Vándorsün

India nem Ázsia. Nem teljesen egyértelmű, hogy micsoda, de messze van a thai mosolyoktól, a segítőkész filippínóktól, de még a ronda, ellenszenves jávaiaktól is. Az éjfélkori (illetve saját belső óránk szerint hajnali kettőkori) érkezés sem volt egyszerű, és az országba belépés pont olyan feleslegesen pepecselős volt, mint ahogy azt vártuk, de igazából nem sokkal lassabb Jakartában. A nagy különbséget ott éreztük, hogy az indonézeknél azért tartott sokáig a bejutás, mert rosszul kicsit buták, nagyon korruptak, és tehetetlenül inkompetensek, és valahol a minden európaiban ott lakó gyarmatosító számára szeretnivalóan lenézhetőek, addig az indiaiak azért lassúak mert hataloméhes, beképzelt, fontoskodó bürokraták, akik kéjesen lubickolnak abban az érzésben, hogy kitolhatnak az embertársaikkal.

Természetesen a fixáras reptéri taxitársaság is „csődbe ment” de ajánlottak egy „nagyon jó árat”. Mi még ekkor kábák voltunk a fél év Ázsiától, és csak enyhe rossz érzéssel fogadtuk el, hogy betuszkoltak minket egy taxiba, de az önvédelmi reflexek még nem kezdtek el működni. Utólag visszagondolva igazán sokra nem húztak le minket, de úgy valahol félúton már kezdett emelkedni a vérnyomás, amikor leesett, hogy igazából a taxióra ki van kapcsolva, és aki ezzel jól fog járni a taxiban ülők közül, az nem mi leszünk.

A hotelben természetesen azonnal megpróbáltak minket az interneten foglalt szállás áránál magasabbért elrakni, és reggeli nélkül, de ezt még hárítottuk. Új Delhi körülbelül a világ legrosszabb városa szálláshelyek szempontjából, már ha az ember a legalább részben „reális” turistacélpontok között mozog (aki beteszi a lábát Bangladesbe, az megérdemli, ami vele történni fog). Egyszerűen csak iszonyatosan rossz és rettetenes drága szállodák között lehet válogatni, még harminc euróért sem lehet egy nyomorult szobát foglalni egy éjszakára, pedig azért az ember ennyi pénzért az Oktogonon apartmant bérelhet, két hálószobával. A hostelworldön két fajta szállás van: az egyik, ami tele van csótányokról, csalásokról, lopásokról szóló rémtörténetekkel, a másiknak pedig nincsen egyetlenegy ajánlása sem, vélhetőleg azért mert minden tízszázalékos kritika után törlik a profiljukat. Természetesen a nyilvánvalóan kamu önajnározó visszajelzéseket ilyenkor is figyelmen kívül hagytuk.

A mi hotelünk csak két meglepetéssel szolgált. Először is az út során először sikerült NemSünnek egy kiadósat rókázni az első vacsorától, pedig még csak nem is húst evett, csak főtt zöldséget. A másik az, hogy gyanús kaparászást hallottunk (az amúgy elég jól kinéző) szobánk ajtaja felől egész éjjel. Nem értettük, hogy most egy különösen inkompetens betörő próbál bejönni, vagy mi van, az ajtó kinyitása a zaj megszűnését eredményezte, de sehol egy teremtett lélek nem volt.

A következő napok folyamán, ha részletekben is, de fény derült a jelenség okára: a frissen felújított hotel álmennyezetében egerek laktak. Amikor az egyik betévedt a szobába, hívtuk a recepciót, és ekkor megjelent egy féltucatnyi markos fiatalember, akik kedélyesen kétszer átrendezték a szobát, míg az egyiküknek sikerült sarokba szorítania a rágcsálót, ahol is a szandálos talpával halálra taposta, majd küldetett egy felmosó-vödörért…

Amikor a zajok újrakezdődtek, átrakattuk magunkat egy másik szobába, ahol meg az első (és utolsó) éjszaka négy csótányt végeztem ki.

A tripadvisor innentől fogva életmentővé vált, és itt szorultunk igazán rá a többi fehér turistára. Míg Thaiföldön lényegében bármelyik hotelbe besétálhatsz, és 2-300 bahtért ugyanazt a szobát kapod, tiszta ággyal, meleg vízzel, ingyen wifivel, és az egyetlen különbség, hogy gyümölcs, vagy tojás a reggeli, Indiában a turizmus kilenctizede belföldi, és ez látszik a tripadvisoron is. Sajnos egy autóval közlekedő átlag indiai házaspárnak nagyon, nagyon mások az elvárásai higiénia és úgy általában szolgáltatások terén, mint egy hátizsákos nyugatinak, ezért a tíz ajnározó „barna” ajánló mellett az egy olyan turista kritikája, aki látott már rendes víznyomású zuhanyt sokkal többet nyom a latban, mint az összes többi együttvéve. Így az út során először odamentünk más utazókhoz, és megkérdeztük merre jártak, mit láttak, hol aludtak, hol ettek, és tényleg felírtuk a válaszokat.

Még kétszer szívtuk meg az indiai vendégszeretet, mire átváltottunk túlélő módba. Egyszer egy pasas meggyőzött minket, hogy a metróban terrorveszély van, ami akkora ordas hazugság volt, hogy sikerült vele megállítania, és végül erőszakkal betuszkolt egy tuk-tukba, ami persze a cél helyett lerakott minket egy utazási irodában fél kilométerrel odébb (de legalább nem fizettük a fuvart), másodszor pedig aznap este, amikor vettünk egy mobiltelefon simkártyát, amire rá volt írva hogy tízezer rúpia, mégis fizettünk vagy ötvenezret érte, mert még nem tartottam ott, hogy fizikai erőszakot alkalmazok az kereskedelmi alkalmazottak ellen (becsületünkre legyen mondva, még így is ezer forint körüli volt a végösszeg).

Nagyjából ekkorra múlt el a rózsaszín köd, ami Thaiföld óta követett minket, és megállapítottuk, hogy ez bizony Egyiptom, és akik itt laknak, arabok, és innentől helyén kezeltük a dolgokat, és bárki bármit mondott nekünk arra azonnal egy határozott, de hangos „No, thank you” volt a válasz, még ha azt is kérdezte, hogy mennyi az idő, mert a vége teljesen biztos az lett volna, hogy mi fizetünk.

A fővárosra igazából csak két napot szántunk, mert tudtuk, hogy hazafelé is itt fogunk aludni egyszer, csak hogy biztos ne késsük le a repülőt. Férfias nehezítés volt a turista látnivalók kipipálásában, hogy pont a múzeumi szünnapon érkeztünk, ráadásul Diwali, a hindu karácsony első napján, így lényegében oda mentünk, ami nyitva volt.

Az egész ország elméleti főterén, a Connaught Place-n kezdtünk, ami iszonyatosan lehangoló volt. Kuala Lumpur főtere egy üde zöld folt, körülvéve makulátlanul karbantartott gyarmati ereklyékkel. Delhi központja egy hiénákkal teli bűzölgő szemétdomb, ami körül néhány nyugati márka tart fönn boltokat, de még a Subwaynek is vastag porréteg borítja az ablakát. Gyorsan tovább is álltunk, Humayun sírjához. Ez a Taj Mahal előtanulmánya volt, egy generációval korábbról, bár ezúttal a feleség építette a férje emlékére és nem fordítva.

A mughal építészet igazából megunhatatlan, a rettetesen csicsás hindu templomokkal szemben tiszta, geometrikus mintákból építkezik, természetesen szigorúan kerülve az összes emberábrázolást. A turistacsoportok számára persze a tíz százaléknyi nyugati turista sokkal, de sokkal érdekesebb, mint az ötven méteres márványkupola, és lelkesen is fotózzák őket.

A nagytestvérnél kicsit vörösebb, kicsit lepukkantabb volt de még mindig nagyon jól nézett ki, és a vadpopuláció csak dobott rajta. India kevés jó tulajdonságának egyike, hogy tele van állatokkal, köztük ragadozó madarakkal, ami európai szemmel akkor is nagy szám, ha már a századik böszme nagy saskeselyűt látod körözni aznap. A parkokban (és az utcákon és a háztetőkön) mindenhol mókusok rohangálnak és perelnek egymással és a látogatókkal, énekes madárból is többet lát az ember, mint a Nagykörúton.

Hogy hogy nem potyognak le az égből a légszennyezettségtől, az rejtély viszont. Mi a száraz évszak végén, a tél elején kezdtük az indiai túrát, ami azt jelentette, hogy három hónapja már egy csepp eső sem esett. Delhi kis túlzással a sivatag szélén áll, és mindent, de tényleg mindent beborított a por. Ezt az ember megfejeli sokmillió öregecske autóval és gyakorlatilag nem létező köztisztasági normákkal, és már is kész egy élhetetlen város.  Az ember este a zuhany alatt vastag rétegeket kapart le magáról, fájt a szemünk, az arcbőrünk, a fejünk a levegőben levegő mocsoktól.

Igyekeztünk is inkább a zöld (mármint vörös homokkal borított zöld) részekre korlátozni magunkat, meg is találtuk a városi elitnek fenntartott belépődíjas parkot, ami akárcsak Kairóban, itt is egy kellemes oázisnak bizonyult. Itt éppen Lodi Gardennek hívták, volt benne pár százéves rom, rengeteg énekesmadár, bonsai kert, felsőkategóriás étterem, meg ami még kell.

Másnap reggel még a kultúrsokk állapotában ültünk be a tuk-tukba, hogy hatalmas gödröket kerülgetve döcögjünk végig a belvárosban a vasútállomás felé, ahol fürdés címén utcai csapokból lötykölték magukra a hidegvizet a munkába induló férfiak.

Kambodzsában már megvolt a hazafele szóló jegyünk, ezért a spórolást igazából feladtuk. Leosztottuk a megmaradt pénzünket a hátralevő napok számával, és az jött ki, hogy napi hatvan eurónk van, és ezt maradéktalanul el is költöttük. A Fülöp-szigetekkel ellentétben itt azért szálltunk meg alsó-középkategóriás hotelekben, mert megengedhettük magunknak, nem azért mert egyszerűen nem volt más. Ráadásul ugyanazért a pénzért az ember feltünően jobb szállást kap Kambodzsában; a Siem Reap-i hotelünk magasan az út legjobb ár/érték arányát nyújtotta. Feltünően jó éttermekben étkezve, mindenhova tuk-tukkal járva is pontosan hatvan eurót költöttünk el átlagban 16 nap alatt, érzésünk szerint ötvenből is meg lehet úszni, anélkül, hogy az ember bármi fontosat kihagyna, pedig Angkorért úgy isten igazából pofátlanul sokat kérnek el.

Kambodzsa volt a túra legszegényebb országa, alig 700 USD/fő GDP-vel. Ráadásul itt tűnt úgy, hogy a korrupció és a gazdasági elit kapzsi töketlensége képes lehet nemcsak lelassítani a növekedést, de akár teljesen meg is állítani. Kár érte, mert a kambodzsaiak alapvetően jó gyerekek, és elég szar zuhogott a fejükre az elmúlt száz évben, megérdemelnének egy kis jó szerencsét is.

A tömegközlekedés alapegysége a tuk-tuk, ami egy és hét fő között bármennyit szállít, a fuvardíj pedig bárhonnan bárhova egy dollár, éjszaka kettő. Mivel az átlag kambodzsai naponta két dollárnál kevesebbet keres, ezért a helyiek természetesen ennek maximum tíz százalékát fizetik.

Az átlag kambodzsai átérzi, hogy a francia már rég nem világnyelv, angolul szeretnének tanulni, sokkal többen, mint amennyire kapacitás van. Emiatt gyakran a tanárok csak egy leckével vannak a diákok előtt. Ennek ellenére nem volt nagy gondunk a kommunikációval.

A francia öröksége része itt is, hogy egész jó bagetteket adnak reggelire.

Egy francia tábornok 1947-es kijelentése szerint, a kambodzsai az a nép, amely még elhiszi, hogy ölni bűn, ezért képtelenség katonát nevelni belőlük. Tévedett.

A Gili-szigeteken sem volt semmi a hatalmas tábla, rajta „We have the sexiest magic-fucking-mushrooms on the island” felirattal, de az mégiscsak nyaralóhely volt, ráadául partisabb fajta. Kambodzsa erre több lapáttal rátesz. A legjobb messze a „Happy chicken soup” volt, benne „mariwana”-val. Ez egy olyan árukapcsolás, aminek őszintén nem látom a célközönségét. A fővárosban pedig útmenti plakátok hirdetik a „happy pizza delivery”-t.

Akárcsak a Fülöp-szigeteken, Kambodzsában is nagyon éreztük, hogy az aktuális Lonely Planet termékciklus legvégén voltunk. A szállásinformációk teljesen használhatatlanok voltak, az étterem ajánlások csak félig. Itt szoktunk rá a tripadvisorra, és hagytunk is rajta rendesen visszajelzéseket, hogy az utánunk jövők se szívjanak nagyot.

A vietnámi háború alatt az amerikai B52-esek lelkesen és rendszeresen szőnyegbombázták a szövetséges Kambodzsát is, a vietkong ellátási vonalait ritkítva.

Külön nehezítés, hogy az LP Phnom Penh térkép csak köszönőviszonyban van a valósággal, főleg ha az ember nem a Tuol Sleng-et keresi. Két helyről is úgy pattantunk le, hogy fél órát köröztünk, mire feladtuk, mert a térképet egyszerűen nem lehetett izometrikus transzformációkkal a valóságot fedővé alakítani.  

Mint mindenhol, itt is megvan a felső egy ezrelékre belőtt szupermarket lánc, ötszázezer lakosonként egy-egy példánnyal. Itt Luckynak hívták, és mi minden adandó alkalommal kiélveztük az európai jellegű kenyérféléket és felvágottakat.

Ázsia összes általunk kostólt söre közül messze az Angkor Beer a legihatóbb. Lehet, hogy csak a konkurrencia volt ennyire gyenge, de akkor és ott úgy éreztük, hogy ilyet akár Pesten is vennék önként. A helyi töményre, mint mindenhol máshol, itt sem volt igényünk. Tömör tapasztalat, hogy szegény országokban nem a kifinomult ízkombinációkat, hanem a minél hamarabb elért bódulatot tekintik sikernek.

Mint minden, magára valamit is adó nemzetnek (Szlovákia kivételével), Kamobzsának is volt egy aranykora, amikor mindhárom szomszédját párszáz évig elnyomta. Dél-Vietnámot például Kampuchea Krom-nak (Dél-Kambodzsa) jelölik még a közepesen fiatal térképeken is.

Akárcsak Burmában itt is találkozni a Buddhizmus egyik kevésbé kellemes oldalával, miszerint a templomnak akkor is valódi arannyal van bevonva a teteje, ha előtte éhező árvák koldulnak.

Ami Kambodzsában van, azt igazából senki nem nevezi demokráciának, de nem is igazán diktatúra. Leginkább a kleptokrácia elnevezés illethetné. Vannak választások, van még ellenzék is, időnként megfenyegetnek néhány újságírót, de nem igazán bántják őket, de az egész annyira büdös és korrupt, hogy még az általában kevéssé finnyás multik is inkább csak legyintenek és hazamennek. Egyszerűen a régióban csak Laosz reménytelenebb Kambodzsánál, de az még mindig „igazy” kommunizmus, szemben mondjuk Vietnám vörös csillagos vadkapitalizmusával.

Az ország főtere. A többi rész nem így néz ki

Az országban olyan szinten nincsen infrastruktúra, hogy még az egyetlen, gyarmati korban kialakított vasút vonalat sem tudták működésben tartani, a Siem Reapot Phnom Penh-hel összekötő országút pedig annyira kritikán aluli, hogy Magyarországon még harmadrangú útnak sem jelölnék.

A Kambodzsai konyha összességében nagyon kellemes. Sűrű, krémes curryk, kellemes saláták, és a szokásos rizstésztás ételek jellemzik, és  igazából mindegyik bejött. A nemzeti étel az Amok Trey, lényegében kókusztej alapú harcsapörkölt, banánlevélbe csomagolva. Ebből a banánlevél valamiért az agyonreklámozott rész, de tányérból is pont ugyanolyan jó. A thai és a vietnámi konyhából egyaránt merít, és az volt a benyomásunk, hogy nagyobb a választék, mint Thaiföldön. Persze lehet, hogy ha itt is két hónapot lettünk volna, és nem csak két hetet, ezt is hamar eluntuk volna. Sajnos még a Khmerek sem bírnak persze elszakadni az átkozott halszósztól, de már rutinosan kerülgettük a menübe épített aknákat.

A kambodzsaiakat kedvesnek, mosolygósnak és vendégszeretőnek éreztük, és szívesen jönnénk még ide, még akkor is, ha az országuk Angkor Waton kívül úgy istenigazából semmit nem kínál. Búvárkodni nem lehet, partik nem nagyon vannak, a tengerpart gyengus, a természet pedig javarészt el van aknásítva, vagy legalábbis egyáltalán nincs felkészülve sátraknál magasabb komfortfokozatot igénylő látogatókra. Van néhány NGO-szervezte ökoturizmus kísérlet, innen is sok szerencsét kívánunk nekik.

Az indiai nagykövetségnek köszönhetően Angkor után csak egyetlen állomásra futotta Kambodzsában, és ez a határközeli Battambang lett. Eredeti tervek szerint visszatértünk volna PP-be, és repülővel mentünk volna Bangkokba, de kiderült, hogy a busz vissza PP-be, a taxi a reptérre és a departure tax együttesen sokkal többe kerül, mint egy Battambang-Bangkok direkt buszjegy, ráadásul de facto később érkeznénk meg a városba, így hagytuk elveszni a 230 dolláros repülőjegyünket (lásd még: Az Út Legnagyobb Buktája).

Sovány idők járnak a határvidékre, a pár hónappal korábbi thai-kambodzsai határvillongások miatt a Prear Vihar templomot nem lehetett meglátogatni. Így a buszállomáson még a szokásosnál is nagyobb fogadóbizottság várt minket. Az utolsó sarkon már a busz mellett loholó tizenötfős horda kiabálta, hogy nekik van a legeslegolcsóbb szállásuk a városban, de pechjük volt, mert nekünk már megvolt a hazafelé menő jegyünk, ezért inkább a budgetbe beleférő legjobb szállást kerestük, nem a legolcsóbbat. A buszról leverekedés után magunk köré gyűjtöttük a többi velünk utazó fehér turistát és becsörtettünk a tripadvisorból jó előre kinézett hotelbe, miközben mindenki lelkesen próbálta felkapni a csomagjainkat, hogy besegítsen az ő hotelébe menő tuk-tukba. Útólag belegondolva világos csak, hogy mekkora a különbség Dél-Kelet Ázsia, és az út hátralevő részét képező India között: hiába állt körbe minket tucatnyi kiabáló, nyúlkáló vadidegen, egyik képét sem akartam egy zokniba bujtatott féltéglával beverni, mert a kambodzsaiak, thaiok, filippínók (a vietnámiak már kevésbé) képesek ezt bájosan előadni. Világos, hogy ez a játék része, ami a te esetedben persze a pénztárcádra, az ő esetükben pedig a napi eleségre és a gyerekek taníttatására megy ki, de egyik sem ok arra, hogy gorombáskodjunk.  

A város maga teljesen érdektelen volt, de körülötte rengeteg olyan apró látnvaló volt elszórva, amiket pont meg lehetett nézni egy tuk-tuk kiránduláson. Az ilyen bulik élvezhetősége sajnos igencsak a sofőrön múlik, és előre sosem lehet tudni, hogy kit kapsz. Nekünk szerencsénk volt, a sofőr a hivatalos programon túl beiktatott még egy-két jópofa extrát is.

A fő attrakció a bambuszvasút volt; a városban éppen tartózkodó öt fehér turista mindegyike felkereste. Ez egy klasszikus do-it-yourself kihasználása az ország síneinek (személyvonat pl. már rég nem jár, bár nagyon tervezik, hogy újra beindítják). Két pár vaskerék, egy bambuszból szőtt platform, és egy robogóból kioperált motor kell csak ahhoz, hogy 20-30-al lehessen rázkódni a ramaty állapotban levő mocsári pályán. Néha kicsit ugyan repül a tákolmány, néha zöttyen egy hatalmasat, amikor két síndarab egy centinél messzebb van egymástól, de azért működik. Ebből biztos lehetne valami nagyívű metafórát levezetni, de ezt már mindenkinek a saját fantáziájára bízom.

Amikor két szerelvény találkozik, gyorsan eldöntik melyiken van a kevesebb árú, azt szétkapják, és amikor a szembeforgalom elhaladt, újra összerakják a síneken. Az egésznek jópofa vadnyugati hangulata volt, és jó volt nézni a közeledtünkre felrebbenő madarakat. A buli kétszer fél órás hossza pont úgy volt belőve, hogy a turista még ne unja magát halálra, de ne is érezze úgy, hogy nem kap autentikus élményt a pénzéért.

Egy másik „érdekes” jármű is kísértette a környéket: egy traktor-busz szörnyszülött. Úgy készül, hogy fognak egy traktormotort, és vele együtt a két kereket, amit meghajt, és  bekötik egy három méter hosszú járommal egy kiskocsi elé.A kormányzás két, szintén három méteres rúddal történik, mintha csak egy ökrösszekér istrángja lenne, csak értelemszerűen merev, mert a traktor meglepően ritkán áll meg ha rákiabálsz, hogy „Hó!”. Mivel a motor jókora mezőgazdasági járművek elcibálására készült, ijesztően gyorsan tud a tákolmány haladni.

Bekukucskáltunk Kambodzsa egyetlen borászatába is. Az útikönyv szatírikus magaslatokba emelkedett a leírásban, és megérdemelten. A bort nem mertük megkóstolni, inkább csak egy kis mustot és brandyt kértünk. Na, ilyen higítószagú förmedvényt én még nem ittam, pedig a jellemformáló egyetemi évek alatt költséghatékony módon egy és kéttablettás, „még meleg” borokból válogattunk. Az utóízre egyszerűen nehéz szavakat találni, de minden korty után alaposan öblögetni kellet az amúgy teljesen iható musttal. A mellettünk ülő középkorú francia pár kűzdelmét öröm volt nézni, ahogy próbálták nem megbántani a sorfőrjüket, aki őszintén érdeklődött, mégis hogy ízlik a bor, és sütött belőle a nemzeti büszkeség, hogy ilyen is van a távol-keleten.

Az áradások miatt a rizstermés az ország jó részén elveszett, és ennek nagyon komoly következményei lesznek majd jövőre, főleg mivel a kormánynak se kedve, se pénze nincs arra, hogy a parasztok tömegein segítsen. Az egyik vendéglátónk hosszan áradozott, hogy bezzeg a thai kormány mennyire jó kormány, mert ott adnak a parasztnak pénzt. Az a kemény gazdasági realitás, hogy Thaiföldön egy főre ötször annyi pénz jut, mint Kambodzsában egyáltalán nem zavarta a smucig kambodzsai kormány szapulásában (akiket persze van miért szapulni, nemcsak gusztustalanul, de ostobán is korruptak. Míg az indonéz rablóbandának legalább annyira szándéka előrelendíteni az országot, hogy jövőre többet tudjanak lopni, ennek Kambodzsában még a látszata is hiányzik.)

Öröm az ürömben, hogy az elöntött földeken viszont kíválóan lehetett halászni; a nők és a gyerekek lepedőméretű hálókat vonszoltak a fél méteres vízben ázó rizs  fölött, százával fogva apróhalakat. Ezeket később majd prés alá helyezik, és hagyják megrohadni: így készül a halszósz, amivel még öt hónap után sem bírtunk annyira megbarátkozni, hogy akárcsak a véletlenül megrendelt halszószos fogásokat megegyük.

Két templom is belefért még a túrába, egyik sem volt igazán érdekes persze, a puskaport az ország ellőtte Angkorra. Impozáns tornyok helyett jókora „Aknamező” táblák voltak kirakva, és az ilyesmivel itt nem viccelnek. A Khmer Rouge ezen a részen fojtatta utóvédharcait, és a dolgos polgárháborús évtizedek alatt telepakoltak mindent aknákkal, persze térképkészítés nélkül. A helyiek persze bőven rohangáltak ki és be az aknamezővel jelölt területekről, de ez soha nem jelent semmit. Ők tudják hova kell lépni, és ha nem, akkor kamaszból egyszerűen statisztikává alakulnak át.

A másik templomegyüttes Pol Poték egyik gyilkolóbarlangja fölött volt, ide dobálták be a leölt ezrek holttesteit. Mára csak vitrinben tárolt koponyakupacok emlékeznek a vérzivataros évekre. Kijózanító a tömegmészárlások emlékeire bukkanni mindenfelé, és folyamatosan szembesülni azzal, hogy mennyire tényszerűen kezelik a kambodzsaiak, hogy a földijeiket egyessével verték agyon furkókkal. El nem tudom képzelni milyen lehet úgy élni, hogy minden nap szembe jön az utcán az apám/testvérem/lányom gyilkosa. A parasztsuhancok, akik a Khmer Rogue derékhadát adták ugyanott élnek ahol korábban, nincs semmi kétség, hogy ki melyik végén állt a husángnak. És egyszerűen nem történik semmi, nincs hivatalos számonkérés, nincs magánbosszú, és igazából igény sincs nagyon rá, csak sokk és hallgatás. Ez az igazi kultúrális különbség, nem a fura kalapok viselete.

