatalos” látnivaló a kerámia és nyomdamúzeum volt, ebből a kerámia borzasztóan érdektelen volt, a helyi nyomdászcsalád történetét bemutató tárlat már sokkal jobb, szépen, a századokon át végigkövetve megmutatta, hogy éltek és hogy ment a biznisz, anélkül, hogy nevekkel és dátumokkal árasztott volna el. Nagyon tetszett, hogy az éppen domináns nagyhatalomnak benyalás döntötte el, hogy ki kap milyen monopóliumot, és még a kisiparosnak is időben át kellett pártolni a veronaiakhoz, hogy ha éppen ők közeledtek a falak felé.

Közben persze csámborogtunk fel és alá az óvárosban, megnéztük a híres fahidat jobbról is meg balról is (fantasztikus a kilátás róla a Dolomitokra), és a várat is, ami természetesen magánterület, belépés csak a benne működő színházba. Kifelé menet már farkaséhesek voltunk, és belebotlottunk egy vándor vidámparkba, akik hatalmas ziccert kihagyva nem árultak hamburgert/hotdogot, csak édes vackokat, úgyhogy nem nyerték meg a pénzünket.

Ehhez képest Castelfranco Veneto csalódás volt (pedig milyen jó neve van: egy frankó kastély venetoban, kell ennél több?). Padovából hazajövet átgurultunk rajta, néztem, hogy nini mekkora böszme vár, ami igazából csak a nyolc méter magas városfal volt. Belül volt pár szűk kis utcácska, de semmi olyasmi, amit nem láttunk korábban, a várárok konkrétan bűzölgött, és az egyetlen múzeumra az volt kiírva, hogy „Varo gyűjtemény” és 39 euró a jegy. Köpni-nyelni nem tudtunk. Most megnéztem a neten, és már csak 5 euró van kiírva, úgyhogy valamit benézhettünk. A 39 eurós árat többen is megcsodáltuk, úgyhogy nem tudom mit hallucinálhattunk, egy kerámiagyűjteményre az 5 euró racionálisabb ár. Ja és a város elvileg szép parkja télen zárva.

Az egyetlen jó a városban az volt, amikor leszólítottunk egy rendőrnénit, hogy hol a turistainformáció, és nagyon kedvesen elvitt minket odáig, közben olyan szemrebbenés nélkül gyalogolva át a piros lámpán, hogy csak néztünk.

Castelfranco főterén éppen piac volt, de nem az érdekes fajtából. Úgy néz ki, hogy rotációban tartják a hét minden napján máshol a vásárt a provinciában, Coneglianoban például pénteken van, és mindenhol ugyanazt árulják: a megboldogult Négy Tigris piac olasz pénztárcára szabott verzióját, ahol a gagyi kínai pólóknak nem az ezer, hanem a húsz eurós variánsát kínálják az enyhén gyanús arcú elemek. A huszonegyedik századra való tekintettel még néhány sajtos autó és biolekváros néni is elfért, meg pár standnyi zöldséges, de hát februárban a legjobb zöldséges sem tud mást árulni, mint az üvegházak termését, amit a Sparban pont ugyanúgy megkapok.

Az egyetlen, ami magyar szemnek érdekes belőle az a halpiac rész, mert itthon nagy zsák kagylókat nem nagyon látunk, és kardhal steaket sem.

Venetoban néhány nagyágyú és ezernyi apró látnivaló van. A nagy halakat (Velence és Verona, talán Padua és Vicenza) inkább akkorra hagytuk, amikor látogatóink vannak, mert mindenki más is meg akarja őket nézni. Helyette a szabadidőnkben a kishalakra koncentráltunk, az olyan harmad és negyedrendű látnivalókra, amikért hátizsákos turistaként eszünk ágában nem lett volna felszállni egy buszra, de még csak három sarkot se sétálni, hiszen ha az embernek két hete van egész Kambodzsára, akkor erősen válogat.

Ennek kapcsán kicsit eltérve a tárgytól elmesélem, hogy a látnivalókat én eddig három nagy kategóriába osztottam, és ezek mellé most megjelent a negyedik. Alant következik a Sündisznó Összefoglaló Turisztikai Elmélete:

Az A kategória az olyasmi világon egyedülálló, ilyen máshol nincs, fényképen mindenki azonnal felismeri, még akkor is, ha magát az országot nem tudná elhelyezni vaktérképen. A gízai piramisok, az Eiffel torony, Chichen Itza, Velence, a Taj Mahal, Angkor Wat, a Grand Canyon, a Szent Péter Bazilika, a riói karnevál, a Fuji vagy a Nazca fennsík ilyenek. Magyarországon nincs ilyen látnivaló, egyszerűen semmink nincs, ami bárhol máshol ne lenne meg. Ezeket szokta tipikusan a Lonely Planet feltűntetni az országszintű térképein, már ha elég nagy az ország, Európában inkább az „Eastern Europe on a Shoestring” kötetet kéne ehhez a térképhez kinyitni, hogy hasonló léptéket kapjunk.

A B kategória olyasmi, ami ha már úgyis az országban vagy, akkor nagyon érdemes meglátogatni. Ilyenek a pesti fürdők, a villányi pincesor, a bulinegyed romkocsmái, a bécsi állatkert, az aggteleki barlangok, vagy a prágai belváros. Ezek a Lonely Planet régió (illetve Európában ország) szintű térképein szerepelnek.

A C kategóriába eddig azokat soroltam, hogy „ha már úgyis a városban vagyok, és van egy szabad délutánom, akkor akár be is nézhetek”. Ilyenből végtelen számban van mindenhol, ilyen például gyakorlatilag az összes magyar várrom, Pécs nevezetességei, meg még sorolhatnám. Jópofa, még emlékszik is rá később az ember, ha nem is sokáig, de ha a látnivaló megnézése helyett csak a szembelevő kávézó teraszán iszok meg helyette egy cappucinót, akkor se leszek sokkal élményszegényebb.

És végül megnyitottuk a legújabb, D kategóriát, ami teljesen esélytelen, hogy az útikönyvekbe bekerüljön. Ide úgy jut el az ember, ha a helyi turista információs irodában nagyon erőszakosan kérdezgeted, hogy „És mit lehetne még megnézni?” akkor némi fejvakargatás után bedobják, hogy „Tulajdonképpen van nekünk egy XIII. századi templomunk a domb tetején, ha nagyon ráértek…”

És mivel két teljes hónapunk volt a Kisalföldnyi Venetora egész nyugodtan elveszhettünk a részletekben.

Több fajta napirenddel is kísérleteztünk a baba miatt, de erről majd lesz külön poszt. Röviden az egyik opció, hogy kora reggel, ébredéskor azonnal elindulunk, tehát amíg NemSün formába hozza a babát, illetve összepakol neki, addig én leszaladok a pékségbe és összerakom a saját dolgaimat, majd beállok a ház elé kocsival, elhelyezzük Csücsköt a hátsó ülésen és nyomás. A másik, hogy a délelőtti alvás előtt közvetlenül indulunk, és a kocsiban szunyókál, a harmadik, hogy a szunyókálás után indulunk el azonnal.

Csücsök ugyanis naponta már csak egyszer alszik, olyan dél körül másfél órát, de ez az alvás kritikus fontosságú, mert ha megszakad, vagy kihagyja, akkor egész délután nyűgös lesz és egy rémálom a túlfáradt baba esti altatása. Ezért ha reggel indultunk, elsődleges szempont volt, hogy a napi sok apró látnivalót úgy szervezzük, hogy 11:30kor kezdődjön egy saccra két órás séta, ami alatt a baba békésen szunyókálhat a hordozóban.

Mint minden rendes ország, ahol már a középkorban is laktak emberek (tehát Finnország kivételével egész Európa [komolyan, a Finn Nemzeti Múzeumban büszkén mutogatják az ország első írásos emlékét 1520-ból]) telis-tele van várakkal. De sajnos kis hazánkkal történelmi kontrasztot képezve itt csak fasiszta diktatúra volt, proletár nem, így senki nem küldte el az arisztokrata osztályokat követ törni a Gulágra, így az összes vár és kastély továbbra is az eredeti tulajdonosaik kezében maradt.

Én persze megértem, hogy a Collalto hercegek örülnek, hogy nem vitték ki őket Szibériába, de turistaként frusztráló, hogy az összes reneszánsz palotában még mindig az eredeti tulajdonosok laknak és nem lehet őket megtekinteni. (Sem a tulajdonosokat, sem a palotákat). Számtalan vár ajtajáról pattantunk le, nagy behajtani tilos és Private Properti táblákkal szemezve. First world problem.

Először (a Coneglianot is tartalmazó) Treviso provincia járásait jártuk be egyesével, ezek nagyjából magyar megyéknél talán paraszthajszállal kisebb területek, közúton, falvakon át, szélük-hosszuk egy óra. Szerencsére a provinciának megdöbbentően jó angol nyelvű anyagai vannak és nagyon jó turistatérképeik, több fajta javasolt útvonalra felfűzve a látnivalókat, nagyjából ezek mentén haladtunk. (Bár az „összes vár” térkép hiányzik, és igazán ráírhatnák a látnivalók mellé, hogy ez éppen látogatható, vagy csak kívülről megnézhető, de ez már csak kicsinyes kötözködés).

Mint említettem, mi nagyon ráértünk, ha az embernek két hónapja van egy Kisalföldnyi területre, akkor azt alaposan be fogja járni, még ha a hullámzó szőlőslankák az út mellett összességében érdekesebbek, mint maga a látnivaló. Szóval következzen egy nagy csokor az alábbiakban Veneto olyan „turistacélpontjairól”, amiket még az interneten is nehéz megtalálni!

Susegana vár-erődje lényegében egy fallal körülvett kisebb város, ahova max hotelvendégként, illetve havonta egyszer két órán keresztül lehet bejutni. Kívülről fantasztikusan hangulatos volt, az biztos, és ráadásul egy erősen exhibicionista mókus végigugrált nekünk a falakon, ami erős „bah bah” hangokat váltott ki Csücsökből. Ez kisebb korában az „akarom”-ot jelentette, manapság inkább az „állat” babanyelven. A kutyák, galambok, kacsák is mind előidézik. 11 hónapos korára a kevés szó egyike, amit nagyon stabilan megért, az a „kutya” például, és azonnal kepeszt az üvegajtóhoz, hogy hátha Lulu, a tulajék kutyája éppen játszik a kertben, miközben erős „bah, bah”-kat nyög.

Babalinguisztikát félretéve Collalto vára már sokkal inkább molyrágta volt: egy láthatóan életveszélyes torony, és körülötte egy lezárt várudvar volt a belső mag, de a külső udvart, ahol a templom volt, be lehetett járni. Egész formás volt, de persze semmi igazán érdekes. Ezeket a C (sőt inkább D) kategóriás látnivalókat inkább a hangulat miatt nézzük meg, és nem mert annyira vágyunk rá, hogy még egy romot lássunk. Csücsök viszont ekkor dobta be a napközepi szundiját, és alvó babát illetve sárkányt nem szokás felébreszteni, így hát nekiindultunk a környékbeli szőlősdomboknak, hogy egy bő órát fel-alá sétáljunk vele.

Utána beültünk a vár tövében levő étterembe egy 13 eurós napi menüre, ami nagyon jó vételnek bizonyult. Mi voltunk az egyetlen foglalt asztal, a tulajdonosnő remekül beszélt angolul, és Csücsök itt (is) teljes sikert aratott, és megismerkedett a pelletes kandallóval.

Ilyenkor mindig 4 előételből és 4 főételből lehet egyet-egyet választani, mi rárepültünk a halas kajákra, főleg miután ötször elmondta a hölgy, hogy csak friss anyagokkal dolgoznak, illetve az általa nagyon erősen ajánlott pörköltes gnocchira. Pirított szardellát se ropogtattam még soha, nem is lesz kedves ételem, de hát ez is kellett egyszer.

Az éttermecske teraszán naiv stílusú freskó volt (és fantasztikus kilátás a középkori falura), ami elég pajzánra sikeredett, az esküvői jelenet összes nénijének sikerült rendesen átlátszó ruhát alkotnia a festőnek. Nem egészen gyerekbarát a dekor, már ha ez nevelési elv valahol, szerintünk pont mindegy, a gyereket meg még egyáltalán nem érdeklik a nem-kutya tárgyak.

Hogy ne csak várakat nézzünk, elgurultunk a Molinetto Della Croda nevű malomig is, ami ahhoz képest, hogy csak egy teljesen átlagos régi vízimalom egy ötméteres vízesés alatt, valami irtózatosan túl van hypeolva, éppen csak a velencei Szent Márk tér közepére nincs kitűzve egy „Molinetto Della Croda balra” tábla, minden más jelentős útkereszteződésben fel van tűntetve száz kilométeres körzetben.

A malomban épp egy karácsonyi-jelenet-kiállítás volt. Nem tudtuk, hogy ez a műfaj létezik, de láthatólag errefelé hobbi házibarkács módban összerakni egy kis makettet a Bibliából kiindulva, kis figurácskákkal meg mindennel. A megvalósítás színvonala erősen hullámzott, láthatólag amatőr a liga, de voltak egész ötletesek is, például a rusztikus lámpába bepakolt Betlehem egész helyre volt, de azért összességében borzasztó gagyi volt.

A malom fölött egy vízesés volt, amitől valamiért Csücsök félt. Érti a fene, a hangja biztos zavarta. Egy 11 hónapos gyereknek még nem nagyon vannak irracionális félelmei, a miénket a vízesések és a leeresztő (nem a kipukkanó!) lufik valamiért megijesztik.

Folyt köv.

Újra útra kelünk, ezúttal hármasban. Egy gyorstalpaló a közelmúltról a blog azon ritka olvasóinak, akik nem ismernek személyesen: a kétfős családunk (Sün és NemSün) bővült egy KisSünnel, akit az egyszerűség kedvéért Csücsöknek fogok hívni a továbbiakban.

Csücsök az új kaland indulásakor tíz és fél hónapos fiúgyermek, az előbbi szám várhatólag változni fog az idő múlásával, az utóbbi jellemző kevésbé.

Sün szorgalma, esze és természetadta tehetsége miatt kritikus erőforrássá vált a munkahelyén ezért egyszerre több projekt is versenyzett érte, és amikor az egyik menedzser azt mondta, hogy „Ha hozzám jössz dolgozni, akkor dolgozhatsz külföldről is”, alku született. Úgyhogy a következő hónapokban a család vándorol körbe-körbe a világban, a hétköznapokat munkával és gyerekneveléssel, a hétvégéket kirándulással töltve.

Ez első lépésben azzal járt, hogy felszámoltuk a budapesti egzisztenciát. Ez jár rettenetes mennyiségű sorban állással különféle hivatalokban, lakcímkártya, bankszámla, telefonszámla, internet, biztosítás, mindennek arrébb kellett rakni a lakcímét, meg persze az ingóságaink bérleményből való eltávolításával.

Ehhez a selfstore.hu-tól kértünk egy árajánlatot raktárra. Kijöttek. Felmérték a lakást, végigmutogattuk, hogy mit kell bepakolni. A szaki megállapította, hogy öt négyzetméter lesz. Eljött a december, a Mikulás már bedugta a szőrös seggét az ablakon, amikor visszamentem, hogy na most akkor kérném a raktárhelységet. Most csak hat és feles van, jó lesz-e. Kicsit morogtam, hogy nem erről volt szó, de persze.

Előttte

Heteken át hordtam a könyvekkel és egyéb jól pakolható dolgokkal telezsúfolt dobozokat a raktárba Csücsök keresztanyjának segítségével (ezúton is még egyszer köszi!), örömmel figyelve, hogy igazából elég lassan telik a hely. Aztán eljött a nagy nap és jött három markos legény cipekedni. Na a három és fél tonnás teherautót annyira csurig töltötték, hogy az én kocsimba is jutott, és ezután két órán át tetrisezték be a raktárhelységbe a bútorokat. Plafonig.

A belmagasság négy és fél méter.

Szóval elrontották az eredeti becslést, de a 25%-al nagyobb raktár szerencsére már ippeg elég volt.

Utána

Eközben persze ezerrel pörgött a szálláskeresés is.

Az első kritikus pont az volt, hogy egyáltalán hova a retekbe menjünk, ha az egész világ a lábunk előtt hever. Az eredeti terv Mexikó volt, de hamar kiderült, hogy december/januárban Mexikóba menni drága móka, mert az összes amcsi is pont ugyanekkor megy, de kicsivel később felébe-harmadába kerül a lakásbérlés. Az „XXXX weather January” google keresés feltűnően gyakran előfordult a historymban abban az időben. Ami meglepő volt számomra, hogy mind Görögországban, mind Horvátországban, mind Törökországban esik az eső télen. Kis variációkkal, de gyakorlatilag folyamatosan.

Ráadásul szerettünk volna kocsival menni, mert akkor többet lehet csillagtúrában felfedezni, ez pedig kiejtette Spanyolországot és Portugáliát. Így lényegében csak Olaszország maradt.

Az első tippünk Szardínia volt a „miért is ne” alapon. Szálláskeresésre a Homeaway honlapcsaládot használtunk, pont éppen a vrbo.com alágát, de igazából mindegy, hogy melyik portálra megy az ember, ugyanazok a szállások vannak rajta.

Meg is alkudtunk egy fantasztikus lakásra, 90 négyzetméter, tengerre néz, 550 euró/hó, amikor rájöttünk, hogy igazából nem nagyon lehet eljutni Szardíniára télen. A fapados járatok többsége a szezonon kívül nem repül, és a kompokból is csak az éjszakaiak járnak. Egy több mint egynapos autózással, meg egy brüsszeli repüléssel meg lehetett volna oldani, de inkább kerestünk tovább.

A következő tipp a Veneto volt, ahol szintén nem nagyon esik az eső januárban. Itt már érezhetően drágábbak voltak a szállások, és hosszú alku volt mire megtaláltuk a megfelelőt. A fő szűrési feltételek a két hálószoba, a jó minőségű internet és a fűtés voltak (mivel a kiadó lakások egy része fűtetlen, max légkondi van benne), de még így is ezernél több házat dobott ki a gép. Ezeket aggresszívan megszűrtük, kidobálva kegyetlenül mindenkit, akinél a dekor, a helyszín vagy az ár csak kicsit is nem tetszett.

Ha az ember 60 napra bérel szállás a low season kellős közepén, akkor nagyon erős pozícióból indul. Egy húszas listának írtunk végül sablonszöveget, hogy kisbabával jönnénk nyaralni, tudnak e fogadni minket, ennek a kétharmada válaszolt is. Sajnos a legjobb hely egy jottányit se volt hajlandó engedni az ezer euró/hó árból, amit mondjuk meg is értek, mert tényleg baromi jó szállás volt, de a „vakond, tartsd meg a fűnyíródat” elv bebillent, ha valaki nem hajlandó alkudni, akkor keresünk mást.

A többinél 30% kedvezményt simán sikerült kihozni. Sajnos a kettes számú versenyző elrontotta, és először azt mondta, hogy sajnos nem lehet nála parkolni, sőt, nap közben még behajtani se lehet a környékre se, amivel kiütötte magát, így nyert a hármas számú szállás a listán. Aztán nagyjából egy órával az előleg kifizetése után a kettes számú írt, hogy utánajárt és két hónapra már tud nekünk parkolási engedélyt szerezni egész Veronára, de akkor már késő volt. Végül is mindennel együtt 1700 euróért béreltük ki a szállást két hónapra, ami nem sok, de nem is kevés.

Így lett a végcél Conegliano (konejlánó, hangsúly az utolsó szótagon), Velencétől fél órányira északra.

Egy 16. századi polgári ház alsó szintjét kaptuk meg, nagyjából 80 négyzetméteren terül el a jókora nappali, étkező+konyha, két háló, fürdőszoba. A plafonon mindenhol óriás gerendák húzódnak keresztbe, a padló pedig jó minőségű kő, kivéve a hálókat, ahol rendes fa parketta van. A bútorzat a konyha kivételével századeleji, a konyha modern, a matracok pedig felsőkategóriás memoryfoamból vannak. A ház tényleg ősrégi, az első este a tulajokkal vacsorázás közben mutatták az 1520as freskót, ami az ebédlőjük falát díszíti. Fantasztikus minőségben maradt meg, köszönhetően annak, hogy húsz évvel ez ellőttig vakolat védte. (Az egyik pestisjárvány idején mázoltak végig mindent fertőtlenítésként)

Kicsit szürreális volt pizzát zabálni gyakorlatilag egy IKEÁs asztal körül, gagyi evőeszközzel egy 496 éves falfestmény alatt.

A költözés okozott némi logisztikai kihívásokat, mert egyrészt ki kellett üríteni a saját lakásunkat, úgy hogy közben benne éltünk, másrészt be kellett pakolni Olaszországba menésre, Mexikóba menésre, valamint NemSün és Csücsök kéthetes Hollandiai, nagymama látogatós tartózkodására is. A lakásból gyakorlatilag mindent aminek elméleti haszna lehetett bepakoltunk, így Sün autójába tényleg csak egy sofőr fért el az indulás napján.

Levezettem Olaszországig bármi gond nélkül, reggel kényelmesen elindulva, sok szünettel útmenti Marchékban, majd este hatkor, kevesebb mint száz méterre a szállástól, a GPS elvitt szántani. Először simán beküldött egy behajtani-tilos-kivéve-engedéllyel zónába (amit hét óra vezetés után már nem vettem észre). Ez volt a kisebbik, ezt másnap a tulaj elintézte a helyi rendőrséggel, hogy csak véletlen keveredtem oda, és igazából a patikába rohantam közben.

A nagyobbik baj az volt, hogy felzavart egy olyan gyalogos ösvényen, ami autós közlekedésre teljesen alkalmatlan volt. Kis csúszós macsakakövek voltak a fűben, és balra jobbra, maximum öt centiméter volt a tükrök mellett. Ja, és legalább tizenöt, de inkább húsz százalékos emelkedő volt, az a fajta út, ami ugyan direktben felvisz a várhoz, de az idősebb nőrokonokat már nem arra sétáltatjuk.

Ami extra what the fuck, hogy lépcsők voltak rajta, tehát ha valami csoda folytán egy alulméretezett négy kerék meghajtású járművel mentem volna arra, akkor is teljesen esélytelen lett volna a tető elérése. Alant a kép az út végéről.

Ezt kevesebb, mint tíz méter után észleltem, és az óvatos visszagurulás mellett döntöttem, de akkor már késő volt. Tolatás közben a kocsi a nedves kockaköveken megcsúszott, és kicsit keresztbefordult, jobb hátsó és bal első sárhányóval köszönve az embermagas kőfalaknak.

Innen aztán nem volt se előre, se hátra, nem volt elég nyomatékom, hogy megmozdítsam az autót a csúszós talajon. Igazából annyira meredek volt, hogy a kézifék maximálisan behúzva csak azért tartotta meg a kocsit, mert amúgy is már a falnak támaszkodott. Kértem telefonos segítséget, raktam a kerek alá kartondarabokat, majd felhívtam a szállásadót, hogy jöjjön, hátha ő tud valami okosat.

Az alatt a tizenöt perc alatt, amíg odaért, valami csoda történt, és a következő indításra óvatos egyesben tíz centit tudtam előre mozdulni, és onnantól remegő kezekkel vissza tudtam tolatni a következő valódi utcáig.

Szóval erősen őszülve érkeztem meg az új otthonunkba.

A házigazdáink, az énektanárnő Margherita és a villamosmérnök Marco mindketten ötven körül járnak, és van egy nagyon megkésett 6 éves forma fiúk, Leonardo (Margheritának van egy 23 éves lánya is) meg egy kutyájuk Lulu. Marco szerencsére teljesen használhatóan beszél angolul, úgyhogy az első este a vacsora kellemes társalgással és össze-vissza fordítással telt. Másnap kipakoltam a végtelen sok dobozunkat, és elmentem Csücsökért és NemSünért a Trevizói reptérre.

A trevizói reptéren vagy én vagyok nagyon hülye, vagy nagyon ráférne valaki, aki táblákat tervez, de háromszor gurultam fel és alá előtte, nézve hogy (szakszóval) mi ez a clusterfuck. Végül behajtottam oda, ahol szerintem a reptér honlapja szerint három euró lett volna az első óra, aztán 20 perccel később kifele kifizettem kilencet.

A HERE Maps itt is leszerepelt, hiába volt letöltve a legfrissebb térkép, több körforgalom még egyenes útszakaszként jelent meg a GPS-ben, és most is elvitt egy olyan kisutcába rövidíteni, amin nagyjából hússzal lehetett végiggurulni. Ejnye, Nokia. Valahogy az olasz térképük nem áll a helyzet magaslatán.

Az első hétvégét a berendezkedéssel, a hűtő feltöltésével és a városban tett sétákkal töltöttük, aztán hétfőn nekimentünk az unalmas mindennapoknak.

A következő állomás ismét Guatemalában volt: Panajachel, avagy Pana. Elvileg az Atitlán-tó, és a fölé magasodó három vulkán hatalmas világszenzáció, minket sajnos annyira nem nyűgözött le. Viszont némi előzetes emailezés után sikerült nagyon korrekt szállást szerezni, gyakorlatilag egy apartmant béreltünk kevesebbért, mint amennyibe egy szoba került Floresban, és ennek igazából jobban örültünk, mint a kék tónak és körülötte a felhőbe burkolt hegyeknek.

Mi egyrészt a tóért jöttünk, másrészt vulkánt mászni. Ez utóbbi jegyében megpróbáltuk megtalálni a helybeli turista információt, ami egy órás városnézésbe fajult, mert mind a Lonely Planet térképe, mind a helyben osztogatottak különféle módon jelölték rossz helyre az irodát. Miután végre megtaláltuk, egy megdöbbentően segítőkész pasas elmagyarázta, hogy is kell eljutni a kinézett hegyhez, és mire kell ügyelni.

Sikerrel eltelve leültünk vacsorázni az útikönyv által legjobbnak tippelt étterembe a parton, ami még mindig elég rossz volt, de legalább drága. Katasztrófa a közép-amerikai konyha, még az amúgy elronthatatlan guacamolet is sikerült teljesen ízetlenre csinálniuk. A  helyi specialitás halat külön fokhagymásan kértük, hátha akkor lesz valami íze, na nem volt.

Másnap kicsit később indultunk el a kelleténél, illetve egy hiénafalka által kergetve húsz percet bénáztunk, mire megtaláltuk a saját csónakunkat, pedig mind az LP, mind előző nap a turista információs csóka teljesen érthetően elmagyarázta, hogy hova is kellene mennünk, csak mi voltunk idióták és néztük el egy utcával.