A város legjobb éttermében vettünk búcsút Kambodzsától, mint minden mást, ami csak működik az országban, ezt is egy expat vezette, gyakorlatilag vendéglátóipari szakközépiskolát üzemeltetve nem profitorientált módon.

Másnap hajnalban a buszra több mint egy órát kellett várni a töküres város buszpályaudvarán. Ilyesmik már rég nem zavarnak minket, feltettük, hogy valahonnan máshonnan jön és csak késik, és ez valóban így is lett. Persze örültünk volna, ha fél hat helyett fél hétkor kelhettünk volna, de az utazás már csak ilyen.

A Thaiföldre visszatérés egy kultúrsokkal ért fel. Most hogy meglátogattunk hét dél-kelet ázsiai országot, nagyon láttuk a különbségeket. Az, hogy Thaiföld nem szivatja a turistatömeget vízumokkal, ujjlenyomatokkal és a többi marhasággal, már egy jó kezdet, de amikor a határon átérve egy 7-Eleven-be futottunk, majdnem elolvadtunk. Egy hónap után végre egy olyan bolt ahol a) vannak publikus árak b) az ország saját pénznemében.

Az útviszonyokban is ég és föld a különbség. Thaiföldön százzal közelítettük meg a fővárost,míg Vietnámban a negyvenes átlagnak örültünk.

Nagyszerű érzés visszatérni egy városba, ahol korábban már jártál. Az ember tudja, hol, mi merre van, van néhány tippje biztonságos éttermeket illetően, nehezen verik át a taxisok. Hiányzik az „uramisten hol alszom én ma éjjel” érzés, ami általában a megérkezést kíséri. Kicsit olyan volt, mintha hazatértünk volna. Ráadásul Bangkokot szeretjük, a thaiokat is bírjuk, a konyhájukról nem is szólva, örömmel rendeltünk régi kedvenceket, amiket májusban annó már halálra untunk.

Gyorsan be is költöztünk a szokásos bangkoki hostelünkbe, és a nyakunkba vettük a várost. Ez jelen esetben a legnagyobb bevásárlóközpontot jelentette, mert feltétlen meg kellett venni az India Lonely Planet legfrissebb kiadását. Ez alig másfél hónappal korábban jött ki, és Vietnámban vagy Kambodzsában reménytelen volt beszerezni. Itt az első nagy könyvesboltban hatalmas plakát reklámozta, hogy megjelent, tessék vinni.

Kevés dolog van amiben Thaiföld Magyarország előtt jár, de a bevásárlóközpontok ilyenek. Olyan felsőkategóriás világmárkák vannak jelen, amikért nekünk Bécsbe kell menni, és az étteremválaszték is finoman szólva bővebb, mint a Westendben. A minden szinten megtalálható hatalmas angol nyelvű könyvesboltokról már ne is beszéljünk, amiknek külön-külön nagyobb a választéka, mint Pest összes angol könyvesboltjának együtt.

A nyugati luxusban dőzsölés jegyében befizettünk a legaktuálisabb hollywoodi baromságra, a Három Muskétás legújabb verziójára. Szegény Dumas forogna a sírjában ha látná mit csináltak a könyvével, léghajók, velencei katakombajelenetek,  Leonardo da Vinci szuperfegyverei, ami csak eszükbe jutott, szemrebbenés nélkül  bepakolták a filmbe. Mi rögtön a 4-D verziót néztük meg, kemény négyezer forintért jegyenként. Na ilyen sincs Magyarországon, bár ez talán nem is baj. A szingapúri Universal Studiós élményeink felkészítettek a következő másfél órára, és pont azt hozta a film, amit vártunk. A székek össze vissza rángatóztak, hol jobbról, hol balról fújt a szél, ha valaki lenézett egy mélységbe, hirtelen annyira előredőlt az ülés, hogy majd kiestünk belőle, rendszeresen az arcunkbaspricceltek némi vizet (ez mondjuk a 3-D szemüvegekkel együtt annyira nem volt szerencsés). Megintcsak megállapítottuk, hogy ez is csak egy zsiráf. Szép, szép, de otthonra mégse kéne.

Az elmúlt száz év legnagyobb áradását is pont elkerültük. Az előző hullám nyomait még láttuk, minden ház előtt rögtönzött védőfalakat emeltek, homokzsákok óvták a bankokat, éttermeket, de csak itt-ott láttunk vizet; Siem Reap után kifejezetten békés volt. A várost pár nappal a távozásunk után félig evakuálták, szívtunk volna mint a torkosborz, ha csak kicsit is más az ütemezésünk.

Az AirAsia gépére felszállva már éreztük a vesztünket, ahogy a csupa barna arcon végignéztünk, és várhattunk fél órát, hogy a sok zsírfejű indiai elhelyezkedjen végre pöffeszkedve, mintha övé volna az egész repülő. Nem is csalódtunk, Delhibe este tíz után megérkezni nem volt vidám.

Ha az emberiség legnagyobb kulturális eredményeit össze kéne szedni, akkor a Siem Reap melletti kőkupac kollekció (amiből csak a legnagyobb Angkor Wat, de használják gyűjtőnévként is) mindenképpen benne van a top 5-ben. Lehet vitatkozni, hogy Tikal romvárosa, a gízai piramisok vagy Angkor a legnagyobb durranás ezen a bolygón, de az biztos, hogy a mi hét és fél hónapos túránkon ez volt a legjelentősebb látnivaló.

Csak templomvárosból tucatnyi terül el egy húsz kilométer sugarú körön belül, mindegyikbe külön-külön egy gazdag birodalom teljes generációnyi erőfeszítését ölték. Egymástól nagyban különböznek, de mindegyik hihetetlenül hangulatos. A falakat hol bonyolult, finoman faragott jelenetek borítják sok száz méter hosszan, hol szövevényes indák hálózzák be, és törik ripityomra a hétszáz éves templomot. A falakon majmok ugrálnak, a pocsolyákból rákok integetnek, a fák között papagájféleségek cikáznak. Ez az igazi dzsungeltemplom feelingérzés, főleg ha sikerül találni egy olyan pontot ahol nem kétszáz másik turista nyüzsög. Szerencsére a falkák jól időzítetten mozognak, délután ötkor például mindenki a „hivatalos” naplementenéző ponton tapossa egymás tyúkszemét, eközben remekül lehet Indiana Jonesosat vagy Lara Crofotosat (ki min szocializálódott ugyebár…) játszani a hatalmas fák gyökerei között.

Angkort egyszerűen látni kell, mint ahogy Párizsba is el kell menni egyszer. Ráadásul Angkor lényegesen kellemesebb hely, mint Párizs. Például sokkal, de sokkal kevesebb a francia. Sajnos nem mentes tőlük Kambodzsa sem, de manapság semmi nem az.

A csatolt város és turistaellátó központ Siem Reap, a Thonlé Sap tó partján csücsülő kisváros. Persze fél Kambodzsa a Thonlé Sap partján csücsül, illetve az ott jártunk alatt inkább a tó fenekén, mivel az évtized legnagyobb áradása pusztított éppen. Erről majd még később lesz szó.

Megdöbbentő módon Siem Reap egy nagyon kellemes hely. Rengeteg hihetetlenül jó alsó-középkategóriás szállás versenyez egymással a turistatömegekért, így jó áron kínálnak igen jó szolgáltatást. Sehol máshol nem találkoztunk azzal, hogy a tripadvisoron kéttucatnyi kilencvenszázalékos hotel volt a húszdolláros kategóriában. Mindegyik a lehetséges szolgáltatások tovább már nem bővíthető halmazát kínálja: ingyen tuktuk a városba, ingyen biciklikölcsönzés, reggeli, internet, pick-up a buszállomásról, meg amit még csak el lehet képzelni. A vendéglátás szívélyes, a személyzet segítőkész, a szobák tiszták és hatalmasak, mindezt annyiért, amiből Lombokon légkondit nem kaptunk, nemhogy reggelit. Etetőhelyekből is bőséges választék áll rendelkezésre, általában jó áron adtak meglepően jó kosztot, egyszóval igazi turistamekka a város, az idegesítő resort feeling nélkül. Strandpapucsos, szőrös-hasú orosz turistát például egyetlen egyet sem láttunk. Persze szegény Kambodzsa nem nagyon tud mást nyújtani, a többi látnivaló az országban finoman szólva sem versenyképes Angkorral, tehát az évi kétmillió turista mindegyike meglátogatja a várost, és ez látszik is rajta, de a jó értelemben.

A romokba árulnak egy, három és hétnapos jegyet, szerencsére ezt nem egyhuzamban kell lenyomni, a háromnapos jegyet például egy hét alatt kell elhasználni. Ez persze negyven dollárba kerül fejenként, és jópofa fényképes igazolvány is jár hozzá, különben nagyban cserélgetnék a turisták a félig elhasznált hetijegyeket. Szerintünk a háromnapos jegy pont elég, még akkor is, ha kicsit lusta az ember és nem bírja a hajnaltól napestig romnézést. Ránk például ránk szakadt az ég az egyik nap délután háromkor, másik nap beiktattunk egy köztes csónaktúrát, a harmadik nap meg csak tízkor kezdtük a turistáskodást, és mégis alaposan megnéztünk mindent, ami igazából érdekelt minket.  Akármennyire is szépek, az aznapi nyolcadik templom környékén érezni a szoborinflációt.

Viszont minden turistának feltétlen be kell ruházni egy extra, Angkor-specifikus útikönyvbe a maximális élvezethez. Egyszerűen akkora a rommező, és annyi rejtett kincs van benne, hogy még a Lonely Planet dedikált fejezete is csak kapargatja a felszínt. Mi csak azt tudjuk mondani melyiket _nem_ szabad megvenni: Michael Freeman-től az Ancient Angkort. Hiába nagyon ajánlott, gyakorlatilag teljesen használhatatlan. Az 1930-as évek stílusában írták, iszonyatosan száraz, követhetetlen, és ha az ember csak egy lépéssel is letér az általa javasolt bejárástól, akkor nem fogja tudni felvenni újra a fonalat, anélkül, hogy vissza ne menne a bejárathoz. Mi többször is eltévedtünk a segítségével, pedig jártunk már be templomot írott utasítások alapján.

De mi is Angkor igazából? Röviden, Kambodzsa fénykorának összes fővárosa együttesen. A Khmer birodalom átlag hatvanévente úgy döntött, hogy itt az ideje a főváros új helyre átrakásának. Ilyenkor megpucoltak egy háromszor három kilométeres területet a dzsungelben pár kilométerrel arrébb, és kezdték az egészet elölről.

A város központja az államtemplom volt. Kicsit zavaros, hogy mire is szolgáltak ezek, főleg mivel a khmerek királyonként cserélgették az államvallást. Mindig ugyanabból a családból válogatták, de hol hinduizmus, hol Kis Szekér, hol Nagy Szekér buddhizmus volt a divat, néha mindegyik egyszerre. Ezek egy részében az uralkodó lehetett isteni, a többiben elvileg nem, de ott sem zavartatta magát. Az államtemplom legalább ötven százalékban az ő dicsőségéről szólt. Néha, mint Angkor Watnál ez hosszú faragott falakat jelent, amin a dicsőséges háborúk sora jelenik meg, elsöpört ellenséges seregekkel, asszonyaik sirámával, amivel csak kell, és a templom szívében egyiptomi módra szarkofág pihen, máshol százhúsz három méteres szent szobrot pakolnak a templomra, amik csodák csodája, pont úgy néznek ki, mint a főmufti.

Hatalmas víztározók vették körbe az összes várost

Ezek után érthető, ha a következő király nem az elődje arcképét akarta bámulni a reggeli alatt, főleg ha a jól bevált polgárháborús, kibelezéses módon jutott trónra. A régi templomokat persze csak ritkán rontották le, maradt ott némi papság meg néhány tucat ellátó falu. Így az évszázadok során, amíg végül a khmerek felőrlődtek a thaiok és a vietnámiak között, számolatlanul sok templom, szent medence, vallási központ, piramis, kegyhely, stb épült. Megjegyezném, hogy a történelem ismeretében, lehet hogy inkább városfalakba kellett volna beruházni. Magukból a városokból sajnos semmi nem maradt, csak a szent épületek készültek kőből, a többi (beleértve az uralkodók palotáit) fából épült, ami közismerten rosszul bírja a monszunéghajlatot.

Az egész templom-építősdi valamikor a tizenegyedik században kezdődött, és abba se hagyták a tizenötödikig. Utána a khmer birodalom csillaga leáldozott, Angkort több körben kifosztották, végül el is vesztették. Emiatt például egy ideig kifejezetten örültek a francia gyámságnak, mert a csigazabálók közölték a thai királlyal, hogy vagy gyorsan kivonul Siem Reap környékéről és visszaadja Kambodzsának, vagy ő is gyámság alá kerül, és hogy a thai nemzeti múzeumot idézzük, „a felvilágosult, nagylelkű uralkodó minden lépése a béke megőrzését szolgálta”. A másik ok, amiért a franciák felszabadítók voltak a tizenkilencedik század közepén, nem pedig elnyomók, az volt, hogy évszázados megaláztatások után a kambodzsai népnek visszaadták a jogot a fehér elefántok megtartására. Az albínó vastagbőrűek jelentőségét a dél-kelet ázsiai kultúrkörben nem lehet túlbecsülni, háborúkat indítottak miattuk, de a franciákat mindenféle jelentéktelen bányácskák sokkal jobban érdekelték, mint a fehér elefántok.

A nagyarányú építkezéshez persze ember is kellett, ha nem is Kőműves Kelemen módra, de legalábbis téglát pakolni. Ennek a legnagyobb korlátja mindig a kaja; kora-középkori módszerekkel tíz ember teljes erőbedobással is maximum tizenkettő számára termelte meg a vacsorát. Egyiptomban a nílusi iszapból fakadó bőség tette lehetővé a monumentális közmunkaprojektek szervezését, itt a Thonlé Sap tó dobta meg a termelés hatékonyságát. Amikor a monszun áradásai kezdtek levonulni, egyszerűen be lehetett sétálni az iszapba és a hatalmas pontyokat és harcsákat partra lehetett ráncigálni például.

Amikor mi erre jártunk akkor éppen az ellentétes fázisban volt a tó. A busz például nem ment el az állomásig, mert azt elmosta az ár. Az első pár nap a belváros éttermei elérhetetlenek voltak, mert egy-másfél méter víz borított mindent. A hidak közül némelyik működött, némelyik nem, de még tuk-tukban is emelgetni kellett az embernek a lábát, hogy szárazon átjusson. Mindezt a kambodzsaiak vidám beletörődéssel vették, az árral nem lehet vitatkozni, és a dél-kelet ázsiai népek amúgy sem stresszelősek. Néhány dolgot körbebástyáztak, de jellemzően hagyták, hadd menjen a víz amerre csak akar. Egészen durva mélyvízbe is szemrebbenés nélkül belehajtott mindenki, és igazából nem lassította tovább a forgalom csigatempóját. Némelyik templomnál bokáig kellet az iszaposban gázolni, hogy eljussunk a bejáratig, de túl tudtuk tenni magunkat rajta, aztán a hét közepére már lement annyira a vízszint, hogy kinyisson a belváros. Utána is de facto kétéltűként viselkedett az egész napra bérelt tuk-tuk, de legalább mi nem lettünk vizesek.

Az egyik nap kis szünetként meglátogattuk a Vízalatti Erdőt. Ez egy olyan falu, ahol a házak tizennégy méter magas póznákon állnak, amiket a különböző évszakokban valahol kettő és tíz méter közötti magasságig ellep a víz. Na most a víz tizenöt méter magas volt, először emberemlékezet óta, így a házak egy része is víz alatt volt. Rengeteg disznótutajt láttunk például, ahol a röfi egymagában lakott egy mobil házikóban. A csirketartást hasonlóan oldották meg, iskolába a gyerekek pedig természetesen csónakkal jártak. Egészen bizarr volt elhajókázni a fák teteje mellett, nézni a madarakat, ahogy ugrálnak ágról-ágra szemmagasságban. Meg persze volt egy két vízből kiálló tető, amin a bútor várta, hogy lemenjen az ár.

Az idő többi részét vagy a hotelben lebzselve, vagy a romok között töltöttük. A megtekintett templomok tételes felsorolásától megkímélnék mindenkit nem bédekker a blog, akit érdekel repüljön el Kambodzsába és nézze meg maga, itt háromra szorítkozok.

A névadó Angkor Watot mi a végére hagytuk, mert mindenki azt tanácsolta, hogy kezdjük a kicsi templomokkal, és haladjunk a nagyobbak felé, a másik irányból az igazán nagy durranások elveszik a második vonalbeli látnivalók élvezeti értékét. Ez egy nagy bölcsességnek bizonyult, mi is ezt tanácsoljuk az utánunk jövőknek, kezdjétek az aprajával!

Szerény véleményünk szerint maga Angkor Wat egyáltalán nem volt annyira impozáns amennyire ajnározzák. Maguk a templomkomplexum kívülről pofás, de Borobodur például egy nagyobb kupac kő, mégha kisebb területen is. Az összes templom a szent Meru hegyet szimbolizálja ilyen vagy olyan formában, itt is több szinten át lehetett felverődni a csúcsig, de ezt meg az indiai jain templomok csinálják jobban. Szerintünk az igazán érdekes része a templomnak az alsó szint falain körbefutó ezerkétszáz méteres faragás. Hihetetlen részletgazdagsággal vésték kőbe a hindu mitológia és a khmer történelem néhány gondosan szelektált jelenetét. Csaták (csak győztesek), templomi képek, esküvők, felvonulások, alvilági jelenetek mind megfértek egymás mellett. Jó két órát sétáltunk mellettük, útikönyvvel a kézben, elemezve, amit látunk, amíg csak ki nem kiakadt az összes kultúra mutató a műszerfalon, és fel nem adtuk félúton. A huszonötödik isten érdekes hátasállatának a beazonosításakor egyszerűen kevésbé visszhangzik a „hűha”, mint az elsőnél.

Angkor négy köréből a legbelső

A Bayon templom már sokkal jobban bejött. Százakármennyi három méter magas kőarc bámul jobbra-balra. Igazából csak jó tippek vannak, hogy mi a szöszért is dolgoztak ezen ennyit, a leghihetőbb magyarázat a fent emlegetett királyi hiúság, de a látvány szempontjából igazából nem is érdekes. A templom-piramis elég labirintus-szerű, valahol bemész, valamin felmászol, valahol kijössz, közben egy másik valami a nyakadba csöpög és hiába elég kompakt az épület, ezt egy jó órán át lehet játszani, aztán csak a nap alapján lehet betájolni, hogy most merre is van észak. Erre meglepően sokszor van szükség utazás alatt, mert az utcákon sehol nincsenek utcanév-táblák, a térkép meg elég nagy léptékű, tehát hiába sejted, hogy kb hol lehetsz, amikor leszállsz a buszról, a haladási irány belövéséhez gyakran egyszerre rá kell nézni az árnyékodra és az órádra, hogy legalább saccolhass egy nyugatot. Másik megoldás az iránytű lenne, de az megalkúvás. A hatalmas kőarcokon túl még itt is van néhány környi csatajelenet, ráadásul némelyiket csak félig tudták befejezni, ezért remekül meg lehet figyelni, milyen technikákkal is dolgoztak a khmer meseterek.

Személyes kedvencünk a Ta Prohm templom lett. A Tomb Raider című örökbecsű filmtörténeti remek egyik emlékezetesebb jelenete zajlik itt (meg persze mindenhol a rommezőn, random templomdarabokat vágtak össze), de az egyik nagy fa előtt mindenki megállt fényképezkedni. Csoda hogy senki nem kezdett még vízipisztolyokat bérbeadni a pózoló turistáknak. Itt a hatalmas fák teljesen megették az épületet, gyökerek alatt kellett átbújni mindenhova. A nagy gond persze a természet és az építészet találkozásával az, hogy idővel a fa meghal, kidől, akármi, és ilyenkor viszi magával a fél komplexumot, mert harminc méter magas. Kivágni sem lehet őket, mert teljesen megették a követ, és ha kiveszed onnan a fát, akkor összedől a ház. Így kötelekkel és vaskapcsokkal igyekeznek összetartani a dolgokat, meg reménykednek, hogy bírják még egy ideig a fák. Amekkora darabok voltak még jó pár évtizednyi bevételt jósolunk, mielőtt komoly munkába kéne kezdeni.

Hagytunk hátra templomot a három nap turistáskodás után is, de igazából nem bántuk. Az érdekeseket megnéztük, és valószínűleg csak nagyon sok extra energia befektetésével lehetett volna többet kihozni a helyzetből. Battambang felé a reggeli busz vitt minket, körülöttünk minden ülésben sáfrány-köntösű szerzetesek utaztak. Sajnos kultúrák közötti párbeszéd nem alakult ki, viszont elég büdösek voltak. Ahogy végigzötykölődtünk a város immár ismerős utcáin, vállon veregettük saját magunkat, és kipipáltuk a Nagy Listáról az egyik pontot, immár láttuk Angkor Watot!

Kambodzsa és Vietnám között hajóval, repülővel és busszal is lehet közlekedni, ebből a busz messze a legolcsóbb és leggyorsabb. Reggel emberi időben elindultunk, a buszos túravezető öt dollár extrára lehúzott a vízum kapcsán, és kora délutánra már Phnom Penhben is voltunk. Ekkor kiderült, hogy a Lonely Planet Cambodia térképe csak jó közelítése a város tényleges topológiájának, nincs olyan szokványos geometriai transzformáció, ami a kettő között kapcsolatot teremthetne. Ezért az elsődlegesen kinézett szállásunk helyett kénytelenek voltunk a B-tervben megszállni, de ebben sem igazán csalódtunk.

Dél-Kelet Ázsia kevés iható söreinek egyike

Tudtuk, hogy PP-ben szívni fogunk, de nem sejtettük, hogy mekkorát. Az Indiai nagykövetség honlapja szerint ugyanis külföldieknek 3 munkanapba telik a vízum elkészítése, helyieknek azonnal megvan. Mi sajnos szombaton futottunk be a városba, de úgy gondoltuk majd „megbeszéljük” a hivatalnokkal, hogy „különleges, gyorsított eljárásban” tekintsen minket is kambodzsainak, és tervezgettük, hogy mennyi kenőpénzt is illik ezért adni, legrosszabb esetben pedig szerdán továbbállunk.

A szerzeteseket mindenki ingyen szállítja

Sajnos a követségen a jómunkásember megpillantásakor a korrumpáló terveink hamvukba haltak. Kövér, a hatalmas kopasz foltján a haját átfésülő, gülüszemű, mélybarna istencsapásával hozott össze a sors. Igazi beképzelt, hatalomittas, fontoskodó bürokrata volt, aki maximálisan kiélvezte, hogy annyit baszakodhat velünk, amennyit csak akar. Mint később megtanultuk, ez az indiai kispolgár alaptípusa, később is bőven találkoztunk a klónjaival. A három nap nála azt jelentette, hogy a hétfő reggel 8-kor leadott útlevelet péntek délután ötkor kaptuk vissza. Így PP-ben hét teljes napot töltöttünk, és ez pontosan öttel volt több, mint amit a város érdemelt.

 Egy nap alatt kipipáltuk a nemzeti múzeumot és az Ezüst-pagodát, a másik nap a Khmer Rouge emlékműveket, ezután csak harmadrangú watokat tudtunk látogatni, illetve alternatív programpontként végigettük a főváros jobb éttermeit és kiolvastuk az South-East Asia Globe magazin összes számát két évre visszamenőleg. Ez egy megdöbbentően olvasható kiadvány egyébként, ha valaki a környéken jár bátran ajánlom, remek angolsággal, humorral, és ami a legfontosabb, szemrebbenés nélkül ír az összes disznóságról, ami a térségben zajlik, sokat tanultunk belőle.

Mivel PP nem igazi turistaközpont, a két háztömbnyi gettón kívül eléggé békén hagytak minket, és bele lehetett szaladni a kambodzsai élet érdekes apróságaiba. Például tizenöt percig bámultuk, ahogy egy artistapáros sárkánykodást gyakorolt. Ketten bújtak be a jelmezbe, és egy-három méter magas póznák között ugráltak szinkronban, míg egy ötfős ütős-szakasz adta a ritmust bazinagy dobokon és gongokon. Nagyon profik voltak a srácok, szerintem nem lehet könnyű egy saccra harminc kilós jelmezben, hülye cipőkben másfél métereseket ugrálni tányérnyi csúszós felületek között.

A sétáláson kívül a zabálásba ültök az extra energiáinkat. Szerencsére a kambodzsai konyha kifejezetten finom, ugyanúgy a különféle currykre helyezi a fő hangsúlyt, mint a thai, mégis markánsan különbözik tőle. A Malis étterembe többször is visszamentünk például, hogy pesti menzai árakon együnk négycsillagos környezetben ötcsillagos minőséget.

Kambodzsa pénzneme amúgy a dollár, még a központi kormány szerint is. Egy hivatalnok fizetése nyolcvan dollár körül van havonta, az átlagember negyvenet visz haza. Ez persze az éhhalálra sem elég, ezért mindenki egyszerre több helyen is dolgozik, vidéken pedig saját magukat éppencsak eltartó gazdaságok vegetálnak. A kambodzsai fabatka, a riel, a dollár váltópénzeként szolgál. Ha a három víz egy dollár húszba kerül, akkor a visszajáró rielben jön, és ha összegyűlik belőle négyezer, odaadod egy dollár helyett. A szupermarketek dollárban írják ki az árakat, az éttermeken dollár van az étlapon, a buszjegyet dollárért adják, és szerencsére az atm is dollárt ad. Ez volt az első ország ahol nem kellett szenvedni azzal, hogy az atm egyszerre csak kétnapnyi apanázst hajlandó felböfögni, egyszerűen kivettünk hétszáz dollárt egy menetben, aztán tíz nap után kiegészítettük még ötszázzal.

A városnézés legnagyobb durranása az Ezüst pagoda volt, ami onnan kapta a (nem túl fantáziadús) nevét, hogy tömör ezüst csempékből áll a padlója. Ezeken csak mezítláb lehet mászkálni, és még fényképezni sem lehet őket, isten tudja miért, az ezüstnek nem árt vaku. Ugyanitt végtelen sok egyéb ezüsttárgyat halmoztak fel a régi királyok, főleg kegytárgy műfajban. A kétszáz kilós ezüst Buddha még csak-csak elment, de a macskányi ezüst elefántos üstöket már én is túlzásnak éreztem. NemSün, akiből teljesen hiányoznak a szarka gének, a pavilon előtt ücsörgött, amíg én fejben próbáltam összeadni, mekkorát is lehetne szakítani, ha másnap éjszaka visszajönnék. Szerintem három markos gyerek simán kirámolhatná a kincstárat, nem kell ide semmi Mission Impossible féle tetőablakokon ereszkedés, csak egy pajszer, meg egy nagy zsák, security nulla. Nem én voltam az első, akinek ez eszébe jutott, az elmúlt ötven évben minden erre járó hadsereg kifosztotta a helyet, csoda hogy ennyi bizsu megmaradt.

A kincseskamra a máig használatban levő királyi palota közepén van, és az uralkodó délutáni sétája idejére az egészet lezárják. A király egy teljes postot megérne, hol leköszönt és köztársaságot kiáltott ki, hogy aztán elnökké választassa magát, hol filmeket forgatott, hol a kommunisták, hol a franciák, hol az amerikaiak oldalán volt, egy ideig élt száműzetésben is, aztán visszajött megint királykodni. Nagy svindler az biztos, de nem mindig taktikázott jól, és ezt bizony az országa bánta. Ennek ellenére ugyanúgy imádják, mint Thaiföldön, de szerencsére itt a kultusz kicsit kevésbé nyilvános. Azért persze, biztos ami biztos, az ország harmadik legnagyobb ipari központját róla nevezték el, Sihanoukville-nek.

Vishnu hátasa, Garuda. Nem, nem giccses, miért kérded?

A Khmer Rouge esztelen tombolását megörökítő emlékhelyek kevésbé voltak csillogók. A történet rövid, véres és rettenetes. A (korrupt és elnyomó) diktatúra ellen harcolt egykoron pár kommunista gerilla a hetvenes években, elsősorban nyugaton tanult értelmiségiek vezetésével. A főnök, Pol Pot, például Párizsban diplomázott, kommunistának meg leginkább azért hívták magukat, mert akkor kaptak fegyvert Kínától. A hetvenes években sok minden működött így, az amerikai állam is támogatott mindenféle, magukat antikommunistának nevező juntákat Dél-Amerikában, meg persze Kambodzsában. A helyzet akkor fordult komolyra, amikor a vietkong szépen lassan áttolta az utánpótlási vonalait Kambodzsába, a helyi reguláris hadsereg meg teljességgel képtelennek bizonyult arra, hogy megfékezze őket. Az amerikaiak, ekkor szépen kiterjesztették a bombázást ide is, az elméleti szövetségeseik országára. Ekkor meglepő módon nagyon sok paraszt kezdte hirtelen úgy érezni, hogy milyen jó dolog is a kommunizmus, és milyen rosszak is azok a nagy repülő vasmadarak, akik kb célzás nélkül napalmozták a falu környékét. Nagyjából akkortájt amikor Vietnám egyesült, Kambodzsában is nyertek Pol Poték.

Az őrület ekkor kezdődött. A PP-be bemasírozó felkelők kijelentették, hogy elég a dekadens múlt láncaiból, ezt most bizony le fogjuk vetni, és mindent elölről kezdünk. És komolyan gondolták! Minden városlakót a rizsmezőkre tereltek, kapát, kaszát adtak a kezükbe, aztán lehetett túrni a földet. A rizstermelés vált az ország alapjává, csak a paraszti munka számított. A családokat nem és kor alapján az ország különböző sarkaiba szórták szét; a hároméves gyerek ment balra, anyuka jobbra, apuka meg a gödörbe. Tizennyolc-húsz órás munkanapokat diktáltak a kényszermunkatáborokban, minimális élelem mellett. Ez nem volt egy népszerű döntés, de mindenkit, aki kicsit is ugrált, egyszerűen agyonvertek, a forradalom nem ismerte a viccet. Persze a gyanúsak köre egyre csak nőtt és nőtt. Hamarosan mindenki, aki idegen nyelveket beszélt, szemüveges volt, netán tudott írni-olvasni a rendszer ellensége lett, a városok teljesen kiürültek, a közoktatást, a tömegközlekedést, a korházakat, mozikat, boltokat, sőt a pénzt magát felszámolták.

 A delikvensek kezelésére hozták létre a Choeung Ek börtönt, az első emlékhelyet, amit meglátogattunk. A „rendszer” érkezése előtt iskola működött itt, de ilyesmire nem volt már szükség a szép új világban, földet remekül lehetett művelni betűk nélkül is. A kiürült osztálytermeket egyszer másfél méteres cellákká alakították, ide dobták be az áldozataikat két kör kínzás között. A fontos emberek három hónapot szenvedtek itt, a családtagjaik (mert ugye csírájában kell elfojtani…) csak egyet. A nőket meztelenül, a férfiakat egyetlen ágyékkötőben tartották. Aki megszólalt, agyonverték. Aki kínzás közben sikoltott, agyonverték. Aki felnézett az őrökre… igen… agyonverték. Az ürülékbe fojtás, kivéreztetés, fogak kitördelése, ujjak, orr, nemi szervek csonkítása, sorozatos nemi erőszak mind-mind a mindennapos élet részeivé váltak. Az őrök tizenéves analfabéta parasztfiúk voltak a mozgalom bázisát jelentő határvidékről, akik csak annyit tudtak, hogy ezek az ellenség, és ha megkérdőjelezik a parancsokat, vagy nem elég lelkesek, ők maguk is a vörös piszkavas rossz oldalán végzik. A harmincezer emberből, aki hosszabb-rövidebb ideig raboskodott ebben a földi pokolban, összesen hét élte túl.

Szerte az országban tucatszám működtek az ilyen börtönök. A hétmilliós lakosságból olyan két-hárommilliót emésztett el a forradalom heve három év alatt. Hogy mennyit is vertek agyon, hányat dolgoztattak halálra, hányat éheztettek halálra kicsit vita kérdése, de Budapest lakosságánál biztosan többet. Minket egy túlélő vezetett körbe, akit hatéves korában szakítottak el a családjától, vittek munkatáborba. Három év éhezés után, mire véget ért az őrület, az apja, a fivérei már mind meghaltak, jelöletlen tömegsírokban tűntek el. Nincs magyarázat arra, ami történt, nincs semmilyen indok. Nem volt célja az erőszaknak. A kambodzsaiak is döbbenten állnak a múltjuk előtt, nincs elszámoltatás, nincs szembenézés. Akik mindezt elkövették, ma öregemberként túrják a földet. Mit tud egy ország tenni, aminek az egyik fele lemészárolta a másikat?

A vérzivatarnak a vietnámiak vetettek véget. Nem humanitárius okokból persze, csak féltek, hogy Kambodzsa (Kína szövetségese) oldalba támadná őket. Kína meg attól félt, hogy az oroszbarát Vietnám ugyanerre készül. Az amerikai háború veteránjai a kiéhezett, képzetlen, felszerelés nélküli kambodzsai erőket napok alatt szétverték, de a Khmer Rouge utóvédharcai a kilencvenes évek közepéig tartottak.

A másik emlékhely, amit meglátogattunk nemes egyszerűséggel Killing Fields névre hallgatott. Akivel a börtön már végzett, akiből kiszedték a szükséges számú vallomást, ide hozták. Az éjszaka közepén érkeztek foglyokkal teli teherautók. A szerencsétleneket nemes egyszerűséggel egyesével gödrök széléhez vezették, ahol agyonverték őket kapákkal, furkósbotokkal, mert golyóra nem futotta a rezsimnek, eközben hatalmas hangszórókból bömböltek a mozgalmi dalok, hogy elnyomják a halálsikolyokat. A csecsemőket addig csapkodták a fa törzséhez, amíg a sírás elhalkult. A tömegsírokból még ma is kerülnek a felszínre csont és ruhafoszlányok a nagy esők után.

A rettenetet, ami itt végbement nem lehet leírni. Ez a halálgyár épp olyan távol áll mindattól, ami emberi, mint az Auschwitz kapuja feletti cinikus felirat: „Arbeit machts frei”, és ugyanúgy mutatja, milyen kevés is kell ahhoz, hogy egy ország vérbe boruljon.

Vietnámban 16 napot töltöttünk. Mivel a hoteleket ajándékba kaptuk, és az attrakciók egy részét sem mi álltuk, pontos számot nem tudok mondani a költségekről, de érzésre valahol napi 55 euró környékén meg lehet úszni a dolgot, ha az ember siet, és ötven euró alá le lehet tolni, ha kényelmesen veszi a dolgokat. A Halong öbölben hajókázás elég drága, és a vízum is pofátlanul sokba kerül (45 dollár fejenként, ha az interneten intézi az ember), de a szállások kezelhető árúak, egy kétfős étkezés megúszható tíz dollárból, és a múzeum belépőknél sem szálltak el.

Mivel az ország fele különböző folyók árterében van, teljesen normális, hogy időnként elönti a víz a szobákat. A bútorok mentésének megkönnyítésére nagy csapóajtók vannak az első emelet padlóján, hogy fel lehessen húzni a nagyi kedvenc karosszékét.

Az egyik legaranyosabb vietnámi szokás, hogy minden templomban van egy-két nagyobbacska bonsai, benne gondosan elrejtett szobrocskákkal, hidakkal, házacskákkal. Szerintünk pofásak.

Az utcai éttermek vendégei kizárólag ici-pici piros műanyag székeken ülhetnek. Ezek még vietnámi mércével is óvodásokra vannak szabva, állati kényelmetlen lehet ücsörögni rajtuk.

Ez volt az első és egyetlen ország, ahol a robogón hátul utazó nő átölelte az előtte ülő pasit, ahelyett hogy az ülésbe próbált volna kapaszkodni. Kézen fogva sétáló párokból is többet láttunk, mint bárhol máshol együttesen.

Ugyan a vietnámi konyhát mindenki ajnározza, a legjobb, amit el tudunk mondani, az hogy „ehető”. Kétségkívül sokkal változatosabb, mint teszem azt az Indonéz (ez persze nem szint, talán csak az eszkimó konyha nem kínál többet az indonéznél), csak egyszerűen nem szeretjük a kínai konyha itteni ágát. Ráadásul sokkal több hasmenésünk volt, mint az előző országokban, ami a higiénia általános hiányáról árulkodik. 

A pizsama valid utcai viselet.

Három tájfunt is éppen csak elkerültünk, de sajnos ötszáz kilométerrel arrébb is érezni a dögök hatását. Emiatt fordulhatott elő, hogy szégyenszemre még délelőtt is esett időnként, ez sem emelte a véleményünket az országról.

A francia uralom legpozitívabb mellékhatása az volt, hogy sok helyen megdöbbentően ehető péktermékeket találtunk.

Utcanevek nem igazán vannak, inkább minden háztömb egy utca. A huszonhármas és a huszonnégyes kapualj emiatt gyakran tíz percnyi gyaloglásra volt egymástól, a sikátortenger túloldalán.

Akárcsak Indonéziában, itt is nagyon kevés autó van, de azok mind vadonatújak. A kormány hatalmas adókat vet ki új autókra, mert az infrastruktúra már így is túl van terhelve.

A vietnámi pénznem, a dong, dobogós a „Világ Leghülyébb Nevű Valutája” versenyben. Láthatólag a vietnámiak is szégyellik, ezért sokkal inkább dollárt használnak mindenfelé. Nem olyan rossz a helyzet, mint Kambodzsában, de a kormány csak idén hozott olyan törvényt, hogy kötelező dongban fizetni az állami hivatalnokok fizetését, hogy élénkítse a pénzpiacot.

Habár nem látszik a mindennapi életben, de a diktatúra azért minden ugráló bloggert szemrebbenés nélkül lesittel, és utána nem is nagyon engedi őket szabadon, akármennyit panaszkodnak az NGOk.

A vietnámiak a legkiabálósabb, legagresszívabb banda az összes eddig népség közül, de legalább nem bámulnak, és legalább pénzért cserébe képesek civilizált szolgáltatásokat nyújtani.  

A turistaellátók árulnak hatalmas márványszobrokat is, és teljesen fel vannak készülve arra a lehetőségre, hogy Angliába kell leszállítani egy két méteres Vénuszt. Magyarország is szerepel az árlistákon, de még egyszer nem láttuk jól leírva a nevét.

A férfiak több mint felének Vinh a keresztneve egy középkori generális után, aki jó vietnámi hagyományoknak megfelelően megverte a kínaiakat, de valami rettenetesen.

Sokkal nehezebb a kacatokra alkudni, mint teszem azt Egyiptomban, inkább hagynak elsétálni, semmint hogy engedjenek tíz százalékot.

Az utcán bőven árulnak fénymásolt könyveket. Rendesen be vannak kötve, csak valami iszonyat ramaty a minőség, és fillérekbe kerülnek. Rögtön meg is vettük Norman Lewis „The Dragon Apparent” c. művét, ami a negyvenes évek Vietnámját, Kambodzsáját és Laoszát mutatja be.

Nem sikerült olyan honlapot találnunk, amit a diktatúra blokkolt volna. Mondjuk nem is nagyon kerestünk.

Meglepően kevés férfi üldögélt órákon át teljesen céltalanul az út szélén. A vietnámiak mindig pörögnek, rohannak valahova, csinálnak valamit. Várhatóan éveken belül maguk mögé utasítják a hasonló cipőben járó maláj gyökerű országokat.

Hat hónap utazás alapján az volt az ítéletünk, hogy Vietnám igazából nem túl érdekes. Sokkal több, sokkal jobb látványosságot kínáló ország van a régióban. Kicsit olyan, mint Malajzia. Rendben van az infrastruktúra, van jó pár második vonalbeli látnivaló, de nincsenek igazán nagy durranások. Ha az ember minden mást kipipált, akkor be lehet ide is kukkantani, de Thaiföld, Kambodzsa vagy Indonézia sokkal többet kínál.

A Fülöp-szigeteken 20 napot töltöttünk, ezalatt napi 57.5 eurót költöttünk, ebben benne van a Luzon-Cebu repülőjegy, de nincs benne a Szingapúrból ki és bejövő repjegyek ára. Búvárkodás nélkül 55.5 euró lett csak volna. Az országot kicsit olcsóbban is meg lehetett volna úszni, de az első napi kellemetlen poloskás élmények után inkább középkategóriás szállásokból válogattunk, ráadásul a budget kicsit emelkedett mindenféle későn beeső bevételek miatt, tehát kevésbé markoltuk szorosan a pénztárcát. A pénz a következőképp oszlott meg a szokásos kategóriák között: élelem 26%, szállás 32%, látni és tennivalók 19%, utazási költségek 13%, búvárkodás 6%, a többi vegyes marhaságra ment el.

Az összes eddigi nép közül messze a filippínók voltak a legjobb fejek, a legjobb házigazdák, és nekik volt a legjobb humoruk. Itt éreztük először, hogy nem mozgó pénzeszsákok voltunk, hanem vendégek, és a helyiek örültek, hogy itt vagyunk. Az az érzés, hogy a helybeli lakosság nem ellenség, hanem barát, hihetetlenül sokat dob az utazás élményén.

A vonatkozó Lonely Planetet egész Indonéziában sehol nem árulták (ehhez lehet köze a két ország közötti határvitáknak, amik időnként kisintenzitású kardcsörtetésig jutnak), ezért végül online vettük meg, digitális formában. Ennek köszönhetően a belvárosokban nem útikönyvvel, hanem netbookkal a kezünkben rohangáltunk.

A Fülöp-szigetek elsődleges exportterméke az OFW, azaz Overseas Filippino Worker. Ők adják haza a GDP kétjegyű százalékát. Rengeteg helyen láttunk reklámokat, hogy Hong Kongba nagyszerű munkalehetőségeket ajánlanak, a kép hátterében pedig mosolygó takarítóruhás egyének markolásztak felmosófákat. Mivel az átlag filippínó havi harmincezer forintnál kevesebbet keres, ezért Dubaiban, Szingapúrban, vagy Ausztráliában cselédnek lenni irtózatos bevételt jelent. Több megismert filippínó is büszkélkedett vele, merre dolgoznak a világban a rokonai, de senki nem emlegetett felsővezetői pozíciókat.

Az amerikai megszállás következtében minden filippínó beszél angolul, sokan megdöbbentően jól. Ez hihetetlenül kényelmessé teszi az utazást. Még egészen szegény helyeken is angolul zajlik a tanítás már általános iskola felső tagozatától, és büntit kap az a gyerek, aki megszólal tagalogul. Ezt csak segíti, hogy például fizikát vagy földrajzot nem is lehet tagalogul oktatni, mert egyszerűen hiányoznak a szakszavak.

Rendszeresen láttuk, hogy Magyar Kolbászt árulnak. Nézzétek meg ti is, szerintem se nem magyar, se nem kolbász.

Manilában találkoztunk eddig a legtöbb gyerek-koldussal. Nem tűntek szervezett maffiának, inkább opportunista lurkóknak. Szilárd elvünk, hogy a gyerekek kihasználása ellen egyetlen dolgot lehet tenni, még pedig nem adni nekik pénzt, mert az csak újratermeli az igényt a koldulásra, de NemSün nagyon szánta őket, főleg amikor láthatóan alultáplált kölykök kopogtak a taxi ablakán a piros lámpánál. Az egyetlen értelmes dolog, amit lelkiismeretes fehér ember tehet, hogy támogatja az utcakölyköket nevelő NGO-kat, van belőlük elég, és a helyi kormányszervekkel szemben általában nem nyúlják le a pénz háromnegyedét a bankszámlára beérkezést követő tizenöt másodpercben.

A szigetközi luxuskompokon is láthatólag lopott filmeket vetítenek, de olyan szinten, hogy a DVD-játékos menüjében látszik melyik csapat rippelte a DVD-t.

Három süketeket foglalkoztató éttermet is találtunk abban a négy városban ahol jártunk, láthatólag a kormánynak van erre valamilyen működő programja.

A Fülöp-szigetek még harmadik világbeli mércével is elképesztően korrupt. Ezt mindenki tényként veszi, és a helyi (borzalmasan rossz) napilapok cikkeinek egyik fele arról szól, éppen kit vádolnak mennyi pénz elsíbolásával, a másik fele pedig arról, hogy a két évvel ezelőtt megvádoltakat felmentette a bíróság.

Kicsit összefüggésben az előzőekkel, a Fülöp-szigeteken Irakkal összevethető mennyiségű újságírót ölnek meg. A két ország évről évre cserélgeti egymást a lista elején. Itt az oka a hiya, az arcvesztéstől való félelem. Ha valaki megaláz az újságban, visszavágni arcvesztés, de elszenvedni a vádakat szintén. Ebből a csapdából sokak számára csak a fizikai erőszak vezet ki.

Itt végre nem csak a külföldiek esznek éttermekben, a közönség abszolút többsége helyi. Megfigyelésünk szerint a filippínók feltűnően bunkók a személyzettel, akik ehhez lelkesen asszisztálnak. Itt éreztük magunkat a legkényelmetlenebbül a teljesen fölösleges ajtónyitogatások és hordárkodások miatt. Lehet, hogy ez számukra meglepő, de miután elgyalogoltam a kikötőtől a szállodáig a zsákommal, teljesen képes vagyok arra, hogy a recepciótól a szobáig eljussak, és igazából csak mindenkit lassít, ha megpróbálja lerángatni a hátamról a hátizsákot. Láthatólag ez a szolgáltatás része már az alsó-középkategóriás szállodáknak is, és még jattot sem várnak érte, legalábbis mire kiguberáltuk a pénztárcánkból a megfelelő címletet, mindig eltűntek.

Mint mindenhol, itt is a kínaiak kezében van minden, beleértve az ország legnagyobb repülőtársaságát.

Az útikönyv szerint a helyi piócák „Hey Joe!”-t kiabálnak a turisták után, az amerikai bázisok emlékére, de ezzel sehol nem találkoztunk. Viszont NemSünt mindenhol „Missy”-nek szólították, mindkettőnk nagy derültségére.

A helyi tömegközlekedési eszköz a jeepney, az iránytaxi és a német sörsátrak lócái szerelmének gyümölcse. A kormány időnként fogadkozik, hogy majd jól kiirtja őket, de ezt még ők sem gondolják komolyan, főleg mivel Manilában a teljes tömegközlekedés három roskatag HÉV vonalból és a jeepneykből áll. A színvilágukat Dali valamelyik különösen elmebeteg korszakából merítették, és mindegyiknek röhejesen nagyzoló neve van. „Harmadik Szent Kristóf” és „Elvis Presley Szelleme” még az enyhébbek közül való.  

A filippínóknak sikerült megdönteni az eddigi „kétkerekű járműn egyszerre szállított emberek” rekordot, bár kis csalással. A helyi oldalkocsis tuk-tukok összesen nyolc utast tudnak bevállalni, bár ehhez valakinek fel kell ülnie a vezető mögé a motorra. Ez persze a filippínóknak sehol nem volt akadály, mi a magunk részéről ódzkodtunk attól, hogy vadidegen pasasokba kapaszkodjunk.

Ez egy olyan ország, ahol végre viszonylagos rendszerességgel lehetett egészen ehető péktermékeket kapni. A gluténforrások nem csak az elit számára fenntartott bevásárlóközpontban buzognak, hanem láthatólag az átlag filippínó paraszt is betol néha egy vaníliás csigát, ami nagyon kellemes, mert máshol általában a tojásrántotta és a sült rizs közül lehet választani, ha reggelire került szóba.

Rendes katolikus országról lévén szó, bármilyen veszélyes vállalkozás előtt keresztet vetnek. Sokat elárul a közlekedésről, hogy a taxis minden fuvar beülése után is keresztet vet.

Közösségi épületek emelésének láthatólag az egyetlen célja a támogató politikus reklámozása. Néha az a tábla, hogy őkegyelmessége Tagaytay Polgármestere Harmadik Vincenzo Alfredo de Costa emelte ezt a gyaloghidat nagyobb, mint a híd maga.

FontosEmber vécéje

Az összes bevásárlóközpontban és könyvesboltban megdöbbentően nagy és jól ellátott angol nyelvű képregény-boltok vannak, a régebbi évfolyamok pedig határozottan jó áron kaphatók. Ha lett volna lehetőségünk, importáltunk volna egy bőröndnyit.

Két fajta filippínó van, az alultáplált és a borzalmasan dagadt. Ez utóbbiak a nemzet huszonsok gyorsétteremláncának valamelyikében tömték magukat bucira, tényleg minden sarkon van belőlük kettő. A legnagyobb és legnépszerűbb közülük a Jollibee volt, amit kis is próbáltunk, mint autentikus nemzeti eledelt. Lassú kiszolgálást kombináltak magas árakkal és borzalmas hamburgerekkel.