Azért csak átjutottunk az Atitlán-tó túlpartjára, San Pedróba. Elvileg a nemzeti park bejáratáig epszilonért felvisznek a tuk-tukok, de mi inkább azt mondtuk, hogy parttól csúcsig sétálunk, rárakva még kétszázötven métert az emelkedésre. Négy és fél óra folyamatos mászás lett így amíg felértünk, utána két és fél óra le. GPS-szel követtük a magasságot, összesen több, mint 1500 méter emelkedő volt. (1480-on van a tó, és 3020 a csúcs, és van a felfele úton kis bónusz hupli).

Ez kétszeresen is rekord volt, ilyen sokat egy nap alatt még nem emelkedtem (tíz Gellért-hegynek felelt meg), másrészt ilyen magasra még soha nem másztam fel.

Kétezer méteren valami elromlott NemSünben, nem kapott rendesen levegőt és nem működtek a lábai, ezért vissza kellett fordulnia. A következő ezer méteren már csak ketten mentünk, de kínkeserves volt, még életemben nem nyúltam ki ennyire. Az utolsó ötszáz méter emelkedőt már akaraterőből  toltam le, az utolsó kétszázötvenen csak úgy tudtam fölmenni, hogy megtettem húsz lépést, vettem öt mély levegőt, megint húsz lépés, megint öt levegő nyugi, és amikor kezdtem ott tartani, hogy na most kidobom a taccsot, akkor leültem egy kicsit. Az utolsó százon pedig már tíz méter emelkedőnként megálltam egy percre, hogy valami oxigén jusson a tüdőmbe. Többet kell tréningezni, mielőtt belevágunk egy Kilimandzsáróba, az biztos.

Mivel későn kezdtük a mászást, ezért mire felértünk már a felhőkben voltunk, és semmit, de semmit nem lehetett látni. Itt megjegyezném, hogy most nem egy füstölgő, lávaokádó tűzhányóról volt szó (van olyan is bőven Guatemalában), hanem tízezer éve nyugvó, csuromzöld hegyről, aminek még egy rendes kürtője sem volt. Volt helyette köderdő (cloud forest), ami nagyon jópofa volt. Ez az a magasság, ahol hirtelen a felföldi szárazabb levegő helyett ismét párás minden, egyszerűen azért mert a hegy a nap részét egy felhő belsejében tölti. Ennyi víztől pedig megvadul a növényzet: teljesen esőerdő kinézete van, csak éppen hideg van közben. Azért nem fagyra kell gondolni, éjszaka öt, nappal tizenöt fok van a csúcson.

Hazafelé a nemzeti park bejáratától már tuk-tukkal mentünk vissza a tóig, közben hallgattuk a majákat. Az alföldi civilizációk összeomlása után a guatemalai felföldekre települtek át a túlélők, akik még mindig itt túlélnek. A felföldeken spanyol szót csak a turisták hallanak, egymással javarészt a saját nyelvükön megy a társalgás, ami teljesen másképp hangzik, mint bármilyen általunk ismert nyelv. Az ország népességének negyven százaléka vallja majának magát, az arány errefelé sokkal magasabb. Gyakorlatilag az összes nő színes népviseletben rohangászik, és a pasik közül is néhány. Sajnos nagyon érzékenyek arra, ha fényképezik őket és mindegyiknél van machete, ezért csak később, sunyiban a busz ablakából tudtam lencsevégre kapni néhányat.

A nyelvüket is megőrizték bár az eredeti két maja nyelv azóta negyvenre esett szét, és ebből csak ötöt ismer el az állam, mint hivatalosat. Maja oktatás még ezeken is csak az általános iskola első pár osztályában zajlik, és úgy általában csúnyán ki vannak semmizve és zsákmányolva az őslakosok. Nem mintha az átlag ladino gyerek élete csupa játék és mese lenne, az iskola elvileg 14 éves korig ingyenes és kötelező, de gyakorlatban az átlag 11-12 évesen abbahagyja, és elmegy dolgozni.

Nyelvészeti kitérő vége.

Hazafelé az utolsó csónakot csíptük el (ki volt az számolva), ami megint bohózatba torkollott. Beültettek mindenkit egy lanchába, majd jött tíz perc várakozás, majd kiszedtek néhány embert, és átrakták őket egy másik csónakba, amit feltöltöttek a parton várakozókkal. Ekkor már tizenöt perc késésben voltunk, és az utasok is elkezdték már kiabálni, hogy Vamonos, azaz menjünk. Hogy miért nem indították el az első csónakot, amikor megtelt, nem tudom. Az a tippem, hogy a csónakosok saját zsebre dolgoznak, és igazságosan megosztoztak a kéthajónyi bevételen. Persze ezt a túlparton, az utasok feltartása nélkül is megoldhatták volna. Soha nem fogjuk megtudni.

Pana ennyit tudott igazából. Ha lett volna még egy hetünk, akkor egy kis regeneráció után nekimentünk volna a két másik vulkánnak is, és elvileg innen lehet továbbmenni a felföld mélyébe, ahol mindenféle maja vásárokat lehet nézegetni, de igazából ez akkor sem érdekelt volna minket, ha végtelen sok időnk lett volna.

Átmentünk inkább Guatemala másik Nagy Durranásába (mármint Tikalon túl), Antiguaba. A város neve igazából Antigua Guatemala (régi Guatemala), mert ez volt az előző Guatemala City, amíg az 1700-as évek végén egy húsz éves periódus alatt érkező öt-tíz földrengés és vulkánkitörés több körben porig nem rombolta. Az utolsó, legdurvább után mindenkinek elege lett, hogy folyton a fejükre szakad a plafon, és arrébb költöztek ötven kilométerrel, abba a völgybe ahol a mai főváros van. De már Antigua is egy költözés eredménye. A legelső fővárost ma Ciudad Vieja-nak, Öreg Városnak hívják, ezt szintén egy földmozgás pucolta le, egészen pontosan az Agua, víz nevű vulkán. A krátertó egyszerűen megrepedt és az áradat az egész várost elmosta.

Az Agua túloldalára épült Antigua, és a fölé magasodó másik vulkánt Fuegonak, Tűznek nevezték el. Ez a két hegy uralja a láthatárt. Antiguában a nagy szám elvileg a sok-sok romos kolostor és templom, amit a város pusztulása után nem építettek újra, hanem inkább kerteket pakoltak beléjük. A város többi része helyre koloniál épületekből áll, ezek kizárólag egy, vagy kétszintesek, és mindegyik szép színesre van festve. Az egészet meg lehet nézni egy délután alatt, igazából a közeli kirándulások tennék extra érdekessé a helyet, de ezekre valahogy nem volt érkezésünk, pedig az aktív vulkán megmászása, lávafolyó nézéssel egybekötve jó mókának nézett ki, és a hajnali ötkor kezdődő madárnéző túra is tetszett, de leszavaztak.

Helyette inkább megnéztünk nyolc tökegyforma romos kolostort, amikből az első kettő még nagyon érdekes volt, de utána gyorsan eltűnt a varázs. A másik projekt a shoppingolás volt. Nagy tervem volt, hogy feltöltöm a zsákomat egy csomó olyan mexikói alapanyaggal, amit otthon nem lehet kapni, például importálok tíz kiló konzervtomatillot, de az lett a vége, hogy Guatemalában sem lehet kapni őket. Sajnos a legközelebbi rendes hipermarket fél óra buszozásra volt egy kicsit necces úton, és lámák voltunk és nem mentünk el odáig. Ennek az volt a fő oka, hogy a Guatemala városi buszokról a veszélyeket általában csak futtában megemlítő Lonely Planet is mint extrémsportról beszél, ahova nappal csak a legvakmerőbbek szálljanak fel, éjszaka pedig egyáltalán senkinek az eszébe ne jusson. Egyszerűen olyan gyakorisággal rabolják ki a buszokat, főleg ha egy turista is utazik rajtuk, ami már nem a kockázat, hanem a bizonyosság kategóriába emeli a veszélyt.

Így inkább a helyi szupermarket kicsit szegényesebb kínálatából vásároltunk ezt-azt, és rácsodálkoztunk, hogy igen, a sarki kisboltok a sört és a vizet a bolti ár 250 százalékáért árulják. Akartunk venni mindenféle vegyes ajándékot is szeretteinknek, de eddigre annyira tele volt a tököm Guatemala minden határon túl pofátlan túlárazottságával, hogy már semmi kedvem nem volt turistaszemetet válogatni.

Azért nem teljesen reménytelen város Antigua, spanyol nyelviskolákból elvileg nagyon sok és nagyon jó található itt, és tulajdonképpen a kolostorok is szépek. A legnagyobb közülük egyben egy ötcsillagos hotel is, több étteremmel, úszómedencékkel, vörös arákkal ellátott trópusi kerttel, és persze a kolostor eredeti életét bemutató múzeumokkal. Élmény volt benne körbesétálni, és sikerült úgy kialakítani az egészet, hogy nem éreztük úgy, mintha az éjszakánként ötvenezer forintot fizető vendégek szájába lógtunk volna. Itt volt egy magyar vonatkozású poén: alant látható a hotel sajátmárkás luxuscsokija.

Megpróbálkoztunk még egyszer az igazi guatemalai konyhával és felkerestük az LP által a legeredetibb helynek megjelölt lyukat. Úgy lehetett eljutni hozzá, hogy egy kisbolton átvágtunk, átbújtunk egy függöny alatt, és egy kis szobába jutottunk, amiben néhány lóca volt. Pontosan két fogást szolgált fel az étterem, amik hatalmas kondérokban rotyogtak a tűz fölött. Két euró volt egy tál kaja, ami nem olyan drága, de tekintve, hogy ötöde a fizetés a magyarországi átlagnak (és tizede a pestinek), még ezt sem tekinteném igazán olcsónak. Thaiföldön egy euróból például jót ettünk, két euró pedig már rendes éttermi ár volt, pedig még Thaiföld is négyszer gazdagabb, mint Guatemala.

Itt a kaja tulajdonképpen rossz volt, de ez mellékes volt. A konyhában ücsörgő kakadut egyszerűen nem lehetett überelni. A mellettünk ülő asztaltársaság a söröcskéjébe időnként rumot töltött az asztal alatt, a fogatlan, összeaszott nagymama, aki felszolgált, nemhogy angolul, de még spanyolul sem nagyon tudott, szóval igazi rejtői hangulata volt a helynek.

Utolsó szállásunknak igényeset választottunk, kicsivel nagyobb szobával, mint a szokásos. Megalkudtunk itt is ahogy kell, és ismét csak lejött húsz százalék az árból. A fürdő érdekessége volt, hogy igazából nem működött a lefolyó, ezért a második ember már bokáig érő vízben zuhanyozott. Erre láthatólag az építők is készültek, jó magas kerete volt a zuhanyzásra elkülönített résznek. Úgy általában nem az igazi a csatornahálózat, a használt vécépapírt mindig külön kosárba kell rakni, és addig az ötletig, hogy a kosárnak billenőfedelet lehetne adni, kicsit elfedve a látványt és a szagot, csak nagyon kevesen jutnak el.

Általában elég alacsony a technológiai kultúra a kisszálláshelyeken. Ezek tipikusan egy nyugati által megvett házak, amiket helyi személyzet vezet, különösebb idegenforgalmi végzettség nélkül. Nem tudom, hogy a magyarországi vonatkozó oktatás tárgyalja-e, hogy kell úgy beállítani a WiFi-t, hogy az egész hotelt lefedje ugyanaz a hálózat, valószínűleg nem. Nem igazán bonyolult (az internet gyors és tömör válaszokat ad a kérdésre), de ezt sehol nem sikerült megugrani, általában szintenként elhelyeznek egy routert, és sorszámozzák a hálózatokat. Ez történt itt is, csak éppen senki nem tudta a második emelet jelszavát. Se a recis kiscsaj, se a haverja, se a telefonon felhívott főnökük, így az internet megint csak a verandán volt elérhető.

A hotelben a virágöntözési rituálét is volt szerencsénk megcsodálni reggel. Úgy nézett ki, hogy egy nagyon buta fejű indián gyakorlatilag minden egyes kaspóba beleborított egy teljes vödör vizet. Mivel azért már magasföldön voltunk, ezért nem nagyon volt meleg még délután háromkor sem, fogalmam sincs, minek kellett ennyi víz szegény növényeknek. Ezzel a manőverrel persze egy rakat földet is kimosott a virágok alól, és ezt a szmötyit újabb vödör vizekkel tüntette el a kövezetről.

Még elköltöttünk egy átlagosan közepes búcsúvacsorát, amiből például a három darab hátszínből az egyik teljesen ehetetlenül rágós volt, a másik csöpögősen véres (elvileg közepesen átsütve kértük), és a Game of Thrones új évadjának nézésével ütöttük el az időt.

Másnap reggel pakolás, kisbusz a reptérre, repülő Mexikóvárosba, várakozás és alapanyag vásárlási kísérletek, tequilavásárlás, repülő Amszterdamba, várakozás, repülő Budapestre. Szolid 31 óra utazás, hazaérkezés.

Copánba a helybeli távolsági buszokkal jutottunk el, nem a turistáknak fenntartott kisbusszal. A pályaudvarról a busz rögtön bő tizenöt perc késéssel indult, ami kicsit frusztráló volt, mert tudtuk, hogy enyhén necces átvergődni egész Guatemalán egyetlen nap alatt és még határzárás előtt eljutni Hondurasig. Persze kár volt aggódni a késői indulás miatt, mert húsz perccel később úgyis kaptunk egy defektet, és várhattunk kerékcserére. Ezt (nem meglepő módon, Latin-Amerikában voltunk) valami iszonyat szervezetlenül hajtották végre, és legalább fél óráig tartott.

Kicsit alteros volt, hogy sem az utasoknak nem kellett leszállni, sem a csomagokat nem szedték ki, tehát lényegében a busz nyers tömegének a dupláját kellett megemelni. Egyenetlen, murvás leejtőn történt a manőver, és én enyhe rossz érzéssel néztem, ahogy aláfekszik a csávó a busznak, arra gondolva, hogy ha bármi bárhol megcsúszik, és ledöccen a járgány az emelőről, akkor a fickó középső fertályát lehet rögtön kolbászba tölteni, nem fog kelleni hozzá daráló, csak kiskanál.

A tömegközlekedés további örömei közé tartozott a nagyjából mutatóujj hosszúságú csótány, ami fel-alá rohangászott a padlón, később meg kiborult gyümölcslé csordogált az ülések között. Délután egy körül, Rio Hondóban jött egy fél órás szünet, amikor buszt váltottunk egy sokkal kulturáltabbra, amin akkora ülések voltak, hogy elnyeltek minket. Itt sajnos az összes ablak fekete fóliával volt leragasztva, ezért egyáltalán nem láttunk ki és fogalmunk sem volt, hogy hol is vagyunk éppen. Végül a sofőrt kértük meg, hogy rakjon ki minket Chiquimilában.

Persze a „kértük” kicsit erős kifejezés, enyhén pánikoló arckifejezéssel elismételtük a célállomás nevét, mire mondta, hogy diez minutos, és ezzel sikerült is a nyelvi szakadékot áthidalni.

Ha nekünk kellett volna észrevennünk, a buszon ragadtunk volna, a senki földjén, a bekötőútnál rakott le. Félúton a városközpont felé lefékezett mellettünk egy kifele menő collectivo és megkérdezte, hogy ugyebár El Floridoba megyünk. Eltalálta, felpakoltuk nagy zsákokat a tetőre és bezsúfolódtunk a kisbuszba.

A zsúfolódást itt szó szerint kell érteni, 19 ülésen 28-an ültünk. A középső folyosóra kihajtható kisülések kerültek, úgyhogy ha valaki hátulról akart leszállni, akkor mindenkinek fel kellett állni, le kellett vonulni, majd visszaszállni. De legalább nem vertek át minket az árral, jegyet is kaptunk róla meg minden. Ez a járat láthatólag nem egy magánvállalkozás volt, hanem egy nagyobb cég része, úgyhogy később egy ellenőr is felszállt, hogy megnézze, mennyit lopott a sofőr.

Érdekes volt a rendszer, mivel nem tudott körbejárni a jegyet áruló srác, ezért mutogatott emberekre, akik bekiabálták hova akarnak menni. Ő visszakiabálta az árat, erre az utas előreadta a pénzt. A kaller ráírta mennyi visszajáró jár majd az illetőnek és visszaküldte a csatárláncon a jegyet. Később, amikor már mindenki fizetett, akkor intézte el a visszajárókat. Ilyenkor az ember előreadta a jegyét, amin áthúzta a hátán levő visszajáró mennyiséget, és visszaküldte a jegyet az apróval együtt. Tudni kell, hogy a harminc forintos Guatemalában már papírpénz, és habár van fém változata is, azt ritkán láttuk, ezért még a vidéki járatokon is tiszteletreméltó papírpénzt kötegek cserélnek gazdát.

Négy körül megérkeztünk a határhoz, gond nélkül elintéztük a formaságokat, aztán valaki előretelefonált, hogy van itt néhány gringó, gyere, szedd fel őket. Jött is egy minibusz húsz perccel később, aztán még húsz percet álltunk ott, miközben a sofőr a haverjaival lefetyelt. Egyre pipábbak voltunk, mert egyrészt látszott, hogy annyian állunk már a busz körül, hogy teljesen tele lesz, másrészt baromira nem akartunk sötétedés után megérkezni a célállomásba, ami ekkor már csak tíz kilométernyire volt.

Amire a seggfej végre befejezte a pofázást már ment le a nap, és közben egyetlen egy új ember sem érkezett a buszhoz persze, tehát nettó húsz percet vett el tizenöt ember életéből a semmiért.

Kicsit megtévesztőek a nevek Copán környékén. A várost magát Copán Ruinasnak hívják, és a romokat hívják Copánnak, aminek semmi értelme nincs, de sebaj. Guatemában amúgy van egy Cobán is, ami szintén turistacélpont, ezért mindig hangsúlyozni kellett, hogy melyikre gondolunk. Semana Santa csütörtökén értünk ide, és teljesen tele volt a város. Négy hotelről pattantunk le, mire az ötödikben volt szoba (azért volt még vagy húsz a városban, tehát nem volt kritikus a helyzet). Elfoglaltuk a jó szobát, de mondták, hogy holnap majd át kell költöznünk máshova.

Itt elhibáztuk és beleegyeztünk, ahelyett, hogy másnap reggel immár fényben nyugodtan végigjártuk volna az összes helyet a városban, mert a második szoba igazából kétszemélyes volt, csak belesuvasztottak egy harmadik ágyat, amitől elég szűkös lett az egész, továbbá a plafonventilátor sem volt elég erős. Legalább szúnyogháló volt, de még így is valahogy megoldották, hogy még nyitott ablaknál is reggel és este is melegebb legyen a szobában, mint a kertben, amire nyílt.

Az összes közép-amerikai szállás erős amúgy belső kertekben. Itt persze könnyebb zöldet nevelni, mint otthon, és ezt ki is használják, halál pofás virágorgia közepén lehet internetezni általában (mert a wifi soha nem ér el a szobáig…)

Mivel Lanquinban sem sikerült szállást találni, és itt is necces volt, úgy döntöttünk, hogy a húsvétot Copánban bekkeljük ki. Itt még egy hibát elkövettünk, ugyanis nem tudtuk, hogy a húsvét katolikus országokban péntektől vasárnapig tart, a hétfő már nem is szünnap, tehát igazából továbbmehettünk volna vasárnap is. Azért nem volt reménytelen az unalom, Copánban a romokon túl is el lehetett tölteni az időt, illetve az expedíció két másik tagja itt kapta el az egynapos lefolyású kötelező hasmenést második körét.

Az első célpont a romváros volt. Hát sajnos nem akkora szám, mint Tikal, sőt még Palenquét sem veri, de azért nem rossz. Legalább nem nagyon turistás. Copán 1300 méteren van, ezért sokkal kevésbé vad a dzsungel körülötte, valahol félúton volt Tikal őserdeje és a Yucatán szikkadt szavannája között. Van itt azért néhány nagy durranás, például a maja világ egyetlen épségben fennmaradt temploma, a Rosalita.

Ez azért úszta meg az évszázadokat, mert egyszerűen úgy ahogy volt, betemették, és utána ráépítettek egy még nagyobb templomot. Ez az építési gyakorlat az összes olmék utódkultúrában elterjedt, és természetesen fogalmunk sincs, miért így csinálták, és mi alapján döntötték el, melyik templom magasságát emelik meg két-három méterrel éppen. A régészek sírokat keresve furkáltak a piramisokban, és helyette találtak egy tökéletesen ép, az eredeti színeit megőrző maja épületet. Az eredeti a föld alatt maradt, és hihetetlenül pofátlan tizenöt eurós áron lehet megtekinteni, amire a dögölj meg cipőben volt a válaszunk, és megnéztük inkább a másolatát az öt eurós múzeumban. Szép, színes, de normális képet nem sikerült csinálni róla, az alábbi a wikipédiáról van.

A másik nagy szám itt az Írott Lépcső, Füst Kagyló király műve (megint csak nem tudjuk elolvasni a nevét, ezért hívják így), a késői hétszázas évekből. Ez volna a legnagyobb egybefüggő maja véset (de nem leghosszabb írott szöveg, a kódexek azért verik), de sajnos a 63 televésett lépcsőfokból csak 15 maradt egyben, a többi egy nagy kupacba omlott össze. Mindenféle 3D szkennelős, számítógépes trükkökkel próbálják most összerakni, hogy vajon mi is lehetett az eredeti sorrend, mert így a háromnegyede a szövegnek csak egy nagy katyvasz. A maradékból tudjuk, hogy a lépcső Copán teljes történelmét mesélte el anno.

A harmadik, ami miatt Copán különleges, az a sok-sok három-négy méter magas szobor, ami a központi teret díszítette. Mindegyik sztélé formátumú volt, de sokkal dinamikusabbak rajtuk az alakok, és mélyebbek a faragások, mint bárhol máshol. Az alapos vésőhasználat az írásokra is kiterjedt, emiatt sokkal kevésbé vannak elmosódva a copáni hieroglifák, mint máshol, ergó a kezdő könnyebben tudja őket elolvasni.

Ami nagy bónusz volt, hogy a helybeli madármenhely NGO összefogott a megfelelő minisztériummal meg az önkormányzattal és sikerült egy nagy csapat vörös arát visszatelepíteni a régészeti parkba. Ezek ugyebár faroktollakkal együtt méternél is magasabb madarak, amik rikító vörös rejtőszínben rikácsolnak fülsértően mindenfelé. Mint minden papagájféle ezek is nagyon szociálisak, piszkálják, tisztogatják egymást, puszilkodnak, ugrálnak ágról ágra.

Sajnos a szépségük és méretük miatt nagyon népszerűek, mint háziállatok, és hiába tiltják mindenféle helyi és nemzetközi törvények a befogásukat, ez igazából senkit nem tart vissza. Copánban a szögesdrót kerítés mögött biztonságban vannak, és van egy pár négyzetkilométeres területük. Félig vadak csak, azért nagy tálcán kapják a gyümölcsöt, meg éjszakára visszatérhetnek a túlméretezett csirkeóljaikba. A populáció szépen szaporodik is, úgyhogy a projekt tulajdonképpen teljes sikernek tekinthető.

Egy másik fajta madarat is tíz percig bámultunk. Nem tudjuk mi volt, de egészen fura hangokat adott ki magából. Elsőre azt hittem, hogy valaki valamilyen diungdisút játszik a telefonján, egészen elektronikus zene jellege volt a dalának. Láthatólag nagy erőfeszítést igényelt a dolog, mert a kiabálás során fokozatosan bukott előre a madár, amíg fejjel lefelé nem fordult, ahonnan csak nagy szárnycsapkodással tudta magát visszaküzdeni ülő helyzetbe. Ha valaki ezen leírás alapján felismeri, hogy miről lehet szó, írja meg, tényleg érdekel.

Ha már megvettük a jegyet, akkor megnéztük a két másik kis romhalmazt is a környéken, de azok teljesen érdektelenek voltak, igazából csak sétáltunk egy jót a felföldi erdőben.

Másnap a madármentő NGO főhadiszállását jártuk körbe. A civilek általában jobban szokták csinálni a dolgokat, mint a kormányszervek, főleg azért, mert őket érdekli is, amit csinálnak, míg az átlag önkormányzati dolgozó csak haza akar menni a nap végén. A madárparkban tágas kalickákban ültek a különféle papagájfajták (néhány bagollyal és saskeselyűvel kiegészítve), és mindegyikhez egy jó hosszú, normális angolsággal megírt szöveg tartozott, ami nem csak a dögunalmas biológiai jellemzőkre koncentrált (látom, hogy a madár negyven centi magas, kék színű és saccra két kiló lehet, nem muszáj leírni is), hanem inkább a viselkedésükre, személyiségükre.

A park összes madara vagy náluk született, vagy adományként került hozzájuk, megunt házikedvencként, vagy rendőrségi akcióban talált védett állatként. Jó sok elég rossz állapotban érkezett, volt egy külön ketrec a stresszes madaraknak, ahol három elég tépett ara üldögélt.

Természetesen a madárinterakciót itt sem lehetett megkerülni, ahol felpakoltak ránk néhány skarlát meg kék arát, hogy meglegyen a kötelező célfotó. A gondozók unszolására csuklóforgatással lehetett rávenni, a papagájt, hogy tárja ki a szárnyait. További tanulság: amikor egy ötkilós, méter magas hippi-csirke beleüvölt közvetlen közelből a füledbe, az hangos.

A fő sztárok mégsem az arák voltak, hanem egy, a cipők iránt beteges érdeklődést tanúsító tukán. Iszonyat mókásan ugrált körbe-körbe (a tukánok nem repülnek, ha gyalogolni is lehet), és kergette az embereket, és ahol tudta megkóstolta a szandáljukat. Mivel a tukán csőre olyan hosszú, mint a madár többi része, senkinek nem volt kedve megtudni, hogy meg tudja-e különböztetni a lábujjakat a cipők orrától, úgyhogy a hondurasi turistalányok nagy sikongatások és kuncogások között menekültek a húsz centis madár elől.

Ez azon kevés látnivalók egyike volt, ahol igazából nem sajnáltuk a belépőjegyek árát, mert láthatólag jó célra ment. Extra szolgáltatásként egy két-három órás madárnézős túrát is terveztünk, de ez gyomorpanaszok miatt végül elmaradt.

Hasmenés vagy nem hasmenés, este mindenféle születésnapokból kifolyólag kirúgtunk a hámból, és elmentünk a környék legflancosabb éttermébe. Már két nappal korábban lefoglaltuk az asztalt, és erre szükség is volt, mert itt pont annyi emberre terítenek ahányan előre szóltak. Az utcáról már csak azért sem sétálnak be sokan, mert a Hacienda San Lucas húsz percnyi tuk-tukozásra van a várostól, egy meredek földút végében.

Harmadik világbeli országokban mindent, de mindent, ami a) működik b) normálisan néz ki, biztos, hogy egy külföldi, vagy egy korábban külföldön élt helyi igazgat. Itt is ez volt a helyzet, az USA-ból hazatelepülő tulajdonosnő a család ősrégi romos haciendájából olyan boutique hotelt rittyentett, ami ha a Pireneusokban lenne, évekre előre tele lenne foglalva.

Hatalmas zöld pázsit volt megszórva kényelmes nyugszékekkel, úgy belőve, hogy az alant kanyargó folyó fölött lenyugvó napra nézzenek, készséges személyzet hozta a frissen facsart gyümölcsleveket (mondjuk gyümölcslében az egész környék erős, sehol nem dobozból öntött, gyümölcsöt nem látott Sió rettenetet kapsz). A hacienda tökéletesen egyensúlyozta a rusztikus bájt a modern kényelemmel, süppedős hintaszékek álltak a könyvtárszobában, ami félig angol, félig spanyol irodalommal és régi fotókkal, műtárgyakkal volt tele, a házhoz tartozó pékségben minden reggel saját kenyér sül csak a vendégeknek, stb. Természetesen a vendégek lovagolhattak a manor lovain, túrákat, kávéültetvény látogatást és mindenféle egyéb vidéki kirándulásokat is kínáltak.

A vacsora szokásos degusztációs menü volt, öt fogás borral együtt tíz ezer forintba került fejenként. Ez azért baromi sok, ennél akár az Olimpiában, akár a Lacikonyhában sokkal kevesebbért jól lakok, és igazából nem is voltak olyan fantasztikusan jók az ételek. Teljesen rendben voltak, és minden erőfeszítést megtettek, de fine diningtól többet várok. Egyedül a curry volt olyan, amiből még kértem volna többet. A saláta, a kukoricaleves, a tamale, és a torta is csak átlagosan jó volt. A környezet és a naplemente miatt még így is bőven megérte.

Utolsó nap a „Hold Jaguár” név alatt futó maja fürdőig zötykölődtünk el, ami nagyjából annyira volt maja, mint a Széchenyi ősmagyar. Eleinte kicsit sokalltuk a tíz dolláros útiköltséget, de egy óránál is több volt az út, rettenetes földutakon, ahol érdekes mérnöki megoldásokat csodálhattunk meg. Kedvencünk, a „Híd 2.0” volt, amikor is az út nyomvonalának és a pataknak a találkozását nem úgy oldották meg, hogy az utat átemelték a patakon, hanem fordítva, egyszerűen lebetonozták a patakmeder egy részét, és a terepjáró csak keresztülhajtott rajta. A szárazévszak legvégén voltunk ugyebár, amikor éves minimumon kéne lennie a patak hozamának, és még így sem volt bíztató, fogalmam sincs mi lesz itt mondjuk decemberben, a nedves évszak végén.

Hazafelé extrémsportként a sofőr a műszerfalba épített tévét nézte vezetés közben. Eredetileg az első ülésen utazó gyerekeknek rakott be egy rajzfilmet, de nem bírta nem bámulni, és kicsit ijesztő, amikor a vaksötét hegyi úton a szakadék szélén imbolyogva a sofőr fel-felröhög a (nem szöveges, hanem vizuális) poénokon.

A fürdő egyetlen forrás köré épült, ahonnan százhat fokos víz bugyog fel (legalábbis a minket körbevezető srác állítása szerint). Ezt a halmazállapotot inkább „gőznek” szoktuk hívni, tehát vagy kamuztak, vagy tényleg annyira meg volt pakolva a víz ásványi anyagokkal, hogy legalább hat fokkal feljebb csúszott a forráspont. Veszett meleg volt, az biztos, a forráshoz legközelebbi medencéről azt állították, hogy nyolcvan fokos, és ebből maximum húsz volt lódítás; hatvan simán megvolt, és ebbe már kevertek a forró mellett futó hidegebb patakból is. Tizenpár medence követte a patakot, közöttük kikövezett sétányokon lehetett közlekedni és bámulni a (ténylegesen) gőzölgő vízeséseket. Körülöttünk a dzsungel csiripelt és kuruttyolt, pont úgy ahogy kellet. A változatosság gyönyörködtet jegyében az egyik medence mellé kiraktak egy faragott kőládányi sarat is, hogy lehessen iszappakolósat játszani, és egy nagyobb vízesés mellé raktak egy kis házat, „maja szaunának” nevezve, ahol a becsapó gőz miatt egy kicsit melegebb volt, mint a környezete, de azért szaunának nem nevezném.

A drága magánrész alatt, a folyó és a források találkozásánál ingyenfürdőztek a helyiek. Természetesen mindenki pólóban, térdig érő nadrágban lubickolt. A bikinis turistalányok komoly érdeklődést váltottak ki, NemSün maga köré is tekerte az Indonéziában vett szarongját.

Megcsodáltuk a helyi folklórt is, amit szerencsére nem a turisták szórakoztatására játszottak, hanem teljesen önként. A húsvéti menethez a főtér melletti utcára kizavarták az összes iskolást, hogy színes homokból fantasztikus képeket fessenek az utca kövére. Az egyik felük a keresztény tematikát követte, képregényként elmesélve a sztorit, a másik felük pedig elég véletlenszerűen szétszórt maja szimbólumokból állt, legalábbis nekem nem sikerült rájönnöm, hogy mit jelentenek. Gondoltam esetleg a dátumokból kiraktak valami jót, de se füle, se farka nem volt az írásnak, olyan volt, mintha azt mondanánk magyarul, hogy „augusztus októberedike”.

Csütörtökön és pénteken volt elkerítve a behomokozott útszakasz, majd péntek késő este a húsvéti körmenet jól széttaposta. A menetet a városból kifelé, és befelé is megcsodáltuk. Borzasztó giccses Krisztus és Mária szobrokat cipeltek lépésben haladva, gyakran megállva és imádkozva. A négyszemélyes Krisztusszoborban egy aksi is el volt rejtve, és a Megváltó talapzatából egy-egy kábel jött ki előre és hátra, ami a hangszórókba vezetett, és a pap is mikrofonnal vezette az imádkozást. Haladni kell a korral ugyebár.

A szállásadónőnket kérdeztük ki, hogy mi is folyik itt tulajdonképpen. Reggel mennek fel a körmenetesek a közeli kápolnába, ott elvannak kora délután, majd délután ötkor indulnak vissza, és fél tízre értek be a főtérre. Tehát az összes gyerek és nagymama több mint nyolc órát gyalogolt aznap az izomgyilkos csoszogó tempóban. Aztán vasárnap volt még egy körmenet, de ez már sokkal vidámabb volt, lelkes énekléssel. A húsvétot komolyan veszik, na.

Hondurasból igazából nekünk ennyi elég is volt. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mit lehetne itt még megnézni, de annyira ijesztőek a bűnügyi statisztikák, hogy nem is akarom nagyon megtudni, konkrétan az egész világon itt a legrosszabb a gyilkossági statisztika (a tényleges háborús zónákon kívül). Remélhetőleg a következő egy-két évtizedben ide is eljut valami a gazdasági növekedésből, de egyelőre brutálisan szegény, fegyverekkel telezsúfolt országról van szó. Persze a környéke se jobb. Belize a hatodik legrosszabb ugyanazon a listán, ahol Honduras vezet, San Salvador se jobb, egyedül Costa Rica nem egy reménytelen lyuk a pokol legalsó bugyrában.

Persze azért ez még nem Afrika, az erőszak inkább a nagyvárosokra korlátozódik és a helyieket célozza, nem a fehéreket, tehát a hátizsákos turista feldarabolásának, megerőszakolásának és bozótban eltemetésének az esélye elég alacsony, de határozottan nem nulla. Szóval, ha utazni akarok még ezen a környéken, akkor azt inkább Mexikóban fogom tenni, ami a drogháborúival együtt is a nyugalom és béke szigetének tűnik Közép-Amerikából nézve.

Közép-Amerikában a távolságok nem nagyok, de mégis retek lassú a közlekedés. Palenquéből a guatemalai Floresig kétszázötven kilométer a táv, de ezt tizenkét óra alatt lehet csak abszolválni. Úgy néz ki a menet, hogy reggel öt harminckor felszedik az embert a szálloda előtt egy minibusszal. Ez általában ötven métert gurul, majd lerak a gyüjtődepóban, egy rakat álmos gringó között. Innen a második mininusz elvileg hatkor, gyakorlatilag negyed hétkor indul. Az első minibusz mindig sokkal jobb állapotú, mint a második, ez az univerzum egyik rejtett törvénye lehet.

Utána következett egy három órás út Frontera Corozalig, ami a mexikói határfalu. Illetve egészen pontosan addig a földútig, ami Frontera felé vezet. Itt átpakoltak minket iszonyatosan ütött-kopott taxikba, kezünkbe nyomtak fejenként tíz Quetzalt (Guatemala nemzeti madara, egyben a pénzneme is. Mintha itthon Turulnak hívnánk a forintot), hogy ezzel fizethetünk majd a túloldalon a buszért.

Húsz perc zötykölődés a taxikban, félig aszfaltozott utakon. Ez itt azt jelenti, hogy száz méter aszfalt, száz méter földút, száz méter aszfalt, száz méter földút. Ezzel az újszerű autóútmérnöki megoldással több helyen is találkoztunk később. Megérkeztünk a határfolyóhoz, mexikói határőr pecsétel, hátizsák föl, lebattyogás a folyópartra, át a homokon, sáron, mindenen.

Bepakoltuk magunkat egy lancha-ba, ami egy vékony, kismerülésű, hosszúkás, tetővel ellátott, nagyjából 10-15 személyes hajó. A lancha átvitt minket a határfolyón, ez is tartott vagy két percig. Túloldalt meredek, csúszós falon fel, és leraktak minket egy pálmafedeles buszmegállóban, az egyik leglepukkantabb faluban, amit valaha is láttam. Talán a burmai menekültek tábora Észak-Thaiföldön gázabb volt, de nem sokkal, és ugyebár azok népirtás elől szöktek. Ekkor már Guatemalában voltunk, de a határállomás, El Betel, félórányira volt még, rettenetes földúton, egy kiszuperált és átalakított egyesült államokbeli iskolabuszban. Ezek az ún chicken bus-ok képezik a Guatemalai tömegközlekedés alapját. Amikor egy busz kiszolgálta a kétszázezer kilométerét, nagy nehezen eljuttatják Guatemaláig, átfestik, erősebb alvázat kap, meg új rugókat, és ezer színnel és csicsával díszítik. Kísértetiesen emlékeztettek a fülöp-szigeteki jeepneykre.

Az út továbbra is borzasztó földút volt, ahol a lelkünket is kirázta a busz, miközben vastagon telepedett ránk a por. Az emelkedők mindig trükkösek voltak, többször is visszagurultunk, hogy azután újra nekifussunk.

A buszon öten voltunk, akik a reggeli minibusszal jöttek, és hozzánk csatlakozott kb húsz amerikai és angol saccra tizenkilenc éves kölyök. Ők egy viszonylag szervezett, a helyi viszonyokat ismerő (fehér) kísérővel ellátott egy hónapos túrát toltak, ami Mexikótól Guatemalán, Hondurason és Nicaraguán át Costa Ricáig tartott, de nem flancos luxusbusszal, hanem ahogy esik, úgy puffan elven, a helyi tömegközlekedést igénybe véve. Jó bulinak nézett ki, érdekes egyensúlyt találtak a csoportos túra unalma és a hátizsákos utazás szívásai és veszélyei között.

Összesen négy órát szenvedtünk a földutakon, átlag tízzel menve, aztán az utolsó hatvan kilométert már aszfalton tettük meg. Innen már csak egy váltás volt hátra: Santa Elenába érkezve az amerikaiak vezetője a buszsofőrrel konzultálva megállította egy banknál a buszt, és mindenkinek tanácsolta, hogy most vegyen ki pénzt. Mi gyorsan reagáltunk, és a sor elején kezdtünk, és mivel nem volt kedvünk kivárni, amíg mind a húszan egyesével elszütttyögnek az ATM-nél, inkább fogtunk egy tuk-tukot és elvitettük magunkat a Floresig. A tuktukos megpróbált lehúzni harminc quetzalra (10:1 váltódik az euróhoz, könnyű vele számolni), ami bátor dolog volt, tekintve, hogy a szélvédőjére ki volt írva, hogy „5 per persona”.

Flores városa a Petén tó közepén van, egy kis szigeten, amit egy gát köt össze Santa Elenával, a nagytestvérrel. Mindez Guatemala északi felében, az El Petén nevű, Magyarországnál sokkal nagyobb vadonban található. A vadont itt szó szerint kell érteni, az egész tartományban az első betonutat a nyolcvanas években építették, Flores és a célpontunk, Tikal között.

A kisváros egyetlen körutcából áll, ami a szigetecske partján fut, és három-négy küllőből. Az egész nincs háromszáz méter hosszú, és egész normális állapotú házakból áll, ahol tuk-tukok köröznek, fuvarra vadászva. Guatemala tele van tuk-tukokkal, amik relatíve olcsó, és könnyen használható közlekedési formát jelentenek, és Flores a gringók miatt különösen fertőzött terület. Meglepő módon az első köcsög után senki nem próbált minket lehúzni, fizettünk az öt quetzalos normál tarifát.

Rögtön szükségünk is volt rájuk. NemSün Palenqueben a kontaktlencséje piszkálása közben összeszedett egy jó kis szemfertőzést, ezért a szálláskeresés után először egy magánkórházba vitettük el magunkat.

A kórház a „magán” elnevezést nem nagyon érdemelte ki, körülbelül olyan lepukkant volt, mint az indonéz, amiben három éve jártunk. Ez persze nagyjából meg is felelt Guatemala gazdasági erejének. Mindegy, mi csak annyit akartunk, hogy valaki nézzen bele NemSün szemébe, tényleg kijött-e már az elveszett kontaktlencse, meg adjon esetleg egy antibiotikumos vagy gyulladáscsökkentő szemcseppet. Pont ez is történt, egy angolul meglepően jól beszélő orvos leültette a váró közepén egy műanyag székre, és alaposan körbenézett a szemében egy zseblámpa segítségével. A zseblámpa itt nem az orvosi eszköz leírása, tényleg egy zseblámpának kinéző tárgy volt.

Közölte, hogy a kontaktlencse már kijött, és adott egy kombinált antibiotikum/fájdalomcsillapító/ gyulladáscsökkentő szemcseppet. Levett minket eközben negyven euróra, de a számlákat gondosan elraktam, úgyhogy remélem be tudjuk majd vasalni a biztosítón utólag. A korábbi búvárbaleset kezelési költségeivel semmi gond nem volt, de most magyar biztosítónk van, remélem nem akadékoskodnak majd a sajtcetliken, amiket kaptunk, gyakorlatilag erőfeszítés nélkül lehetne hamisítani őket.

A helybeli grillezős helyen vacsoráztunk, pofátlanul sokért. Ahhoz képest, hogy milyen szegény Guatemala, iszonyúan lehúzzák a turistákat, a négyszer jobban élő Mexikó pont ugyanennyibe kerül, ha nem olcsóbba. Ráadásul itt nemzeti konyháról egyáltalán nem lehet beszélni. Míg a mexikói egy nagy konyha, az ugyanazokból az alapanyagokból dolgozó szomszédsága dögunalmas ízetlen fogásokat produkál, éttermenként háromfélét. A tóra néző teraszon napnyugtázni azért jó volt, és mennyiségre is rendben volt a kaja, de a gasztronómiai felfedezések Oaxacában véget értek, onnantól az „ez tulajdonképpen nem is volt annyira rossz” lett a csúcs.

Apró szigetek erősen tóra néző kilátásokban, a szállodánk teraszáról is bámultuk a csillagokat egy félóráig. Másnapra NemSün összeszedett egy randa egynapos hasmenést. Ezen mindenki átesett az út során, én a magam körét Oaxacában letudtam, csak ott minden ház vagy étterem, vagy hotel volt, ergo soha nem voltam három lépésnél messzebb menedéktől. Az aznapra tervezett nemzeti park nem rendelkezett ilyen szolgáltatással, ha Természet Anyácska édes ölét nem vesszük annak.

Így NemSünt hátrahagyva, kettesben mentünk el El Remáte-ig, a helyi tömegközlekedést igénybe véve (a buszra is alkudni kell, hogy megkapd kb a helyi árat). Persze kisbusz nem indul el üresen, de még csak száz százalékos telítettségen sem, még egy ember mindig befér. A várakozás nem a buszpályaudvaron történt, oda csak bekanyarodott a collectívó gyakorlatilag csak azért, hogy minket, hülye gringókat összeszedjen, hanem a piacon.

Ilyenkor a várakozó utasoknak az élelmesebb (és nyomorultabb) helyiek mindenfélét eladnak. A feldarabolt gyümölcsöt, hideg kólát, szendvicset kínáló árust értem. A vak bácsit, aki körbekopogtatja a buszt, szintén. Virágárus necces, de oké. Azt a srácot, aki kétszer is felszállt, és fogkrémet próbált a nagyérdeműre tukmálni, már nem tudta befogadni a processzor. Miért? Ki a célközönség? Megyek haza a falumba, nézegetem a bevásárlólistát, elkiáltom magam, hogy basszameg, a fogkrém! és akkor hirtelen lecsap és megoldást ad a problémámra?

El Remáta Flores nyugisabb testvére, félúton Tikal felé. Persze Flores sem egy igazán pezsgő, partizós hely, Remáteben pedig tényleg csak és kizárólag a tava lehet bámulni. Azért jöttünk ide, hogy a mocsárban csónakázva madarakat nézzünk, de ez sajnos befuccsolt, mert csak délután háromkor indult volna a túra (meg csak spanyolul beszéltek, és azért elvesz valamit a madarászásból, ha nem tudjuk, mit látunk). Ugyanez a hely kínált éjszakai krokodilnézést is, de most ez is kimaradt. A másik ok a természeti park volt, amiről LP ódákat zeng, hogy tele van madarakkal, majmokkal, koatikkal, sőt még tobzoskát vagy tapírt is láthatunk, ha mázlink van. Csúnyán túlspilázta a dolgot az útikönyv. Mi voltunk az első látogató aznap, de egy nyomorul mókussal találkoztunk összesen, pedig néma kussban lopakodtuk végig a három órás körutat. Viszont a nemzeti park klotyójának plafonjáról fürtökben lógtak a szunyókáló denevérek. Legalább a tó szép volt a kétszáz méterrel feljebb levő kilátókból.

Délutáni programként átlancháztunk a tavon egy másik félszigetre, ahol felmásztunk egy másik kilátóba és megnéztük a tavat, és Flores városát még egy szögből. Még mindig jól nézett ki. A tavon amúgy nem csak hajóval lehetett átkelni, egy háromfős kutyafalka konkrétan átúszta az egészet. Elvileg a száraz évszak legvégén voltunk, mégis a tó több helyen is beköszönt a parti útra. Ennek kettős oka volt. Egyrészt idén a szokottnál többet esett a száraz évszakban, másrészt mert a tó természetes kimenetét jelentő barlangrendszert eldugította a műanyagszemét. Gratulálunk, Guatemala. Elvileg épp ott jártunkkor pucolták, bár én ebben azért kételkedtem.

Másnapra már mindenki menetképes volt, és meg is néztük Tikalt. Erről, és a maja történelemről majd külön poszt jön, maradjunk annyiban, hogy nagyon nagy szám és bőven megéri eljönni érte Guatemaláig.

Floresbe érkezéskor kicsit kuszák voltak a terveink, nem tudtuk pontosan, mit is akarunk megnézni a hátralevő másfél hétben, főleg milyen sorrendben, és nem mértük fel teljesen, hogy Semana Santa nagyobb ünnep errefelé, mint a Karácsony otthon, ergo foglalni kéne szállást veszettül. Nagyon szerettünk volna elmenni egy kétnapos dzsungeltúrára, meglátogatva egy olyan romvárost ahova még földút sem vezet. Meg is alkudtunk egy jóárasra, (felére vágva a kezdőtétet), de mindenféle bonyolult okok miatt végül mégsem mentünk.

A vége az lett, hogy két teljes nap Flores után próbáltunk csak Lanquinba szállást foglalni (ahol mindenféle türkizkék tavak vannak) de a szálloda recepciójáról indított tizensok telefonhívás után sem sikerült semmilyen alvóhelyet találni, ahol lett volna három ágy bármilyen kombinációban, így végül a hondurasi Copán felé vettük az irányt. 

Palenque egyetlen egy dologról szól: a mellette a dzsungelben levő romokról. Szerencsére a kőkupacok elviszik a hátukon a bulit, igazi dzsungelfeelingérzésről van szó.

A maja városállamokat durván két csoportba lehet osztani: klasszikus és posztklasszikus. Az egyik a 900-as évek végén omlott össze a mai Guatemala területén (plusz kis extra kilógott az országhatárokon erre-arra). A másik a Yucatánon virágzott, párszáz évvel később, és az előbbi menekültjei alapították. (Ez nagyjából annyira durva maszatolás, mintha Európa történelmét úgy foglalnánk össze, hogy voltak régen a Rómaiak, akik az egészet uralták, aztán jöttek a barbárok, akik megverték a rómaiakat és beléjük olvadtak, majd jött az ipari forradalom, és végül mi)

Na a klasszikus bandának három nagy durranása volt: Palenque, Mexikóban, Tikal, Guatemalában és Copán, Hondurasban. Legalábbis a feltártak közül. Van legalább három városállam Guatemala dzsungeleiben, amik komplexitásban verik még Tikalt is, de egyelőre a feltárás még csak a „kőhalmok liánokkal és maláriaszúnyogokkal” fázisban tart, szóval húsz év múlva újra lehet majd tárgyalni a toplistát.

Feltártságban biztos, hogy Palenque vezet, egyrészt mert Mexikónak mérhetetlenül több pénze van, mint a másik kettőnek, másrészt mert itt nem dúlt polgárháború az elmúlt száz évből hetvenben, harmadrészt mert ezt fedezték fel először.

A kezdeti turistáknak nem volt egyszerű az élete. Én az útra készülés jegyében átrágtam magam John Lloyd Stephens Incidents of travel in Central America, Chiapas, and Yucatan című alapművének mindkét kötetén. Stephens az USA nagykövete volt a Közép-Amerikai Egyesült Államokba. Ilyet a térképen ne keressünk, pont akkor esett szét, amikor a szerző ott járt. Tulajdonképpen az volt a diplomáciai küldetése, hogy derítse ki, létezik-e még érdemben ez az államszervezet (tagjai: Guatemala, San Salvador, Honduras, Costa Rica) és a válasz egy nagy kerek nem lett.

Viszont nagykövetként a polgárháború összes fővezére szívesen fogadta teára, és mindenki elpanaszolta neki, mekkora gazember is a másik. Stephens nem első osztályú buszon utazta le a hatszáz kilométeres távokat, hanem öszvérháton, két-három szolgálóval együtt, erős machetemunkával küzdötte át magát a hegységeken. Többször is maláriát kapott, egyszer majdnem agyonverték a hegyi rablók, máskor meg kis híján meglincselték, mert azt hitték a parasztok, hogy az ellenséges sereg egyik tisztje, közben szenvedett hidegtől, melegtől, esőtől és elsősorban a naptól, szóval volt miből meríteni a memoár íráskor.

A régészet is nagy hobbija volt, korábban már bejárta Egyiptom, Itália és Görögország nagyobb helyeit, ezért mindenhol megkérdezte, hol is vannak a romok. Copánt konkrétan ő „fedezte fel”, ő volt az első ember, aki legalábbis leírta egy könyvbe, hol találhatók a romok, és rajzokat publikált róluk. Ha már ott járt, megpróbálta megvenni mind Palenque, mind Copán városát szőröstül-bőröstül mindenestül, hogy utána majd jól New Yorkba szállíttassa őket.

A könyvet bátran ajánlom a történelem iránt érdeklődőknek, színes, szagos leírása az 1840-es évek Közép-Amerikájának, amiről én azt sem tudtam korábban, hogy eszik-e vagy isszák. Ráadásul nagyon sokkal azelőtt élt, hogy a politikai korrektség az USA jelszava lett volna, és időnként őszintén rácsodálkozik, hogy jé, itt a „niggerek” egy asztalnál esznek a fehérekkel, ami külön pikantériát ad a személyes jegyzeteinek.

Amikor Stephens járt Palenqueben, akkor még egyetlen utcából állt a falu, mostanra egy tízezres kisváros lett, néhány turistagettóval. Tanulva az Oaxacaiakból, leadtuk a hátizsákunkat a buszpályaudvar csomagmegőrzőjébe, mert sokkal könnyebb úgy alkudni szobára, ha nincs tíz kiló az ember hátán. Egy barátunk itt csatlakozott az utazásba, úgyhogy innentől háromágyas szobákra vadásztunk. Egy tágas, tiszta helynél állapodtunk meg, aminek még úszómedencéje is volt valamilyen misztikus okból kifolyólag. A listaárból itt is lejött harmincöt százalék, amitől egész jó ár-érték arányú lett a hely.

Mivel a barátunknak nem sikerült előző este Mexikóvárosból kijutnia, és a TAPO-n éjszakázott, ezért megkerestük a mosodát a városban, majd jobb dolgunk nem lévén megnéztük a romvárost inkább, azzal a felkiáltással, hogy holnap is majd visszajövünk (tényleg nincs más Palenqueben, csak egész napos túrák a környező vízesésekhez és egyéb romvárosokhoz, de azokhoz már túl késő volt ekkorra). Szóval két nap alatt kétszer néztük meg a helyet, sebaj.

Eredetileg Palenque (a maják valószínűleg Lakam-Ha-nak hívták) húszezres városa körül termékeny síkság volt, ameddig csak a szem ellátott, de a bukás óta eltelt évezredben mindent belakott a dzsungel, és a nagyon gyors növekedésnek és még gyorsabb bomlásnak köszönhetően az összes épületet több méter föld borította mire a felfedezők ideértek. A város csak töredéke lett eddig kiásva, és ennél is kevesebb lett normálisan helyreállítva, de ami elkészült, az nagyon pofásan néz ki. Évszázadokig fog eltartani, mire az egész rommezőt helyreállítják, ha valaha is.

Az igazán nagy durranás itt K’inich Hanaab Pakal sírja, amit az egyik templom alatt fedeztek fel teljesen érintetlenül. A maják fémművességből nem voltak erősek, ezért arany nem nagyon volt benne, de jádéval rendesen ki lett tömve. A kincsek a mexikóvárosi régészeti múzeumban, a szarkofág pedig itt található.

A főtemplomok és a palota (mármint amiről azt tippeljük, hogy talán az uralkodó lakhatott itt, de akár börtön is lehetett akár a hadifoglyoknak) körül szépen le van pucolva a dzsungel, de minden mást belep a zöld, és az utolsó lépcsőfok után már kezdődik a vadon, amitől igazi Indiana Jones érzése van az embernek. Ebből csak a végtelen sok belföldi és külföldi turista von le. Sajnos hétvégén voltunk mindkét nap, nem volt mit csinálni.