Ho Chi Minh Cityt mindenki, beleértve a kormányt aki átnevezte, Saigonnak hívja. Egyedül a közlekedési táblákon szerepel HCMC, és ott is csak azért, mert rövidebb. A dél ex-fővárosa, hogy az útikönyvet idézzem, egyedi betekintést nyújt az ország történelmébe (képzavar oka továbbra is az önök készülékében). A (valamikor) gazdagabb és fejlettebb dél rühelli a kommunistákat, de igazság szerint az amerikaiakat, és erre jó okuk van. A túravezetőnk az elnyomó diktatúra vasöklére láthatólag fütyülve magyarázta hosszasan, hogy milyen disznóságokat csináltak az északiak, miután a dél elesett (az amerikai kivonulás után a T-52esek maximális sebességével mozgott a frontvonal). Átnevelő táborok, magánvagyon államosítása, a gazdaság teljes összeomlása, majd végül éhezés következett. Persze nyugodtan lehetett bátor, egy busznyi nyugati turista között elenyészően kevés besúgó tud elbújni.

A régi viccen, mely szerint Egyiptomban a kommunizmus bevezetése után hiánycikk lesz a homok itt senki nem nevetett két évvel az ország „újraegyesítése” után. A helyi téeszek egyszerűen nem tudtak elég rizst termelni, pedig korábban Vietnámban hatalmas városi elitet tudott ellátni a parasztság, így hamarosan mindenki éhezni kezdett, és menekült az országból ahol csak tudott.  

Persze nem sokat segített, hogy az amerikaiak, hogy az egyik tábornokukat idézzem, „a kőkorba bombázták” az országot. Kivétel nélkül az összes erőmű, a hidak kilencven-plusz százaléka, a kórházak, vasútállomások, utak, mind-mind romokban hevertek mire a vörös zászlót kitűzték az elnöki palotára. A vietnámi múzeumokat járva, útikönyveket olvasva elég sötét kép állt össze bennünk a vietnámi háborúról. Oka van annak, hogy az Egyesült Államok nem ismeri el a nemzetközi bíróságok hatáskörét a katonái fölött, bőven lenne kinek ülnie azért ami itt történt.

Az első világháború óta minden nemzetközi egyezményben tiltott vegyi fegyverek tömeges bevetése, városok szőnyegbombázása, teljesen ártatlan és a háborúban egyáltalán részt nem vevő, sőt elvben szövetséges országok (Laosz, Kambodzsa) porig bombázása, civilek lemészárlása, kivégzések, kínzás, és az összes többi móka végigment itt, amik miatt időnként a NATO lerohan harmadik világbeli országokat, csak az elkövetők ezúttal fehérek voltak.

A három dél-kelet ázsiai országra, amiben a Vietkong tevékenykedett a teljes lakosságra átlagolva fejenként 265 kilogramm bombát dobott le az USA, sokkal, de sokkal többet, mint amit a két fél együttesen használt a teljes második világháborúban, pedig azt a meccset kicsit nagyobb pályán játszották.

A dzsungel pusztítására használt kemikáliák (különösen az Agent Orange, leánynevén dioxin) eddig százötvenezer torzszülöttet és olyan három millió rákos megbetegedést eredményeztek a három országban. Ez persze a helyi kormányok száma, de a nyugati NGOké se nagyon tér el ettől, és míg a vietnámi kommunista pártnak azt sem hiszem el, amit kérdeznek, a Vöröskeresztnek még van valamennyi hitele. A múzeumban hosszú galériák mutatják az eltorzult testű nyomorultak szánalmas képeit. Míg az Államok bőven kárpótolták az amerikai és ausztrál katonákat, akik tömegesen kaptak rákot a vegyszer használatától, a több millió vietnámi, lao és kambodzsai áldozat pereit el sem voltak hajlandóak kezdeni.

Az amerikaiak által felügyelt börtön fényképei és beszámolói is hasonlóan megrázóak voltak. A megaláztatás és embertelenség koncentrációs táborokhoz méltó szinteket ért el itt. Az elítélteket szögesdrótból font ketrecekbe zárták (igazi szögesdrót, borotvapengékkel), amiknek nem csak az oldalai, hanem a padlója is szögesdróthálóból készült. Ezek az egy emberre méretezett vicces „tigrisketrecek” néha csak egy méter magasak voltak, tehát guggolni kellett bennük, néha csak állni lehetett, sokszor napokon keresztül, mozzanatlanul, mert ugye minden oldalt szögesdrót. A korbácsolások, éheztetés, szemkiszúrás, sebek ürülékkel dörzsölése normális munkamenet volt. A Genfi Egyezmény hadifoglyokra vonatkozó kitételei persze meg csak az ellenségre vonatkoznak.

Tigrisketrec

Ilyenkor felmerül a kérdés, vajon a CIA mit is csinál, amikor engedélyt kér (és kap) a kongresszustól kínzás használatára terrorizmussal vádolt foglyok esetében. Arról, hogy Pol Pot véruralmát lényegében direktben az Egyesült Államok lelkes bombázószázadai tették lehetővé, már ne is beszéljünk.

Persze a Vietkongot sem kellet félteni. Jókora területet fontak be azok az alagút rendszerek, ahol lényegében komplett faluk éltek hónapokon, éveken át. Hatvan centi-egy méter magas, sok száz kilométer hosszú alagutak hálózták be Dél-Vietnám jelentős részét, beleértve az amerikai táborok alatti földet is, ahonnan éjszakánként jöttek csak a felszínre gyilkolni. A ledobott bombák ezerszámra lettek aknává alakítva (persze az USA is telepítgette a maga aknamezőit), és ezek mindmáig szedik az áldozataikat, elsősorban a gyerekek között. Becslések szerint hatmillió akna és bomba várja a megtalálóját, jutalomként egyirányú jegyet ajánlva a mennyországba. A megtalálásuk és hatástalanításuk a tervek szerint háromszáz évbe és tízmilliárd dollárba fog kerülni, főleg mert jó részük a dzsungel kellős közepén van, ahol igencsak nehéz a munka.

Kijózanító volt látni az észak-vietnámi városok képeit is. Amikor az ember nem érti, hogy az alapvetően szorgalmas, dolgos, tanulni akaró vietnámiak (akik persze bunkók, üvöltenek, nyomakodnak, de ez GDP szempontjából semleges tulajdonság), hogy lehetnek ilyen szegények, nos ezért. Mert az amerikaiak tényleg a kőkorszakba bombázták őket. És még így is vesztettek.

HCMC belvárosában persze erről csak az Agent Orange áldozat koldusok és a féllábú „aknatalálók” tanúskodnak. A középső egy kilométer modern nagyváros, árnyas fasorokkal, francia katedrálissal, előkelő éttermekkel. Három háztömbnyi turistagettó terpeszkedik a központi parktól délre, ami majdnem olyan fehérre mosott, mint a bangkoki Khao San utca, csak itt lopnak a hotelszobákból. Végül huszonöt dollárért sikerült egy elfogadható szállást találni, és neki is láttunk feltérképezni a környéket.

A városban pár napot kószálással, vásárlással töltöttünk, főleg amíg I-ék elugrottak Kambodzsába megnézni Angkor Watot, a maradék két napon a Mekong torkolatába kirándultunk, illetve megnéztük a Chao Dai vallás főtemplomát, egybekötve egy kis alagútbúvárkodással.

A városra istenigazából egy nap is elég lett volna, de végül három lett belőle, legalább sikerült feltölteni az ajándékos bőröndöt, és végigtárgyalni egy állást az út utánra Sün számára. A tervezettnél kicsit korábbi hazatérés szervezésével is elment egy kis idő, összességében nem unatkoztunk sokat.

Eredetileg egy állatvilágban bővelkedő nemzeti parkot akartunk megtekinteni, de a szokatlanul hosszú monszunévszak miatt ez lehetetlennek bizonyult. Persze öt utazási irodával alkudtunk az út árára, akik mind kitérő válaszokat adtak, és olyasmiket mondtak, hogy jöjjünk vissza kicsit később, mielőtt valaki végre közölte, hogy kár sportolni, lehetetlen eljutni a szigetre, és ezen a héten ne is reménykedjünk a helyzet javulásában.

Így maradt a Mekong deltába szervezett nagycsoportos kirándulás, ami igencsak középszerűre sikeredett. Szennyezett, büdös, ipari folyón hajókáztunk fel alá, rettenetes ebéddel, ezt követte egy tízperces csónakázás a mangrove erdőben, ami talán még érdekes is lett volna, ha nem látszott volna már beszálláskor, hogy az első sarok után véget fog érni. Levezetésképp pedig meghallgattuk a helybeli népdalokat, három olyan alak előadásában, akik maguk is azzal kezdték a műsort, hogy ők igazából nem tudnak énekelni, de nagyon szeretnek. Nos, igazuk volt, tényleg nem tudtak.

Az egyetlen érdekes megálló menet közben egy Nagyon Nagy Buddha volt. Ez egy olyan Buddha szobor volt, ami nagyon nagy. Kicsit még körbe lehetne járni a témát, de ezzel lényegében mindent elmondtam róla, kétszer is. Hazafelé a busz persze defektet kapott, és habár szigorúan véve nem Vietnám-specifikus élmény, de végre láttuk, hogy cserélnek kereket egy buszon.

Nagyon Nagy Buddha tatarozás miatt zárva

A másik túra lényegesen jobban sikerült. A Chao Dai vallás olyan százhúsz éves, és egy érdekes konszolidációs kísérlet a nagy világvallások között. A buddhizmus, a konfucianizmus, a kereszténység és manapság az iszlám összes vallásos tételét egyszerre igaznak nyilvánították és többek között olyan szentekkel operálnak, mint Victor Hugo vagy Jean d’Arc. Az eredetileg jóvágású szokványszektának induló gyülekezet kinőtte a közösségi fagyállóivás fázisát, mostanra hárommillió követője van Dél-Vietnámban. Egy időben saját hadsereggel küzdöttek a kommunisták ellen, ezért még ma is egy kicsit nagyobb a kontroll errefele.

A fő élmény a déli „mise” volt. A karzat turistáknak volt fenntartva, és meglepő módon még belépőt sem szedtek. Jó sok ember bement egy templomba, de sajnos a vérivós orgia elmaradt, sokkal inkább álltak illetve ültek rang szerinti színű köntöseikben. A Chao Dai jól van megszervezve, jó sok szinten át lehet eljutni a megvilágosodáshoz, és az olyan dolgokról, mint húsevés, vagy nemi élet csak a magasabb rangú, idősebb tagoknak kell lemondaniuk, akiknek igazából már úgyis mindegy.

Cao Dai katedrális bejárata

A másik célpont a Chu Chi bázis volt. Itt a vietkong alagútrendszerének egyik kiterjedt darabjába pislanthattunk be. Finoman szólva sem szerettem volna hónapokat a föld alatt élni itt, határozottan nem fehér emberre voltak szabva a járatok, és még kevésbé irigyeltem az amerikai katonákat, akik parancsba kapták, hogy már most innen kifüstölöd a randa sárgákat fiam. A vietkong mindennapjait is bemutatták, meglepően kevés propagandával. Vietnámban általában végig visszafogott volt az ideológia, még az olyan nyilvánvaló ziccerek, mint a Vietnámi Háború Múzeuma is sokkal objektívebbek voltak, mint amit vártunk, sőt, valószínűleg ha New Yorkban építették volna meg a múzeumot, akkor de facto kevésbé valósághű ábrázolást nyújtott volna.

Az alagutaknál az is segített az agymosás elkerülésében, hogy a túravezetőnk déli katonacsaládból származott, az apja lehúzta a kötelező éveket a kényszermunkatáborokban a háború után, ergo nem lelkesedett az állami szlogenekért. Tőle tanultuk a modern vietnámi élet egyik alapvetését: „No scooter – no girlfriend”. A kettősség, hogy a városokban köldökpiercinges csajok lógnak a pasijaikon a parkban esténként, míg vidéken még mindig a szülők egyeztetik le ki-kit-mikor vesz feleségül tipikus a fejlődő országokban, lényegében mindenhol találkoztunk vele. A rapid gazdasági fejlődés átkairól és áldásairól bonyolult elméleteink fejlődnek, majd valamikor publikáljuk őket.  

A történelmi park érdekes bevétel-kiegészítő szolgáltatásokat is próbálkozott: ki lehetett próbálni a katonai fegyvereket éles lövészeten. Persze horror árakat kértek a töltényért, de nem bírtunk ellenállni neki, és kipróbáltuk milyen is egy M60as  amerikai géppuskával lövöldözni. Egyikünk sem látott még ekkora kaliberű mordályt, és persze keményen oda volt csavarozva az állványra, de még így is majdnem eldobott minket a ravasz meghúzása után, a hangerő pedig még a biztonsági füles alatt is dobhártyarepesztő volt. Legközelebbi amikor Rambó letépi az állványról és elkezd rohamozni vele, vonszolva maga után a hevedert, még hangosabban röhögünk majd. A lőszerkészlet-normalizáció műfajában amúgy a szomszédos Kambodzsa a legjobb, ott 350 dollárért rakétavetővel is lövöldözhetsz, ha a gyerekkori Quake-élmény nem volt elég.

A legfontosabb dolog, ami a háromnapos ott tartózkodás alatt kiderült Hue városáról, az volt, hogy itt Októberben esik az eső. Habár ez viszonylag kis betekintést nyújt a hely szellemébe, számunkra meghatározó élmény volt. Itt találkoztunk a túra legpofátlanabb taxisával is, közvetlenül a vonatról leszállás után. A feladat az volt, hogy egy nyílegyenes úton elguruljon körülbelül két kilométer távolságra, ezért amikor az első sarkon szemrebbenés nélkül elfordult jobbra, kicsit kiakadt a kakukkos óra.

Az irányzék hiányának számonkérésére pókernagymestereket idéző fapofával reagált, egyszerűen egy büdös szót sem szólt, csak befordult balra kétszer, lényegében megháromszorozva egy jókora háztömbnyi távot. Természetesen elméleti szinten sem merült fel, hogy bocsánatot kérjen, vagy beismerje, hogy stiklizni akart, kifizettette velünk a kerülőt.

A szállásunk I-ék jóvoltából kellemesen középkategóriás volt, olyan luxussal, amit a Lillafüredi kastélyszállóban sem kaptunk meg. A huei Orchid Hotelt nyugodt szívvel ajánljuk mindenkinek, aki négycsillagos komfortra vágyik éjszakánként harmincöt dollárért. Szívélyes személyzet, bőséges büféreggeli, meglepetés csokikák a szobában, törülköző-origamik jellemezték az ott tartózkodásunkat, pedig a szálloda legolcsóbb szobáit vettük ki.

A város elvileg császári székhely volt, már amikor Vietnám császári dinasztiái nem irtották egymást éppen. Így az egyik napi látnivaló a császári palota volt. Aki látott már kínai stílusú tiltott várost, az ezt is el tudja képzelni, pontosan ugyanazt nyújtotta, mint az összes többi, talán azzal a különbséggel, hogy az igazán érdekes épületeket az amerikaiak porrá bombázták a hetvenes években és az éhező kommunista diktatúrának tulajdonképpen nem volt olyan sürgős a császári palota renoválása. Emiatt az egész viszonylag érdektelen volt, néhány különösen szépen megfaragott háztetőtől eltekintve.

Itt is találkoztunk azzal a halál aranyos szokással, hogy pár dollárért régi császári kosztümöt lehetett bérelni, és fotózkodni az autentikus trónusmásolaton autentikus áludvarhölgyek keretében. Ezt a poént minden történelmi emlékhelyen elsütötték a helyi turisták nagy örömére, akik imádnak ilyesmikkel bohóckodni.

 A város másik látnivalójának azért már sikerült átvinnie az ingerküszöbünk igen magasra helyezett lécét (a képzavar oka az ön készülékében van). A császári dinasztia tagjai a fáraók szerénységével és egy kleptomán szarka minden önmegtartóztatásával rendelkeztek, amikor síremlék emelésre került szó. Általában a trónra lépés utáni tízedik, uszkve tizenötödik percben küldettek az aktuális főépítészért és belevágtak az államkasszát rendre hazavágó több évtizedes projektekbe, amik általában kicsivel a halálukon túlnyúlóan foglalkoztatták a királyság éppen unatkozó tömegeit.

Hatalmas, körömollóval ápolt kertek, grandiózus pagodák, szoborhadsereg (kis létszámú persze), meditációs tavacskák, meg minden egyéb marhaság, amik egy konfúcianista építészt boldoggá tesz alkották a sírkerteket. Érdekes módon a népség-katonaság nem rágyújtotta az uralkodóra a palotáját, mint ahogy ezt elvárnánk, hanem lelkesen asszisztált az egészhez. A franciák meg ráhagyták a helyiekre, hogy csináljanak, amit akarnak. Valószínűleg helyesen felmérték, hogy az uralkodó fülének megpöckölése sokkal nagyobb bajt okozna, mint néhány ezer vietnámi paraszt elhurcolása kényszermunkásként az ültetvényekre.

Összesen 2 elefánt, 2 ló és 8 mandarin őrizte a császár örök nyugodalmát

Az összes általunk meglátogatott síremlék együttes a huszadik században épült, legrosszabb esetben is 1880-ban. Megdöbbentő, hogy az olyan barbár keleti baromságok, mint a kétszáz építőmunkás leölése, hogy ne árulhassák el a kincs helyét simán megtörténhettek akkor, amikor Pesten már metró járt. (A dolog persze működött, azóta se találták meg a kincset, pedig keresték.)

A sírok között volt olyan, ahova a császár már életében beköltözött, mert annyira bejött neki a saját maga által tervezett park, és volt egy, ami bármelyik black-metál együttes koncerttermének elmenne, ugyanis az építtetője teljesen beleszeretett a nyugati gótikába. Persze a fekete-fehér síremlék belülről zománccal és arannyal volt kirakva, de kívülről nagyon pofásan nézett ki.

Ezeket a helyeket mi robogón jártuk be, I-ék biciklin, ami kétségkívül sportosabb volt, de nekünk nem volt rá sok igényünk a szemerkélő esőben. Így bő két órával utánuk indultunk el a szállásról, és még úgy is egy órával hamarabb értünk haza, hogy bekukkantottunk a helyi McDonalds másolatba. Egyedüli vendégként üldögéltünk tizenöt percet, amíg végre kihozták az ehetetlennek bizonyuló hamburgerünket. Ezzel az ismerkedésünk a vietnámi gyorséttermekkel tulajdonképpen befejezettnek volt tekinthető.

Szemben a szomszédos Kambodzsával, ahol a WTO csatlakozásig virágzott a Burger Queen, a Pizza Hot és a KFC (Khmer Fried Chicken), a vietnámi népnek láthatólag nincs igénye nyugati gyorskajára, vagy ha van, jól rejtegeti. Sőt, igazából az éttermekben helyit egyáltalán nem láttunk. Ennek az egyik oka, hogy főleg a turistagettókban étkeztünk, a másik, hogy a bimbózó vietnámi középosztály valószínűleg a francia éttermekbe jár, amiktől meg minket ver ki a hideg. A tapasztalat azt mutatja, hogy azokban az országokban jó enni, ahol meg tudjuk találni a pénzesebb helyiek által frekventált szórakoztatóipari egységeket. Ugyanis egy turistaétteremben nem cél a) autentikusan főzni b) egyáltalán ehető ételt felszolgálni, ugyanis a vendégsereg kilencven százaléka maximum két napot tartózkodik a városban és utána soha, de soha nem jön vissza. Így a cél mindössze a vendég behozása, és az hogy a leülés után mi történik, tulajdonképpen már mindegy az étterem profitja szempontjából.

Útközben többször is átkeltünk a helyi folyón. A hidak gyalog, robogó és autóshíd méretben álltak rendelkezésünkre, de egy kerékpáros riksa bármelyiket egy másodperc alatt be tudta dugítani. Persz érthető; emelkedőn felfelé két kövér kínai turistával nagyon nehéz ötnél többel haladni, hiába szeretne mögöttük a teljes sor legalább hússzal döngetni.

A másik élmény a helyi autópálya meglátogatása volt. Kis eltévedés után kerültünk csak ide, és olyan öt kilométerbe tellett mire rájöttünk, hogy mi nem erre akarunk menni, de az a tizenöt perc meghatározó élmény volt. Képzeljünk el egy olyan széles utat, amit Magyarországon autópálya méretben is ritkán látni, kétszer egy sávosként használva. Hatalmas teherautók haladtak rajta olyan tíz-tizenöttel, kerülgetve a nem ritkán húsz centi mély gödröket. Elképzelésünk nincs ki és miért épített láthatólag a semmi közepére egy egyáltalán nem használt, de hatalmas utat. Valószínűleg valami ordas nagy korrupció lehet mögötte, bár ez a világ ezen részén gyakorlatilag bármire nagy biztonsággal ráfogható.

Ahogy teltek a napok, világos lett számunkra, hogy Hue-ből Saigonba a repülőút a vonatnál nem csak húsz órával gyorsabb, hanem de facto olcsóbb is, ezért feladtuk a kötöttpályás tömegközlekedés igénybevételére vonatkozó terveinket. A természetbarát opció elhullott a kapitalista versenyben. Így viszont a köztes Hoi An-t bérelt kocsival közelítettük meg, míg az eredeti tervünk az volt, hogy itt is eltöltünk egy éjszakát.

Egész jó fej sofőrt kaptunk a hoteltől, akivel teljesen értelmesen lehetett beszélgetni korlátozott témákról. Újra szembesültünk azzal a furcsa és zavaró ténnyel, hogy a havi átlagkeresetet valamikor az első munkanap ebészünetének elejére megtermelem. A sofőrünk számára a vágyálom a saját lakás volt, aminek havi huszonöt dolláros bérleti díját már egyszerűen nem tudta megengedni magának.

Azt az állításunkat, miszerint Magyarországon sem ökrösszekerek, sem biciklik, de még robogók sem hajthatnak fel az autópályára határozott kétkedés fogadta, és amikor kijelentettük, hogy a sebességkorlát százharminc kilométer per óra, és ezt sokan nem tartják be, csak azért nem hazugozott le minket, mert az ilyenfajta viselkedés messze áll a konfúcianista etikától. A százhúsz kilométeres távot nekünk három óra alatt sikerült abszolválnunk a sztrádán, és habár láthatólag féltette a bérautóját, világos volt, hogy Schumacher sem tudna ötvennél többet kihozni a közlekedési szituációból.

Amúgy Vietnám igencsak alacsony GDP-je nagyon meglátszott az utak minőségén. Míg még a Fülöp-szigeteken is lehetett találni elfogadható minőségű aszfaltot, itt a kátyúkat összekötő szakaszok nagyon rövidek voltak, később Kambodzsában pedig gyakran huppantott a busz húsz centit még a két legnagyobb várost összekötő úton is. Ehhez képest Bangkok bekötőútjain akár kilencven-százzal is tudnak menni a kisbuszok.

A kétszer háromórás autókázás tulajdonképpen megérte, Hoi An Vietnám Szentendréje, kár lett volna kihagyni. Helyes kis százéves kereskedőházak sorakoznak három utca mentén, tucatnyi maffiaközpontot, akarom mondani nagycsaládi templomot lehet meglátogatni, és persze minden telis tele van szuvenír-árusokkal. Ezek egy része egész használható minőségű kézműves-terméket árul, a másik fele pedig a szabvány turistaszemetet. Egészen megdöbbentően sokat kértek egy pólóért, láthatólag kartellt alapítottak. 11 dollár sok országot felölelő tapasztalatunk alapján egyszerűen háromszorosa a tisztességes árnak, és azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy az útikönyv kétéves adatai szerint kettő és három dollár között kéne lennie a penzumnak. A többi kacatra szerencsére lehetett alkudni, úgyhogy be is vásároltunk mindenfélét.

Visszafogott dekoráció az egyik nagycsalád kertjéből

A városka a hangulaton kívül semmit nem nyújtott, de kellemes volt kihasználni a két órányi napsütést egy kis sétálásra, mielőtt megint a nyakunkba szakadt az ég.

A következő nap az Angkor Airlines gépével mentünk tovább, mint utólag kiderült a kambodzsai nemzeti légitársaság lényegében a vietnámi leányvállalata. A gazdasági kolonizáció érdekes láncokat formáz a térségben. Szingapúriak vásárolják fel a maláj cégeket, malájok fektetnek be Indonéziában, indonézek a Fülöp-szigeteken, thaiok vietnámban, a vietnámiak meg Kambodzsában. Mindenki a kevésbé szerencsés GDP-jű szomszédokat igyekezik gazdaságilag az uralma alá vonni. Mivel harminc évvel ezelőtt ugyanezt tankokkal próbálták, tulajdonképpen beszélhetünk fejlődéstől. Azt, hogy eközben Kína komplett afrikai országokat vesz meg földestül, lakóstul a dollártartalékaiból, már ne is említsük.

Vietnámban egyetlen nemzetközi szinten is híres látnivaló van, a Halong öböl. A Ha Long leszálló sárkányt jelent, de a kínai kultúrák szeretnek mindent sárkánynak nevezni. Igazából mészkőszirtek fantasztikus halmazáról van szó, amik egészen valószerűtlen tűkként állnak ki a tengerből.

Mi a túlturistás főöböl helyett a sokkal kevésbé látogatott, teljesen ugyanúgy kinéző Lan Ha öbölben csónakáztunk, az LP által is ajánlott Ethnic Travel színeiben. Az egész dolog rettentő professzionálisan volt leszervezve, hat főre jutott egy angolul igen jól beszélő túravezető (a miénket Thongnak hívták), aki rögtön azzal kezdte a bemutatkozást, hogy szezámmagból és mézből készült cukorkákat osztogatott, hogy a négy órás buszút alatt ne haljunk éhen. Ezeket időnként később is szétszórta, gondolom a glükózzal tömött turista többet fizet.

Persze az obligát bóvlimanufaktúralátogatás most sem maradt el, de ezúttal a vastagabb turistáknak szánt variációba tereltek be minket, gyorsan be is vásároltunk tízdolláros selyemnyakkendőkből. Végre volt lehetőségünk szuvenírt venni, és a terv az volt, hogy veszünk egy extra bőröndöt Saigonba, és azt útitársaink majd jól hazacipelik. Ez be is vált később, remek kis hamisított Samsonite bőröndöt vettünk, a legnagyobb méretű került hétezer forintba. Persze minőségi volt a termék, még a szállodában eltört a zárja. Összehasonlítási alapként megjegyzem, hogy az eredeti verzió ára valahol ötven és hatvanezer forint körül lebegett, és hogy a vevőnek véletlenül se legyen illúziója mit is vesz, egymás mellett árulták a kettőt.

A hajó, ami körbevitt minket egy jókora dzsunka volt, olyan négyfős személyzettel. Dingikkel kellett elvergődni odáig, a kikötői infrastruktúra érdekes módon nem volt elég fejlett, hogy száraz lábbal fel lehessen jutni a hajóra.

A program viszonylag egyszerű volt: első nap végére el kellett jutni a szállást jelentő szigetre, mert a mi hajónkon nem volt elég hely a tizenkét alvó turistának, közben megálltunk egyszer kajakozni a tengeren, visszafelé pedig a sziget körbebiciklizése után lehorgonyoztunk az egyik szirtnél, aminek a tetejére valaki kilátót eszkábált. Ez nem hangzik olyan nagy durranásnak, de útközben kétszer három órát hajókáztunk a végeláthatatlan mészkőszirtek között, és ez volt tekinthető a fő programnak.

A semmiből emelkednek ki, és húsz-harminc méter magasra törnek, felettük pedig saskeselyűk köröznek, örvendezve a vegzálásmentes fészkelési lehetőségnek. Mivel a szigettenger remek hullámárnyékot jelent, a leglehetetlenebb helyeken bukkantak fel magányos úszó házak. Ezek mellett nagy, tengerbe süllyesztett drótszörnyekben nődögéltek a garnélák. A tulajok persze azért a tájfunok alatt visszaköltöztek a szárazföldre, de amúgy a napjaikat ezekben az erősen ingó ingatlanokban töltötték, vigyázva az árúra.

Az egyik ilyen platform rákok helyett turistákból élt meg; itt horgonyzott a féltucatnyi kajakunk. Két emberre jutott egy, és kaptunk egy órát, hogy felfedezzük a környező formációkat. Ebből az első félóra persze azzal telt el, hogy egy helyben köröztünk, lévén egyikünk sem fogott kezébe evezőt az elmúlt öt évben. Mire végre sikerült kiosztani, mikor melyik oldalon húzunk, nekivágtunk a (közepesen) nyílt tengernek.

Fantasztikus volt bekukucskálni a sziklák közé, átsiklani olyan szorosokon ahol evezés helyett tolni lehetett a sziklák fölött a csónakot, és mindeközben végig biztonságban éreztük magunkat a tükörsima vízen.

Az étkezést is a hajón oldották meg, a személyzet főzött mindenféle halételt, az alapanyagot pedig az egyik hazafelé töfögő halászcsónaktól szerezték be. A szállás egy kis szigeten volt, valahol a nyílt tenger szélén, a szokásos megkötésekkel, úgysmint áram este hat és tíz között volt csak. A szervezett programok közé tartozott a közös főzőcskézés, megtanultuk, hogy kell tavaszi tekercset csinálni.

A másnapi program is hasonló volt, biciklizés, kilátómászás. Este hat körül értünk vissza Hanoiba, amin távollétünk alatt átsöpört egy tájfun, és a következő a Lang Ha és a Ha Long öblöket vette célba, pont egy  nappal azután, hogy eljöttünk onnan. Finoman szólva is szerencsénk volt az időzítéssel. Mindez október elején történt, amikor elvileg már rég vége kellett volna hogy legyen a tájfunszezonnak, de ez persze csak az elmélet, a gyakorlat kicsit esősebb volt.

Dél felé éjszakai vonattal mentünk tovább, ami még a legelőkelőbb osztályon is kicsit fapados volt, de azért használható. A főváros főpályaudvarán a hangosbemondó rendszer egy nénit jelentett a kezében megafonnal, akit láthatólag nem zavart, hogy gyanútlan külföldiek állnak előtte, elsőre majdnem összecsináltuk magunkat, amikor bekapcsolta a süvöltőjét. Pusztán annak a régi pusztai bölcsességnek köszönheti az életét, miszerint ismeretlen városban, sötétedés után nőket megverni még akkor is rossz karma, ha nagyon csúnyák és amúgy is megérdemelnék.

A vonatjegy beszerzése sem volt egyszerű, a hotelünk tulajdonosát kérte meg rá I. aki ezt lelkesen vállalta is, az árakat persze jelentősen felfelé kerekítve. A probléma az volt, hogy annak ellenére, hogy többször el lett magyarázva, leírva és elmutogatva, hogy az S3 vonatra kérünk jegyet, ami 2230-kor indul, ő csak azért is az S1-es vonatra vett jegyet, mert mennyivel jobb már ha fél hétkor kifutunk, és hajnali 5-kor megérkezünk. A dolog szépséghibája az volt, hogy mi pontosan tudtuk, hogy addigra még nem érünk vissza Ha Noiba. Mivel ázsiai, azt a mondatot kimondani, hogy „Bocsi, benéztem, azonnal kicseréltetem” lehetetlen, ráadásul mivel vietnámi, ezért offenzívába ment át, és elmagyarázta, hogy mennyivel is jobb ez nekünk, hiszen az a vonat sokkal gyorsabb, mint az S3 (nem az, félórával lassabb), és mi különben is azt kértük (nem kértük, írásos bizonyítékunk van).

Mi NemSünnel békés beletörődéssel kezeltük a helyzetet, de az útitársainkon ekkor stressz jelei kezdtek megmutatkozni. Végül nagy kegyesen beleegyezett, hogy megnézi, mit tud tenni. Csodák csodája, végül sikerült találnia egy jegyet a megfelelő vonatra.

Vietnám ismét egy olyan ország, amiről mindenki hallott. Tom Cruise rombol a dzsungelben, lövi a vietkongot és elcsábít egy fura kalapos nénit. Ha a világ nem is, de az ország ezen már réges-rég túllépett. Megverték Amerikát kész, vége. A vietnámiak amúgy a kínaiakkal, a thaiokkal, a kambodzsaiakkal, a franciákkal, a mongolokkal és mindenki mással, aki a közelben járt, feltörölték annó a padlót, szemben kis hazánkkal, ami fegyveres konfliktust még döntetlenre se nagyon hozott ki Mátyás óta.

Ez meg is látszik a nemzeti karakteren, vagy talán csak a kínai kultúrához való közelség teszi, de az átlag vietnámi sokkal agresszívabb, mint a többi dél-kelet ázsiai. Az egyetlen fontosabb konfliktus, amit elvesztettek a gyarmatosítók ellen folyt még kétszáz éve, de a hátultöltős puska vs íjak csatából igazából sehol nem kerültek ki győztesen a helyiek, úgyhogy ez megbocsájtható a vietnámi harci szellemnek.

A francia gyarmatosítás amúgy nagyobb nyomott hagyott, legalábbis első ránézésre, mint a térség többi államában az angol, vagy pláne a holland. Az utcák pofásak, Hanoiban a koloniál negyed lényegében teljesen túlélt, és úgy néz ki, mint a Montmarte jobbik része, a sarkokon megdöbbentően jó bagettet árulnak helyre kis pékségek. Az út első öt országában péktermékről a legjobb, amit elmondhattunk, az az „egészen ehető” volt, de az itteni bagetteket otthon is szívesen enném.

Ez bizony egy nagy doboz kukac

Vietnám az első igazi diktatúra, amiben járunk, az összes többi ország többé-kevésbé működő demokrácia, nagyjából szabad választásokkal, sőt, időnkén még kormánypártot is cserélnek. Vietnámban is vannak szabad választások, csak a jelöltek listája nem túl hosszú. A kommunista diktatúra műfaját azért kicsit másképp űzik, mint az átkosban, az ország fő szövetségese ma amerika. Ugyanis a távolból acsargó imperialista-kapitalista fenyegetés sokkal kevésbé veszélyes, mint a határon ácsingózó kínai tankok.

Vietnám az ezeregyszázas évekig kínai tartomány volt, azóta pedig fő nemzeti hobbijuk a támadó kínai seregek visszaverése. A legutóbbi ilyen kör kicsivel az amerikai háború után zajlott, amikor a kényszersorozott kínai hadsereg párthűség alapján válogatott tisztek által vezetve beleszaladt a tízéves gerillaháború veteránjaiba. A kínai vereség kevesebb, mint három hét alatt bekövetkezett, pedig Vietnám elitcsapatai és a haditechnika nagy része ekkor éppen Kambodzsában rúgta szét a vérivó Vörös Khmer hátsóját. A kínaiak ellen még a sátánnal is szövetkeznének.

Az éhhalál elkerülésének jegyében a gazdaság már több mint egy évtized óta többé-kevésbé nyitott külföldi befektetők számára, még nyugati bankok is vannak az országban. Igazából fel-alá sétálva, nem mondanánk meg, hogy egy kommunista államban vagyunk.

Habár ez a legszegényebb ország, amiben eddig jártunk (ezt elmondhattuk persze Indonéziára és a Fülöp-szigetekre is, sőt, majd Kambodzsára is igaz lesz, valahogy sikerült gazdasági erő szerint inverz sorrendben végiglátogatni őket), az egész hely tiszta, rendezett, karbantartott, és sokkal jobban működő, mint a maláj országok. Ez lehet a diktatúra következménye, de lehet hogy annak köszönhető, hogy itt mindenki lényegében kínai.

Azért van annyira paranoid az állam, hogy vízumot csak úgy nem osztogat, és mivel nekünk semmi kedvünk nem volt az útlevelünket egy héten át Manilában hagyni, ezért kénytelenek voltunk ún pre-arranged visat kérni. Ez azt jelenti, hogy valamilyen internetes rablóbandának fizettünk fejenként húsz dollárt, és cserébe ők közölték a vietnámi hatóságokkal, hogy ezen és ezen a napon jönni fogunk. Ez persze még nem a vízum, az még egyszer ennyibe került, és fél óráig tartott. Ez volt egyben az első határ, ahol fél percig vizsgálták az útlevélképünket, hátha a CIA rosszul hamisított útlevéllel akar bejuttatni valakit a határok mögé.

Kint elvileg várt ránk egy airport pickup (mint később kiderült alig másfélszer többért, mint a hivatalos airport taxik). Mivel bő egy órával az elvárt idő után értünk ki az érkezési oldalra, ezért kicsit pánikban kerestük a táblás bácsit. Találtunk is valakit, aki egy Johanna feliratot hordozott. Hogy a kettőnk összesen öt nevéből, hogy sikerült azt az egyet kiválasztani, amelyik négy-öt jókora országban elég gyakori, nem tudjuk, de nem voltunk benne biztosak, hogy ő-e a mi emberünk.

Nem sokat segített, hogy a nyomorult egy szót sem beszélt angolul, láthatólag nem ismerte fel a hotelünk nevét, és amikor megmutattuk neki a hotel címét, olyan gyorsan kezdett bólogatni, hogy esélye nem lehetett elolvasni.

Ekkor este tíz volt, ráadásul útikönyvünk sem volt, úgyhogy úgy döntöttük, megkockáztatjuk, mert mégiscsak milyen hülye scam, véletlenszerű európai névtáblával a reptéren ácsorogni, hátha el tudunk rabolni egy turistát. Amikor közvetlenül a reptér kapuja után öt rendőr ránkvetette magát, úgy gondoltuk, hogy most jön a százdolláros lehúzás, de hál istennek csak a szokásos országúti macera volt.

Vietnámban két hétre Sün testvére, I, és a felesége, M, is csatlakozott hozzánk, és nagylelkűen magukra vállalták a szállásköltségeket, mindenféle elmaradt születésnapokat és megelelőlegezett karácsonyokat emlegetve, ez úton is köszönjük mégegyszer. Így a szállásunk kifejezetten jó volt, főleg a hatalmas, kényelmes ágy.

A másnapot lényegében alvással, blogírással és emailezéssel töltöttük, amíg I-ék meg nem érkeztek a délutáni repülővel. Mi már Thaiföld közepén átcsúsztunk egy békésebb, lassabb városnézésbe, de nekik csak két hetük volt a látnivalókra, ezért újra felpörögtünk. Ennek jegyében gyorsan megnéztük a város hűde szép tavát, és nagyon híres templomát, benne egy kitömött teknőssel, amit tíz éve fogtak ki a tóból. Mivel a dög akkora volt, hogy megfordulni se nagyon tudott volna benne, és átlag kétévente egyszer látnak teknőst errefelé, ami egy olyan állat esetében, ami maximum egy órát bír ki víz alatt, és egy százszor kétszáz méteres tóban lakik, aminek a partja teljesen be van építve éttermekkel, nem kis teljesítmény.

A rossz nyelvek szerint a kormány valahol máshol nevel titokban óriástekiket, és amikor el kell terelni valamiről a figyelmet, akkor egyet gyorsan elengednek, aztán titokban lehalásznak, hadd csámcsogjon a nép a szerencsét jelentő jelenésen. A legenda szerint ugyanis ezen a teknősök ősapja adományozta azt a kardot az első királynak, amivel elverte a kínai elnyomókat. A király, dolga végeztével visszavitte a helyi Excaliburt, de ha szükség lenne rá, a teknős újra el fogja hozni a kardot a vietnámi népnek.

Misztikus templom a misztikus tavon

A másnap reggeli program a Nagy Népi Nemzeti Elefánt, akarom mondani Vizibábszínház megtekintésével kezdődött. A bábukat nem zsinórról lógatják, hanem hosszú, vízszintes rudakra rakják, és ezen rudakkal irányítják a kezüket, fejüket, etc. A rudak elrejtésére víz szolgál, a bábosok is derékig vízben állnak a függöny mögött minden előadás alatt. A többiek szerint egészen pofás volt, Sün különvéleménye, hogy valami hihetetlenül gagyin nézett ki és tele volt bakikkal, ami azért mégiscsak ciki az ország elvileg legnagyobb kulturális megmozdulásától.

A francia negyed és az óváros körbesétálása közben megnéztük egy tradicionális rakétaházat is. A név onnan jön, hogy nagyon vékonyak (néha csak két méter széles az utcafront), de cserébe 5-8 emelet magasak, nagyon színesek és csúcsos a tetejük, tehát szemből kicsit egy óvódás rakétarajzra emlékeztetnek. Az építési stílus még a császári időkben született, ugyanis az utcafront szélessége alapján adóztattak. Erre a logikus válaszlépés az olyan ötven méter hosszú házak voltak, amikben nem lehet vízszintesen megfordulni egy létrával.

Ez az építési stílus szerves részévé vált mostanra a kultúrának, akkor is rakétaházakat emelnek, amikor semmi értelme. Láttunk új építési projektet, ahol a zöld mezőben két húsz méter hosszú, tíz méter magas és három méter széles ház állt, a nagy büdös semmi közepén. A gazdagabbak, akik kicsivel nagyobb nappalit szeretnének, úgy építtetik a házaikat, hogy kívülről két, egységes stílusú, de azért különálló rakétának nézzenek ki. Az egész dolog tulajdonképpen látványos, és jól karban van tartva, eddigi utunk során itt láttuk a legtöbb olyan házat, ahol akár laknánk is (Szingapúrtól, mint triviális esettől eltekintve).

A városnézésbe még egy kötelező kör befért az Irodalom Temploma körül. A kínai kultúrát szorgosan másolva, a vietnámi császárok sem a közigazgatási egyetem végzősei közül válogattak a makroökonómia vizsga eredménye alapján a miniszterek kijelölésekor, hanem sokkal inkább a jelöltek verselési és kalligráfiai képességei szerint szűrtek. Ez a rendszer persze nem sokkal rosszabb az általunk használtnál, de legalábbis garantálja, hogy a fontosabb pozíciókon ülők bírják az anyanyelvüket, ami a Magyar Köztársaság jelenlegi államfőjéről teszem azt nem mondható el.

Hanoiban az utolsó napon a parfümpagodát látogattuk meg. Ez nem igazán pagoda, és főleg nem parfüm, ráadásul nem is Hanoiban van, hanem kétórányira tőle. Egy egyszerű barlangtemplomról van szó, ami festői mészkőszirtek között rejtőzik. Másfél órás csónakázás visz el odáig egy nemzeti parkon keresztül, elvileg minden adott, hogy ideális túra legyen belőle.

"Túlterhelt? Nem értem miről beszélsz!"

Sajnos nem lett. Beleszaladtunk egy tájfun előszelébe, így egész nap szemerkélt, esett, vagy zuhogott. Esőkabátban ülni egy vízzel egyre jobban megtelő csónakban nem igazán jó móka, aztán hegyet mászni még kevésbé. A köd miatt semmit nem láttunk a tájból, a barlang meg finoman szólva sem volt túl nagy. Lefele libegővel jöttünk a hegyről, erősen szélfújásban, ami az expedíció kevésbé stressz-tűrő felét megviselte, pedig egészen pofásan kinéző, svájci gyártmányú kabinok voltak. Persze itt sem láttunk semmit a ködtől, csak siklottunk a nagy szürke semmiben. Így végül is nem tudjuk megmondani, hogy megéri-e elzarándokolni idáig, de az biztos, hogy a túravezető még vietnámi mércével is agresszívan követelte a borravalót.

A legjobb húzás pedig az volt, amikor kijelentette, hogy este nem szabad busszal bemenni a turistanegyedbe, ezért kirak minket a szélén, ahelyett, hogy a szállásig elmenne. Ez akkora szemenszedett hazugság volt, hogy még mi is meglepődtünk. Egyáltalán nem probléma lesétálni azt a két sarkot hazáig, a gettó tényleg kicsi, és megértem, hogy nem akarja a huszonöt turistát tíz különböző hotelbe szétszórni, de minek hozzá a szöveg?

Este kicsit körmöt rágva figyeltük, merre fordul a tájfun, mert kétnapos hajóútra készültünk indulni éppen, és másnap kicsit aggódva vártuk a (másik) utazási iroda sofőrjét.

Az utolsó érdembeli állomásunk a Fülöp-szigeteken Negros volt. Itt is a szokásos programot követtük: búvárkodás, snorkelezés, túrázás, városnézés. Ami felejthetetlenné tette a szigetet, az a hostelünk volt, és a közösség, ami összegyűlt esténként. Dumaguete városában a Harold’s Mansion volt az első igazi, klasszikus hostel, amivel öt hónap alatt találkoztunk. Végre átéreztük azt a backpacker fíing-érzést, amit mindenhol kerestünk.

Katedrális előtti parkoló

Sajnos az elektronikus biszbaszok terjedése sokat megölt a hátizsákos kultúrából, esténként mindenki (mi is) a laptopját bámulja. Ahelyett hogy a helyi ópiumbárokban késeltetné meg magát, Skypeon fecseg az otthon maradottakkal, vagy olyan blogokat irkál, mint ez. Ráadásul Dél-Kelet Ázsia már réges-régen nem izgalmas világvégi menedék, hanem majdhogynem kötelező elem az ausztrál vagy a holland fiatalok életében. A sokszázezres példányszámban nyomtatott Lonely Planet pedig garantálja, hogy mi, akárcsak a többi egyedi, csapongó pillangócska, pontosan ugyanazokra a helyeket, ugyanolyan sorrendben látogatjuk meg, lényegében ugyanazt nézzük meg, ugyanott eszünk, és ugyanott alszunk. Az első hárommal sokat nem tudunk tenni, sajnos a népszerű látnivalók azért népszerűek, mert ezeket érdemes megnézni, de már rég óta sportot űzünk abból, hogy ha csak tehetjük, elkerüljük az LP által ajánlott hosteleket és éttermeket.

Talán mivel a Fülöp-szigetek mindennél messzebb van, és igazából nem kínál semmivel se többet, mint a sokkal kényelmesebben elérhető országok, és mi ráadásul pont a tájfun-évad legrosszabb részében látogattuk meg, sokkal de sokkal kevesebb turistával találkoztunk, mint bárhol máshol. Fehér embert Manilában például öt nap alatt egyszer sem láttunk. A Harold’s Mansion közösségét is keményvonalas utazók és expatok alkották. Találkoztunk két ausztrál orvostanhallgatóval, akik hat hétig a helyi kórházban végeztek gyakorlatot; amerikai ügyvéddel, akinek elege lett a munkahelyéből, kirúgatta magát, és most a munkanélküli segélyből már két éve sörözik Ázsiában; brit huszonévessel, aki éppen Thaiföldre igyekezett, ahol öt hónapig fogja önkéntesként igazgatni egy árvaház vendégházát; japán expattel, aki Kairóban nőtt fel, a hazatérés után a szigetországot nyomasztónak találta, és most inkább a japán kormány megbízásából önkéntesként filippínókat tanít méhészetre. Ilyen vegyes társaságban az ember rengeteg alternatív élettörténetet hall, és bőven tud tanácsokat kérni a későbbi úti céljait illetően.

Reprezentatív chipses pult a helyi szupermarketben.

Esténként a banda együtt vonult el enni és inni, és Negros igazából véges mennyiségű könnyen elérhető látnivalóját is együtt látogattuk végig, kicsit konstruktívabban a szokásos túráknál.

A legkevésbé érdekes a Twin Lakes nemzeti park volt. Kis csapatban vándorolva megnéztünk egy átlagos vízesést, és két magashegyi tavat, közben Jillel, a manilai IBM filippínó munkatársával fecsegtünk az arcfehérítés érdekes szokásáról, és arról, hogy is látja az országa jövőjét. A túra legkalandosabb eleme az időjárásnak volt köszönhető, ugyanis a tavak vízszintje az esőtől majdnem másfél métert emelkedett, elárasztva a bejáratott turistaösvényt. Így a szokásos kényelmes húszperces séta helyett másfélórás kúszás-mászás következett csúszós sziklákon, szemerkélő esőben. A tó túloldaláról aztán integettünk a csónakosnak, hogy vigyen vissza minket, főleg mert Jill beszédült a tóba félúton, és ezerkétszáz méteren még a Fülöp-szigeteken is hűvös van.

Az ország egyik fontos búvárcélpontja (de azért a top ötben nincs benne) az Apo sziget, Negrostól alig öt kilométernyire. Ezúttal is szerencsénk volt a búvártársasággal, megint miénk volt a sziget messze legnagyobb búvár-szállítója. A hajó annyira új volt, hogy a tulaj szabadkozott, hogy hiába van édesvizes zuhany a csónakján, még csak egy hete hozták el a hajógyárból, és nem sikerült a meleg vizet még bevezetni. Két csoportnyi búvár merült, mi pedig Lisával, az egyik orvostanhallgatóval snorkeleztünk. Már vízbeugráskor rögtön egy jókora humphead parrotfish várt minket a víz alatt (a nevek magyarítását feladtam, aki búvárkodik úgyis angolul tudja a neveket, meg rákeresni is angolul lehet leginkább), később pedig láttunk tengeri kígyót, murénákat, remeterákot, meg nagyon szép, élő lágykorallt. És persze teknőst, teknőst és teknőst.

Hiába barnultunk már le annyira, hogy napközben egyáltalán nem kell naptej, robogózás és snorkelezés közben még mindig homárra tudunk égni, ahogy ezt NemSün demonstrálta, a túra legrosszabb leégését produkálva a hatodik hónapban.  

Másnap már csak Sün ment Danuiba, ahol élete első iszapbúvárkodásán (muck-diving) vett részt. Habár a túravezető megint csak idegesítően harmadik világbeli volt, például lelkesen piszkálta a bohóchalat, pedig az emberi bőrön levő baktériumok eléggé veszélyesek bármilyen tengeri élőlényre, de amúgy nagyon értetette a dolgát, rengeteg borzasztó érdekes dolgot talált a homokban rejtőzve.

Három különböző csikóhalfajtát mutatott, némelyiket kölyköstül. A pipefishek nagyon furcsán néznek ki, az ember nézi őket, nézi, és egy perc után sem biztos, hogy az állat melyik vége a feje, pedig közönséges gerincesek. Az egyik típus elsüllyedt falevélre hasonlít, a többiek leginkább úgy néznek ki, mintha valaki fogott volna egy kabátakasztót, és öt percen át kiélte volna rajta a frusztrációit.