Persze most is megtalált minket egy iskoláscsoport, hogy hadd gyakorolják az angol nyelvet velünk, úgyhogy a tanáraik unszolására néhány iszonyúan zavarban levő tinilány megkérdezte, hogy kik vagyunk, honnan jövünk, és hogy tetszik az ő szép országuk. A válaszainkat már egyáltalán nem tudták feldolgozni, de sebaj, a próbálkozást is értékelni kell.

Méltán népszerű persze a hely, pont elég templom van, hogy még fel lehessen mászni az összes tetejére, és újra és újra rá lehessen csodálkozni a kilátásra, miközben bőgőmajmok süvöltenek az erdőben és madarak cikáznak jobbra-balra. Persze az igazi dzsungelhez képest ez egy hollywoodi verzió, éppen csak a szélén voltunk a fáknak, és a rengeteg turista távol tartja az állatsereg nagyját.

Érdekes volt, hogy az újvilági majmokat egyáltalán nem érdeklik az alattuk ricsajozó emberek. Ázsiában nem győztünk szabadulni a kéregető illetve rabló hadjáratokra specializálódott langúroktól és makákóktól, Amerikában viszont a pókmajmok és a bőgőmajmok a fülük bojtját sem mozdítva lengedeznek a fák között.

Van továbbá a rommezőn vízesés, kilátópont és függőhíd (ez utóbbi csak azért, hogy ilyen is legyen), teljes élményt adva a látogatónak. A túravezetők sajnos borzalmasan gagyik, fél füllel bele-belehallgattam a szövegeikbe, de egyik sem győzött meg, hogy fel kéne bérelnem. Általában borzalmas angolsággal iszonyúan lassan adtak át olyan információkat, amik a templomok melletti táblán is megtalálhatóak voltak.

Én eddigre már ha kegyetlenül lassan, és fájdalmasan nyögvenyelősen, de hozzá tudtam szólni a maja hieroglifákhoz, ezért leginkább olyasvalakit kerestem volna, aki nálam sokkal folyékonyabban olvassa őket, és tud segíteni az értelmezésükben. Na ezt ebből a bandából nem néztem ki.

A maja írás olyan ezer karaktert tartalmaz, ebből olyan négy-ötszáz gyakoribbat lehet megtalálni a feliratokon. Minden szöveg jelen időben, egyes szám harmadik személyben, és általában alanyos ragozással íródik, ezért a magyaréval vetekedő bonyolultságú maja nyelvtannal egyáltalán nem kell bajlódni. Dátum, ige, (ha van) tárgy, és alany van a mondatokban, maximum egy jelző, és a témaválaszték rendkívül korlátozott, húsz igével a feliratok 60-80 százalékát meg lehet fejteni. Megszületett, meghalt, trónra lépett, eltemették, foglyul ejtette, véráldozatot mutatott be, labdajátékot játszott, templomot emelt és ezeknek néhány variációja jelenik meg csak.

Az igazi kihívás a jelek elolvasása. A kétharmaduk szótag, a másik kétharmaduk szójel, és igen, van ami mindkettő. Elsőre rendkívül egyformák, és az évszázadok alatt mindegyiknek több variációja is előfordult, ezért mindegyiknél egyesével végig kell bogarászni a teljes táblázatot, és csak a nagyon sokadik gyakorlószöveg után gyorsul fel a folyamat. Ráadásul a maja írnokok szerettek kreatívkodni, és néha jeleket egymásba olvasztottak, máskor meg átrendezték egy kicsit egy-egy szóvicc kedvéért. Az egyik példa erre, hogy a sás szó szótagjaiból kiraktak egy sásra hasonlító összetett jelet, időnként meghajlítva a szótagokat.

A másik genyóság, hogy a nyelv még nem teljesen megfejtett, ezért minden szöveg tele van jelekkel, amikről fogalmunk sincs, hogy a) hogy kell ejteni őket és b) mit jelentenek. Például a dátumok közepén van 0-8 jel, amik valószínűleg a dátumhoz kötődő istenekről és a holdfázisokról szólnak, de ennyi, amit tudunk róluk. A személyneveket legtöbbször egyáltalán nem tudjuk elolvasni, mert gyakran egy adott királynak saját, egyedi írásjele volt, ami sehol máshol nem szerepel, ezért a királyokat arról nevezzük el, ahogy a nevük kinéz. Így kaptak olyan neveket, hogy „Füst-Jaguár” meg „18 Nyúl” meg „Madár-Füst”.

Tehát nagyon fontos időben rájönni, hogy az ember egy profik számára is ismeretlen jellel küzd, ezért nem érdemes tovább keresni, mert nem lesz benne a kezdők tankönyvében. Ennek ellenére egész sokat lehet értelmezni a táblákból, és időnként elszöszöltünk egy fél órát az otthon kinyomtatott referenciák lapozgatásával. Elvileg az egyiptomi hieroglifák is ugyanígy, nagyjából negyven óra befektetésével alapszinten megtanulhatók, és most már bánom, hogy erre nem gondoltam a két egyiptomi utam előtt, mert a politikai helyzetet tekintve egy darabig nem megyünk oda vissza.

Azért a romváros nem egész napos program, és a szálloda zsebkendőnyi medencéjében sem lehet egy teljes délutánt ellébecolni rákvörösre égés nélkül, így kicsit kipihentük az eddigi rohanást.

Éttermek terén katasztrofális volt a helyzet Palenqueben: a rossz és a borzasztó között lehetett csak válogatni, úgyhogy inkább a buszpályaudvar melletti tömött kifőzdében reggeliztünk és vacsoráztunk faék egyszerű, de ízletes fogásokat. Általában egy tortilla az alap, amibe raknak némi húst meg zöldséget meg sajtot, aztán vagy félbehajtják, vagy feltekerik, vagy kettőt raknak egymásra, és tálalásra kész is az étel. Mindig jár hozzá piros és zöld salsa, amivel további ízt lehet hozzá adni, de igazából a hús fűszerezése dönti el az étel nevét.

Rendelni csak a nem létező spanyoltudásunkat fitogtatva lehet, de ebbe hamar belerázódtunk. Megdöbbentően nem tudnak angolul még a gringó gettók sem, sőt, még a hatalmas angol plakátokkal túrákat hirdető utazási irodák sem. Ilyenkor természetesen az „iroda” szót szabadosan kell értelmezni, általában egy kétszer három méteres lyukat jelent, egy billegő asztallal és három székkel, az elmaradhatatlan zsebszámológéppel és egy tonna prospektussal.

Turistacélpontokon minden sarkon van belőlük kettő, mert a fehéreknek eladott túrákon elképesztő a haszon. Bőven tudnak engedni is az árból, ha az ember alkuszik, mert az összes konkurenciájuk pontosan ugyanarra a minibuszra árul jegyet, mint ők, ergo minőségben nem tudnak egymással versenyezni, csak árban. Mi húsz euróig tudtuk levinni a Guatemalába vivő út árát, de azt éreztem, hogy ha nem pont a húsvét előtti Szent Héten (Semana Santa) utaztunk volna, akkor talán ment volna lejjebb is.            

Az éjszakai buszozás nagy előnye, hogy az ember nem veszít el egy napot a nyaralásából. Továbbá még időben érkezik meg az új helyre, mielőtt más utazók elhappolják a jó helyeket. A hátránya viszont az, hogy a legkényelmesebb busz sem lehet közel sem olyan kényelmes, mint egy ágy, az ember szemébe világít a szembejövő forgalom, sivítanak rosszkedvű kisbabák, egy szóval kicsit csipás szemmel érkezik meg. Ha az út csak hat óra hosszú, akkor persze esély sincs, hogy kialudjuk magunkat.

Reggel fél hatkor semmi, de semmi nem történik Oaxacában. Néhány utcaseprő úgy tett, mintha takarítana, de egyetlen bolt sem volt nyitva, senki nem igyekezett korai munkába, leginkább sötét volt és (relatíve) hideg. Teljes menetfelszerelésben elkezdtünk az általunk megcélzott árkategóriába tartozó hosteleket végigkopogtatni, de mind a négy tele volt, vagy olyan áron kínálta a szobát, ami egyszerűen pofátlan volt. Kicsit elszontyolodva elvánszorogtunk a főtérig és leültünk reggelizni.

Mi voltunk az első vendég aznap, és várni kellet egy kicsit a reggelire, de megérte. NemSün véletlenül csíkokra szaggatott csirkemellet rendelt szárított paprika szószban (adobo), én sűrű barna szószban (mole) úszó tojást. A narancslé mindenhol frissen facsart, bár kenyeret nem tudnak sütni.

A második kör szálláskeresés végén egy kategóriával feljebb aludtunk meg, egy régi nemesi házban, aminek fantasztikusan zöld, többszintes, szökőkutas, aranyhalas udvara, nagy terasza és antik bútorokkal berendezett szobák voltak. Ez jobban hangzik a valóságnál, mert az antik bútor valóban antik, nem csak annak néz ki, de hangulata azért volt a helynek. Úgy tűnik (nem meglepő módon), hogy csak a Lonely Planetben megjelölt helyek teltek be, itt sikerült harmincöt százalék kedvezményt kiharcolnunk a listaárból. Egy állomással később, Palenqueben is ennyivel ment lejjebb az ár, érezhetően szezonon kívül voltunk.

Letudva a szálláskeresést, nekiláttunk a városnézésnek. Oaxaca a zapoték kultúra fővárosa volt, nagyjából akkor, amikor Teotihuacan (és Róma) virágzott. Aztán nagyjából ugyanakkor, mint a többiek, ez is összeomlott és a mixtékek vitték tovább a boltot, és bár ők is temetkeztek a zapoték főváros, Monte Albán sírjaiba, az ő városuk egy sarokkal arrébb, Mitlában volt.

Oaxaca maga Monte Albán erődvárosa alatt terül el, százezer fős település, helyre koloniál központtal. Elég népszerű célpont a nyelvtanuló gringók között, és sikerült kiharcolnia magának némi nevet, mint művészeti központ, ezért a belső pár háztömb csak galériákból, hotelekből és éttermekből áll, ami egy pezsgő, eleven hellyé varázsolja. Nagyon kellemes volt leülni egy étterem teraszára és bámulni a forgalmat, főleg, hogy baromi jókat ettünk itt. A nagy helyi specialitás a mole nevű sűrű, sötét szósz, aminek kilenc alapvariációját tartják számon, attól függően, hogy csonthéjasok, paradicsom, tomatillo, vagy füstölt paprikák adják a szósz alapját, de természetesen mole negro-ból is ahány ház, annyi szokás. Mindegyik veszett bonyolult, 5-6 óra folyamatos munkát igényel, és csak az alapanyag lista két oldal hosszú, tehát van mivel villantani a szakácsoknak. Persze nem ér véget a gasztronómia a mole-kkel, a tengerpart elég közel van, ezért halból is tudnak alkotni, és nem csak a turistáknak.

A marisceria-nak nevezett haléttermek mind dugig voltak helyiekkel, és általában úgy tűnt, hogy nem csak a fehér turisták járnak itt étterembe, ami mindig nagyon jót tesz a konyhakultúrának. Ugyanis a gringót csak egyszer kell becsábítani, utána teljesen mindegy mit szolgálsz fel neki, soha nem fog visszajönni, akár ízlett a kaja, akár nem, mert másnap indul tovább. Viszont ha törzsvendégekből akar megélni egy hely, akkor kénytelen ehetőt főzni.

A szószokon túl még egy nagy nemzeti eledel van Oaxaca államban, a chapulinos, a sült szöcske. Egész Mexikóban esznek rovart, de itt nagyon sok árus kínálta a chiliben, olajban megpörkölt ízeltlábúakat. A piacon a reggeli mellé adják, az utcán meg ropogtatni valónak. Meg is kóstoltunk egyet-egyet fejenként, hogy ne érje szó a ház elé. Egy kisebb példányt választottunk, mert a lábak lehámozásához nem éreztünk elég erőt. Gyorsan megrágtuk, lenyeltük, chili íze volt, ezzel letudtuk a rovarevést is.

Csokiban is nagyon erős a hely, tejjel és vízzel is csinálják, a vizes ihatatlanul szar, a tejes nagyon finom. Vettünk is két dobozzal otthonra, meg két üveg mole negrot is, és ha nem három országon kellet volna cipelni mindent, akkor megtöltöttük volna a táskánkat alapanyagokkal ott helyben. Így csak a legkisebb és a legritkább szárított chilikből raktam el egy közepes zacskónyit a csoki és a mole mellé.

A látnivalók közül először Monte Albánra kerítettünk sort. Az ezerháromszázon levő város felett még háromszáz méteren csücsül a zapoték erőd, körülötte pedig minden irányban sok tíz kilométerre ellátni. Sajnos a romváros igazán érdekes részébe, a több mint háromszáz sírba nem lehet bekukkantani, de a piramis kezdemények is elég festőiek, főleg a vad, kaktuszos tájjal együtt.

Én itt is már másodszorra jártam, úgyhogy sok újdonságot nem hozott a dolog, de egyáltalán nem volt unalmas még egyszer körbesétálni. Annó arról volt híres a monte albáni művészet, hogy „táncosok” festményeivel volt tele minden. Ma már tudjuk, hogy ezek hadifoglyok voltak, akinek a furcsa testtartásai a törött, kifacsart végtagok miatt voltak lehetségesek. És persze meg is voltak csonkítva, általában a férfiasságukat vesztették el, és a festmények azt ábrázolják, amint spriccel a vér a helyéről. Szerencsére elég stilizált az egész, ha a gyerek kérdezi, hogy mit csinálnak a bácsik, akkor bátran mondhatjuk, hogy táncolnak.

A zapoték írást sajnos nem sikerült megfejteni (igazából esélyünk sincs rá, nincs belőle elég), ezért ugyanúgy, mint Teotihuacanban, minden, amit tudunk róluk csak erős tipp. Az szinte biztos, hogy egy évtizedes szárazság miatt néptelenedett el végül a város, (de persze amikor kellően meggyengült már ki is fosztották és fel is égették). Egy sziklás hegytetőn, ha nincs víz, akkor nincs víz, és ha tízezren vannak, akkor tízezer embernek nincs víz. Sajnos viszonylag kevés civilizáció festi meg a végnapjait, és vési kőbe, hogy jaj, jaj, éppen mindenki meghal, aki meg még él, az leköltözik a völgyekbe, mert kisebb gondjuk is nagyobb ennél az adott pillanatban. Ez persze nagyon felelőtlen viselkedés, és egyáltalán nem könnyíti meg az ezer évvel később jövő régészek dolgát.

A nap további részét szunyókálással és flancos étteremben vacsorázással töltöttük, másnap pedig egy egész napos túrán vettünk részt. Alapvetően ódzkodunk a szervezett, turistás dolgoktól, de van, amikor csak így lehet megnézni öt dolgot egy nap alatt. Ebből az ötből persze kettő igazából egyáltalán nem érdekelt, ez a túra egyik átka. Megnéztük a Világ Legnagyobb Fáját, Lábjegyzettel. A lábjegyzet itt annyi, hogy a legnagyobbat, nem úgy értik, ahogy az átlagember, mondjuk magasságra, vagy átmérőre, hanem kerületre. Egy óriás moctezuma-cédrusról van szó, aminek nagyjából olyan a törzse, mint Norvégia partja, tele beugrókkal és viking portyázókkal. A fa szép példány, a törzs átmérője vagy tíz méter, a kerületéről azt állítják, hogy száz fölött van, a magassága pedig harminc körül. Olyan kilométeres körzetben szedi össze a vizet, és rengeteg hibás angolsággal írt tábla figyelmeztet, hogy tilos letörni az ágait. Bennem ilyen késztetés nem fogalmazott meg, de nyílván okkal írták ki.

A másik halál érdektelen célpont a helyi textil manufaktúra volt, ahol hagyományos módszerekkel gyártanak ronda szőnyegeket. Azt állítják, hogy a minta echte zapoték, de esküszöm, ilyet reklámoznak a földalatti Deák téri megállójában is, perzsa szőnyeg címén. Végig kellett szenvedni a fél órás előadást arról, hogy milyen tradicionális festékek vannak és milyen tradicionális módszerekkel szövik a tradicionális birkák tradicionális gyapját, majd megmutatták a tradicionális szövőszéket is. A vége természetesen az lett, hogy a rengeteg tradicionálistól megszeppenve vennünk kellett volna egy szőnyeget, és működött a szöveg, volt, aki tényleg vitt haza.

Amúgy nem volt teljesen kamu az egész, tényleg kézzel csinálnak egy csomó mindent, és tényleg van némi nemzetközi elismerése a helynek (mutogatott a tulaj cikkeket, amin a családi szövőszék Metropolitanban kiállított termékei voltak), de azt is látni kell, hogy igazából nem ők hárman gyártják a tucatnyi terméket, aminek darabja egy hétig készül, hanem a falu összes, bolttal nem rendelkező nénije szövi éhbérért. Továbbá azt még csak-csak elhiszem, hogy helyi nyersanyagokkal festik a fonalat, de azt már nehezebben veszi be a gyomrom, hogy magát a fehér és szürke alapanyagot nem csévélve veszik a gyárból, hanem kézzel sodorják.

Ezzel szerencsére letudtuk a nemszeretem felét a körnek, és egy mezcal manufaktúrában folytattuk. A mezcal a tequila mostohatestvére. A tequila csak Jalisco államban szüretelt kék-agavéból készülhet, a mezcal bárhonnan, bármilyen agavéból. Az elmúlt pár évben elég nagy karriert futott be, a szegény emberek pótitalából trendi, pörgős pia lett. Megnéztük, hogy készül, az agave növény törzsét felaprítják, begyújtják és eltemetik egy réteg föld alá 2-3 napra, hadd izzon a parázs. Utána egy göthös, öreg lóval egy hatalmas követ görgettetnek körbe-körbe rajta, amíg pépesre nem törik. Az így keletkezett szálak egész ehetőek, furcsa, édes ízük van. Az egész szmötyi megy be egy hordóba, ahol pár hetet rohad, majd Minden Szeszek Útjára lép és desztillálják.

Ami kicsöpög a végén, az a mezcal.

Mint minden pálinkafélének ennek is elég széles a minőségspektruma, itt kifejezetten szart kínáltak, de ez nem tartott vissza attól, hogy végig kóstoljam a skálát a pár hetes blanco-tól a fél éves reposado-n át a három éves anejo-ig. Az öt évesnél idősebb grand reserva-ból nem volt pofám kérni, tudván, hogy úgysem veszek egy decit se.

A mixték fővárosra, Mitlanra is most került sor. Dinamikus manőverekkel sikerült elszakadnunk a csoporttól (elszaladtunk), és magunk jártuk be a romokat, amíg a többiek kénytelenek voltak végighallgatni mindazt, ami a táblákon is rajta volt. Mitla élő város volt a spanyolok érkezésekor, ráadásul egy vallási központ, tehát a hódítók a földdel tették egyenlővé, és a főtemplom köveit használták a keresztény templom építésére, finoman jelezve, hogy véget ért a régi, és kezdődik az új rendszer.

Ezek után kiirtották gyakorlatilag az egész lakosságot.

Az aztékok részéről sem volt szép a napi gyakorisággal végzett rituális emberáldozat, bár szerintem nettó kevesebb ember szívét vágták ki obszidián késsel, mint ahány nőt (és gyereket és férfit) öltek meg a boszorkányperekben ugyanebben az időben Európában. (Elég messziről nézve az Isten nevében, vallási okokból történő rituális megkínzás, majd nagy közönség előtt, szintén rituális keretek között, papok által történő megégetés a szó minden értelmében pont ugyanolyan emberáldozat, mint amit Huiztlipotchlinak mutattak be)

Viszont amit a spanyolok csináltak a hódítás után, azt azóta még senkinek, sem Hitleréknek, de még a Vörös Khmernek sem sikerült reprodukálnia. Az őslakosságra „elhasználandó” embertömegként tekintettek, mint a vasárnapi ebéd maradékára hétfőn, aminek el kell fogynia. A gyorsan kiépülő gyarmati gazdaságban egyszerűen halálra dolgoztatták őket. Nem volt cél, hogy az indián munkaerő sokáig hasznos legyen, mert úgyis van helyette másik. Dél-Amerika egyik ezüstbányájában egymillió őslakos halt meg. Az importált betegségek is arattak (érdekes, hogy Európába nem hoztunk semmilyen amerikai himlőt, aminek hasonló hatása lett volna), de a vírusok kevésbé öltek válogatás nélkül, mint a conquistador-ok. Száz év alatt huszonötmillióról egymillióra olvadt a mai mexikó lakosság. Hasonló arányokkal Budapestről nyolcvanezren élnék túl a népirtást. A városok elnéptelenedtek, a kultúra összeomlott, a civilizációk eltűntek, és az írástudó, magas művészettel, matematikával, kontinensnyi kereskedelmi hálózattal rendelkező városállamok helyén ágyékkötős analfabéta vademberek maradtak.

Ennek a rémálomnak a szerzetesek vetettek véget, akiknek sikerült elérniük, hogy a pápa mondja ki, hogy az indiánok is emberek(!) és mint embernek, lelkük is van. Mert ez ugyebár nem volt egyértelmű. Ez nem állította meg persze az öldöklést, de egy kicsit lassított rajta. Az egyház ekkor jelent meg, mint az őslakosok (relatív) védelmezője, és talán ez az oka a latin kultúra mélyen gyökerező vallásosságának is.

Szóval emiatt nem tudunk többet Mitláról sem, mint az a néhány írástudó feljegyzett, akik a spanyolokkal jöttek.

A véres múlt a napszítta falakon egyáltalán nem látszik, szépek, fehérek, és egyedülálló geometrikus mintákkal vannak tele. Ami igazán érdekes lelet volt, innen is elrekkentették távoli múzeumokba, és csak a kövek maradtak, de legalább be lehetett mászni néhány erősen klausztrofób sírba.

Az utolsó állomás fenn volt a hegyekben, és Hierve del Agua nevű kővízesés volt. Ez ugyanaz, mint a cseppkő, csak nem barlangban nő fentről le, vagy lentről fel, hanem sokkal inkább egy szirt oldalán végig, amitől úgy néz ki, mintha egy vízesés törne elő a sziklákból, csak a zuhatag cseppkőből van.

Ahol cseppkő van, víz is van, és a fő látványosság mellett van néhány természetes (esetleg kicsit utómunkázott) mészkőmedence is, ezekben lehetett láblógázni és nézni a valószínűtlen kék eget. Egy nemzeti park közepén van az egész, egyetlen iszonyú kanyargós és rázós út vezetett csak oda, úgyhogy a buszon a gyengébbek erősen zöldültek a végére. A szirt széléről festői a kilátás, a közép-mexikói magasföldek nyúltak ameddig a szem ellát, és emberkéz nyomát csak mutatóba lehetett észrevenni. Fölöttünk jó másfél méteres fesztávú turulkeselyűk köröztek, és csend, béke és nyugalom volt. Egy jó kis ecohotelben simán el lehetne itt tölteni néhány napot csak a táj bámulásával, nekünk két óra jutott.

A buszon még odafelé összeismerkedtünk Erinnel, az Ausztráliában született, Angliában élő lovászlánnyal (versenylovakat ápol és képez ki). Most egy négy hónapos úton volt, amit Bolíviában kezdett és Mexikóban fejezett be. Guatemalában is öt hetet töltött, jól ki is kérdeztük merre és meddig a mennyi az annyi. Kicsit más volt a célja az utazással, mint nekünk, például tizenegy napot döglött az Atitlán tó partján, amire mi két napot szántunk maximum, de azért jó volt kérdezni a várható viszonyokról.

Megosztotta velünk a személyes horror történetét is. Bolíviában hozzácsapódott néhány utazóhoz, és az egyiküknek volt egy bolíviai haverja, aki elvitte őket Ayahuasca-zni egy őserdei sámánhoz. Én erről a PanAmericana blogon már olvastam, és kajánul meg is jegyeztem, hogy jó volt a cucc, mi?, mire rögtön tiltakozni kezdett, hogy egyáltalán nem egy drogról van szó, hanem egy spirituális élményről és belső harmóniáról.

Na a harmóniáig nem jutottak el, mert éjszaka a szálláson (ami egy falak helyett szúnyoghálóval ellátott kunyhó volt) megjelent négy alak, az egyikük kezében egy pisztollyal, és közölte, hogy ez bizony egy rablótámadás. Innen sokféleképpen végződhetett volna nagyon szarul a dolog, szerencsére Erinék egész olcsón megúszták. A rablók közölték, hogy akkor most mindenki átadja a bankkártyáját és leírja a PIN kódját. Erin, aki nem tűnt teljesen normálisnak, szándékosan rossz kódot adott meg. Amíg az egyik rabló elhajtott a motorjával a legközelebbi városba, ahol volt ATM, a többiek mindenki hátizsákját kipakolták, és az utolsó gombostűig mindent gondosan megvizsgáltak, és ami megtetszett, azt begyűjtötték Erin hátizsákjába. Kamera, telefon, laptop, e-könyv olvasó, mind repült, de volt olyan pár zokni is, ami láthatólag valamilyen rejtett értékkel bírt és megtartották.

A rablók láthatólag nagyon fiatalok voltak, és nem igazán tudták mit csinálnak. A bolíviai vidék nem egy gazdasági és kitörési lehetőségekben úszó környék, ahol egy tökös fiatalnak csak akarnia kell, és a csillagos ég a határ. Láthatólag szükségből elkövetett megélhetési bűnözésről volt szó. Ez persze nem segít sokat, ha az embert lepuffantják és elássák a dzsungelben.

Az útleveleiket visszaadták szerencsére, és amikor a motoros csóka visszajött, akkor valamiért Erin kártyáját is visszaadta, hogy ez nem működik, majd a többi kártyát megtartva elporzottak az éjszakába. Innen jött a szokásos harmadik világbeli rendőrségi kör. Utána már csak a kártyák és telefonok letiltása maradt, meg egy nagyon érdekes beszélgetés, amíg Erin megpróbálta meggyőzni az angliai bankját, hogy hiába próbálkoztak húsz különböző rossz PIN kóddal, azért aktiválják csak vissza a kártyáját, különben piszok nagy bajban van. Mindenféle keresztkérdéseket tettek fel, pl volt-e valaki másnál a kártyája, ezekre igyekezett kitérő választ adni.

Szóval az utazás első hetében vehetett mindenből újat, kezdve a hátizsákkal.

Mindezt egy flancos vacsora közben beszéltük meg, a város egyik remek éttermében. Ilyenekből Oaxaca erős. Nagyon terveztem, hogy részt veszek egy főzőtanfolyamon itt, de sajnos mind a három hely, ami érdekelt éppen zárva volt, vagy pont nem tartott órát, és az egyik tulajdonosa, egy kedves expat óva intett a városban található többi konkurenciától, miközben egy másik zárva levő helyet ajánlott. Szóval ez most kimaradt.

Az utolsó napra oaxacai városnézést terveztünk, de ebből sorozatos mosdónézés lett inkább. Az előző napi túrán felszolgált ebédet gyanúsítottuk, mint eredő okot. Azért benéztünk az összes fontosabb templomba, és végre volt egy végignézhető méretű régészeti múzeum is, ahol néhány ősi makettet is kiállítottak, köztük a híres neves labdajátékról is. Mivel a klasszikus kori FIFA szabályzat nem maradt ránk, csak tippelgetünk, hogy is játszották a maják, az aztékok, a toltékok, az olmékok, a zapotékok, meg mindenki más a kontinens legkedvesebb játékát. Az biztos, hogy csapatokban tolták, tömörgumi labdákkal, amit kézzel és lábfejjel nem lehetett érinteni, de fejjel, vagy csípővel például igen. Nem tudni mi volt a cél, de erős elmélet, hogy a pályák szélén levő karikákhoz volt köze. A széles talpú nyomtatott nagy I alaprajzú pályák falai biztos, hogy simák voltak, hogy a labda visszagurulhasson. Eddig több, mint tízezer pályát tártak fel Közép-Amerika szerte, és az olmékok óta az összes civilizáció életének részét képezte.

A térségre jellemzően emberáldozat is kötődött a meccshez, bár nem mindig. Van bizonyíték arra is, hogy a győztest, és arra is, hogy a vesztest áldozták fel, tehát itt még ködös a kép. A majáknál talán a kiéheztetett, megkínzott hadifoglyok ellen játszott az uralkodó, aztán jól lefejezték a „vesztest”.

A nagy hódítás utáni múzeumon csak átsétálni volt erőnk, rendesen megnézni nem, meg el is fogyott az idő, és menni kellett a buszpályaudvarra, hogy egy tizenkét órás úttal eljussunk Palenquebe.

A harmadik mexikóvárosi napon két célunk volt: egyrészt végre eljutni a Suomaya múzeumba, mert az első két napon nem sikerült, másrészt hajókázni Xochimilcóban. Az utóbbival kezdtük.

Xochimilcogyakorlatilag DF Szentendréje. Egy metróvégállomásról kell hévvel még fél órát zötykölődni kifelé, hogy a külvárosba kiérjünk. Réges régen, a kurtafarkú aztékok idejében a mai Mexikóváros nagy része tó/mocsár volt. A földművelés mesterséges szigeteken zajlott, amik között ott volt alapértelmezetten a tó. Mára a fennsík le lett csapolva, sőt, a város vízigényének háromnegyedét több mint kétszáz kilométerrel arrébbról pumpálják oda. Xochimilco az a turistacsapda, ahol még megmaradtak a régi csatornák és mesterséges szigetek, és nem is vészes összegért lehet köztük csónakázgatni.

Mivel hétfőn mentünk, ezért kongtak a csatornák az ürességtől (a képzavar oka nem az ön készülékében van). Ennek az előnye az volt, hogy nem kellet ricsajozó, zabáló mexikóvárosiakat nézni a csatornákon, hanem csend és nyugalom honolt, a hátránya pedig az, hogy egymagunkban bérelhettünk ki egy tízfős hajót, ami ugyanannyiba kerül akár ketten, akár tízen ülnek benne.

Bőven megérte, elképesztően békés volt a kézi hajtású gondolában hangtanul csúszni a zöld partok között. A szigetecskék egyáltalán nem lakatlanok, sőt, bádogkalyibák és vakolatlan téglaházak tömege sorakozik rajtuk, de szerencsére egyetlen zenészbanda próbálkozott csak be, utána már senki nem szólt hozzánk az egy órás út alatt. Autók értelemszerűen nincsenek, valamilyen csoda folytán zenét sem bömböltetett senki, ezért Mexikóba érkezésünk óta először (és talán utoljára) végre csend volt körülöttünk. Az élővilág is meghálálta a körülményeket, minden tele volt vízimadarakkal, akik igazából félelemérzet nélkül úszkáltak a hajónk körül.

Kellett is a nyugi, mert előtte rendesen felhúztuk magunkat. A hajóba szállás előtt megebédeltünk a falu főterén zajló vásárban. Nem tudom, hogy permanens fiesta volt-e, vagy csak külön a mi kedvünkért húzták fel a sátrakat, de ahhoz képest, hogy hétfő dél volt, eléggé tele volt a hely. Azért gyanítom, hogy inkább a helyieknek volt célozva a hacaráré, mert a városrész fő látványosságának számító hajókázásig már senki nem jutott el. Itt is egy kifőzdében ettünk. Itt általában nem nagyon van menü, meg árak, hanem hozzák, amit főznek ott és akkor, maximum azt döntöd el, hogy félbehajtva vagy negyedbe vágva kéred a tortilládat. Az előző napokban már többször is ettünk ilyen körülmények között, ezért bátran rendeltünk, aztán kihoztak egy négyszer akkora számlát, mint az első esti vacsoránk volt, pedig az egy leülős étteremben történt.

Ilyenkor már nincs mit csinálni, kifizettük a huszonöt eurónak megfelelő cehhet, és erősen füstölögve távoztunk. Az egészben az a legrosszabb, hogy ez pont a bizalmat mérgezi meg, és innentől fogva, mint a papagáj tisztázni kell mindenhol, hogy mennyi is lesz az annyi, ami igazából halálunalmas és olyannak tűnünk tőle, mint akik a fogukhoz verik a garast, amikor a tisztességes hasznot tényleg nem sajnálom az átlag utcai taco árustól. Viszont saccra hat-hétszeres árat nem vagyok hajlandó fizetni, úgyhogy marad a paranoia.

A másik látnivaló a napra a Museo Somaya volt, Carlos Slim családi múzeuma, amit a feleségéről nevezett el, és a sógora tervezte. Carlos Slim és Bill Gates évente cserélik egymást a világ leggazdagabb embereinek toplistáján, bár Bill valószínűleg őszintébb a vagyonával kapcsolatban, mint Carlos. Ő uralja a teljes mexikói távközlési piacot mindenestül, és rendesen felsrófolta az árakat. Ebből futotta műgyűjtésre is, és egy vagy két évvel ezelőtt tette a gyűjteményét látogathatóvá egy egészen furcsa formájú megcsavart vécépapírtekercsre emlékeztető épületben.

Már belépéskor kicsit megakadtunk, mert bent több volt az öltöny a szokásosnál, és gyorsan felcsatoltuk a nadrágjaink alsó szárát is, és hogy eleganciában versenyre keljünk a bennlevőkkel, felvettünk egy zoknit is a szandál mellé (ez utóbbit a túlzott légkondi miatt).

A múzeum ízlésesen van berendezve, hatalmas terekben, jól van bemutatva a Carlos bácsi portyáinak néhány szeletét. Ott jártunkkor az ideiglenes kiállítás az elefántcsont gyűjteményt mutatta be, fantasztikusan faragott szobrokkal és jelenetekkel. Az egyik például kicsit megkésett alkotás volt, a kommunista Kínában készült a hatvanas években és az agyarból egy falu látképét alakították ki, traktorokkal, Mao plakátokkal. Azért a többség tradicionálisabb témákat dolgozott fel, Buddhákat, szenteket, meztelen csajokat. Volt két királyi hintó makett is, minden részletében elefántcsontból faragva, majd gondosan összeillesztve.

A numizmatikai és klasszikus festészeti szinteken csak átrohantunk, sem az érmék, sem a tizenhatodik századi madonnák nem érdekelték egyikünket sem. Én az impresszionistáknál azért lassítottam, gyakorlatilag az összes nagy névnek több képe is lógott a falakon.

Az igazán nagy durranás azért a szobor kiállítás volt. Rodin mindig is gyenge pontom volt, és igyekeztem mindig felkeresni az adott városban megtekinthető műveit, itt pedig nem egy-kettő hanem egy fél szintnyi volt belőle, nagyjából annyi mint a párizsi Rodin múzeumban. Emellett néhány kreatív és tipikus Dalí szobor is ki volt állítva, amik pont annyira voltak betegek, mint a spanyol többi műve, meg egy adag más szerzőktől is. Itt kétszer is körbementünk, és ezzel a magas kultúra is le volt tudva.

A Suomaya az üzleti negyed közepén volt, úgyhogy egy bevásárlóközpontban vacsoráztunk, kipróbálva a Panda Express nevű takonykínait. Rossz volt.Benéztünk egy Tesco-jellegű hipermarketbe is, hogy lássunk valódi mexikói árakat is, ne csak turistának célzottakat, és rácsodálkoztunk a csiliszószok és üveges guacamolek széles választékára.

Az utolsó mexikóvárosi napot a klasszikus óvárosban töltöttük, de valahogy kevés lelkesedéssel. Letudtuk a katedrálist, a nemzeti palotát, meg a Templo Mayort, az egykori teotihuacani főtemplomot. Ez volt az a placc, amit vagy nyolcszor építettek újjá az évszázadok alatt (hagymaszerűen, mindig az alata levőre pakolva még agyagot és sziklákat), és a legutolsó felszentelésékor húszezer hadifoglyot áldoztak fel. Cortezék persze ezt is a földdel tették egyenlővé, és csak a huszadik században találták meg újra, addig ez csak a főtér melletti egyik dombocska volt.

A latin-amerikai bürokrácia egyik szép példáját lehet megfigyelni ebben a múzeumban. A bejáratnál egy néni elad nekünk egy jegyet. Rendben. Elsétálunk mellette (nem lehet kikerülni). Átmegyünk egy fémérzékelő kapun, ami sípol, de nem baj, nem igazán nézik meg, hogy miért is. Itt van egy bácsi, aki letépi a jegyünkről a letéphető szelvényt. Mondjuk még ez is rendben, úgyis ott kell állnia. A szürrealizmus ott kezdődik, hogy ezután lyukaszt bele egy lyukat is. Miért? A letépett, de nem lyukas jeggyel vissza lehetne élni valahogy? És mindenhol ezt csinálják. Letép, és lyukaszt.

Mindegy, megnézzük a rommezőt, majd bemegyünk a helyi múzeumba, ahol még egyszer elkérik a jegyünket. Nem túl nagy a hely, egy kis háztömbnyi az egész, egyetlen folyosón lehet végigkanyarogni a templom kilenc rétege között, és szögesdrót veszi körbe. Senki nem juthat be jegy nélkül. De azért megnézik még egyszer. Ugyanez volt Teotihuacanban,meg később Monte Albánban és Palenqueben is. Arra volna esetleg ez jó, ha a bejárati kollégák összedolgozva feketéznének és fél áron, „papír nélkül” engednék be a turistát, akkor a sasszemű múzeumőr jól lebuktatná őket? Ez nem egy reális jelenet, de jobb tippünk nincs a bohózatra.

Az egyirányúsítást is vallásos buzgalommal betartatják. Később volt olyan hely, ahol konkrétan öten voltunk az egész rommezőn, de a maya templom udvarába csak balról lehetett bemenni, és csak jobbra lehetett távozni, és amikor véletlenül besétáltunk a rossz irányból, akkor nagyon szigorúan rendre lettünk intve. Szerencsére nem kell vállalkozást indítanom Mexikóban, de valószínűleg nem lenne nagy élmény a bürokráciával a kűzdelem.

A Templo Mayor után már erősen múzeummérgezésünk volt, úgyhogy inkább csak nyaktekergetve mászkáltunk a koloniál stílusú városközpontban. Valamiért a kintorna itt baromi népszerű turistalehúzó alkalmatosság, ezért minden sarokra raktak belőle egyet, amit egy-egy bácsi nyekergettetett, míg a segítője az arra sétálókat vegzálta apróért. Erős Jég Veled flashbackjeim voltak, és akár adtam volna is nekik, ha öt percre végre abbahagyják.

Ebédre kinéztünk az útikönyvből egy hyvatalos chiles en nogada helyet. Ez nem-csípős zöldpaprikába töltött picadillo, diószósszal leöntve. A picadillo darált hús fűszerekkel és aszalt gyümölcsökkel. Az egész összességében egy elég nehéz, édeskés, és finom kaja. Kicsit korán értünk az étterembe, ezért mi voltunk az elején az egyetlenek, és smucig turista módjára rendeltünk egy kétszemélyes tálat, meg ketten együtt egy közepes üveg vizet. Úgy látszott a fejükön, hogy nem szeretnek annyira minket, bár lehet, hogy ez a gringóságunknak szólt úgy általában.

Mivel a buszunk csak tizenegykor indult, és délután háromra kifogytunk a minket akár kicsit is érdeklő látnivalókból, elmentünk antropológiai kirándulni egy mexikói moziba és megnéztük a Captain America második részét. A mexikói mozi nagy meglepetése az volt, hogy itt nem takarítanak az előadások között. Szeméttel volt tele minden, az mi ülésünk is, úgyhogy inkább kerestünk magunknak új helyet. Ami viszont nagyon tetszett, az két innovatív apróság volt. Egyrészt a karfák lehajthatóak voltak, ami pároknak kellemesebb (és ismét csak, Mexikóban elég lazák a nyilvános szeretet nyilvánítás szabályai, tehát voltak fiatalok, akik több időt töltöttek egymás szájában, mint a filmet nézve), másrészt, ha mégiscsak bevásárolsz a büfében, akkor adnak hozzá egy tálcát, aminek az alján van egy jó nagy bumszli, ami pont beleillik a karfán levő lyukba, úgyhogy a csipszet, popcornt,üdítőt egyszerre le lehet tenni biztonságosan, nem kell végig kézben tartani.

Mozi után még a hostel udvarán fekvő függőágyban elütöttünk pár órát, aztán amikor végleg nem lehetett halogatni, kimentünk a Keletibe (TAPO). Az egyetlen angolul beszélő jegyáruslány már messzíről integetett, be is csekkeltük a nagyhátizsákokat és kihasználtuk, hogy Ejecutivo jegyünk van, és leültünk a flancos váróba.

A távolsági buszokon több osztály is van, igazából a parasztos is teljesen OK, légkondi, kényelmes ülések, hátul normális méretű vécé, négy-öt LCD TV elosztva a buszon, stb. E fölött eggyel már két mosdó van a busz végében, egy férfi és egy női, és jár némi snack meg víz az útra, és van egy forróvíz tároló is a buszon, ahol lehet kávét/teát készíteni. A másik nagy előnye ennek az osztálynak, hogy a tévék hangja, csak úgy, mint a repülőgépeken, fülhallgatóból jön, tehát ha az ember nem kíváncsi a Die Hard 4-re spanyolul, akkor nem kell hallgatnia. A lábtér minden osztályon egyre nő, a még eggyel feljebbin pedig már egy sorban csak 3 szék van a szokásos négy helyett. Nem tudom, hogy a legfelső osztály mit tud ezen túl, de az általunk nézett vonalakon nem is nagyon volt olyan.

Szóval kényelmes dolog Mexikóban távolsági buszozni, és nem is olyan vészesen drága. A hat és fél órás út Mexikóváros és Oaxaca között harminc euró volt. Ez nem is kevés azért, ezért is időzítettük éjszakára, hogy ne kelljen legalább hotelt fizetni aznapra.

Ennek persze az a hátránya, hogy öt harminckor raktak ki minket az Oaxacai buszpályaudvaron…

Igyekeztünk azt a ritmust felvenni, hogy legkésőbb fél nyolckor felkelünk, hogy egyrészt még a forróság előtt elkezdődjön a nap, másrészt hogy még a tömeg előtt odaérjünk a látnivalókhoz.

Ez sajnos nem mindig sikerült, most például azért nem, mert a célpont, Teotihuacan szűk két órányi metró és buszútra volt.

Itt kitérnék arra, hogy mi a különbség Teotihuacan és Tenochtitlan között, mert ez az óceán innenső oldaláról kb annyira egyértelmű mint onnan nézve Budapest vs Bukarest. Teotihuacan nagyjából a római birodalommal egy időben virágzott, olyan hatvan kilométernyire van Mexikóvárostól, és fogalmunk sincs kik lakták. Viszont itt épült a világ harmadik legnagyobb piramisa (ha magasságban mérjük. Ha kilóra, akkor a hetedik). Mint a legtöbb közép-amerikai kultúra, ez is a túlnépesedés, szárazság és lelkes hódítók hármasának köszönhetően teljesen és tökéletesen elnéptelenedett, de annyira jól néztek ki a romok, hogy az utódnépek konkrétan ásatásokat fojtattak és másolták a talált tárgyakat.

Az egyik ilyen utódnép volt az azték, és az ő fővárosuk volt Tenochtitlan, ami egy az egyben a mai Mexikóvárosnak felel meg, de olyan szinten, hogy a város főtere katedrálissal, nemzeti palotával, mindennel, az azték főtemplom helyén épült. Ők ezer évvel Teotihuacan után kezdték, nagyjából a 12. századtól duhajkodtak addig, amíg Cortezék az egészet ki nem fosztották és fel nem égették.

Teotihuacanból egészen sok megmaradt, és egy teljes napot töltöttünk azzal, hogy fel-alá mászkáltunk a két kilométer hosszú Halottak Útja mellett, ami egy nyílegyenes, negyven méter széles sugárút. Akárki is építette Teotihuacant, végiggondolta előtte, hogy mit is akar csinálni. Szépen rendezett négyzethálón vannak az utak, köztük templomok és paloták álltak. Két nagy piramis határozza meg a rommezőt, amikről természetesen nem tudjuk, hogy ki rakta őket össze és miért. A „vallási célt szolgáltak” gumifrázist lehet csak rájuk húzni. A Nap és a Hold piramisának nevezték őket az első felfedezők, és ez rájuk ragadt, de a nevek mögött semmilyen tudományos magyarázat nincsen, csak szokásjog.

Mindezt nagyon hangulatos kaktuszerdők veszik körül. Az egyik fontos felfedezésünk volt, hogy a kaktusz alapvetően „fa” funkciót tölt be, három-öt méterre is megnő és szabályos erdőket formáz a fennsíkokon. Itt nem kolbászból van a kerítés, hanem kaktuszból, a szó szoros értelmében. Egyenesen felfele növő oszlopkaktuszokkal ültetik tele a drótkerítés belső oldalát, ami szerintem jobb betörőriasztó, mint holmi szögesdrót.

Azért nem csak kőkupacok maradtak, hanem itt-ott egy adag köcsög is, ezeket a helyi múzeumban állították ki, és mindegyikre ráírták, hogy Tlalocot ábrázolja. A falakon levő freskókat pedig szépen leválasztották és szintén a helyi múzeumokban lehet megnézni őket. Ennek az az előnye, hogy a turisták lehelete nem rohasztja szét őket, a hátránya pedig, hogy iszonyat unalmas maga a romváros, mert minden csak kopasz kő.

Azért a piramisokat megmásztuk, még ha ehhez sorba is kellett állni, mert csak egy vékony lépcsőn engedik fel a népet, ami helyenként négy ember széles, máshol meg csak egy. Na a szűk keresztmetszetek előtt dugó alakul ki természetesen, és ilyenkor egy piramisnyi turista békében aszalódik a napon.

Mivel kétezer méter magasan van Teotihuacan, ezért a legkisebb lépcsőzés után is azonnal elfogy az ember levegője. Síkban menve egyáltalán nem érezni a tengerszinttől mért különbséget, de az emelkedők gyilkosak. A felföldi jelleg miatt az időjárás is emberi. Éjszaka tizenpár fok van, nappal pedig késő délutánra éri el a huszonsokot. Ezért minden napunkat hosszúnadrágban, és rendkívül sikkes zokni+szandál kombóban kezdtük, és csak a meleg beálltakor szabtuk át a felszerelést nadrágszár és zoknimentesre.

A viszonylag enyhe időjárás egyik hátránya, hogy brutálisan le lehet égni. Hiába van csak huszonkét fok tizenegy órakor, akkor is majdnem egyenlítői nap tűz, és az UV sugárzást pont nem érdekli, hogy mit mutat a higanyszál.

A régészeti zóna körül rengeteg kajálda van, mindenféle pénztárcára szabva, mi két kedves nagymama kifőzdéjében kötöttünk ki, akik spanyolt hadarva nyüzsögtek körülöttünk. Általában kevesen tudnak csak angolul, viszont senkit nem zavar, hogy mi csak nagyon, nagyon keveset beszélünk spanyolul. Azért eléggé európai a nyelv ahhoz, hogy az ember elboldoguljon főleg akkor, ha csak annyi a kérdés, hogy narancslevet vagy limonádét kérünk-e inkább, az én sörömet pedig a jéghűtőből kivett korsóban szolgálták fel, amiért külön plusszpont jár.

A zónán kívül is volt néhány komplexum, ezek elsősorban lakónegyedek voltak annó (vagy legalábbis ezt tippeljük). Ezekhez általában már a kutya nem jut el, főleg mert alig jelölt földutakon kell tizenöt percnyit sétálni. Itt viszonylag több falfestményt hagytak a falon, de kellettek a magyarázó szövegek, hogy kisilabizáljuk, mit is látunk éppen. A jaguárt még csak-csak felismeri a turista, de amikor isteneknek öltözött papokat kell értelmezni, ahol azt sem látjuk elsőre, hogy melyik a szeme és melyik a szája, akkor jól jön a segítség.

Hazafelé még beleütköztünk a rend őreibe. Mexikó alapvetően teljesen biztonságos ország a turisták számára (Washingtonnak például rosszabbak a gyilkossági mutatói, mint DF-nek), ezért könnyű elfelejtkezni róla, hogy a hadsereg, a rendőrség és a drogkartellek mindenki mindenki ellen szabadfogású tömegmészárlást játszanak, amibe az elmúlt tíz évben ötvenezren haltak bele. Habár a kartellek jól felszereltek, azért a karhatalom mégiscsak többen van, meg tankokkal tud jönni ha kell, tehát általában nyerni szokott. Szóval az áldozatok többsége a finoman szólva sem rizikómentes „drogmaffiózó” szakmát választotta a középiskolai orientáción.

Ártatlan (nem sztriptíz bárban vagy drogterítéssel foglalkozó) helybeli csak extrém esetekben kerül kereszttűzbe, turista szinte soha. Azt persze látjuk, hogy az összes rendőr golyóálló mellényben hesszel, és nem gondosan tokban elzárt parabellumok lógnak a csípőjükön, hanem rohampuskát markolnak két kézre, mindig, mindenhol, de ez inkább megnyugtat, mint zavar.

Minket ez most úgy érintett, hogy nagyon kerestek valakit. Három erősen közepes darab (mexikóban biztos nagynak számít) végigsétált a buszon és három centiről mindenkinek az arcábakamerázott egy kézikamerával. Egy kicsit punknak kinéző mexikói srácnak, meg a barátnőjének a hátizsákját az utolsó koszos papírzsebkendőig kipakolták. Mi voltunk a másik páros, akit megnéztek közelről, fogalmam sincs miért, talán mert túl nagy érdeklődéssel figyeltük az eseményeket, vagy a gringó alapértelmezetten ellenőrizve van mindig. Belenéztek a hátizsákba, aztán a plüss sündisznó láttán egy legyintéssel visszaadták. Láthatólag még mindig nem mi vagyunk a kartell új csodafegyvere.

A főcsapáson kívül eső romhalmazokkal úgy elszüttyögtük az időt, hogy megint nem jutottunk el a Suomaya múzeumba. Helyette inkább elmentük a Keletibe (itt busz és nem vonatpályaudvart jelöl) és megvettük Oaxacába az éjszakai jegyeket két nappal későbbre, majd elmentük pozolét enni egy erre szakosodott kajálós piacra. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy huszonöt balatonparti lángosos (gagyi székek, műanyag, bádog evőeszköz) bepakolnak egy fedél alá, csak lángos helyett mindenki ugyanazt a két-három fogást szolgálja fel.

Ez most egy pozole hely volt, ami egy elég alternatív kukoricaleves. A száraz szemekben lebontják a keményítőt úgy, hogy mésszel keverik, ettől a szemek kifehérednek (kémikusok segítsenek, se magyarul, sem angolul nem erősségem ez a szaknyelv). Ennek a neve angolul hominy. Ezeket aztán megfőzik, megy mellé egy kis zöldség és kész is a pozole. Kíváncsi voltam rá, mert minden mexikói szakácskönyvemben van rá recept és itthon leheteletlen elkészíteni, de mint kiderült nem igazán jó kaja, úgyhogy nem is érdemes.

Minket Közép-Amerikába elsősorban a történelem és a kaja vonzott, ezért Mexikóvárost is a régészeti múzeumban kezdtük, rögtön nyitáskor. A korán kelés nem volt nehéz, mivel előző este jó korán kidőltünk. A múzeum a Chapultepec (szöcskehegy) parkban van, ami nagyjából a városligetnek felel meg helyi viszonylatban, csak négyszer akkora.

Ez szombat reggel történt, és hiába voltunk kilenc előtt a zöldben, már ekkor is rendesen tele volt a park. A múzeum szerencsére nem volt ennyire népszerű, némi apró leszurkolása után egy audioguidedal gazdagabban nekiláttunk a bejárásának. Délután háromra a nyolc nagy teremből öttel végeztünk.

Az első emeleten.

A múzeum nagy, és nagyon alapos.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a második emelet inkább néprajzi, mint régészeti és nagyjából csak mexikói népviseletbe öltözött bábuk vannak ott, ami körülbelül annyira érdekes, mint egy kiállítás a németalföldi harangöntés fontosabb személyiségeiről a kora tizenhatodik században.

A fő rész viszont remekül van összeállítva, de feldolgozhatatlan mennyiségű információt zúdítanak az emberre. Nagyjából őskori (ezt kihagytuk), korai, olmék, teotihuacani, tenochtitlani, oaxacai, maja, tengerparti, kelet és északi részekre osztja a történelmet. Mi is nagyjából ebben a sorrendben mentünk, ami igazából hiba volt, mert legjobban az oaxacai és a maja érdekelt volna, az olmék meg egyáltalán nem.

Igazából olyan, mintha az egész európai kultúrkör teljes és alapos történelmét egyetlen múzeum akarná feldolgozni, ugyanannyi figyelmet fordítva az ó-görögökre, mint a vikingekre vagy a francia trubadúrokra. Több száz nép másfél évezredet átölelő kultúráiról van szó, amit nagyon nehéz átlátni messziről jött embernek. Az, hogy a nevek kiejthetetlenül hosszúak és mindegyik legalább ötven pontot ér Scrabbleben a rengeteg X miatt egyáltalán nem segít.