Robust ghostpipefish (nem saját kép)

A víz alatti túra része volt egy autóroncs felkeresése is, ide egy tizenöt fős tűzhal falka vetette be magát, a bohóchalak alig mertek kipislogni a tengeri rózsáik közül. Fantasztikusan nézett ki a raj, minden korosztály jelen volt, a hatalmas, majdnem fekete szülőktől kezdve, az ökölnyi, fehéres-vöröses gyerekekig. Megint csak az volt az érzésem, hogy nem tisztelik eléggé a durván mérgező állatokat, pedig huszonnyolc méterről nehéz gyorsan feljönni, ha az egyik megszúr.

Tintahalból két fajtát is találtunk, mindkettő fantasztikusan nézett ki. Amikor a tintahal alszik, akkor egy szürke tégla a tengerfenéken. Ha megpiszkálod, akkor szépen lassan felemelkedik, és mint egy Transformer, elkezdi kicsomagolni magát. A teljesen jellegtelen szikladarabon kibontakozik a fej, aztán a farok, majd a szárnyak. Egyik példány se zavartatta magát a búvárok gyűrűjében, jó tizenöt másodpercig tartott, amíg menetkészek lettek. A sima tintahal, amikor kész volt a felöltözéssel, nekilátott sminkelni. Egyetlen másodperc alatt homokszínűvé fakult, majd kicsit arrébb lebegett és megint igazított a mimikrin. Az ember egy tévéképernyőtől elvárja, hogy gyorsan váltogassa a színeit, de egy alapvetően élő dologtól egészen hihetetlen volt. A másik megfigyelt példány egy flamboyant cuttlefish volt. Ezeknek a dögöknek a szárnyai egészen furán helyezkednek el, ráadásul amikor vonul, össze-vissza villódzik az egész állat, mint egy barnás-vöröses rendőrautó.

A sziget többi része számunkra érdektelen volt, az összes többi program csak nagyon sok pénzért volt elérhető, vagy profi barlangásznak és/vagy hegymászónak kellett lenni hozzá, de Negros így is az egyik legkedvesebb emlékünk marad.

Innen két Szingapúrban sushizással és steakezéssel eltöltött nap után végül Vietnámban kötöttünk ki.

Valaki a filippínó turisztikai minisztériumban kitalálta, hogy a Boholi Csokidombok egy nagy durranás. Ez sajnos nem az afroamerikaiaknak turistáknak fenntartott topless strand neve, hanem a sziget közepén emelkedő ezerpárszáz fura formájú huplié. Tavasszal-nyáron a dombokat barnára perzseli a nap, és ettől kicsit valóban csoki színűk van. Igazából felgyűrt ősi korallzátonyok, és egyáltalán nem akkora szám, mint amennyire reklámozzák.

Ami miatt viszont megéri idáig elvergődni (Pestről akárhogy is számoljuk, legalább négy repülőnyi távolságra van), az a koboldmakik. A világ legkisebb főemlősei közé tartoznak, és elképesztően aranyosak. Ennek a legfőbb oka, hogy nekik van a testtömeghez képest a legnagyobb szemük az összes emlős között, a szemgolyók együtt nagyobbak az állat agyánál, és az ember a relatíve nagy szemű élőlényeket aranyosnak értékeli. További ok, hogy kicsik és szőrösek.

Ez a halálos hármas sajnos majdnem a kihalásukhoz is vezetett, ugyanis az ázsiai turistát viszonylag kevéssé érdekli, hogy fogságban, főleg ha tapizzák, pár hónapot sem él egy koboldmaki, bőven fotózkodtak velük még pár évvel ezelőtt is, a ketreceket pedig rendszeresen újra kellet tölteni. Szerencsére azóta észbe kapott a sziget kormányzója, és végett vetett ennek a gyakorlatnak, ma a koboldmakik csak hatalmas, természetes kertekben tekinthetők meg, ahol önkéntesek hada vigyáz arra, hogy senki ne nyúlkáljon. (Van dolguk.) Jó látni, amikor az értelmes kapzsiság működik. Más példája is volt az országban, több tengerparti településen is láttunk önkéntes beach-cleanup programokat szervező plakátokat, emiatt a filippínó tengerpartok csak homokosak, szemben az indonéz homok-ásványvizespalack-cigarettásdoboz kombóval.

Boholra érve a szállodába becheckelés után gyorsan le is zsíroztunk egy kocsi és sofőrbérlést, ami másnap végigvitt a sziget fontosabb látnivalóin. A későbbi generációk számára megjegyeznénk, hogy a loboci ebédelő-hajókra felszállni rossz ötlet. Drágán adnak nagyon rossz és kihűlt kaját, amire ráadásul a belföldi turisták rácuppannak, és ha az ember nem siet, akkor semmi nem marad. Kivéve a gyümölcssalátát, mert filippínó nem eszik húsmentes ételt. Eközben irtózatos hangon kornyikálnak hozzá, amit gitáron kísér valaki, aki egyáltalán, de tényleg egyáltalán nem tud gitározni.

Később egy helyi elmagyarázta, hogy egyetlen filippínót sem zavar, hogy nem tud énekelni, sőt még a környezetét sem, mert énekelni jó. Emiatt mindenki folyamatosan csinálja, nagyon rosszul. Énekel a taxis a rádiót kísérve, énekel a szupermarketben a pénztáros, a hajón a felszolgáló, a tengerbe befelé menet a búvár. Mindez része a felszabadult, mosolygós filippínó hozzáállásnak, ami errefelé valóban nem csak az útikönyvek sablonszövege.

Ami kevésbé vidám, hogy közben sajnos kiesett egy tömésem, így másnap megkérdeztük a szállodát, hol van a város legjobb fogásza. Miután mind a négy közelben tartózkodó alkalmazott egyöntetűen rávágta, hogy A. Relia doktort keressük (ezt elsőre félreértettük Aurórának), kicsit remegő térdekkel a rendelő felé vettük az irányt. Egy dolog NemSün fülét mutogatni alulképzett, inkompetens fülészeknek, és más hagyni, hogy valaki kifaragjon darabokat a fogamból.

A rendelő pont úgy nézett ki, ahogy elképzeli az ember a filmek alapján, sajnos képeket nem készítettünk. Erős gyanúm, hogy az eszközök finoman sem voltak sterilek, de azért egészen minimális lyuktisztítás után kaptam egy ideiglenes tömést, ami két héttel később még mindig tart. Az egész húsz percig tartott és négy euróba került, és erősen reméljük, hogy kitart hazáig.

A következő sziget a Bohollal földhíddal összekötött Panglao volt a listán. Itt snorkeleztünk egy hatalmasat a parttól öt kilométernyire elterülő Balicasag szigete mellett, és másnap merültem is kettőt. Érdekes módon a snorkelezés sokkal jobb volt, legalább négy különböző féle bohóchal lakott a sekélyesben, ráadásul pont most voltak gyerekeik, ezért az apukák agresszíven (bohóchal mértékkel) próbáltak elűzni minden betolakodót.

Nehéz nem vizet nyelni a röhögéstől, amikor egy narancssárga-fehér-fekete sávos, tíz centis jószág lendületből megrohamozza az ember maszkját, majd az utolsó pillanatban elkanyarodik, és gyorsan elszalad a tengerirózsák menedékébe. Ezek persze egyáltalán nem jelentenek menedéket, legalábbis ezekben a vizekben, ugyanis nem mérgezőek.

A víz alól megcsodálhattuk, amint négy úszni nem tudó helyi turista próbált snorkelezni. Ez vicces volt, mert nem tudtak felfeküdni a vízre a hatalmas mentőmellényeiktől, és különben sem merték elengedni a csónak szélét. Öröm az ürömben, hogy a pánikszerű kapálódás során bőszen rugdalták az erre kifejezetten érzékeny korallt az uszonyaikkal.

A snorkelezéssel egy körben megnéztük a helyi delfineket is, hatalmas, ötvenfős podokban úszkálnak. Nem voltak annyira játékosak, mint a lovinai testvéreik, de a hajó, ami szállított minket legalább olyan hangos volt, hogy befogott füllel kellett ülni másfél órát.

Hazafelé még kidobtak minket egy éppen csak ellepett homokzátonyon, ezt NemSün nagyon élvezte. Többszáz métert lehetett gyalogolni a semmi közepén a tíz centis vízben, miközben a kitelepült turistaipar italokat és biszbaszokat próbált ránksózni.

Tábla a hajóállomáson

A búvárkodás nagy durranása a teknősök lettek volna, de ezekkel már annyira beteltünk a Gili szigeteken, hogy már régóta nem nézünk fel, ha valaki tekit jelez. Azért itt is volt látnivaló, korábban nem nagyon láttam tűzhalakat, itt pedig egy-kettő beúszott a képbe. Később Negros szigetén klasszisokkal jobb volt az élővilág, de Balicasagnak sem kell szégyenkeznie. A német pár, akik búvárvakációra jöttek, hetven merüléssel egy hónap alatt az előző nap érdescápát is látott, azért nagyon irigyeltem őket.  

A Fülöp-szigetek olyan ország, amiről a legtöbb nyugatinak fogalma sincs, hogy eszik vagy isszák. Thaiföldről van valami elképzelésünk (elefántok és kurvák), Vietnámról is (dzsungelben bombáznak az amerikaiak), Bali is felbukkan romantikus filmekben, de a Fülöp-szigetek már az Óperenciás tengeren túl van el a mentális térképen. A spanyol trónörökösről elnevezett ország Indonézia és Japán között helyezkedik el félúton, hétezer szigetből áll, és Ázsia legnagyobb (és többé-kevésbé egyetlen) keresztény országa.

Réges-régen maláj népek éldegéltek itt, akikkel időnként kereskedtek a kínaiak. Aztán jött az iszlám és jól megtérítette őket, majd alig kétszáz évvel később jöttek a spanyolok, és elfoglalták az egészet. A nyugati civilizáció szempontjából nem sok fontos történelmi pillanat zajlott a világ ezen csücskében, az egyetlen említésre méltó esemény az volt, amikor Magellánt megették a bennszülöttek. A spanyol gyarmatosítók nem voltak olyan finomkodók, mint az angolok vagy a hollandok, aki nem térdelt a keresztjük előtt, azt megégették, mint eretneket.  Így száz éven belül pont olyan vadkeresztények lettek a helyi törzsek, mint ma a mexikóiak vagy a brazilok.

Persze az 1800-as évek végére elege lett a fejlődő helyi értelmiségnek mindebből, és jól lázadozni kezdtek. Ekkor élt a Nagy Nemzeti Költőjük is, Rizal. Lényegében egy az egyben megfeleltethető Petőfinek, csak őt nem az oroszok lőtték le, hanem a spanyolok kivégezték lázongás szításáért. A Rizal múzeum szerint a gaz spanyolok aljas módon ítélték halálra, szerintem teljesen igazuk volt a saját nézőpontjukból, de ezt nyílván nem álltunk le megvitatni a helyiekkel. A kultuszt ami övezi, nem lehet szavakkal leírni. Minden városban a főút a Rizal Road, minden kávézó Café Rizal, a halálának évfordulója nemzeti ünnep, hatalmas szobrok mindenfelé, etc.

Rizal halála után robbant ki az egész nemzetre kiterjedő felkelés, aminek szokatlan vége lett: a spanyolok eladták a gyarmatukat az amerikaiaknak, akik jól leverték a felkelést, majd kijelentették, hogy amint a filippínók készen állnak saját maguk kormányzására, ők kivonulnak. Ez még az első világháború előtt történt, így a Fülöp-szigetek az első gyarmat, akinek sikerült kivívnia a függetlenséget. Persze a tényleges kivonulásra csak a második világháború után került sor, és közben az amcsik és a japánok összevissza háborúztak a szigetországban. Ebbe lényegesen többen haltak bele, mint a Nagasakira dobott bombába, annak minden utóhatásával együttesen, és Manilát, ami egyöntetű vélemények szerint Ázsia legszebb városa volt teljesen és tökéletesen rommá lőtték.

Ez maradt a belvárosból

Viszont abban a negyven évben, amíg az Egyesült Államok uralkodott errefelé mindenki megtanult angolul. Az amerikaiak ezrével importáltak tanárokat, kiépítették a közoktatást, az úthálózatot, a vízrendszert (mit adtak nekünk a rómaiak…). Az amerikanizáció annyira jól sikerült, hogy spanyolul már senki nem beszél, a múzeumokban csak és kizárólag angolul vannak feliratozva a látnivalók, a tévéadók fele angolul beszél, és a moziban még csak nem is feliratozzák tagalogul a filmeket. Már általános iskola közepétől körmöst kap, aki matekórán megszólal tagalogul, főleg mivel igazából a tudományos szavak teljesen hiányoznak az őslakos nyelvekből, egyszerűen nincs tagalog kifejezés a kamatos kamatra. Emiatt még egymás közt is gyakran félig angolul beszélnek, össze-vissza keverve a saját maláj verziójukat spanyol és angol jövevényszavakkal. A könyvesboltban is csak egyetlen polc képviseli az anyanyelvi filippínó irodalmat, minden más angol.

A nemzeti identitás is sokkal közelebb van a közép-amerikaihoz, mint az ázsiaihoz. Persze a borzasztóan idegesítő arcvesztés-fóbia, a hiya, itt is jelen van, megbolondítva egy jó adag latin machismoval. Hogy az előttem jövőket idézzem, egy filippínónak mindig igaza van, soha nem kér bocsánatot és soha nem ismeri be hogy tévedett. Szerencsére konfliktusba viszonylag ritkán kerültünk a helyiekkel, általában mindenki halál jó fej és segítőkész volt.

Az országgal való ismerkedéssel töltött első körünket már leírtam ITT. Másnap a négycsillagos szálloda reggeliző-asztalán azért még találkoztunk egy csótánnyal, mintegy teljessé téve az élményt, de innentől javulni kezdtek a dolgok. Két nap alatt sikerült csak végleges otthonra találnunk a Makati Apartelle nevű intézményben, mivel elsőre tele voltak ezért kénytelenek voltunk a köztes napot a szomszédos apartmanházban tölteni. Körülbelül húsz euróért vesztegetik ezeket a helyeket, kis nappali, kis konyha+háló, zuhanyzóból áll egy egység, ami lényegesen több, mint amire igazából szükségünk van, de legalább poloskamentes volt.

Utcagyerekek. Figyeljük meg a cipők hiányát egy erősen üvegszilánkos utcán.

Az első Manilában töltött napunkat a sokk kiheverésével töltöttük, villámgyorsan elvergődtünk a Mall of Asia nevű bevásárlóközpontba, ahol az egész délutánt sétafikálással töltöttük. Számunkra a bevásárlóközpontok jelentik a menedéket, amikor a kelet mocska kezdi túlterhelni az idegrendszerünket. Ettünk két rendes étteremben, kiélveztük egy olyan hipermarket választékát, ahol az árak ki vannak írva, feltöltöttük fogkrémkészletünket és megnéztük a Conan remaket. Minden ázsiai fővárosnak van egy olyan rétege, aminek nemcsak hogy igénye van a Gucci butikokra, hanem még meg is engedheti magának, hogy vásároljon bennük, miközben a mall előtt utcagyerekek koldulnak. A gazdagság és reménytelen szegénység kontrasztjáról rengeteg Cannes-ban arató filmet lehet forgatni, mi preferáljuk a kevésbé depressziós (és késelős) részeit a városnak. Persze a szegénység egyszerűen megkerülhetetlen, és a Fülöp-szigetek a legnyomorultabb ország ahol eddig jártunk. Karunkra csimpaszkodó gyerekkoldusokkal is itt találkoztunk először, persze mindig nyugtatgatjuk magunkat, hogy India sokkal rosszabb lesz.

A várost és a lakóit ennek ellenére szerettük. Sokkal kevésbé éreztük magunkat mozgó pénzeszsáknak, mint Indonéziában, mindenki beszél angolul, és tényleg segíteni próbálnak, nem borravalóban reménykednek. Ehhez hozzájárulhat, hogy az esős évszak legvégén voltunk, és elvileg ilyenkor a legrosszabbak a tájfunok, tehát sehol semmilyen turista nem volt. Habár az idei év szokatlanul esős volt, nekünk malacunk volt, a szeptember még sok éves átlagban is feltűnően száraznak bizonyult. Ez azt jelentette, hogy minden délután négytől éjfélig folyamatosan esett, de reggel nyolcra már felszáradt, így a délelőttökre korlátozódott a városnézés.

Manila igazából nem szép, és nem is nagyon érdekes, de még mindig sokkal jobb hely, mint Jakarta. A történelmi belváros egyetlen napot vett csak igénybe, és az is túlzás volt. A háború tényleg mindent lerombolt, de például a Manilai katedrális már a kilencedik inkarnációját éli. Összesen nyolcszor rombolta porig tűzvész, szökőár, földrengés vagy ágyútűz. A helyükben én elgondolkodnék ezen, talán valaki odafenn nem akarja, hogy ott templom álljon. A főtemplom mellett még a spanyolok említésre nem méltó erődje, és egy hasonlóan érdektelen apátság képviselte a kínálatot, haza is értünk már kora délután.

Egy másik napot a Taal vulkán meglátogatásával töltöttünk. Nem volt egyszerű odáig elvergődni, de szerencsére ez az az ország, ahol meg lehet kérdezni egy random helybelitől, hogy is kell eljutni tetszés szerinti látnivalóig, és a) angolul válaszol, b) nem próbál átvágni. A kráter vagy tizenöt kilométer átmérőjű, amit egyetlen hatalmas tó tölt ki. Ebben tucatnyi minivulkán helytelenkedik, amikor olyanjuk van, a legnagyobbnak még egy saját belső krátertava is van, tiszta matroska baba.

Jeepney nevű tömegközlekedés. Egészen brutális neveik vannak, mint például Szeplőtlen Fogantatás, Szent Jozefás, Elvis Presley, vagy Mennyei Megváltó

A tópartig végül nem mentünk le, annyira szürke volt a felhőzet, helyette körbeutaztuk a kráter peremét, és lezöttyentünk egy felsőkategóriás étteremben néhány órácskára. Habár a filippínó ételek általában elég rosszak, zsírosak, ízetlenek, mindenhol lehet egy-két kivételt találni. A Josephine étterem ilyen volt. Zseniális, porhanyós töltött tintahalat, friss papayasalátát és tenger gyümölcseivel rendesen díszített sült tésztát ettünk. Ha nem lett volna három órányira a szállásunktól, akkor még bőven visszatértünk volna ide. Az átlag filippínó kevesebb körülbelül ezerkétszáz forintot keres egy dolgos munkanap alatt, és mivel az étteremben egy kétfős tengeri lakoma négyezer forintba került, ez garantálta, hogy csak a nagyon gazdag réteg jutott el idáig. Ezek jellemzően, és egyáltalán nem meglepő módon a helyi kínaiak voltak. Az ő kezükben van a média, a távközlés, a repülőtársaságok, bár a politikába nem ártják magukat. Viszont szemben Malajziával és Indonéziával, itt nincsenek fasiszta törvények és nem mészárolják le őket időnkénti pogromokban.

Még egy igazi látnivalónk volt Luzon szigetén, a manilai akvárium. Az ilyen bulikat általában nagyon szeretjük, de ez sajnos pont nem volt jó. Az ár/érték arány egyszerűen rosszabb volt, mint az előzőeké. Ráadásul a filippínók imádnak enni, napi öt étkezés a minimum, és elképzelhetetlen, hogy gyorskaja nélkül túléljenek egy napot, ezért az akváriumban nagyobb alapterületet foglalt el az éttermi részleg, mint maga a kiállítási terület, ami szerintünk pofátlanság, főleg a kétezer forintos belépő mellett.

Cebu felé már a belvárosi reptérről indultunk, ez is tele volt gyorséttermekkel, ki is próbáltuk a wasabis, teriyaki szószos hotdogot. Nem volt olyan rossz, mint amilyennek elsőre kinézett. Viszont a repülőút egyszerűen rettenetes volt. Életem két legfélelmetesebb repülése eddig a két Cebu Pacific út volt, többet ezzel a bandával nem repülünk. A pilóta láthatólag az ecserin vette az engedélyét, tiszta, kék égen úgy rángatta össze-vissza a repülőt, hogy a hátsó sorok sikoltoztak a félelemtől. Szerintem senki nem szólt neki, hogy nem egy Cessnát vezet, és egy közepes Airbus kicsit másképp repül. Ezenkívül célozni sem tudott, ideális látási viszonyok közepette ötször korrigált (mégpedig mindig túl-), míg rá tudott állni a leszálló sávra.

Később a többi utazótól hallottunk további horror-történeteket a Cebu Pacificről. Például egy amerikai turista esős időben várt a járatára Manilában, és nézte ahogy mindenki más nyugisan lerakja a gépet a betonra, míg a két Cebu járat három órán át köröz a magasban, majd feladják és visszafordulnak a felszállási pontra. A honlapjuk sem egyszerű, én két héten át leveleztem az ügyfélszolgálattal, míg tudtam tőlük jegyet venni. Néhány nyugati bank kártyáját egyszerűen nem fogadják el, és nekünk különösen pechünk volt, pedig két ország három külön bankjának összesen négy dombornyomott kártyájával próbálkoztunk. Az olyan apróságokat már ne is említsük, hogy a Middle Name kötelező mező a honlapjukon, illetve a nincs „Vissza” gomb a folyamatban, tehát csak előröl lehet kezdeni, ha valamit javítani akarsz, és ha valami elromlik, akkor a saját, belső adatbázishibáikat simán megmutatják a világnak.

Nemzetközi légitársaság honlapja. Amúgy a .NET technológia megdöbbentően népszerű a Fülöp-szigeteken és iszonyúan nem értenek hozzá. Rengeteg tetűlassú, bugos hotelhonlappal találkoztunk, ahol még egy szobafoglalás sem működött, pedig azért az mégiscsak core business process

Eddigi tapasztalatok szerint Air Asiával teljes nyugalommal lehet repülni, Cebuval csak akkor, ha nagyon muszáj. A Fülöp-szigeteket a szingapúri illetékességű Tiger Airways-zel hagytuk el, érdekes módon, azok is tudták melyik végét kell fogni a kormánynak.

Sajnos Bali és a Fülöp-szigetek között nincs direkt járat, ezért Szingapúrban kellett átszállnunk. Ennek nagyjából annyi értelme van, mintha Pestről Pozsonyba menet Londonban váltanánk repülőt, de ez volt a legköltséghatékonyabb opció.

A nap alapból vidáman kezdődött, és csak lefele vitt az út. Előző este gondosan egyeztettük a szállásadóinkkal, hogy reggel fél négyre szeretnénk egy taxit, hogy időben kijuthassunk a reptérre. Gondosan összepakoltuk a két hátizsákot (ebben az elmúlt ötven költözés során nagyfokú rutinra tettünk szert, öt perc alatt bármikor menetkészek vagyunk), lefeküdtünk aludni, háromra beállított ébresztőórával, és hajnali kettőkor felkeltünk, mert a személyzet verte az ajtót, hogy megjött a taxi.

Miután a pasas megverése helyett csikorgó fogakkal elmagyaráztuk, hogy mi csak másfél órával későbbre kértük a járgányt, és nem érdekel, mit csinál az addig hátralevő időben, de mi egy fillért nem fizetünk neki, kicsit megtépázott idegekkel próbáltunk a köztes időtartamban relaxálni. Nem sikerült.

Bali repterén kedves meglepetésként várt ránk egy nyitva levő McDonalds, meleg reggelit szolgáltatva. Ázsiában a reptéri kajáról általánosságban elmondható, hogy kevésbé pofátlanul drága, mint Európában. Már csak négy különböző ellenőrzőponton kellet áthaladni, ahol mindegyiknél megvizsgálták a hátizsákunkat. Teljesen értelmetlenül persze, simán bevihettem volna egy száztíz méter hosszú atom-tengeralattjárót is a hónom alatt, akkor se találták volna meg. De legalább mindenhol sorba kellett állni. Másik érdekes helyi szokás, a departure tax. Minden reptér szed adót, ami benne van a jegy árában. Na Ázsiában még egyszer beszedik, és jelen esetben a mértéke egy nagyságrendben volt a jegyünk árával. Külön szemétség, hogy helyi piculában kérik, bankkártyás fizetés reménytelen, és mivel az adó mértéke semmilyen honlapon nincs feltűntetve, így még csak el sem tudod lőni a maradék pénzed előzetesen.

Mivel az átlag nyugati turista nincs felkészülve rá, hogy kifelé lehúzzák még húsz eurónyi apróra, többen is rápacsáltak, és buta fejjel álltak a departure tax kapujában, hogy akkor most mi van. Viszont a négy checkpoint ellenére simán el lehetett volna játszani, hogy valaki más jegyével szállok fel a repülőre, ugyanis nem volt olyan pont ahol a beszállókártyát és az útlevelet egyszerre ellenőrizték volna, mindig csak külön-külön.

Szingapúr még mindig a civilizáció bástyája a barbár földeken; üdítő volt visszatérni egy olyan országba, ahol gyorsabban jut el a csomagunk a reptéri futószalagig, mint mi, pedig mozgójárdán megyünk. Kiélveztük a nyugati komfortot, egy Starbucksban ücsörögtünk négy órát, aztán átültünk egy szendvicsezőbe. Összehasonlítási alapként, nem fizettünk egy fillérrel többet sem a világ harmadik leggazdagabb országának repterén egy meleg ebédért, mint a szingapúri GDP 7%-val nyomuló Indonéziában. Ez nem azt jelenti, hogy Szingapúr olcsó, hanem hogy Indonéziában pofátlanul húzzák le a turistát. Az hogy a reptéri internet gyors és ingyenes, mindenki udvarias (kivéve az indiaiakat), mindenki tökéletesen beszél angolul, és kapható nem háromszor megolvadt csokoládé a boltban, mind-mind olyan élmény, amire az ember fiának két hónap relatív vadon után igénye van.  

A Tábla Amit Nem Látsz Indonéziában

Délután a Cebu Pacific nevű filippínó budget légitársaság repülőjével mentünk tovább, és rögtön szívrohamot is kaptunk háromszor. Egyrészt az a benyomásunk, hogy a Cebu a nemzetközi pilótapiac alsó szegmenséről válogat, és nem nagyon profik az emberei, másrészt Szingapúr felett kicsit szeles volt az ég, ezért ezer és kétezer méter között az emelkedés során többször is kaptunk ingyen hullámvasutat. Mihelyst stabilizálódott a helyzet, előjött a filippínó légitársaságok egy aranyos szokása: a fedélzeti lottó. Némi reklámszöveg után kisorsoltak három doboz multivitamint az utasok között, aztán mégegyszer elmondták, milyen jó is annak, aki az XY vitamint fogyasztja, mert sosem őszül meg, a fogai visszanőnek és szemébe kacaghat a halálnak. Tulajdonképpen annak a kihasználása direkt marketing célokra, hogy rendelkezésre áll egy teljes repülőnyi viszonylag tehetős fogyasztó, akik menekülésképtelen módon a székükbe vannak szögezve, és ráadásul amúgy is unatkoznak, egészen ügyes ötlet, nem tudom miért nem jutott eszébe eddig senkinek Európában.

Manilában a Clark légibázis ex-katonai repterén szálltunk le. Itt tíz éve még tizenötezer amerikai katona garantálta, hogy Kína mindig a stratégiai bombázók hatósugarán belül legyen, de aztán egyszercsak kitört egy vulkán, és használhatatlanná gyalázta a kifutókat, másrészt meg mindenféle korrupciós ügyek miatt a népharag kiűzte az akkori világ legnagyobb területen kívüli misszióját az országból. (Ez ugyebár jóval a szovjet laktanyák elhagyása után történt.) Mostanra sikerült annyira összeszedniük magukat, hogy nyitottak itt egy budget repteret. Körülbelül pont annyira volt lepukkanva, mint a Jakartai főreptér, de az egy egész ország legfontosabb reptere, ez meg csak a negyedik és egyben legótvarabb Manilában. A filippínó bevándorlási hivatalon is hamar átjutottunk, köszönni kell és huszonegy napig ingyen maradhatsz, ami egy szimpatikus megoldás.

Ekkor este fél tíz volt, és várt még ránk egy kis pánikkal teli rohangálás után egy másfélórás buszút a Világ Leghidegebb Buszában. Jócskán éjszaka volt mire kidobtak minket Manilában, ekkor már csak egy rövid taxiút választott el a megváltást jelentő ágyikótól. Ekkor már több mint húsz órája voltunk talpon, és a kálvária még csak most kezdődött.

Napokkal előre lefoglalt hotelbe be. Kicsit büdös, kicsit gyanús, de lássuk a szobát. Pénzt soha nem teszünk le az asztalra egy alapos szemle előtt. 12 euróért egy szánalmas, ablakmentes kis lyukat akartak ránksózni, de első éjszaka az ember ne legyen válogatós. Sajnos a párna közepén egy hatalmas poloska csücsükélt békésen. Ezek a dögök általában nem fény-kompatibilisek, de ez a jószág annyira jól érezte magát, hogy erőfeszítést sem tett az elbújásra. Kicsit kiakadva lecsörtetés a recepcióra, fagyos hangon másik szoba kérés, vissza a harmadikra (nincs lift). Lámpa felkapcsol, valami szalad be a párna mögé.

Ez volt az a pillanat, amikor elköszöntünk. Még volt egy gyenge próbálkozásuk, hogy ugyan már fizessük ki az első éjszakát, ha már lefoglaltuk a szobát, de finoman szólva sem voltunk olyan hangulatban, hogy értékeljük az ilyen tréfákat. Át az utca túloldalára, be a következő hotelbe, ami kétszer annyit kér. Itt már lift vitt fel az ötödikre, és egy pont ugyanolyan koporsószerű szobát ajánlgattak, csak ezúttal még egy kicsi, de nagyon dzsuvás fürdőszoba is tartozott hozzá. És további poloskák.

Következő szálloda, megint csak koporsószálló, megint csak poloska. Ekkor éjfél volt, és míg Lonely Planet „hangulatos, élettel teli” jelzővel illette a negyedet, nekem az első szó, ami az eszembe ötlött a „piroslámpás” volt. Idegen országban, elégtelen világítás mellett, strichelő kurvák között szállást keresni 22 óra folyamatos utazás után nem felemelő érzés. Néha eljön az a pillanat, amikor az általában foggal-körömmel óvott budget második helyre szorul, és inkább becheckeltünk egy négycsillagosnak kinéző hotelbe. Lapostévé és fürdőkád várt a szobában, ami azért dohos volt a párától, az ágy pedig konkrétan nedves, de mindez ekkor már régóta nem érdekelt. Vérszívómentes volt és ez akkor és ott pontosan az egyetlen kritérium volt, amit teljesítenie kellett.

55 eurós hotelszoba

Az alábbiakból az jöhet le, hogy nem éreztük jól magunkat Indonéziában, aminél semmi nem állhat távolabb a valóságtól. Az ország telis tele van fantasztikus látnivalókkal, és teljesen biztos, hogy egynél többször vissza fogunk ide térni, hogy búvárkodjuk Komodón, vulkánozzunk Floresen és orángutánozzunk Szumátrán. De mind az országnak, mind a lakosainak számolatlanul sok a hibája, és ez néha nagyon megnehezíti a tényleg egyedülálló természeti kincsek élvezetét. Talán a legjobb, amit tehetnének, hogy lemásolják Malajziát és drága pénzen elküldik az ígéretesebb fiatalokat nyugati egyetemekre, hogy húsz év múlva itt is legyen egy olyan középosztály, aki látott már szemétmentes utcát.

Indonéziában pontosan hatvan napot töltöttünk, maximálisan kihasználva a turistavízumot. Ezalatt 76 eurót költöttünk naponta. Búvárkodás nélkül 71 euró lett volna csak. Ez nagyon, nagyon, nagyon sok. Az egy főre jutó indonéz GDP 7%-a a szingapúrinak, 23%-a a magyarnak, 27%-a a malájnak, 46%-a a thainak, és mégis, az ország turisták számára drágább, mint a fentiek bármelyike, de a szolgáltatás minősége viszont itt a legalacsonyabb. A búvárkodás nélküli összegből az étkezés 34%, a szállás 33%, az utazás 9%, a látnivalók 15%, a gyógyszerek 5% volt, a maradék vegyes marhaságokra ment el. A gyógyszerek árát sikerült a biztosítótól visszaszerezni, azok nélkül 68.5 euró/napra jött ki az ország.

Jáván a nyugati turista érdekesség, akivel feltétlenül közös képet kell készíteni, hogy legyen mivel dicsekedni otthon. Összesen nyolc különböző alkalommal kértek meg tinédzserek, hogy pózolhassanak velünk, a legaranyosabb egy csapat nyugat-jávai általános iskolás kislány volt, a legbunkóbb pedig a Dieng fennsíkon unatkozó kamaszsrácok, akik láthatólag a turistacsajokra utaztak.

A teljesen ön- és közveszélyes vezetési stílus ellenére, a gyalogost mindenhol megdöbbentően udvariasan átengedik az úton, már ha le mer lépni a járdáról.

Mint minden dél-kelet ázsiai nép, az indonéz is rettentő konfliktus kerülő, és ugyanolyan betegesen retteg az arcvesztéstől, mint a thaiok. Ezért alkudni csak mosolyogva, kedvesen lehet, az emelt hang és a szigorú arcok azonnali árstoppot jelentenek. A legjobban működő módszer az volt, ha egy kezet az árus vállára helyeztünk, mintegy támogatást nyújtva, és végig ott tartottuk az alku során miközben konzekvensen a barátunknak neveztük és elmagyaráztuk neki, milyen jó üzletet is köt, ha fél áron nyújtja a szolgáltatást.

Indonézia a világ legnagyobb országa, ami soha, semmilyen kategóriában egyetlen Nobel-díjat sem nyert. Viszont két kelet timori is kapott (megosztott) béke Nobel-díjat az elnyomó indonézek elleni küzdelemért.

Az összes eddigi reptér közül ahol valaha is volt szerencsénk járni, a jakartai a legpudvásabb, leglepukkantabb és legrosszabbul kitáblázott.

Soha egyetlen indonéznek nem sikerült elmagyarázni, hogy arra vagyunk kíváncsiak, hogy kell ejteni egy étel vagy egy település nevét. Egy francia addig gyakoroltatja veled a bouillabaisse kiejtését, amíg bele nem zöldülsz, akár akarod, akár nem, míg nekünk azt sem sikerült kiderítenünk, hogy Jogjakarta nevében a „j” betűket magyarosan vagy angolosan kell ejteni.

Az indonéz McDonaldsban kapható sült csirkecomb rizzsel, és a vendégek 80 százaléka ezt rendeli.

A lakosság több mint fele szegény rizsfarmer, átlagosan kevesebb, mint egy hektáron gazdálkodva. Az ország egyik komoly problémája, hogy ekkora földdarabon konkrétan kevesebb rizst lehet csak megtermelni, mint amit a paraszt és családja megeszik, tehát ha semmi más költségük nincs, akkor is veszteséget termelnek.

Szeretjük a nyugati vendégekre becélzott éttermeket, ahol olyan figyelmességek vannak az étlapon megjegyzésként, mint például „az italokban a jégkocka ugyanabból az ásványvízből készül, amit felszolgálunk” vagy „a salátáinkat desztillált, szűrt ivóvízzel mossuk”. Mindig megnyugtató látni az ilyeneket. Ennek ellenére a legtöbb hasmenésünk akkor is Indonéziában volt. 

A balinéz naptár 210 napos. A sziget ugyan eléggé az egyenlítőn van, hogy a tél-nyár dolog ne zavarjon nagyon, de azért a monszun a megszokott naptári év szerint jön, tehát a rendszer nem tökéletes.

A turista megszólítása „miszter” függetlenül attól, hogy férfi vagy nő az adott turista. Angolul egészen jól beszélő egyetemisták is miszterezték az expedíció női felét. Valahol valami elromolhatott az angol tankönyvekben.

Ezt már Thaiföldön is megjegyeztük, de itt is említésre méltó, hogy a halszósz nagyon, nagyon büdös, és sajnos számos „igazi” helyi fogás fontos alapanyaga. Az éttermekből ahonnan árad a szaga, azonnal fordultunk ki.

A közoktatás csúnyán cserbenhagyta az átlag indonézt, egészen triviális aritmetikai feladatok is számológépet igényelnek. Például a hoszteles, aki egyetlen egy fajta szobát árul, mégpedig 250 000 rúpiáért, képtelen kapásból megmondani, mibe is kerül háromnapi szállás. Hiába állok előtte, fogom a helyes összeget a kezemben, és mondom a számot, beüti azért magának, hátha a sápadtarcú rajta akar keresni három eurónyi összeget. Pedig fogadni mernék nem mi voltunk az első vendég az elmúlt pár évben, aki miatt ezt a rendkívül nehéz szorzást el kellett végeznie.

Mivel havi huszonötezer forint egy nagyon jó keresetnek számít, ezért az átlag indonéz úgy érzi, hogy a nyugati turistának végtelen sok pénze van, és személyes sértésnek veszi, amikor ebből a mérhetetlen vagyonból nem akarunk egy kis darabot neki adni, csak úgy. A faluközösségek hihetetlenül összetartanak a szigeteken, a gazdagok adakoznak a szegényeknek, a szomszédok nem hagyják éhen halni, akinek rossza a termése. Az az érzés, hogy mi puszta gonoszságból nem adunk neki annyi pénzt, amennyit csak kér, holott nekünk van, és neki nincs, megmérgezi az összes szociális érintkezés légkörét. Indonéz szempontból a pofátlanság netovábbja, amikor a nyugati turista felháborodik, hogy tíz-tizenötször többet fizet mindenért, mint a helyiek, hiszen megengedhetnénk magunknak azt a kis extrát. Ez a viszony a legfőbb ok, amiatt nem jó érzés Indonéziában utazni.

Még a rövid lábakat figyelembe véve is iszonyatosan lassan sétálnak, kínszenvedés beszorulni egy csoport indonéz mögé, főleg mivel eszükbe nem jut soha senkit elengedni. Hasonlóan figyelmesek a tömegközlekedési eszközön is; az első felszálló leül az ajtóban, és mindenki más átvergődik rajtuk.

Nagyon félnek attól, hogy átverjük őket a boltban, ezért háromszor átszámolják a visszajárót, még akkor is, ha egy húszezresből egy darab ötezrest kapunk vissza.

Van akinek még motorra se futja, ők bicikliznek, és ezt konzekvensen olyan sebességgel teszik, hogy még éppen nem borul fel a járgány. Igazából nem jutnak el hamarabb A pontból B-be, mintha sétálnának.

A közvilágításról, mint fogalomról már hallottak, de ez is kicsit úgy sikerül, mint az elefánt-szobor, amit csak leírás alapján készítettek. Pont annyi fény van a nagyvárosok utcáin éjszaka, hogy bután érezd magad fejlámpát hordva. Viszont ahhoz, hogy a végtelen sok kiálló szöget, lyukat, hirtelen szintváltást elkerüld, teljesen elégtelen. NemSün egy baráti darab húst elvesztett a nagylábujjából, mert teljesen megmagyarázhatatlan, egy centi átmérőjű, három centi magas vasrudak állnak ki a járdából, amiket a sötétben nem lehet látni, de hatalmasakat lehet rúgni beléjük.

Jáván minden második turista holland, balin augusztusban minden turista francia, akik szeptember első pár napjában eltűnnek, és a helyüket az addig sehol nem látott németek veszik át. Amerikaival sehol nem találkoztunk, talán ezért is van, hogy a búvárközpontok euróban adják meg az áraikat, nem dollárban.

Bőven előfordul, hogy még közepes méretű falukban sincs egyetlen tisztességes bolt sem, csak helyi nénikék által a pultra kipakolt ásványvizes üvegek.

Hihetetlen érzékkel rejtik el a közlekedési táblákat fák mögé. Ezzel nagyon sokszor találkoztunk, és mint oly sok minden mást, ezt sem értjük. Hosszú, üres, sík szakaszon gondosan megkeresi az indonéz mérnök az egyetlen bokrot, és a mögé pakolja az útjelző táblát. Nem viccelek, ez a szabály, nem a kivétel.

Az indonézek nemzeti sportja a sárkányeregetés, és elég jók benne. Erre viszonylag alkalmatlan terepen (belváros közepe) is képesek több száz méter magasra feljuttatni a sárkányaikat. Balin különösen fontos a legdíszesebb és legnagyobb sárkányt benevezni a különféle regionális tornákra, gyakran egy kocsi árát összedobja a falu, csak ne maradjanak szégyenben. Emiatt bármilyen indonéz naplementét legalább tucatnyi  pofás légieszköz színesít.

Utazók számára roppantul hasznos az az egyébként teljesen retardált szokás, hogy kivétel nélkül az összes üzlet tábláján kinn van a teljes címe, beleértve az településnevet, utcanevet és házszámot. Nem tudjuk, ez miért jó, hiszen ha már egyszer ott állsz a bolt előtt, akkor tudod hol van, valószínűleg valami helyi jogszabály lehet, de a mi életünket nagyon sokszor megkönnyítette. Utcanév-táblák csak egészen ritkán vannak kirakva, a faluk kezdetét és végét pedig soha nem jelölik, tehát egybefolyó falvacskákon átrobogózva, csak a kisbolt és a fodrász névtáblájából tudjuk, hol az istenben is vagyunk.

A többszázezres Cirebon főútján is kézikocsival szedik össze a szemetet. A módszer nagyon nem hatékony, az összes város legelőkelőbb negyedei is tele vannak műanyagzacskóval, csomagolópapírral, kólásüveggel. Indonézia valószínűleg a legmocskosabb ország Ázsiában. Ez nem GDP, hanem mentalitás kérdése, a még nála is szegényebb Fülöp-szigetek például teljesen egy szinten van a közép-európai országokkal szemét kérdésében.

Habár ez a világ legnépesebb muszlim többségű országa, viszonylag ritkák a vallási ellentétek, mert a szigetek homogének vallás szempontjából. Persze a különböző muszlim alcsoportok időnként lelkesen lincselgetik egymást, és azon kevés régiókban, ahol keverednek a hitek, bőszen géppuskáznak a gyaurok és az igazhitűek. Viszont a balin gyártott Bintang sör mindenhol kapható, hatszáz forint/üveg áron.

Mindenhol kapható Pepsi Blue. Megdöbbentően mesterséges kék színe van, elképzelésünk nincs, hogy mi vesz rá jóérzésű embereket, hogy egynél többször kipróbálják. Viszont sehol nem lehet kapni light kólát, még aranyárban sem.

Grespikéknek nem a sumérok körül kéne kapirgálnia, hanem a maláj nyelvcsaládban. Már korábban is leírtuk, hogy a maláj/indonéz nyelvek döbbenetesen úgy néznek ki, mintha valaki új magyar szavakat próbálna feltalálni, és a szigetvilágban töltött két hónap alatt a gyanú bizonysággá érlelődött. Az ábécék bejáratára „Dorong” van írva (tolni), találkoztunk „Malomba” utcával, és Bali közepén az egyik várost konkrétan „Bedugul”-nak hívják.

Ha akar tőlünk valamit egy indonéz, biztos, hogy a pár férfitagjához kezd beszélni. Ez fokozottan igaz muszlim szigeteken.

Az indonézek nem tudják kiejteni az „f” hangot, és nem szeretik a hosszú magánhangzókat sem, ezért a marhahús „bip”. Először fura volt, de megszokható.

Az „öreg néni húsz darab literes benzines üveggel az út mentén” teljesen elfogadható alternatívája a benzinkútnak, és általában csak tíz százalékkal drágább, mint a hivatalos ár. Mivel a benzin litere száz forint körül van, ez igazán nem oszt, nem szoroz. Olyat is láttunk, hogy konkrétan a benzinkút előtt nyitotta meg a kis pultját, gyakorlatilag várakozásmentes kútként üzemelve. Ugyanis a benzinkutakon mindig van egy vagy több külön robogós sor, ahol egy vagy két liter az esetenkénti tankolás, és ezeknél mindig legalább öten állnak.

Általában nagyon nem örülünk neki, ha át akarnak vágni, de van valami szeretetreméltóan szánalmas abban, amikor egy indonéz ravasz próbál lenni. Egy egyiptomi bazáros pókerarcáról soha nem olvasod le, hogy éppen tízszeresen túlszámláz e vagy sem, míg az indonéz bemosofőr először bemondja a valódi árat (tízezer peták), aztán kicsit hezitál, míg az arcán érzelmek Oscar-díjat érdemlő kavalkádja játszik, végül kijavítja magát hatvanezer petákra, és reménykedik, hogy nem veszed észre a dolgot. Ráadásul fel nem merül bennük, hogy két hónap alatt a számokat megtanulja az ember az amúgy sem túl bonyolult helyi nyelven, és simán ki lehet őket venni az egymás közötti beszélgetésükből. A legjobb az volt, amikor egy SIM kártyát, amire rá volt írva kis betűkkel, hogy huszonötezer próbáltak ötszázezerért elsózni. Nem hiszem, hogy gyakran bejönne nekik, de ha mégis, akkor mekkora már a haszon!

Ramadan alatt, a McDonalds ablakai el vannak kendőzve, délután öt előtt csak külföldi vendégeket szolgálnak ki ott fogyasztásra, és nekik is az emeleten kell enniük, hogy ne idegesítsék az éhségtől félőrült muszlimokat. Persze elvitelre mindent lehet kérni, az hogy otthon „berakod a hűtőbe” és „vacsorára felmelegíted”, már nem az ő dolguk, amíg nem látják, nincs gond. A készlet is kisebb, előfordult, hogy délután kettőkor már nem volt BigMac.

Az indonézek nem beszélnek jól angolul, de legalább a dél-kelet ázsiai mentalitásnak megfelelően legalább motyognak is hozzá. Magadra figyelmet vonni faux pas, ami alól olyan körülmények sem adnak felmentést, hogy valaki éppen tizenöt külföldit idegenvezet. Emiatt nagyon sokszor egészen triviális információkat sem sikerül átadni. Ráadásul, ha nem értenek valamit, nem visszakérdeznek, hogy mit is mondtunk, egyszerűen továbblépnek a problémán, ami nagyon idegesítő tud lenni, mert nem élvezetből beszélgetünk, hanem tényleg kíváncsiak vagyunk a válaszra.

Nem bírtunk rájönni, hogy működik a falvak csirketartása. Rengeteg csirke rohangál összevissza, néha a falvak között félúton is és nem látom, hogy lehetne a nap végén eldönteni, hogy kinek a leveses fazekába menjenek. A rekord az volt, hogy egy kétszáz méteres szakasz alatt kilenc csirke szaladt át teljes pánikban az úton a robogónk előtt (egyébként egyik sem lett volna veszélyben, ha ott marad ahol volt, de ezt csirkeaggyal valószínűleg nehéz felmérni), ráadásul az egyik kétszer is, mert meggondolta magát félúton. 

Csak Indonéziában tucatszor béreltünk robogót, de előtte is bőven gyűjtöttünk tapasztalatot a Dél-Kelet Ázsiai vezetési stílusról. Kezdjük egy egyszerű ténnyel, csak hogy kontextusba helyezzük a dolgokat. Balin a harmadik leggyakoribb halálozási ok a baleset. Többen halnak meg az utakon, mint a rák összes formájában együttvéve. Tehát mégegyszer: a teljességgel megelőzhető és elkerülhető balesetek jelentik a harmadik leggyakoribb halálozási okot. Ehhez képest, már csak hab a tortán, hogy a balesetek okozóinak több mint fele jogosítvány nélkül tolja. A rendőrség reakciója erre a statisztikára nem az volt, hogy esetleg kiálltak volna az út szélére feltenni mindenféle indiszkrét kérdéseket a közlekedés résztvevőinek, hanem inkább lendületből indítottak egy oktatási programot az iskolákban, hogy felvilágosítsák a fiatalokat. Igazat megvallva nem is nagyon láttunk autósiskolákat sehol egyik országban sem, láthatólag jogosítványszerzésre nincs valós üzleti igény.

Külön kitérő, hogy a második halálozási ok a cukorbetegség, ami újfent viszonylag kezelhető. Azonban annak ellenére, hogy rekordsokan szenvednek a betegségtől, lényegében sehol semmilyen cukormentes kaját vagy édesítőszert nem lehet kapni, így annyira mégse meglepő, hogy arat a kaszás.

A Fülöp-szigetektől eltekintve mindenhol baloldalon vezetnek, jobbkormányos kocsikkal. Ez elvileg még biztonságosabb is, mint a jobbra tarts, mert logikusabbak a körforgalmak, de körforgalmak a) nincsenek Dél-Kelet Ázsiában, illetve b) normál kereszteződésnek használják őket, elvesztve a körforgalmak összes előnyét, de legalább még tovább lassítva a forgalmat.

Az átlagos haladási sebesség a GDP-vel növekszik. Indonéziában a közúti közlekedés még hosszú távon sem gyorsabb 25 km/h-nál míg Thaiföldön a városok között néha szédületes tempóban, ötvennel döngetnek, és Malajziában rendes sztrádák vannak, kilencven-száz kilométer órás sebességgel. Persze a sima maláj főutakon a sebesség ritkán lépi át a hetvenet. Erről elsősorban nem az utak tehetnek, minden országban gyakran találkozunk teljesen kulturált minőségű aszfalttal, a budapesti átlagot például a thai főutak magasan verték.

Nemcsak a sebesség változik a GDP-vel, hanem a közlekedésre használt járműtípusok arányai is az úton. Személyautóból lényegében csak vadonatúj, legalább középkategóriás extrákkal felszerelt példányok találhatók. Sem húsz éves kiszuperált csotrogányok, sem Suzuki Swift kategóriás kisautók nem fordulnak elő egyik országban sem. Nem tudjuk miért, valahogy úgy tűnik, hogy akinek van pénze kocsira annak nagyon nagy kocsira is van pénze. A középosztály teljes hiánya kínálhat esetleg magyarázatot a jelenségre, az átlag indonéz havi húszezer forintos keresetéből nehéz bármilyen kocsit is venni, viszont robogóra bőven telik.