A rendkívüli tárgyi gazdagság ellenére megdöbbentően keveset tudunk arról, hogy mi is történt a spanyolok előtt, és erről leginkább a spanyolok tehetnek. A hódítás során az összes helybeli kultúrát kiirtották, az írástudókat kivégezték, a könyveket tűzre hányták. Összesen négy maja kódex élte túl a hódítást, az aztékoktól pedig semmilyen írásos emlék nem maradt fenn. Az előttük jövő népek nem is írtak, vagy ha igen, akkor csak nagyon egyszerű dolgokat, ezért például a teotihuacani épületek céljaira csak tippelgetünk a freskók alapján.

Ez a múzeum szövegein is átsütött, csak úgy hemzsegtek az „úgy gondoljuk, hogy”, meg „logikusan feltételezhető, hogy” és hasonló frázisok. A tárgyi emlékekből egyszerűen nem lehet többet kipréselni. Volt itt egy épület, aminek a környékén találtak egy csomó díszes cserepet, és valószínűleg nagyjából ugyanabból a korból származnak. Mivel mégiscsak kell mondani valamit, ilyenkor betippelik, hogy biztos egy templom volt, és a cserepek áldozati ajándékok, de a kormeghatározás pontatlansága miatt, simán lehet, hogy a ház meg a cserepek között volt száz év eltérés, de sebaj. Persze ez egy kicsit sarkított példa, de írásbeliség nélküli civilizációkról (megfejtetlen írásokat tekinthetjük ebből a szempontból ugyanilyen fekete lyuknak) mindenhol nagyon kevés tényleges infót tudunk csak. Közép-Amerika abban különleges, hogy rengeteg relatíve fejlett társadalom létezett errefelé, ami ebbe a kategóriába esik.

Azért persze próbálkoznak, jópofán összeszedték az összes növényt és állatot, amit a helyiek fogyasztottak, meg innen-onnan sikerült összevadászni némi horrofolklórt, mint például azt a jópofa zapoték szokást, miszerint egy megnyúzott ember bőrét addig viselve, amíg szó szerint le ne rohad rólad mindenféle átkot meg betegséget meg lehet úszni.

Az információsűrűség egyszerűen befogadhatatlan volt, egy idő után már zsongott a fejünk a kultúráktól, istenektől, építészeti stílusoktól, úgyhogy inkább mókust néztünk a múzeum kávézójában. Az egész parkban szabadon kóricál egy teljesen pofátlan szőrös bűnbanda, akik a fák alsó ágairól figyelve meg a fűben ugrándozva koldulnak. Itt is kaptak a kiránduló iskoláscsoporttól bőven kenyeret, amiért a háromfős mókusfalka rotációban ereszkedett le a fáról, hogy kikapja a vihorászó kiscsaj kezéből az ajándékot, majd visszaslisszoljon biztonságos magasságba.

Amikor teljesen elteltünk, beismertük a vereséget, és sétálósra fogtuk a figurát, sodródva a parkban a tömeggel, figyelve az embereket. A vattacukrot itt például előre legyártják és hatalmas műanyag zacskókba teszik, pálca nélkül. Ezek között volt hordónyi is, nyílván az apukákat célozva meg.

A mexikóiakról tudni kell, hogy sokkal kövérebbek, mint az amerikaiak, az egész országra átlagolt Coca-Cola termék (Cola, Fanta…) fogyasztás naponta és fejenként több mint egy liter például. A fiatalkori elhízásban is világelsők, a tizenévesek több mint háromnegyede túlsúlyos. Az egyik buszon találkoztunk egy sráccal, aki konkrétan átfolyt a szomszéd ülésbe. Senki nem tudott volna leülni mellé, maximum rá.

Ennek az okai a parkban is látszódtak, mindenki majszolt valamit folyamatosan, mint május elsején, csak éppen ez nem ünnepnap volt, hanem teljesen átlagos hétvége.

Amikor a tömegből elegünk lett, betévedtünk a Nagy Nemzeti Kastélyba, ami volt császári palota, de tiszti akadémia is. Itt annyi a magyar vonatkozás, hogy Zsolnay mázas munkákkal van mindenfelé díszítve, legalábbis elvileg. Én erről a tényről pont ott jártunkkor feledkeztem meg, ezért sajnos nem kerestem meg a vonatkozó részeket.

Természetesen a rettenetesen magas és meredek hegyre (kicsivel nyúl a környező fák fölé) rengetegen csak kisvonattal hajlandóak felmenni. És természetesen van egy erős korreláció aközött, hogy ki nem akar sétálni, és ki szorulna leginkább testmozgásra, de ez mindenhol így van.

A kultúrprogramok után antropológiai kirándulás következett, belevetettük magunkat a helyi elektronikai piac sűrűjébe. Úgy kell nagyjából elképzelni a dolgot, mint a Kőbányai úton levő Négy Tigris Piacot, csak plazmatévékkel és iPhoneokkal papucsok és izompólók helyett. Négy-öt teljes háztömböt lefed a piac, és egy többszintes, szűk folyosós, kiabálos labirintusban kell felkutatni a célterméket. Rossz belegondolni, hogy mi fog történni, amikor a szokásos minőségben szerelt elektronikai termékek közül valamelyik majd tűzre kap.

Mi egy európai =>mexikói dugó konvertálóra vadásztunk, mert fogyott az áramunk, és nem volt amerikai alakú dugónk. Ezt sokkal nehezebb szerezni, mint például másolt HALO játékokat, vagy Samsung tabletet, de egy telefonboltban egy kedves kínai hölgy végül is tudott segíteni.

Igyekeztünk a napjainkat a lehető legaktívabban tölteni, vagyis a két kilométernél rövidebb távokat sétálva tettük meg. Most az egyik belvárosi zöldövezet szélén kerestünk vacsorázó helyet, ismét a Belles Artes palota környékén, és lődörgés közben az embereket bámultuk.

A mexikóiak sokkal bátrabbak frizurában, mint a magyarok, a férfiak egészen elképesztően kinéző hajviseleteket is bevállaltak, míg itthon a metrón nagyjából összesen három rövid és két hosszú hajú stílust lehet találni. A többsége persze teljesen röhejes volt európai szemmel, de maguknak nyílván tetszettek.

Nem nagyon fogják vissza magukat a fiatalok, amikor nyilvános helyen való ölelkezésről van szó, és a haj dilemmák miatt lehetett bingót játszani, hogy egy párban éppen hány fiú van. Mexikóváros ugyanis kellemesen toleráns környezet, míg Magyarországon nehezen tudok elképzelni egy tizenéves meleg párt, ahogy a Szépművészeti előtt egy padon ülve smárolnak, itt nem csinált belőle senki ügyet. A melegházasság egész Mexikóban csak a fővárosban engedélyezett, de a macho alapkultúrát tekintve még ez is meglepő. (Hasonlóan furcsa számomra, hogy a masszívan katolikus Spanyolországban a legmagasabb az egész EU-ban a nem hagyományos párok elfogadottsága, de ez egy messzire vezető téma, és biztos készül belőle rengeteg szociológusi diplomamunka).

A vacsorakeresés végül Chili’s étteremlánc mexikóvárosi egységénél állt meg. Ezt a franchiset Szingapúrban szerettük meg, majd Delhiben külön elzarándokoltunk az indiai verzióba, most itt ettük ugyanazt a tex-mex konyhát. Ez valahol egy kicsit persze perverzitás, de nem csak mi vágytunk a helyi konyha amerikai értelmezésére. Csordultig tele volt az étterem, és láthatólag a menedzsment felkészült a várható érdeklődésre, mert annyira telezsúfolták a rendelkezésre álló helyet asztalokkal, hogy a pincérek csak nehézségek árán tudtak közlekedni.

Jól eltelve nagy vacsorával, hazabandukoltunk. Ahhoz képes, hogy ez még csak az első napunk volt az új kontinensen, egészen sokáig, majdnem tizenegyig bírtuk szuflával.

Irtózatos sznobok vagyunk és ennek a beismeréséhez két és fél év kellett az Indiából hazatérés után. Próbálkoztunk Spanyolországban hátizsákozással, Horvátországban hajókázással, prágai városnézéssel, de az utazás érzését egyik sem hozta vissza. Azt a szabadságot, a felfedés örömét, az élmények intenzitását, amit a harmadik világban át tudtam élni, Európa egyszerűen nem tudja nyújtani. Túl tiszta, túl rendezett, túl zsúfolt és mindezek mellé veszett drága. A családi döntés az lett, hogy ha tehetjük, akkor Európában többet nem nyaralunk. Hosszú hétvégés városnézés OK, de az évi egy szabadságunkat az öreg kontinensre ellőni valahogy pazarlásnak érződik. Sajnos hosszú távú túrát nem tudtunk szervezni. Először Jordániába akartunk menni, Petra, Holt-tenger, búvárkodás vonalon, de kiderült, hogy NemSün három hétre is le bír lépni melóból, ami már pont túl volt a transzatlanti út pszichológiai határán (két teljes nap utazás 12 nap nettóhoz valahogy soknak érződik). Így lett a célpont Mexikó és Guatemala. Végül úgy jött ki a repjegy, hogy 22 nap a teljes túra, ebből 14-re csatlakozik hozzánk majd egy barátunk.

Én már egy hónapot elkóricáltam ezen a tájon, emiatt extra kihívást jelentett úgy összelőni a dolgokat, hogy NemSün is lássa a nagy durranásokat, de azért nekem is jusson újdonság. Így utólag visszanézve, amikor öt évvel ezelőtt erre jártam, teljesen naivan kóboroltam fel-alá, közöm nem volt ahhoz, hogy mit is kéne csinálni, hogy teljesebb legyen az élmény. Azóta bőven gyűlt tapasztalat, és már kezdem látni, hogy mi is kell ahhoz, hogy egy útból a lehető legtöbbet kihozzam. Persze még rengeteget van hova fejlődni, és öt év múlva megint csak nevetni fogok azon, hogy milyen keveset tudtam ma, de így működik a világ.

Az egyik nagy tapasztalata az ázsiai körnek az volt, hogy minél többet tudunk az adott ország lakóiról és a történelmükről, annál jobban tudjuk értékelni a látnivalókat. Ennek az egyik aspektusa a régmúlt megértése, királyok és dátumok jelleggel, másik pedig az elmúlt pár évtizedé. Budapestről nézve az embernek igazából fingja nincs, hogy mi is történt a nyolcvanas években Guatemalában, vagy hogy mit él át egy maja paraszt manapság a modern világban. Szerencsére született errefelé pár Nobel-díjas író, akikből lehet csemegézni, és igyekeztem magam felkészülés jelleggel ellátni némi olvasmányélménnyel. Ennek egy része persze útközbenre csúszott át, de pont erre valók a tizenegy órás buszutak és huszonnégy órás repülők.

Már a jegyvásárlás is érdekes volt. A nagy légitársaságok árképzési politikája fehér ember számára érthetetlen logikát követ. Az egyik érdekesség a negatív árú jegy. A Budapest-Mexikóváros retúrjegy Frankfurton keresztül mondjuk 800 euró. Ilyenkor a cseles magyar megnézi, hogy vajon mennyibe kerül ugyanez Frankfurt-Mexikóváros viszonylatban, azzal a feltételezéssel, hogy a Budapest-Frankfurtot majd megoldja fapadossal okosba. Na ez a direkt járat már 850 euró. Viszont pont van egy Frankfurt-Lisszabon-Mexikóváros jegy 800 euróért. Nosza, megnézzük a Lisszabon-Mexikóváros direkt járatot. Ez is 850 euró körül van, de a Lisszabon-Frankfurt-Mexikóváros már csak 800-ba kerül. A ráhordójáratok egyszerűen mínusz ötven euróba kerülnek.

Nem, ennek nincs így sok értelme, de legalább egyszerűvé tette a kiindulópont kérdését: Pestről repülünk.

A következő nagy kérdőjel az egyirányú járatok kérdése. Budapest-Mexikó egy irányba kétezer euró, ha az ember retúrjegyet vesz, akkor kevesebb, mint feleannyi. Itt annyi a csel, hogy egy irányú jegyből nem árulnak teljesen economy kiadást, hanem csak olyat, amit valamennyire lehet módosítgatni. Ha az ember pontosan tudja, hogy mikor repül, és csak egy irányba akar menni, akkor néha megéri megvenni a kétirányút és nem felszállni a gépre. Én ezt Hollandia-Magyarország viszonylatban a megboldogult Maléves időkben konkrétan megcsináltam: úgy vettem meg egy repjegyet, hogy már a fizetés gombra rányomáskor tudtam, hogy eszem ágában sincs felszállni a hazafelé jövő gépmadárra.

Az utolsó, számunkra nagyon kellemes furcsaság az volt, hogy a Budapest-Mexikó, Guatemala-Budapest járat sokkal, de sokkal olcsóbb (570 euró), mint a Budapest-Mexikó-Budapest (800), vagy a Budapest-Guatemala-Budapest (1200) járat. És igen, a Guatemala-Budapest vonalon Mexikóvárosban át kell szállni. Azzal, hogy Guatemalavárosból indulunk hazafelé 230 eurót spórolunk.

Természetesen az árak napról napra fluktuálnak. Mi egy szombat délután vettük meg a jegyeket, amit én főműsoridős jegyvásárlásnak éreztem, de a velünk tartó haverunk a hét elején már csak majdnem dupla ennyiért tudta volna megszerezni a jegyeket, és egészen a következő hét közepéig kellett várnia, mire ugyanazokra a járatokra, ugyanazon a napon a jegy ára megint 700 euró alá süllyedt.

Tehát érdemes megnézni variációkat, várni pár napot, újra próbálkozni, akár 2-300 euró különbség is elérhető.

Persze az a kellemes sikerélmény, hogy rekordolcsón oldottuk meg a transzatlantit, nem segített a tényleges élményen. Fontos szempont volt, hogy emberi időben érkezzük meg Mexikóvárosba (továbbiakban Mexikó, vagy DF, Districto Federale), mert a fenének van kedve sötétedés után szállást vadászni halál jetlagesen. Ahhoz, hogy 17:30-as géppel le lehessen szállni, persze négykor kell kelni.

Mivel eddig mind a három alkalommal, amikor két óránál rövidebb idő volt az átszállásra úgy elhagyták a csomagunkat, mint annak rendje és módja, ezért most inkább négy órát hagytunk a Charles De Gaulleon kornyadozásra, és ez be is jött, Mexikóban meg is kaptuk a hátizsákjainkat.

Előtte azért még át kellett jutni a bevándorlási hivatalon, ami katasztrófa szervezetlen volt. Annak ellenére, hogy tipikusan egy évre előre lehet tudni, hogy mikor mekkora repülő fog landolni, valahogy nem sikerült megszervezni, hogy egy 747-esnyi határőr legyen szolgálatban: a nagyjából háromszáz utast eleinte három pacák próbálta feldolgozni. Mi szerencsére viszonylag a sor elejére kerültünk, de láttuk, hogy mögöttünk az összes kanyarelem ellenére sikerült kilógnia a sornak a nem kis méretű reptéri csarnokból. Bő fél órát álldogáltunk tehát, viszonylag nyugodtan. Ha volt pozitív hatása az ázsiai túrának, akkor az volt, hogy magamra szedtem némi Zen nyugalmat, és most már gyakorlatilag semmilyen értelmetlen várakozáson nem vagyok hajlandó már felidegesíteni magam.

Azért idővel sorra kerültünk (eddigre került még öt határőr), kaptunk ötven pecsétet meg néhány papír fecnit, amit a túlsó határig meg kell majd őriznünk különben irgumburgum, aztán csak a Nagy Gombot kellet megnyomni. Mindenkinek aki belép Mexikóba egy a tízhez esélye van, hogy átvizsgálják a pakkját alaposan és erről a gép dönt. Ha zöld, sétálhatsz nyugodtan tovább. NemSün nyomta meg a gombot, naná, hogy piros lett, küldtek is minket balra el. Azért látszott a fejünkön, hogy nem mi vagyunk a kartell új csodafegyvere, a vámosok is lazára vették, ezért némi röhögcsélés, meg nagyon lagymatagra vett kipakolás után utunkra engedtek.

Sikerült elég jól szervezetten cuccolni, mindkettőnk nagy pakkja tíz kiló alatt maradt, szemben az ázsiai tizennéggyel, bőven hagytunk helyet az agrár-import termékeknek a hazaútra, tehát lényegében a súlyt nem is érezve vetettük magunkat a metróba.

DF-nek fantasztikus metrórendszere van, tizensok vonallal és százsok állomással, gyakorlatilag ingyen. Egy jegy (korlátlan átszállással) száz forint alatt van, és gyakorlatilag az összes nevezetességhez tartozik egy metrómegálló. A felszíni közlekedés már sokkal kevésbé emberbarát; kétszer négysávos utak szaggatják szét a belvárost is, isten, embert és piroslámpát nem ismerő autósokkal. Nem annyira durva a helyzet mint Egyiptomban, tehát amikor a gyalogosoknak zöldje van akkor csak ritkán kell félreugrani, de a nem lámpázott kereszteződéseknél a zebrán egyáltalán semmilyen szinten nem merül fel a vezetőkben, hogy lefékezzenek, még azután sem, hogy leléptem a járdáról.

Minden megállónak 6-8 kijárata van, és ezekre ugyan rá van írva, hogy melyik utcára vezetnek, de ezt már csak akkor lehet általában látni, ha az ember visszavonhatatlanul elhagyta a metró beléptetőkapus területét, tehát a fene megette, ha rosszul tippeltél. Amikor mi jöttünk fel a Hidalgo megállóban akkor már bőven sötét volt, és habár jól tippeltünk, erre csak azután jöttünk rá, hogy egy teljes kört megtettünk az építési területekkel súlyosbított kereszteződés körül.

Minden jó, ha vége jó, azért megérkeztünk az interneten előre lefoglalt szállásunkra, és egy nagyon pöpec szobát kaptunk viszonylag sok pénzért. Az első éjszakára nem akartam ajtóról ajtóra járósat játszani, de az út további részében nem tervezünk foglalni semmit sehova, csak benyitunk szállásokra és alkuszunk majd.

Hiába voltunk 26 órája úton, helyi idő szerint még csak hét óra volt, ezért nem akartunk aludni menni. A népi bölcsesség azt mondja, hogy ilyenkor érdemes nyitva tartani a csipás szemeinket legalább addig, amíg el nem érkezik a helyi alvásidő, hogy aztán másnap reggel már a helyi ritmusnak megfelelően keljünk, és ne az legyen a vége, hogy hajnali négykor pislogunk éberen a szoba plafonjára. Időhúzásként felkerekedtünk megvacsorázni, és az első sarkon bementünk egy nagyon forgalmas és hangos helyre, ahol éppen táncos-zenés valami ment, és akkora volt a hangulat, hogy elsőre nem voltunk benne biztosak, hogy nem egy esküvő fogadására nyitottunk be vagy valami.

A kaja erős közepes volt, de legalább jó olcsó, és mókás volt nézni, ahogy a hatvan év és száz kiló feletti versenyzők vadul ropják a táncparketten és rángatják be a fiatalokat. Ha a mexikói turisztikai minisztérium reklámfilmje lett volna, akkor se lett volna jobb, spontán fiesta alakult ki körülöttünk.

A szálláson a zuhany még érdekes volt, bő három perc kellett a meleg vízhez, utána pedig bármilyen hőmérséklet szabályozási kísérletre egy teljes perc alatt reagált csak. Ennek az okára később rájöttünk: úgy csinálnak víznyomást, hogy feltolják egy kis szivattyúval a vizet a negyedikre, ahol fordul vissza a cső (gondolom egy tartály után) és jön le vissza.

A jó éjt már csak az zavarta meg, amikor éjfél után tíz perccel ki kellett osztanom egy nagyobb és vidámabb társaságot a hostel belső udvarában, hogy igazán lejjebb tekerhetnék a hangerőt (csukott ablakon és bangkoki utcazajra vett füldugón keresztül is túl hangosak voltak), de egy you kids get off my lawn igazán meg sem kottyan már.

Okulva az első Delhiben tett látogatásunkból, most egy másik környékre foglaltunk szállást. Persze ez se sült el úgy, ahogy terveztük. Már eljutni sem volt egyszerű a célba, több taxist is el kellett engedni, mire valakinek a szemében a felismerésnek legalább halvány szikrája villant. Még ez után is meg kellet néhányszor állnia a taxisnak útmutatást kérni, és úgy tűnt, hogy nem városnéző körtúrára akar vinni, hanem tényleg fogalma sincs, hogy az adott negyeden belül hol lehet a (táblával jelöletlen) utca.

Megérkezéskor, annak ellenére, hogy neten foglaltunk szállást, közölték, hogy hát ez nem egészen úgy van, és sokkal inkább egy „közeli”, ekvivalens hotelbe raknának el ma este, de holnap reggel majd visszaköltözhetünk. Rutinos utazóként nem voltunk hajlandóak magunkat felidegesíteni az események ilyen fordulatán, beültünk a hoteles mellé a kocsijába, aki elvitt valahova az éjszakában, ahol kaptunk egy valamilyen szobát. Szerencsére előtte a pályaudvaron McVacsoráztunk, így legalább nem kellet kimozdulni éjszaka ismeretlen környéken.

Harmadik világbeli országokban viszonylag nehéz felmérni, hogy melyik a jobb környék és melyik a rosszabb, mert még a jobb környékeken is teljesen le vannak pukkanva a házak, töredezett a járda, és olyan alakok mászkálnak az utcán, akiket az ember mondjuk Amszterdamban a szegényebb környékekkel asszociál. Vagy mindig bejelez az ember „baj van” reflexe, akkor is, amikor minden biztonságos, vagy a másik végletbe esve fényképezgetve keresztülsétál az ember olyan környéken, ahova a zsaruk is csak tankkal járnak.

Másnap visszaparkoltak minket az eredeti szállodába, és nekiestünk Delhi maradékának. Az első (és igazából egyetlen) hyvatalos program a Vörös Erőd volt, ami a rajah erődökhöz képest elég semmilyen volt, de legalább pofátlanul őszinte volt az árazása: helyieknek tíz-harminc rúpia, külföldieknek kétszázötven. Egyiptomban legalább próbálkoznak azzal, hogy a helyi árakat arab írással írják (persze a számokat mindenki az első nap megtanulja elolvasni), itt ilyesmiről szó nem volt.

Az erőd egyetlen mentő tulajdonsága a végtelen sok saskeselyű volt, a fák konkrétan rogyadoztak a ragadozó madarak súlya alatt. Ennek ellenére a mindenhol fellelhető mókusok vígan futkároztak a fűben, pedig nekem első osztályú zsákmányállatnak tűntek.

Az erődből kifele ismét alámerültünk az indiai metró csodálatos világában. Akárcsak a mexikóvárosi, vagy a kairói metróban, itt is vannak női kocsik, amik inkább az életvédelem, mint a vallásosság jegyében lettek elkülönítve. Sajnos az indiaiak is hajlamosak arra a dühítően ostoba viselkedésmintára, amire a többi, túl gyorsan urbanizálódott népség: egyszerűen nem engedik leszállni a leszállókat mielőtt megpróbálnának bepréselődni. Ez különösen akkor tragikomikus amikor töküres az egész kocsi, rengeteg szabad ülőhely van, egyetlen egy ember akar leszállni, egyetlen egy akar felszállni (tehát még egyszerre el is férnének az ajtóban egymás mellett) és mégsem sikerül lökdösődés nélkül megoldani a manővert. Nem viccelek, az egyik bevásárlóközpontból hazafelé tényleg láttuk ezt a jelenetet.

Viszont a nagyobb állomásokon már rendet tartanak a rendőrök (vagy csendőrök vagy mifenék). A metró minden egyes ajtajához ki van rendelve egy egyenruhás, akinek az a dolga, hogy két szerelvény között helyre kis sorokba rendezze a várakozókat. Ezt nem kíméletesen teszik, gumibottal igazgatják helyükre a renitens elemeket, és amikor begördül az állomásra a metró, vissza is tartanak mindenkit, addig, amíg a leszállók ki nem értek. Persze ezután azonnal kezdődik a tülekedés, egymás taposása, de legalább nevelve van a nép.

Megpróbáltunk bejutni a legnagyobb delhii mecsetbe, de éppen valami gyanúsan hosszú ima ment, ezért inkább hazabattyogtunk. Áttanulmányozva Delhi múzeumainak, parkjainak és mifenéinek a listáját, arra jutottunk, hogy minket ebből semmi, de semmi nem érdekel, ezért inkább másnap a turistanegyed felé vettük az irányt. Furcsa volt kifejezetten ajándékvásárlási szándékkal nekivágni a városnak, ilyet eddig nem tehettünk (lévén, hogy hiába voltak Balin nagyon jópofa sárkányok, semmi kedvünk nem volt őket még négy országon át cipelni). Utólag tudjuk, hogy Udaipurban kellett volna elintézni mindezt, ott az árak és a kínálat is jobb volt, de ez olyan tudás, amit valószínűtlen, hogy valaha is hasznosítani tudnánk.

Az összes szövetségi állam fenntart egy kézműves-termék boltot a Connaught Place mögötti negyedben, ezeket jártuk végig, de elég felemás volt az élmény, valahogy vagy nagyon drága volt, vagy nagyon gagyi. Aztán betévedtünk egy hatalmas, öt emeletes szuvenír áruházba is, ami már csak drága volt. Ha például féldrágakő berakásokkal díszített márvány asztalt szerettünk volna venni húszmillió forintért, vagy csak egy aranyozott mahagóni íróasztal kellett volna a nappaliba alig tizenötmillióért, akkor ez egy jó bolt lett volna, de így inkább csak teát, szakácskönyvet (szerényen Complete Indian Cooking névre hallgat, és nagyon jó), kőelefántot, sálakat meg apróbb kacatokat szereztünk be.

Az utolsó vacsora jogán felkerestük a Chili’s étteremlánc indiai egységét (sajnos Európában a legközelebbi Berlinben van) és ettünk egy jó hamburgert. Nem tudom, hogy a munkások hogy internalizálták a reinkarnálódott nagyapa felszolgálását, lehet, hogy ennek is része volt abban, hogy kedvetlenebb volt a kiszolgálás, mint Szingapúrban. (Vagy csak simán indiai étteremről lévén szó, beépítetten bunkó volt a személyzet.) Azért az amerikai munkaetika még itt is átütött, amikor meghallotta a pincér, hogy egy félmondattal kritizálom a kaját, térült fordult és hozott egy bónusz narancslevet.

Nem volt egyszerű eljutni az éttermet rejtő bevásárlóközpontig, a normál metró négyszeresébe kerülő reptéri vonalra kellett felülni, amit rajtunk kívül senki, de senki nem használt. Ez is valami rettenetesen értelmetlen presztízsberuházás lehetett, olyasmi, mint az M6-os alagútjai és völgyhídjai. Egy kísértetiesen elhagyatott, csúcsmodern megállótól még harminc percnyire volt tuk-tukkal a Westendnél saccra ötször nagyobb üvegpalota. Ahol újfent gyakorlatilag nem volt senki rajtunk kívül. Az étteremben még csak-csak lézengtek az indiai felső-középosztály illusztris példányai, de a többi részen olyan volt, mintha a „Zombiapokalipszis után” jelenetet forgatták volna, csak az agyvelődarabok nélkül. India olyan hihetetlen fejlődésen megy éppen keresztül, ami szétszakítja a társadalmat és a szokásokat, és nem mindenhol sikerül egyenletesre a növekedés.

Még az utolsó este rituálisan kidobtunk mindent, amiről tudtuk, hogy soha nem akarjuk látni, például a kimoshatatlanra büdösödött szandálomat, vagy NemSün háromszor toldozott-foldozott nadrágját. A taxi hajnali háromkor keltett minket, a reptéren gond nélkül felszálltunk az AeroFlot járatára és egy reménytelenül unalmas moszkvai átszállás után, bő hét és fél hónappal az indulás után hazaérkeztünk Budapestre.

Még jön egy összefoglaló post Indiáról, egy fényképgyűjtemény, egy teljes útösszefoglaló, meg ami marhaság még eszembe jut, de másfél évvel a hazaérkezés után a blog végre kezdi utolérni önmagát.  

A szikhizmus india vallásai közül talán a legmilitánsabb, és egyben talán a legőszintébb. Minden századelőn játszódó brit filmben van belőlük egy, az az öreg szakállas szolga, akit a lord még Indiából hozott magával, és aki az életét adja a film tizennyolcadik percében, de előtte persze két percig rohangál egy szívlövéssel. Esetleg kilöki a merénylőt a harmadik emeleti ablakból és vele zuhan. Tudjátok, kire gondolok.

A vallás meglepő módon egyistenhit, és a hivatalos propaganda szerint tudja az összes jófejséget, amit a hívő-bizniszben kell: minden ember egyenlő, egyetlen megfoghatatlan isten van, mindent csak mértékkel, ne vedelj, ne drogozz, ne kefélj össze-vissza, és ne vágd le a hajad.

Az utolsó parancsolat miatt lehet könnyedén megismerni az összes szikh férfit: olyan szép hosszú szakálluk van. A beavatott férfiaknak kötelező a turbán és a szakáll, a beavatott nőknek a turbán csak ajánlott, a szakáll teljesen opcionális.

Persze oka van annak, hogy a fent említett szikh úriember része minden brit háztartásnak: a vérükben van a háborúskodás . A lakosság kevesebb, mint 2%-át adják, de mégis ők a hadsereg 15%-a és a tisztikar 20%-a. Némi bizalmatlanság azért fennáll, főleg mivel Indira Gandhit a saját szikh testőrei lőtték szitává (összesen 31 golyóval), miután a legszentebb szikh templomnál a tömegbe lövetett. (Tehát nem lehet provokálatlan orvtámadásról beszélni)

Szóval elég bonyolult a politikai helyzet Punjabban. A szikhek szeretnének elszakadni, és saját államot létrehozni, ezt persze India nem akarja, de izmozni sem annyira jó, amikor a hadsereg hatodát kitevő frakcióval.

Még érdemes megemlíteni, hogy a férfiak 90 százalékának „Szingh” (oroszlán) a középső neve, a nőknél ugyanez a „Kaur” (hercegnő). A beavatott férfiaknak öt szentsége van, ezek nélkül nem mutatkozhatnak: hosszú haj, egy vas karperec, egy szépen formázott kard, pamut alsógatya, és fából készült szakállfésű.

Mi Punjabból csak a fővárost néztük meg, Amritsart. Más világ volt, mint az eddig látott India, érezhetően kevesebben piszkáltak minket az utcán, gyakorlatilag senki nem akart eladni semmit. És tele volt jólfésült szakállú fickókkal. A fontosabb programpontokra repültünk rá, ezek közül az első az Arany Templom volt, a szikhek Szent Péter bazilikája.

Fel van készülve a nagyipari imádkozásra a hely, ingyenhotelként szolgáló márványpaloták öveznek egy mesterséges tavat, aminek a közepén álldigál egy aranylemezekkel telekalapált szentély. A falakon tíz méteres kijelzők mutatják az aktuális imát szanszkrit és latin ábécével, a hívek meg a turisták pedig lelkesen keringenek a középső templom körül a tízpercenként felmosott kövezeten. A hívek fürdőznek is jobbra-balra, mi ettől eltekintettünk.

Természetesen csak mezítláb lehet bemenni, ehhez már rég hozzászoktunk, a cipőnket rutinosan adtuk le a bejáratnál. A mindent átható fertőtlenítő szag valamennyire megnyugtató, lábgomba helyett az ember inkább azon aggódik, hogy le fogja-e marni a bőrt a talpáról a cucc.

A másik nagy látnivaló Amritsar mellett a Pakisztáni határátkelő volt. India és Pakisztán rühellik egymást, mint a veszett fene, némelyik vitatott provinciában folyamatos kis intenzitású háború folyik évtizedek óta, a paki külügy pedig pénzel mindenféle terroristacsoportokat, akik aztán robbantgatnak, géppityuznak Indiában (persze ezt az indiai belügy mondja). Kicsiny bolygónkon Észak-Korea puffogásától eltekintve, itt van a legjobb esély egy jó kis nukleáris adok-kapokra a következő évtizedekben.  

A britek alatt persze a két ország még egy föld volt, de Gandhinak nem sikerült egyben tartania őket. Voltak jópofa népességcserés, vonatozós dolgok is, ezeket mi is ismerjük a második világháború utánról, na itt is pont olyan jól sültek el.

Most már aknamezők erősítik a határokat, az egyetlen vonatot, ami még járt pár évvel ezelőtt kapcsolták le, és csak néhány határátkelő van nyitva. A wagahi az egyik ezek közül, és az itteni, minden este lejátszott határzáró ceremónia előkelő helyen szerepel a Lonely Planet megnéznivalói között.

Két hatalmas tribünt képzelj el a határ két oldalán, amit megtöltenek honfiak és honleányok, akik kifejezetten emiatt utaztak idáig. Egy eszement igénytelenül kinéző mackóruhás ceremóniamester buzdította skandálásra a népet, és a közönség igyekezett túlüvölteni a határ túloldalát. Mi a kapuhoz elég közel, a VIP tribünön ültünk, ezért legalább részben halottuk a paki verziót is. Annyi volt a különbség, hogy az indiaiak azt skandálták, hogy „Hindusztán, Hindusztán”, addig a túloldalról „Pakisztán, Pakisztán” volt a válasz, és mivel a tömegben csak saját magukat halhatták, ezért minden a két fél baromi elégedett lehetett, hogy lám-lám mennyivel hangosabbak,mint az ellen.

A bohócok határőrök, akik a tényleges zárást adták elő kifejezetten röhejesen billegtek egyesével a kapuhoz, fejmagasság felé emelve a lábfejüket minden egyes lépéssel. Amikor pedig elérte a kaput, akkor elkurjantotta magát a jóember, és üvöltött, és üvöltött és üvöltött, amíg csak bírt. Ha jól értettük, ennek az volt a lényege, hogy a hindu, vagy a paki katona tudja-e tovább vörösödő fejjel azt süvölteni, hogy „vááááá”. Ugyan a VIP szekcióban voltunk, de éreztük, hogy vissza kell fognunk magunkat, ha nem akarunk lincselés áldozatai lenni, ezért nem röhögtük ki India Anyácska bősz védelmezőit.

A vége felé már kicsit sűrűbben jöttek a paprikajancsik, felbukkant néhány katonalány is a rend kedvéért, mindenki mindenkinek szalutált kétszer, majd becsukták a kaput, ennyi volt a show.

Visszafele a másik tízezer emberrel együtt kellett végigtolongani a minibuszig, ami elvitt minket egy feltűnően értelmezhetetlen hindu templomba. Lényegében mesterséges barlangokon kellett végigkúszni, a belváros közepén álló háromemeletes házba oltott kegyhelyen. A hangsúly a mesterségesen van, nem a barlangon, gyönyörű neonzöld és szemkifolyató lila festmények voltak mindenhova mázolva, és időnként helyre kis szentélyek szakították meg a körtúrát. Az ember végigsétált a tizennyolc állomáson, aztán kijött a másik végén.

A buszos túránkból már csak egy esti program volt hátra, az Arany Templom még egyszer, ezúttal holdfénynél. Most kevesebben voltak mint nappal, úgyhogy a hatalmas fekete medencében álló arany templomot nyugodtan lehetett élvezni.

Amritsarban a többi időt random B vonalbeli nevezetességek felkeresésével és zabálással töltöttük. Hamar beazonosítottuk a város legjobb éttermét, és vagy négyszer vissza is tértünk ide. Persze a lécet nem kell magasra tenni még egy indiai nagyvárosban sem, valahogy akárhányszor beléptünk egy elvileg puccos kajáldában, mindig volt egy olyan bizonytalan érzésünk, hogy elég gagyin néz ki ez az egész. Valahogy a belsőépítészet, a székek, asztalok, berendezés, falfesték együttesen mindig egy tesco gazdaságos életérzést ad, amikor az indiaiak próbálják lenyűgözni a vendéget.

A konyha viszont remek volt, újra és újra megállapítottuk, hogy élmény indiában enni (már ameddig az ember távol tartja magát a húsos ételektől). A vajjal, zsírral nem spóroló gazdag zöldséges curryk és a ropogós parathák, naan kenyerek persze a legjobb indulattal sem tekinthetők kímélőnek, de napi nyolc óra gyaloglás mellett pont kevésbé kell vigyázni arra, hogy mit is eszik az ember.

Ugyan az indiai állam igyekszik kizárni a nemzetközi élelmiszer láncokat, mi találtunk egy Carrefourt, ahol elintéztük az otthonra szánt szeretetcsomagok összeállítását, illetve megnézhettük végre, hogy mennyibe is kerülnek a dolgok egy olyan boltban, ahol ki vannak írva az árak a változatosság kedvéért.

A szálláson az internetet lopva lébecoltuk el a nap hátralevő részét, már bérlakást keresve Pesten, teljesen szürreálisnak érezve, hogy ez Amritsar az utolsó állomás, és innen már csak haza vezet az út. 

Kajurahóban pontosan egy dolog található: rendkívül explicit faragásokkal borított templomok. Nem csoda, hogy a britek között népszerű „történelmi” túra volt ide elzarándokolni, és csoda, hogy még a viktoriánusoknál is prűdebb modern India nem rombolta le a pajzán kegyhelyeket.

Emiatt az alábbi blogbejegyzés csak 18 éven felülieknek ajánlható. Képekkel a hajtás után.

Barathpur relatív békéje után jött az igazán nagy szám, India legnagyobb durranása, az összes fotóalbum csúcspontja, Agra, és benne, a Taj Mahal. Ha az ember sznob világutazónak akar tűnni, akkor kötelező az összes barátunkat és ismerősünket lekezelően kioktatni, hogy bizony a második szó kiejtése máhel, és nem máhál.

Nekünk eszünk ágában sem volt több időt tölteni Agrában, mint ami a minimálprogramhoz kell, lezöttyentettük tehát a hátizsákunkat egy fizetős megőrzőben  majd nekivágtunk a városnak, és rögtön el is tévedtünk vagy háromszor, mert hiába böszme nagy és fehér a Taj, a négy bejáratából csak egyik van nyitva, és ezt csak úgy tudja meg az ember, hogy szépen, sorban, egyesével lepattan a másik háromról.

Miután végre átverekedtük magunkat (nem szó szerint, de kis híján) az önjelölt és lelkesen ajánlkozó idegenvezetők hadán a kapuig és kiperkáltuk a fejenként tizenöt eurós belépti díjat, még át kellett esnünk a túra legfurcsább biztonsági ellenőrzésén.

Egy kis kitérővel, hadd emlékezzek meg róla, hogy ez az után volt, hogy elváltunk a vietnámban minket meglátogató családtagoktól, és sikeresen rájuk lőcsöltük az összes olyan kacatot, amiről tudtuk, hogy már nem fog kelleni. Tehát a két nagy hátizsákunk erősen lappadt volt, nyolc hónap után már tényleg nem sok kell az embernek a túléléshez. Nem azért mert igénytelenebbek lettünk közben, hanem pusztán azért mert elválik az ocsú a búzától, a hasznos a "jé ilyenünk is van, Malajzia óta nem vettem elő"-től. Ezen túl egy közepes, húsz literes és egy tényleg kicsi, tíz literes nappali tatyónk volt, amikben az útikönyv, a fényképezőgép, egy-másfél üveg ásványvíz és jobb esetben egy csomag vészkeksz fért. (Azért jobb esetben, mert általában a vészkeksz megvásárlása után két sarokkal úgy döntöttünk, hogy vészhelyzet van, és gyorsan megettük.)

Ezek mellett még voltak olyan apró, határozottan nem fémből készült tárgyak, amik mégis rendkívüli gyanúra adtak okot a Taj biztonsági őrének. Az egyik ilyen tárgy egy plüss sündisznó volt, amit eddig mindig mindenhova magammal cipeltem, és egyben a blog címadó állata is. Kép mellékelve.

Már ezen kellék láttán is mérhetetlen gyanú gyúlt a katona gombszemeiben, és gyorsan kipakoltatta az összes többi zsebet is. Előkerült két toll, mérhetetlen mennyiségű zsebkendő, egy fejlámpa és egy kupac tízoldalú dobókocka is. Ilyet még láthatólag nem látott, és hosszasan vizsgálta őket, majd közölte, hogy nem vihetjük be. Én általában nem vitatkozom erősen frusztrált gépkarabélyos alakokkal, sőt ezt akár tekinthetjük életem egyik vezérlő elvének, ars poétikájának is, így ráhagytam. Láthatólag nem akarta kidobni őket, szépen vissza is kaptuk a készletet a kijáratnál.

Na ezért nincs plüss-sünis képünk a Taj Mahalról.

A látnivaló amúgy pont azt tudja, amit az ember elvár. Nagyon nagy és nagyon fehér. Ha nem lenne tele az összes képeskönyv a hatodik osztályos földrajzkönyvtől kezdve, akkor még lenyűgöző is lenne, de sajnos mire az ember odaér, már pontosan tudja, hogy mi vár rá. A másik hátránya a Tajnak, hogy csak és kizárólag az van ott, ami a képeslapokra is rákerül, míg például Angkorban rengeteg olyan templom van, amik majdnem olyan impozánsak, mint Ankor Wat, és neked kell magadnak felfedezni őket.

Természetesen itt is fényképezkednünk kellet néhány kiránduló indiai családdal, akiknek mi érdekesebbek voltunk mint a Taj. Ezt hol aranyosabban, hol nyomulósabban adták elő, a kisgyerekes családoknak általában engedtünk.

A mauzóleum maga közelről igazából jobban lekötött, mint távolról. A korábban már emlegetett márvány intarziákat itt sikerültek a legjobban, a hibátlan szépségű fehér kőbe három-négy más színű márvány volt beleillesztve, mintha maga Földanya termett volna lehelet finom fekete-vörös rózsákat a falakba.

Mivel volt még pár óránk a vonatunk indulása előtt, megnéztük Agra erődjét is, na ez pont ugyanazt tudta mint az összes többi, és kiábrándítóan tele volt tömve. Szépen körbesétáltuk, igazából oda sem figyelve, majd beültünk egy Starbucks kezdeménybe és nagy elégedettséggel megittunk egy flancos kávét.

A délre tartó gyorsvonatra jó előre lefoglaltuk a jegyeinket, és érdeklődve figyeltük az állomáson az indiai társadalom legalsó rétegeinek a megélhetési módját. Itt valamiért nem szokás hanyagolni a vagon mosdóinak használatát, amíg az állomáson áll a szerelvény, de cserébe a szemetet mindenki az ablakon dobálja ki. Ebből a sajátos kombinációból jön az, hogy a szerencsétlen páriák bokáig húgyban gázolva (szigorúan mezítláb)  próbálják a még használható szemetet összeszedni. Nem vidám hely egy indiai nagy pályaudvar.

Néhány Trónok Harca résszel később leszálltunk Gwaliorban, és belekezdtünk az utazás egyik elkerülhetetlen, de mindkettőnk által rühellt részébe: naplemente után próbáltunk eljutni egy olyan helyre, ahova nappal sem triviális. (Ennél csak a napnyugta utáni szálláskeresés rosszabb, de ettől most megkímélt a sors).

Így is hatalmas sóhajjal léptünk oda az első taxishoz, hogy megalkudjunk a tíz kilométerrel arrébb levő Orchába egy fuvarról. Általában szeretek alkudni, de az nem alku, amikor pontosan tudom mielőtt megtenné a nyitótétjét, hogy én száz petákért fogom ezt a távot megtenni (mivel az LP 120-at írt, és erre mindig rá lehet verni egy adagot), és nincs más hátra csak egy hosszas és vontatott vitában meggyőzni erről a taxist.

Ezután már csak az utat kell túlélni, gyakorlatilag vaksötétben, egy hatvannal száguldó tricikli hátuljában, egy olyan úton, ami mögött a budapesti utcák elbújhatnak kátyússág terén, miközben időnként luxusterepjárók jöttek szembe az út kellős közepén. Ilyenkor az ember őszül egy kicsit, és elgondolkodik rajta, hogyha szörnyet hal a következő kanyarban, akkor vajon mennyi időbe is telne, míg eljutna a családjáig a hír.

Persze idővel azért megérkeztünk Orchába (érdekes tények a wikipédiáról: a tízeres kisváros alig fele tud írni/olvasni. Ez nem azt jelenti, hogy csak Nemzeti Sportot olvasnak, hanem hogy tényleg a nevüket nem tudják leírni. A 46 százalékos írástudatlanság csak egy paraszthajszállal marad el az összindiai 41 százaléktól). A szállást jó előre lefoglaltuk, és aznap éjszaka mi voltunk a Vendég, senki más nem volt rajtunk kívül. Az épület elég félkésznek nézett ki, de szép nagy volt a szoba, volt melegvíz és áram, és ez már teljesen elfogadhatóvá tette.

Eredetileg azt terveztük, hogy ellébecolunk egy napot Orchában, de sajnos az egyetlen vonat Kajuraho felé reggel 8-kor indult, úgyhogy a helyi palota megtekintéséről lemondtunk. Azért hajnalban reggeli közben megcsodáltuk a napfelkeltét a folyó és a vár fölött, és a kávénkat kortyolgatva figyeltük a távolban a mosni induló asszonyok sorát. Az a jó a turisztikailag teljesen fejletlen részeiben a világnak, hogy megdöbbentő kilátásokat adnak fillérekért. Ugyanezt a teraszt Thaiföldön már rég belakta volna egy ötcsillagos szálloda.

Mindig is tiszteletreméltónak tartottam, hogy a hosteltulajdonos létnek szerves része a vendégek leglehetetlenebb időben történő kiszolgálása. A hostel egyfős személyzete egész jó viselte, hogy kifele és befele is felvertük álmából, megcsinálta a reggelit, aztán fogott nekünk egy tuk-tukot, és kidöcögtünk Orcha Junction állomásra.

Itt naponta pontosan két vonat van: A Gwaliorból jövő és Kajurahoba menő, meg hat órával később ugyanez visszafelé.

Ezen a vonaton semmilyen előfoglalás nem volt, ún. hard-seater járat volt, ennek minden varázsával. Az első megállóban szálltunk fel, de már itt sem fért fel senki. A táskáink konkrétan áthatolhatatlan akadályt jelentettek a szerelvény közepén. Akik tőlük balra volt, az balra szállt le, aki jobbra, az jobbra, átjárás csak a plafonon csimpaszkodva volt. A három órás vonatút ára valahol háromszáz forint körül volt, és úgy nagyjából a fele táján sikerült magunkat elverekedni egy ülőhelyig, amit alig kilenc másik emberrel kellett megosztanunk, úgy hogy a felük mögöttünk illetve a lábunk alatt feküdt.

Ez volt az első és utolsó eset az út folyamán, hogy fizikai erőszakhoz folyamodtam (a hátizsák rendszeres, fegyverként történő bevetésétől eltekintve). Egy bolond öregasszony újra és újra a táskánkat kezdte piszkálni (ekkora az egyik már a szék alatt volt, a másiknak meg egyszerűen sehol nem volt hely), akkor először mosolyogva, mutogatva próbáltuk elmagyarázni, hogy jó helyen van az ott, és legyen szíves ne nyúljon a holmimhoz. Aztán újra. És újra. Idő után magyarul, angol helyett, mert úgyis teljesen mindegy volt. Amikor huszonnyolcadszor próbálta a nála saccra kétszer nehezebb hetven literest arrébb húzni (Isten tudja hova akarta rakni, a szardínia konzerv szellős alpesi legelő volt a vonathoz képest), akkor az üvöltés már nem segített és megragadtam a banyát és úgy megráztam, mint kutya a kölykét. Ez végre a vonat többi utasát is mozgásba lendítette, akik szerencsére nem meglincseltek minket, hanem leüvöltötték a szipirtyót, hogy csihadjon már végre.

Kajurahóba tehát kicsit stresszesen érkeztünk meg. A vonatról a tömeg elkezdett letülekedni, mi tudtuk, hogy ez a végállomás ezért sehova nem siettünk. Erősen meglepődtünk tehát, amikor berepült az amúgy elég szűk ablakon egy táska, és hamarosan követte kígyóként kúszó gazdája is. Aztán még egy. Aztán még egy. Zúdultak be az ablakokon az indiaiak, mikor a többi utas még le se szállt, gondolom ők is tisztában voltak vele, hogy mennyire lesz tele a visszafele menő vonat.

Gyorsan fogtunk egy tuk-tukot, szemrebbenés nélkül lealkudtunk negyven százalékot a kezdőtétből, majd ahogy elindultunk a város felé, szembe találtuk magunkat a leeresztett sorompóval, ami mögött a minket hozó vonat kezdett visszafelé döcögni kedélyesen. A jelenet itt váltott át szürreális bohózatba.

Állunk a leeresztett sorompónál, ami nem viccből van vízszintesben, hanem mert éppen megy keresztül a vonat. Nehéz nem észrevenni, vagy száz méter hosszú és négy méter magas, és ugyan piszkosszürke (főleg csak piszkos), de azért mégsem olvad bele olyan jól a tájba. Nos akkor könyörgöm, miért, ó miért, harsan fel a hátunk mögött a türelmetlen dudakoncert, hogy miért nem megyünk már?

Ez India.

A hyvatalos Rajahsztáni körtúra utolsó állomása Jaisalmer, ahol az utazó megismerkedhet a misztikus nomádok misztikájával és a fenséges sivatag fenségével.  Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden nap néhány száz nyugati turistát kitevegeltetnek néhány kilométernyire a Thar sivagatba, ahol az előző kétszáz turnus eldobált sörösüvegei és kólás palackjai között világra szóló élményt kapnak naplementekor. Persze lehet, hogy csak mi vagyunk cinikusak.

Ha lett volna erőnk és kedvünk, akkor egy 4-5 napos teveszafarival tényleg be lehetett volna kukucskálni a Föld egyik durvább sivatagába, de már korábban részletezett okok miatt komoly összegeket vagyunk hajlandóak fizetni, hogy ne kelljen felszállnunk egy tevére, nemhogy napokat tölteni a hátán.

Ehelyett inkább csak a sivatagi erődbeli láblógázást gyakoroltuk ezerrel. A szállásunk a tíz méter vastag falba volt építve: az egyik bástya-per-lakóház földszintjén kaptunk szobát. Naplementekor kifejezetten hangulatos volt lerogyni a bástya fokának támasztott matracra és nézni alattunk a kisváros nyüzsijét.

A falakon belül az „authentic camel ride” és a „best food in town” táblák domináltak, de még így is hangulatos volt a középkori erőd kanyargó utcácskáin sétálni. Sajnos akkora különbség a legcsóróbb turista lehetőségei és a helyiek jövedelme között, hogy semmi mást nem éri meg csinálni a turisták pumpolásán kívül, még akkor is, ha már most is túl sok az eszkimó. Ez egy kicsit mindig megöl az élményből, de ha az ember fia érintetlen vadont akar látni akkor Új Guineába menjen, ne a Lonely Planet top 10 célpontok közül válogasson.

Jaisalmer amúgy már tényleg-tényleg a világ végén van, több évente egyszer esik csak az eső, így egy jókora homok homokkő várat rittyenthettek a környék legnagyobb dombja tetejére, 99 bástyával. A falakon belül nyertek menedéket a környék jain kereskedői is, így a nemesek haveli-jei mellé vakító-fehér márványtemplomok vannak elpöttyintve.  Réges régen a közép-ázsiával folytatott kereskedelemből élt a város, manapság a közeli katonai bázist és a turistákat látja el minden jóval (a pakisztáni határtól ugyebár alig pár száz kilométernyi lakhatatlan sivatag választja el Jaisalmert).

Sajnos a homokkő, a túlnépesedés, és az elégtelen csatornázás kombinációjából fakadóan a háztartási szennyvíz szépen marja szét az erődöt. Szerencsére  az UNESCO pénzéből sikerült többé-kevésbé stabilizálni az állapotot, mielőtt elmosta volna a vizelet a várat, de azért mindenhol táblák hívják fel a figyelmet a víztakarékosságra.

Az útikönyv által ajánlott kötelező programokat itt is letudtuk, igazából csak azért nekiindulva a városnak, mert mégsem lehet egész nap ücsörögni a szobában. Vizibicikliztünk egy elképesztően koszos víztározóban, körbesétáltuk a várat kívülről és belülről is, meg bekukucskáltunk az emír palotájába, végighallgatva az amúgy színvonalas audioguideot.  

Nyolc hónap útonlevés után az embert egyáltalán nem érdekli már a helyi helytörténeti múzeum/népviseletgyűjtemény, de még egy Unesco Világörökség státuszú látnivaló is csak közepes ujjongást tud kiváltani. Nem fásultságról van ilyenkor szó, inkább az élmények újraértékeléséről. Ha az ember minden nap kilenctől ötig irodában ücsörög, akkor egy harmadik világbeli bazár forgataga pont rettentő érdekes, de a huszonkilencedik alkalommal már csak azt keresi, hogy hol lehet a legkisebb lehúzásal megúszni az ásványvíz vásárlást. A prioritások átalakulnak, az úticél helyett fontosabbá válik az utazás maga, a végtelen élmények özöne, és hogy pont mi is az aktuális élmény, igazából mindegy.

Ennek jegyében a legmélyebb benyomást nem a város tette ránk, hanem az elfele vezető út. A vonatra nem volt rendes jegyünk, csak „fél”; ugyanis várólistáról, kivételágon kerültünk fel a vonatra. A várólista utolsó pár embere pedig kénytelen osztozni a hálóhelyeken.

Így kerültünk össze két elég alternatív arccal, az egyikük egy őszhajú, (saját állítása szerint) Angliában nevelkedett indiai doktor volt, aki nemzetközi segélyszervezetek felajánlásait segít teríteni; a vele utazó késő huszonéves amerikai srác pedig önkéntesként ment vele Mumbaiba utcagyerekeket tanítani. A doki történeteiből  teljesen nyilvánvaló volt, hogy folyamatosan hazudik a legképtelenebb dolgokról is, de még így is tudott érdekeset mesélni az indiai falvak egészségügyi ellátásáról, beteg gyerekekkel egész éjszaka a karjukban szállító szülőkről, reménytelenségről, kiszolgáltatottságról és az indiai társadalomba beépített brutális rasszizmusról.

Az amerikai srác is tudott mesélni, neki ez már a második köre volt Indiában, az első alkalom hat hónapig tartott, mialatt az indiai motorgyártás egyik ékkövével, egy Hiroval keresztül kasul bejárta az országot. Mi sem vagyunk luxusgyerekek, de a fejenkénti büdzsénk körülbelül egyharmadából hozta ki a világjárást, kis falvakban kérezkedett be emberek házaiba éjszakára, megosztozva velük a vacsorájukon pár rúpiáért. Ő ajánlotta a Gregory David Roberts Shantaram című könyvét is, ami egy ausztrál angoltanár/drogos/bankrabló/börtönszökevény önéletrajza, aki valahogy indiába keveredett, és a mumbai maffia oszlopos tagja lett, amíg újra le nem csukták. A könyvet az ausztrál börtönben írta, és egy fantasztikus szempontból mutatja be Indiát, bátran ajánlom mindenkinek!

A vonat egy éjszaka alatt átszelte velünk Rajahsztánt, és lerakott minket Barathpurban.  Ide csak és kizárólag a magánhangzótúlsúlyos Keoladeo Ghana nemzeti park miatt jöttünk, ami India egyik legjobb madárleső helye. Két napon át kóvályogtunk a mocsárban kijelölt ösvényeken szárnyas jószágok hihetetlen halmazait megtekintve.

A bejáratnál lehetett biciklit és távcsövet bérelni, meg egy fénymásolóval sokszorosított térképet, aztán uccu neki lehetett tekerni a rozsdás, kényelmetlen acélszörnyeken. Persze a módosabb/lustább turisták (így például az összes belföldi) riksán vitette magát körbe. Szerencsére nagyon kellemes huszonkevés fok volt végig, semmi szükség nem volt erőfeszítés csökkentő lépésekre.

Annak ellenére, hogy egy költőmocsárról van szó, teljesen szúnyogmentes volt a történet, ami még egy pozitívum volt. A városban a három, madarászokra szakosodott hotelen kívül semmi, de semmi nem volt, úgyhogy amikor elkopott a fenekünk, békésen pihentünk a hatalmas, légkondícionált szobánkban.

Az általunk is ismert gólyák, kormoránok, sirályok, íbiszek, papagájok, kacsák és ludakon túl persze volt rengeteg szubkontinens-specifikus madár is. Akkor és ott játszottunk beazonosítósat egy kölcsönkért madárhatározó alapján, pipálva a madár-bingót. Persze voltak emlősök és hüllők is bőven a mocsárban, némi segítséggel sikerült kiszúrni egy pitont, ami közvetlenül az út mellett göngyölte magát hajókötél-kupacba, mégis elmentünk mellette háromszor, mire meglett. A teknőstömegek és a békésen sütkérező varánuszok pedig már említést sem érdemelnek.

Emlősből számbárszarvasokat, őzeket, kötelező majomcsordát, fürdőző varacskosdisznó családot és még valamit láttunk, ami talán gazella lehetett. Illetve egy ragadozót, vagy róka, vagy hiéna vagy valami hasonló volt. Sajnos a valódi távcsövekből hiányzik a számítógépes játékokban megszokott automatikus azonosítás képessége, és ha valami iszkol befele a bozótba, akkor belőlünk is.

Összességében a park nagyon megérte a kitérőt, főleg hogy egy pillanatra kiértünk a fő turistacsapásról, és rögtön minden csendesebb lett. Külön vonzerő, hogy egy mocsaras nemzeti parkban egyetlen egy autó sincs, ami fülhasogatóan dudálna. 

A Rózsaszín Város után kettővel jött a Kék Város (ahonnan a Rózsaszín főnöke lopta az ötletet), Jodhpur. Gyakorlatilag ugyanazt tudta, mint Rajahstan többi sivatagi városa: nagy böszme erőd, körülötte turistákra szakosodott havelik, kacatpiac, éttermek.

Az idejutás bonyolultabb volt a megszokottnál, kénytelenek voltunk buszozni a komfortos vonat helyett, de legalább megismerkedtünk a budget indiai távolsági közlekedés világával. Persze ne holmi pályaudvarokra gondoljunk, meg jegyárus irodákra Fornettis kioszkokkal; egy jelöletlen sarokról indultunk hajnali hatkor. A busz egyik felén rendes ülések voltak, a másik felét viszont két szintes emeletes ágyak foglalták el, és ezek rendesen tele is voltak. A távolságok ebben az országban európai szemmel felfoghatatlanok, az Isztanbul-Dublin táv lényegesen rövidebb, mint a vonatút Észak- és Dél-India között. Ha valahol, itt lenne piaca a fapados légitársaságoknak, mégis most zárt be kettő is közülük.

A vezetési kultúra újabb szép példájával találkoztunk, amikor a busz egy kis, egyutcás falun haladt keresztül. Az utcának volt egy pontja ahol igazából csak másfél autó fért el egymás mellett. Na, ez senkit nem tartott vissza attól, hogy maximális aggresszióval, a dudára tenyerelve próbáljon keresztülfurakodni. A mohó algoritmus teljes és totális kudarcát demonstrálta a helyzet: ha az úton levő öt kocsi várt volna egy-egy percet, hogy akár csapatosan, akár felváltva átengedjék egymást a szűk keresztmetszeten, akkor mindenki kevesebb mint öt perc alatt végez. Így háromnegyed órába telt a száz méter megtétele és közben a sofőr lezúzta a busz tükrét. Egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy miért hajt bele a szűkületbe, amikor a mi székünkből is tisztán látszott, hogy a szembejövő másik busz már most is kínszenvedve próbálja magát átpréselni az előttünk menő személyautó mellett, és ha mi is odamegyünk akkor innen se ki, se be nem jut senki, hiszen mögöttünk is jöttek mint az orratlan bogarak.

Az Orangewaysnél megszokott pisiszünet sem része a kultúrának, üvöltve kellett követelni, hogy a hat és fél órás úton azért álljunk már meg egyszer, és persze a tiszta benzinkutak is teljesen hiányoznak. Helyette a tehenek közé, a susnyásba vonul a nép, főleg a férfiak, ha a fehér nőt kell követni, hátha meg lehet nézni miben is különbözik a hindi csajoktól. A pofátlanságnak ez a fokozata itt is majdnem kinyitotta a pofonosládát, NemSün a még mindig tajtékzott a dühtől mire beértünk Jodhpurba.

A szálláskeresés nem volt triviális, itt éreztük először, hogy kezdődik a főszezon; az első öt hely amit kinéztünk magunknak tele volt. A tuk-tukos, aki körbe-körbe vitt minket a jópofa kis utcák útvesztőjében elég rendesen keresett, és mi is fáradtunk, ahogy kellett. Azért ott ahol a tulaj még a hostelházigazdák mércéjével is brutálisan be volt szívva már délután kettőkor, csak nem szálltunk meg, inkább egy másik haveli hatalmas szobáját béreltük ki erős alku után. Az a jó az indiai hostelekben, hogy mindegyiknek van egy ilyen-olyan konyhája, ahol a személyzet azon részhalmaza, aki éppen nem csinál semmit (tehát mindenki, aki az épületben tartózkodik) lébecol, és ha az ember odatelefonál, akkor kettő-öt euróért összeütnek egy kétszemélyes vacsorát, a lusta utazók nagy örömére.

Ha az ember fia ésszel rendel (az első és legfontosabb szabályt mindig betartva, hogy húst NEM), akkor nagyon kellemes és mérsékelten mérgező házi koszthoz jut. Ezt persze a tetőteraszon is el lehet fogyasztani, de egy nap India annyira le tudott minket fárasztani, hogy semmi mást nem akartunk csak néhány óra csöndet és nyugalmat, amikor is békében olvasgattunk, vagy sorozatot néztünk, ebben az időben pont a Game of Thrones első évadát.

A látnivalók listáján a hatalmas kupac összehordott kövek most is kikövetelték az első helyet, és a város fölé tornyosuló erőd valóban roppant vonzó volt. Érződött rajta, hogy itt valaki komolyan nekilátott, hogy felossza a világot két partícióra, és elhelyezze magát abban, amelyikről forró szurkos üstöket lehet borogatni a másikra.

Ekkorra már nem a „jé mekkora vár” fázisban voltunk, hanem a finomságokra is tudtunk figyelni, és ebben a szűk négy óra hosszú audioguide is segítségünkre volt. Európai szemmel nem szokványos várvédelmi kihívás a faltörő kosnak nevelt elefánt például. Ha egy tonnányi szürkeirhájú nekilendül, akkor az tud fájni a főkapunak. Ezért a vár kapui mindig egy éles bal vagy jobb kanyar után helyezkedtek el, hogy az ormányosok ne tudjanak lendületet venni, illetve hatalmas szögeket álltak ki belőlük elefántfej magasságban.

Érdekes volt a környék történelmét meghallgatni minden városban, újabb és újabb szemszögből hallgatva ugyanazt a párszáz évet. Ami most a nagy összindia egyetlen állama, Rajahstan, az még azért a negyvenes években is tucatnyi nagy (ill. közepes) hatalmú sah birodalma volt, a korábbi évszázadokban pedig egymással folyton háborúzó testvérállamok láncolata. Mintha Győr és Hódmezővásárhely azzal töltötte volna a teljes Habsburg kort, hogy hol egymást perzselték fel, hol a korona (a murghalok) ellen lázadoztak.

A Delhiből uralkodó észak-indiai muszlim birodalom pedig rendesen elnyomta az itteni hindukat, és akárhányszor ugrálni kezdtek, végigpofozta őket, a köztes időben pedig a nagy harcértékű félvad sivatagi nomádok a murghal sereg fontos részét képezték.

A jodhpuriak a vazalluslétet láthatólag nehezen tudták internalizálni, az audioguide is leginkább az olyan kétes értékű sikerekre koncentrált, miszerint több murghal hercegnőt is férjhez adtak rajput főnökökhöz, de egyetlen helyi hercegnőt sem vittek el Delhibe.

Ezek persze még mindmáig élő és viruló vérvonalak, és meghallgathattunk több interjút arról, milyen is volt az élet mielőtt az összes maharadzsa „lemondott” az indiai kormány javára. Ha az ember levonta a propaganda százalékot, akkor érződött azért, hogy még 1930-ban sem volt az élet játék és mese, főleg a nők számára nem. Amikor a nyugati arisztokrácia lányai már amerikai tőkésekkel álltak össze, a rajput hercegnők még mindig zárt falak mögött éltek, a férfiak szemétől rejtve. Ebben itt is a detektívtükör helyi verziója segített, az olyannyira csipkézett, áttört fal, amin a nők még kiláttak, de a kinti ragyogó napsütésből a senki nem látott be.

Az erőd-királyi palota kombóval szembeni dombon egy olyan ragyogóan fehér márványemlékmű... nos.. fehérlett, hogy a napra tényleg lehetett nézni, de rá nem. Ezt is valaki a feleségének emeltette, ez láthatólag afféle verseny volt a maharadzsák között. A vár nyüzsgése után a mauzóleum melletti tavacska kifejezetten csendes és békés volt némi hattyú és récenépséggel bolondítva.

A kötelező körök letudása közben elkezdtük szervezni a kirándulást, ami miatti igazából útba ejtettük Jodhpurt. Több kis, ökoturizmusra épülő cég is található a város körül, mi az LP és a Tripadvisor által is melegen ajánlott Gemar Singh féle dzsip túrát választottuk. Jodhpurtól bő órát kellett buszozni talán az út leglepukkantabb tömegközlekedési járművén (és ekkor emlékezzünk meg arról a filippínó buszról, aminek már a tetejére se fértek emberek). Kis várakozás után fel is bukkant az emberünk, egy mosolygós, nagyon halkszavú, roppant udvarias fickó, és rögtön ki is osztott nekünk két jókora messzelátót.

Ezután nekiindultunk a vidéknek. Mint minden valamire való túravezetőnek, neki is sasszeme volt, olyan madarakat vett észre, amiket nekünk távcsővel is keresni kellett, közben teljesen használható angolsággal magyarázott a környék életéről.

Két adag gazella és mongúz között benéztünk több faluba is, már ha egy három vályogviskóból álló együttest falunak lehet nevezni. A különbség a várossal összevetve ég és föld volt. Egyszerű, fehérre meszelt falak zártak körbe döngölt földpadlós helységeket, nyoma sem volt az indiára olyannyira jellemző hangos kivagyiságnak, színkavalkádnak, zajnak. Míg a városok utcáit vastag rétegben lepte el a rothadó szemét és az eldobált műanyag, itt minden makulátlanul tiszta volt. Az emberek őszintén mosolygósnak tűntek, és nem a markukat tartották alamizsnáért, pedig nekik tényleg szükségük lett volna rá. Inkább ők tukmálták ránk az aznapi gyümölcsöt, lencselevest.

Ez elsőre a védekezésre beállt reflexeinknek idegen volt, és mindig kicsit kellemetlen vadidegenek intimszférájába csak úgy belefolyni, de még így is egy élmény volt. A vezetőnk, Gemar, afféle helybeli elöljáró volt, akinek mindenkihez volt egy jó szava, és láthatólag mindenki felnézett rá. (Persze nyílván nem vitt látogatóba a haragosaihoz.) Kiderült az is, hogy Indiában hiába szent állat a tehén, igenis van gazdája. A bikákkal van inkább gond, mert a gazdasági hasznuk hamburgerkultúra híján nullához közelít, és természet anyácskával babrálás nélkül mégiscsak fele-fele arányban születnek. És amikor egy fiatal, éhes bika betéved a városba, és találkozik egy oda nem figyelő motorossal, akkor el tudnak durvulni a dolgok.

Az alapján, amit a helyi életről mesélt, elég reménytelen a helyzete az itt élőknek. Egyszerűen egy évnyi kemény földműveléssel sokkal kevesebbet keresnek, mint ami az élethez bármilyen szinten elég, ezért kénytelenek minden családból néhányan a városban dolgozni, finoman szólva sem a legjobb körülmények között, hogy a család többi része ne haljon éhen. Ő a falusi turizmus fellendítésével próbálkozik, elég sikeresen, és a vendégeket családoknál szállásolják el, hogy valamennyire a haszon is oszoljon.

Elég bizarr volt látni a sárkunyhók tetejére szerelt napelemeket, amivel a laptopját tölöttte, de a XXI század az a kor, amikor előbb van az embereknek mobilnetjük, mint angolvécéjük.

Benéztünk a helyi iskolába is, ahol hat és tíz éves kör között mindenki egyszerre tanult, ugyanabban az osztályban és talán ez volt az első találkozásunk harmadik világbeli gyerekekkel, akik nem akartak azonnal lehúzni minket. Helyette boldogan vigyorogtak és pózoltak minden fényképhez, és követelték, hogy megnézhessék magukat az LCD kijelzőn. Kicsit szürreális, nagy fehér bwana érzés volt, de sokkal jobb, mint amikor egy falkányi gyerek-koldus dobálja az embert kövekkel, mint ez jáván előfordult.

Egészen napnyugtáig váltogatta a szociális programokat a vadasokkal, és azért a végére levette, hogy minket az egyszerű természeti nép gyermekei helyett sokkal jobban érdekel a papagájoktól roskadozó fa a naplementében, ami tökéletes zárása volt a kirándulásnak.

Udaipur kifejezetten nagy durranás. Ez a jól bevált turistakörút legdélibb állomása (persze még mindig rettentő északon van összindia viszonylatban), és talán a legszebb is. Félmilliós városka néhány festői tó közé beékelve, és a tavak partjain hatalmas márványpaloták emelkednek. Ha valamihez, akkor a márványhoz piszkosul értenek az indiaiak (lásd Taj Mahal). Három, négy fajta márványból képesek hihetetlen finomságú színes berakásokat készíteni, amik egyszerűen piszok jól néznek ki, ráadásul relatíve időtállóak is.

A főtavon két szigetecske is van, és mindkettőt belepte egy-egy (na mi?) márványpalota. A magyar turisztikai hivatal tanulhatna tőlük, hogy mi is az a kastélyszálló. A parasztosabbnál még kikötnek a turisták, sőt még egy kávét is megihatnak (körülbelül párizsi árakon), a szebbiknek a közelébe nem mész félmillió/éjszaka alatt, de ezért jár is ami jár. Saját medence, szolgáló, igény szerinti motorcsónak, ami kivisz a partra, sofőr, etc. Ha véletlenül nyerünk a lottón, tuti kipróbáljuk.

A tó fölé magasodik a maharadzsák ötszáz éves erődje, néhány csecse kis hegyecske változatos várakkal a csúcsaikon, egy elvileg borzasztó nagy szám hindu templom, rakat ghat. A városból több látnivaló is elérhető bérelt kocsival, úgyhogy le is táboroztunk itt négy napra. Az alapos tripadvisoros válogatás meghálálta magát, meg Udaipur amúgy is elég turistás ahhoz, hogy legyen miből válogatni, úgyhogy egész otthonos helyen szálltunk meg, a személyzet viszonylag segítőkész volt, és a sofőrbérlés sem volt sokkal drágább a szükségesnél, amit akár tekinthetünk győzelemnek is.

A szobánk sajnos relatíve ablaktalanra sikeredett, de szerencsére minden indiai hotelnek van tetőterasza ahol el lehet lebzselni esténként, és Rajahstan kifejezetten szúnyogmentes övezet, még tóparti városokban is. Ez egy sivatagtól annyira nem meglepő persze, de mégiscsak élhetőbbé teszi a napnyugta utáni időszakot összevetve dél-kelet ázsiával.

Itt érkezett el az ideje, hogy beiratkozzunk egy indiai főzőleckére, ennek tanulságairól majd külön post emlékezik majd meg, de úgy igazából meg voltunk elégedve Shusma nevű házigazdánk által prezentált bemutatóval. Magára a városra csak egyetlen napot szántunk, régi tapasztalat hogy tulajdonképpen akármekkora városban be lehet járni az igazán érdekes részeket kora reggeltől késő estig talpalva egy nap alatt (amire meg nem elég az egy nap, arra hónapok kellenek). Ehhez persze hozzájárul, hogy egy idő után egyszerűen egyre kevésbé érdekel a huszonnyolcadik járási múzeum, értelmezhetetlen csontgyűjtemény vagy szőttes-kiállítás, sokkal szívesebben üldögélünk egy Starbucksban a helyi Westendben és nézzük azt a réteget, ami el fogja dönteni az adott ország sorsát a következő húsz évben.

Szerencsétlenségünkre valami hétvége jellegű időben akarhattunk várost nézni (az ilyen részletekre az ember a nyolcadik hónapban tulajdonképpen már egyáltalán nem figyel), mert minden csurig tele volt tolakodó indiaiakkal, akik miatt egyirányúsították a fontosabb látnivalókat. A magyarokról is azt tartják, hogy utánad jönnek be a forgóajtón, és előtted jönnek ki, de aki ezt mondta, nyílván még soha nem akarta megnézni a maharadzsa koronáját rejtő vitrint vasárnap délután. Mikor NemSün már az őrjöngés közelében akarta kikaparni a következő köcsögnek a szemét, aki sunyiban letapizza, inkább áthelyeztük magunkat a kevésbé turistás környékre, meglátogatva az egyik hegyi erődöt.

Mivel általában a helyi lakosság azon része, ami megengedheti magának, hogy elhagyja a szülőfaluját irdatlanul kövér, a komplementer halmaz meg definíció szerint nem turistáskodik, bárhova, ahova akár csak hangyányi erőfeszítést is kell tenni, hogy az ember eljusson általában kong az ürességtől. Ne gondoljunk itt vulkánmászásra, nagyjából budavárnyi kaptató is lekoptatja a kilencven százalékot. A maradék tíz százalék sem a saját lábon jutott fel a lényegében egyetlen, nagyon hosszú várfalból álló erődbe, hanem inkább azt a libegőt vette igénybe, amit mi alaposan megnéztünk és azt mondtuk, hogy köszönjük, mi szeretünk sétálni.

A város a tömeg ellenére fantasztikusan nézett ki, még a turistakacat boltjaiban is voltak értékelhető darabok. Azóta is bánom, hogy nem vettem meg például azt a tevecsont ládikát, mert mint később kiderült Delhiben csak sokkal csicsásabbakat lehet kapni, nekem meg pont a rusztikussága jött be.

A rákövetkező két napban ismerkedtünk a Tata gépgyár gyöngyszemeivel, bérelt autó formájában. Úgy néznek ki mint egy kis Suzuki Swift, csak még kisebbek, gyengébbek etc. Viszont újonnan egy millió forintnyi rúpiába kerülnek, úgyhogy az ár érték arány nem olyan rossz. Karambolozni nem szeretnénk egyben ülve persze, de nem voltak olyan rosszak, mint amire számítottunk.

Két különböző sofőrünk volt a két napon, és mindkettő tűrhetően beszélt angolul, de csak az egyik vette le, hogy a borravaló a szórakoztatásunkért jár, ha láthatóan kedvtelenül végzi a munkáját, akkor ne számítson sok extrára.

Az első túra Chittorgarh erődjébe vitt. Akárcsak a többi rajah erőd, ez is fél pestnyi területet kerített körbe egy hegy tetején, és itt is meghalt a teljes védősereg néhányszor különféle ostromokban. Autóval is tisztességes ideig tartott körbejárni, és lenyűgöző lett volna, ha nem lett volna tele feltűnően sok indiai turistával, akik gyakorlatilag elviselhetetlenné tették a kirándulást. A hely csúcsa elvileg a Győzelem Tornya (Vijay Stambha) volt, egy lenyűgöző, majd negyven méteres, gazdagon faragott márványtüske, amiben persze csak egyetlen vékony csigalépcső visz felfelé, kilenc emeleten keresztül.

Namármost egy tizenöt fős családnak (darabja másfél mázsa) eszébe nem jut, hogy elengedje a szembejövőket, esetleg azon a helyen ahol elfér egymás mellett két adag ember, bevárja a társait, vagy bármi hasonló. Egyszerűen megy mindegyik mint a tank, és egy mosoly, vagy egy bocsánatkérés nélkül letaposnak. Ennek ellenére az erőd fantasztikusan nézett ki, de a folyamatos fényképezések, nyomulós ismerkedési kísérletek és a non-stop bámulás sokat levont az értékéből.

Másnap Kumbalargh és Ranakhpur került a terítékre, és ezek már sokkal inkább a kedvünkre valók voltak. Szerencsére erőltettük a korai indulást, úgyhogy nyitásra odaértünk Kumbalargh erődjébe, ami még nagyobb és még erődebb volt mint az összes korábbi és szerencsére tök üres. Az út sem volt egyszerű odafele, félig burkolt retteneteken zötykölődtünk, lényegében vízmosásokban, és körülöttünk a vidéki india ébredt éppen fel. A férfiak mosakodtak a falu egyetlen csapjában, kislányok terelték a vízi bivalyokat körbe körbe taposómalmokban, és láthatólag senki nem volt arra felkészülve, hogy errefele turisták fognak járni, ami mindig nagyon kellemes. Úgy nézett ki az egész, mint valami filmfesztivál nyertes művészfilm, csak éppen ezek az emberek tényleg soha nem végeztek négy általánost sem, és a legnagyobb vágyuk az, hogy a gyerekeik esetleg ne így végezzék.

Kumbalargh volt messze a legnagyobb az összes általunk felkeresett rajah erőd közül. Keményvonalas kirándulók körbesétálhatnak az elképesztően széles falain, nekünk erre pont nem volt 3 napunk, de nem lehetett volna rossz. Az erőd ugyanis egy hatalmas nemzeti park közepén álldogál, körülötte érintetlen erdőség/szavanna ameddig csak a szem ellát. A túra egyik legnagyobb élménye itt ért minket, amikor kipattantuk az autóból az egyik hyvatalos kilátóponton és egy négyfős mongúzcsalád pislogott ránk a bozótból.

Az ember ahhoz, hogy madarak, őzek, gazellák esetleg vaddisznók vagy krokodilok kóvályogjanak a vadonban egész hamar hozzászokik, de amikor egy falka mongúzkölyök kandikál ki mama mögül, az újszerű élmény. A sofőrünk is segítőkész volt, amikor kiszúrt egy fát amin ránézésre három-négyszáz denevér pihent simán lefékezett, hogy a hülye turista fényképezhesse a bőregereket, és ezzel az állatos élményeket lényegében kipipálhattuk aznapra.

Három vízmosással és két vízeséssel arrébb várt ránk az egyik legszebb Jain templom, Ranakphur. A márványművesség hihetetlen magas fokát érték el errefelé, olyan fehér csodákat láttunk, amiket Európában nehéz elképzelni. Ráadásul mindezt Mátyás király korában húzták fel, és azóta is rendben tartják. Vö: visegrádi palota.

A bejutáshoz persze valamiért bónusz hosszúnadrágot kellett húzni a bejáratnál, de az ilyesmiken már meg sem lepődtünk. NemSün naplóját és a vizespalackunkat valamiért szintén nem engedték be, amit már kicsit nehezebb volt internalizálni, főleg mert kamerákat, fényképezőgépeket és telefonokat meg be lehetett vinni.

A templomot kívül és belül egyaránt leírhatatlanul részletes szobrok és faragások borították, a padlót és a plafont egyaránt. A műalkotások komplexitása lenyűgöző, egyetlen márványtömbbe 108 tekergő kígyót faragtak (nem számoltuk meg, elhittük az útikönyvnek). Itt már sűrűbb volt a tömeg, de valami csoda folytán inkább nyugati nyugdíjasok sétáltak körbe, tehát senki sem zaklatott senkit. Talán a hindik nem szeretnek jain templomokba járni; annyira nem sikerült elmerülni az indiai kultúrában, hogy ezt valakitől meg tudtuk volna kérdezni.

Hazafele megcsodálhattunk egy kihalt sztrádát, amit otthonról ismert presztízsberuházás lehetett, olyan helyek között kanyarogva, ahol nem az autó, nem az internet, nem is a televízió vagy a Lewis farmerek jelentik az elérhetetlen luxust, hanem az ivóvíz és az áram.