A tömegközlekedési eszközökből a nem luxuskategóriások viszont mind legalább húsz évesek. Akár songthaew-nek hívják Thaiföldön, akár bemo-nak indonéziában, vagy jeepney-nek a Fülöp-szigeteken, mind ugyanarra a mintára készült. Túldekorált, kényelmetlen, hűthetetlen, túl alacsony plafonú járgányok, amikbe pontosan húsz százalékkal több embert zsúfolnak, mint azt előzetesen elképzelhetőnek tartja az ember fia. A csomagok a tetőre kötöződnek hihetetlen tornyokat formálva (ebben a műfajban állítólag Kambodzsa a legjobb, majd meglátjuk), a sofőr pedig pontosan két üzemmódot ismer: padlógáz és satufék. Ez amúgy az összes többi járgányra is jellemző, de különösen tipikus a tömegközlekedési szektorban. A használatukhoz legalábbis egy jedi lovag intuíciója szükség, bár valószínűleg Luke Skywalkernek is gondja lett volna a Matarami buszpályaudvaron kitalálni, hogy az ötven egyformán rozsdás és lerobbant, gondosan tábla és felirat-mentesített kisbusz közül melyik is megy a jó irányba.

A harmadik szegmens a tehergépjármű, amik kivétel nélkül harminc évesek, ha nem lenne képtelenség, azt mondanám még a gyarmatosítók hagyták őket itt. Vagy teljesen üresek, vagy tengelytörés-közelségig túl vannak zsúfolva. Láthatólag az olyan modernista, nyugati elvek, miszerint ha van egy haszongépjárműved, igyekezd megtölteni nemcsak A pontból B pontba menet, hanem B-ből A-ba vissza is, még nem jutottak el ide. A fejlődő világot sajnos nem csak a korrupció és a nepotizmus köti gúzsba, hanem az iszonyúan pazarló, illogikus folyamatszervezés is, ennek ezer példáját láttuk jávai vasútállomásoktól kezdve, bali-i reptereken át, thai hotelekig.

Aki nem magán gépkocsi, tömegközlekedés, teherautó, az mind motorbicikli. Ezek is általában meglepően újak, vagy legalábbis jól karban vannak tartva. Viszont sisakot nem hordanak, vagy ha hordanak, akkor sem csatolják be, a rendőr ellen van, nem életvédelmi eszköz. Egy 125 köbcentis hondácska öt ember szállítására van hitelesítve. Hároméves gyerek áll a robogó elején, apuka térde között. Apu vezet, ötéves gyerek ül mögötte, hátul pedig anyu ül, néha előre nézve, néha asszonynyeregben, az egyéves gyerekkel az ölében. Sisakok száma összesen nulla vagy egy.

Robogóparkoló a bevásárlóközpont mögött

A négy járműtípus aránya országról országra változik. Indonéziában csak robogók és tehergépjárművek játszanak, míg a Fülöp-szigeteken a tömegközlekedési eszközök és a magánautók fele-fele arányban osztják el az utat, a másik kettő csak jelzésértékűen van jelen. Az egyensúly Malajziában és Thaiföldön áll csak fenn.

A katasztrofális sebességért városon belül leginkább a rengeteg motoros felel. Minden autóra jut 5-6 belőlük, és mivel nem nagyon tudnak ötvennel menni, hosszú a fékútjuk, össze-vissza cikáznak, fordulnak, nincs rendes tükrük, stb, ezért képesek teljesen bedugítani egy kétszer négysávos utat is. Persze az út áteresztőképessége még így is lehet, hogy jobb, mint a Váci úté reggelente, főleg az egy autó-egy ember rendszeres ingázókat figyelembe véve. A lassúság másik oka a rettenetes lámparendszer. Az átlag piros lámpa két perc hosszú. Ezalatt egyrészt olyan hosszú sor gyűlik össze, ami nem tud felgyorsulni a zöld ideje alatt, másrészt mindenki elalszik. Szemben egy európai várossal, ahol a sárgánál már mindenki tapossa a gázt, itt az első sor öt másodpercet vár mielőtt nekiindulna, a hátsók dudakoncertje közepette. Én is álltam eleget piros lámpánál, egyszerűen nem lehet éberen figyelni ennyi ideig, hogy mikor vált már az a nyomorult. Ez a két faktor együttesen azt eredményezi, hogy sokkal több időt töltünk állva, mint haladással, viszont amikor megnyílik egy lyuk, mindenki padlógázzal gyorsít, aztán satufékkel leáll két méterrel később.

Luxustricikli, ez már a deluxe felszereltségű modell. Figyeljük meg, hogy az üléseken van huzat, nem a deszkákon kell kuporogni

A megfigyeléseink szerint városon kívül a tetű tempó oka a konvenciók hiánya. Egyszerűen nincs olyan sebesség, amiben a közlekedés összes szereplője egyetértene, hogy márpedig ennyivel próbálunk menni. Gyakran találkoztunk teherautókkal, akik sík terepen 15 kmh-t is alig tudtak kipréselni magukból, üres platóval. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy akkora böhöm jószág ne tudna a gázra lépni, ha igazán akarna. Még a motorosok között is van olyan, aki az út közepén, hússzal érzi jól magát. Ezért mindenki folyamatosan, megállás nélkül előz mindenki mást. Persze nem a békés, indexelős, kikukucskálós előzést kell elképzelni. Egyszerűen átsodródik az autó a jobb oldalra, folyamatosan dudál, és egy kicsit felgyorsít. A szembejövő sáv pedig kénytelen nullára fékezni, ami egyáltalán nem segíti a helyzetet.

Ha a sofőr mellett ülünk, akkor folyamatosan kényszeresen tapossuk a képzeletbeli féket, olyan előzéseket vállalnak be. Mintha fogták volna egy nyugati autósiskola „mikor ne előzz” listáját, és bingót játszva próbálnának összeszedni minél többet egy körben. Beláthatatlan kanyarban, hegynek fölfelé, rossz úton, hatalmas előzni tilos tábla mellett simán átmegy a vastag fehér vonalon. A legjobb, amit főleg Thaiföldön láttunk, hogy néha láthatatlan autókat előznek. Egyszerűen olyanja van a sofőrnek, hogy ő most a jobb oldalon megy egy kicsit a bal helyett. Amikor ezt egy hosszú, üres, egyenes szakaszon adja elő, akkor csak ártalmatlan bolondéria, de amikor a szerpentinen lefelé, akkor bőven őszülünk. Mivel a robogók egyszerre előznek jobbról és balról (néha ugyanabban az időpontban), mindenki denevérszerű radart fejlesztett ki, a tükröket legalábbis biztos nem nézik.

Az ázsiai népek finoman szólva sem a kosárlabda-játékosaikról híresek; a sofőrök csak ritkán látnak ki a volán mögül. Ez nem vicc, néha tényleg egész úton át pipiskednek, csak hogy lássák az utat. Ráadásul a szemüveghordás nem elterjedt szokás, ezért a többségük gúbadt szemekkel próbál az előtte derengő homályos ködben formákat elkülöníteni. Összességében soha nem bíztató a látvány.

Úgy tűnik, talán a gyakori meglepetések miatt, hogy jobban figyelnek vezetés közben, mint az európaiak. Ha én kiértem az M6-osra, akkor egy órán át semmi dolgom sincs, csak tartani a sebességet és fogni a kormányt. Aki akar megelőz, ha előzni akarok, körbenézek. De annak a valószínűsége, hogy egy csirke elszabadul az előttem haladó robogó hátuljáról, vagy a busz előttem nullára fékez, mert valaki elkezdte egy pénzérmével ütemesen verni a plafont, leszállási szándékát jelzendő elhanyagolható. Így gyalogosként tulajdonképpen nem olyan rossz Ázsiában. Az ember egyszerűen elindul az egyik járdáról, és folyamatosan figyelve a forgalmat, lassan átsétál. A tapasztalatunk az, hogy különösebb sértődöttség nélkül megállnak, az ázsiai birkatürelem itt is működik. Persze más módja nincs az átkelésnek. A zebrákat egyszerűen figyelmen kívül hagyják, és a piros lámpa is inkább csak egy finom sugallat, semmint komolyan veendő akadály.

A dudálás is mást jelent itt, mint otthon. Egyszerűen azt jelzi, hogy „helló, itt vagyok”. Ha valakit megelőznek, udvariasságból rádudálnak, nehogy hülyeséget csináljon. A tömegközlekedési eszközök minden gyalogos fülébe dudálnak, hátha éppen a szomszéd városba igyekszik. Mivel nincsenek megállók, vagy bármilyen szervezettség, és az összes sofőr saját magának keresi a pénzt, ezért igyekeznek mindenkit összeszedni, akar utazni, akár nem. A mintából megint csak a Fülöp-szigetek lóg ki, itt dühből tolják. Mégpedig folyamatosan. Piros lámpánál állva az egész sor anyázza az előtte állót, hogy miért is nem megy, holott látszik, hogy ez fizikai képtelenség lenne. Ha egy busz megáll, hogy felszedjen vagy lerakjon egy utast, azonnal elkezdik a tülkölést, hogy meri zavarni a forgalmat.

Mindazon dolgok, amik Európából nézve megkérdőjelezhetetlennek tűnnek, az elsőbbség megadása, a piros lámpa szentsége, az ésszel előzés, mind opcionálissá válnak egy ázsiai metropolisz utcáin. Az ár, amit a szabályok figyelmen kívül hagyásáért fizetnek, irtózatos. Lassú közlekedés, hatalmas dugók, elképesztő halálozási ráták. Előnye az egésznek semmi nincs, egyszerűen nincs olyan aspektusa a rendszernek, ami jobban működne, mint Európában. A napilapokban minden országban találtunk cikkeket arról, hogy mennyire nincs ez így jól, és van valami halvány kormányzati akarat a dolgok javítására, de egyszerűen kevés, pedig ez tényleg nem pénz kérdése, csak elhatározásé. Így azonban nagyon sok idő fog eltelni, míg az átlag indonéz anyuka el fog jutni odáig, hogy ne robogót vegyen a tízéves gyerekének ajándékba.

Bali legélvezetesebb része számunkra az északi part volt. Lovina a turista-főváros, de ez összesen két sikátornyi bungalót és éttermet jelent, szemben a végtelenbe nyúló sanuri vagy ubudi turista-negyedekkel. Északon még ezen túl is sokkal kisebb a tömeg, ezért a szállásadók örülnek a vendégnek, ami egyrészt az árakat nyomja le teljesen elfogadható szintre, másrészt tényleg érezni az oly sokat emlegetett vendégszeretet.

Némi körbenézés után egy kis bungalót béreltünk, a jobbik fajtából. Meleg víz, fürdőkád, veranda, jókora szoba, légkondi, jó minőségű matrac az ágyon, mindössze 15 euróért. Ez volt a két hónap alatt az első olyan hely, amiről elmondhattuk, hogy az ár-érték arány közelíti az előző országokét. Sajnos internetre nem futotta, és a legközelebbi rendesebb étterembe robogóval kellett menni, de semmi nem tökéletes.

Lovina fő (akarom mondani egyetlen) látványossága a delfinnézegetés, de csak emiatt megéri átvergődni Bali hegyein. A program reggeli fél hatos keléssel kezdődik, ez sajnos elkerülhetetlen néha utazás közben. Gyors reggeli után begyömöszöltek kettőnket egy nagyon, nagyon vékony és hosszú csónakba. Az ilyen kis halászhajókat két, a hajótesttel párhuzamos pózna stabilizálja, emiatt nagyon békés velük a közlekedés, mondjuk a tenger amúgy is tükörsima volt.

Mind az ötven turista, aki éppen a faluban lakik, ilyen csónakokban kezdi a tengert, így egész helyre kis flottilla futott ki a kikötőből, ami jelen esetben a homokos part teljesen véletlenszerűen kiválasztott szakaszát jelentette, ahol a hajók éjszaka a parton csucsukálnak. Már a napfelkelte se volt semmi, az egymással versenyző halászcsónakok között, de amikor már fenn volt a nap kezdődött csak a csoda. Delfinrajok (mi a szösz a delfincsoport egysége magyarul? Angolul pod, de kétlem hogy az „1 hüvely delfin” jól venné ki magát…) bukkantak fel a semmiből a csónakok között, láthatólag velünk jöttek játszani.

Fel-alá ugráltak, közvetlenül a hajó mellett és előtt kitörve a vízből, cikáztak a hajótestek alatt, aztán alámerültek. Ilyenkor a flotta kicsit szétszóródott, mindenki kereste hova lettek, aztán újra felbukkantak, valamelyik szerencsés versenyző orra mellett. Amikor a hajók kezdtek megint összezsúfolódni, újra alábuktak, és kezdték a játékot elölről. Szűk két órán át tartott a show, becslésem szerint olyan harminc delfin és huszonöt hajó részvételével, aztán a delfinek varázsütésre eltűntek egyszerre, mintha becsöngettek volna nekik a delfiniskolában.

Kétórányi folyamatos fényképezés után az egyetlen használható kép

A program opcionális része volt a külső korallzátony fölötti úszkálás is, de ez annyira medúzás volt, hogy öt perc után feladtuk. Nem komoly csípések, csak picik, de folyamatosan. Érthető okokból főleg az ember válla, feje és karja kap az áldásból. Snorkelezéshez persze wetsuit nem jár, így egy különösen nagy jószággal való közeli találkozás után úgy döntöttünk, hogy tulajdonképpen nem is érdekel annyira a korall.

A nap hátralevő részét is aktívan töltöttük, robogón jártuk be a környéket. Ez kicsit túl jól is sikerült. Az egyik templomból visszafelé (aminek a fő látnivalója egy bicikliző turistát ábrázoló dombormű volt) felmerült, hogy ahelyett hogy egy órán át robogóznánk olyan utakon, amiken már kétszer jártunk, mi lenne, ha a térképen kicsit vékonyabbnak jelölt másik utat választanánk. Na itt fordult kalandosba a dolog. Az első pár kilométer nagyon jó minőségű, teljesen kihalt aszfalt volt, már kezdtük is vállon veregetni magunkat, hogy milyen ügyesek vagyunk, amikor szépen lassan elkezdett romlani az út minősége. Nem volt olyan sima az út… Aztán kis kátyúk jelentek meg rajta, de feltöltve. Aztán kis kátyúk megjelentek feltöltés nélkül is. Ekkor már kezdtünk gyanakodni, de hirtelen az egyik sarok mögül előugrott egy vízesés, és ezt gyorsan megnéztük.

A négy és fél hónap utazás alatt nagyon kevés olyan helyen jártunk, ami nem volt benne az útikönyvben, és ez volt az első, aminek tényleg benne kellet volna lennie. Hét vízesés, olyan huszonöt méteres eséssel gyűlt össze egy kis völgyben, fantasztikus párát és hangzavart okozva. Ráadásul pont mivel nem szerepelt a hely sem a Lonely Planetben, sem az Eyewitnessben, alig pár turista lézengett itt, a dzsungelen áttrappolva egészen Indiana Jones érzése lehetett az embernek. Ez NemSün számára Lara Croft feelingként jelent meg, ki min szocializálódott. Erre még rátett egy lapáttal, hogy kétszer is át kellett kelni jeges vizeken, az árban egyensúlyozva, miközben tíz centis terpeszű óriás molnárkák eveztek fel-alá a rohanó patakon.

Olyan klisé a "trópusi paradicsom"...

Az élménytől felvidulva folytattuk a fölfelé araszolást. A következő másfél óra a robogózás történetének nagy mérföldkövei közé simán bekerülhet. Egyre fogyó benzinnel, fokozatosan kietlenebb tájakon küzdöttük fel magunkat ezer méter fölé, miközben a napot a tengeren kezdtük. Alattunk a kis honda szépen lassan kezdte feladni, elkezdett nyüszíteni a meredekebb szakaszokon, majd meg is halt erős füstszag közepette, amíg NemSün le nem kecmergett róla. A legrosszabb terepeken lényegében egy kőgörgetegen kellet felvergődni vele, maximum gáz mellett tolva a járgányt, miközben az expedíció nemzetközi jogosítvánnyal nem rendelkező tagja a hátizsákkal caplatott felfele, néha gyorsabban, mint a motor. Az, hogy nem estünk el, csak a csodának, illetve a viszonylag sok gyakorlásnak köszönhető, de gyakran jártunk közel hozzá. A nagyritkán szembejövő helyiek időnként őszintén megtapsolták a szebb mozdulatokat, és sok sikert kívántak. Utólag a térképen megnézve tíz kmh alatt volt az átlagsebességünk, de annak ellenére beleizzadtunk, hogy tulajdonképpen veszett hideg volt.

A délutánra tervezett még ötven kilométernyi felfedező túra helyett négykor halálfáradtan beestünk a szállásra, és csak két nappal később fejeztük be a körutat. Az ember megdöbbentően le tud fáradni abba, hogy ül a robogón és fogja a gázkart, főleg az indonéz útviszonyok közepette.

A köztes napon Menjengan szigetét néztük meg, a Bali körüli vizekben elvileg ez és Nusa Tembogan a két nagy szám. Sün merült, NemSün pedig snorkelezett, mégpedig túravezetővel. Ennek persze meg is kérték az árát, a vizes programok mindig annyiba kerülnek, mint egy egész nap szállással, élelemmel máshol.  Itt találkoztam először tintahallal, egy négyfős raj lebegett el sértődötten a nagy kékség felé, amikor a hajóról a vízbe csobbantunk. Igazán nagy durranás ezután már nem volt a két merülés alatt eltekintve egy zöld teknőstől, egy bébihomártól, és egy nagyon aktív murénától. A korallfal viszont gyönyörű volt, rengeteg apró hallal és gerinctelen jószággal. NemSün oroszlánhallal és lepényhallal is találkozott a felszínen lebegve, a hely alkalmasabbnak tűnt snorkelezésre, mint búvárkodásra. Az egyetlen dolog, ami levett az értékéből a túravezető volt. Kicsit rasszista dolog, de sokkal jobban szeretek nyugati expattal merülni, mint helyi búvárral. A keleti civilizációkra jellemző visszafogottság a víz felett motyogásban és alacsony hangerőben nyilvánul meg, és ezt a víz alatt is sikerül replikálniuk. A tanfolyamon megtanítják, hogy a kézjelek mindig legyenek nagyon tiszták és határozottak, mert hang nélkül kell átvinni az információt; az indonéz búvár jusztis csak félig nyitja ki az ujjait, ezért fogalmam sincs, hogy most garnéláról, vagy tengeri csigáról beszél. A másik problémám, hogy kevésbé érzékenyek a biztonsági és természetvédelmi előírásokra, mint egy nyugati. Az összes expat divemaster keményen végigmutogatja az alapjeleket, és végigcsinálja a lényegében redundáns biztonsági ellenőrzést, a helyiek csak átszaladnak rajta. A legfelháborítóbb pedig az élővilággal szemben mutatott viselkedés. Ugyan egy tengeri csillag nem sokkal intelligensebb a szirtnél, amin él, de mégse kéne felvenni, és körbeadni. Ha egy hal alszik a szirt alatt, ne piszkálja meg a mutatópálcával, mert el fog költözni onnan, és a következő adag búvárnak már nem lesz mit mutogatni. Ez egy kicsit megkeseríti a merülést, de a korall így is, úgy is gyönyörű volt, ez is felkerült a listára ahova szívesen visszajönnék, hogy öt-tíz merülés alatt rendesen bejárjam.

Az utolsó lovinai napunkon folytattuk a robogózást. Bali egyik mellékvulkánjának a kürtőjét jártuk körbe. A tizensok kilométeres átmérőjű ősi lyukban ma három tengerszem kukucskál, ezekről a kráteren végigdöcögve egész jó képeket lehet csinálni. A helyi turistaipar is kitelepült az út mellé a jobb fotós helyekre, az egyik bácsin például egy repülő kutya és egy iguána lógott, amiket baksisért kölcsönzött mindenkinek. A denevér különösen aranyos volt, láthatólag nem zavarta, hogy a gazdi rápakolja mindenféle idegenekre, csak időnként törleszkedett vissza, hogy lóghasson a megszokott vállról, elrepülni eszében nem volt. Gondolom a napi zargatás tűréséért cserébe este tálcán kapja a mangót, nem kell össze-vissza repdesnie érte.

Az egyik vulkáni tavat is megpróbáltuk körbejárni. A tó szintje azonban a közelmúltban hirtelen öt métert emelkedett, lényegében elmosva a hozzá tartozó szerencsétlen halászfalut. Látszottak a régi házak, félig elborítva, és a falu temploma is csak hajóval lett megközelíthető. A nyomorult falusiak, akik alapból nem milliomosként vágtak neki az évnek, most bádogból és furnérból eszkábált ideiglenes házakban laktak. A szintemelkedés miatt a körüljárás is csak félig sikerült, de nem is nagyon bántuk, igazából nem volt érdekes az erdő.

Útközben sorra kerültek a Gitgit vízesés és leányvállalatai is. A zuhatagsorozat, ugyanis három részre lett felvágva, és mindháromért külön-külön belépőt és parkolási díjat szedtek, kettő után úgy éreztük, hogy a harmadik sem nyújthat semmi újat.

A kráter peremén meglepően európainak kinéző boutique-hotelek várták a hűvösre vágyókat, ha valaha még egyszer Közép-Balira vetne a sors, lehet hogy laknék itt. A teraszon kávét szürcsölgetni, miközben balra az óceán, jobbra pedig a kráter terül el az ember lába alatt nagy élmény lehet.

Lovina után már csak egy látnivalónk volt Balin a repülőgép indulása előtt: Tulamben. Itt egy második világháborús hadihajó roncs az egyetlen látnivaló. A USS Liberty 1942-ben esett egy japán tengeralattjáró áldozatául, és most hat és harminc méter közötti mélységben fekszik az oldalán. Az elmúlt ötven évben a korall teljesen belakta és megette, már rég nincs egyben a roncs, hatalmas darabokra esett szét a százötven méter hosszú hajó. Ez volt Sün első roncsmerülése, és őszintén szólva nem hozott sokkal többet egy átlagos korallszirtnél. Rengeteg babahal és gerinctelen jószág lakik a roncsban, érdekes látni a kétcentis íjhalakat, amik általában méteres dögként úszkálnak a kékségben. Itt találkoztam először oroszlánhallal is, mindjárt három gyerekpéldány játszott a fenéken, olyan nyolc méter mélyen. A hajótest alatt bizonyos részeken biztonságosan át lehet úszni, érdekes látni, hogy a búvárok által kilélegzett levegő szabályos légzsebeket képez.

Az utolsó pár napot Padangbaiban és Sanurban töltöttük, lényegében relaxálással, még a Bali Bird Park megtekintése belefért, ami igazából ugyanazt hozta, mint a Kuala Lumpuri, csak kisebb volt és drágább.

Bali elhagyásáról és a Fülöp-szigetekre megérkezésről majd egy teljes blogpost fog szólni, horrorsztorira készüljetek.  

Ubud a balinéz kultúra önjelölt fellegvára. Mint minden település a szigeten, ami nagyobb két háznál és egy rizsföldnél, valamikor Ubud is egy helyi törpekirályság székhelye volt, de ez még nem predesztinálta volna arra a szerepre, amit manapság betölt.

Míg Kuta partiarcokkal és szörfösökkel, Sanur pedig családosokkal van tele, Ubud a hippitanya. Feltűnően sok átszellemült arcú, alternatív ékszereket viselő, koraharmincas, melltartómentes hölgy üldögélt a város kávézóiban. Minden tele van masszás szalonokkal, jógastúdiókkal, galériákkal, tradicionális-tánc tanfolyamokkal. Az árult szuvenírek egészen magas színvonalúak, és bőven találni nem népiesch vonatkozású műtárgyat, festményt is, még olyan is volt köztük, ami nem csak jól nézett ki, hanem még azt is elképzelhetőnek tartottam volna, hogy a lakás falára kirakjam.

A város igazából nem nagy, sőt ha jobban megnézzük, egészen kicsi. Négy-öt háztömbnyi csak és kizárólag nyugatiak által lakott belvárosból áll, ahol őslakost csak a pultok mögött látunk, és körülötte minden tele van nyugdíjasoknak árult villákkal. Indonéziának van egy speciális konstrukciója, ha 55 évesnél idősebb vagy, és házat veszel vagy bérelsz, akkor egész éves vízumot kaphatsz, és ha ezt ötször megújítod, akkor permanens letelepedési engedély jár. Egy medencés, tengerpartra néző villa lényegesen olcsóbb, mint Pesten egy lakóparki lakás, arról nem is beszélve, hogy személyzetet fillérekért lehet alkalmazni, ezért nem is csoda, hogy holland, illetve német nyugdíjasok között népszerű ez a lehetőség. Persze az egészségügyi ellátás kicsit necces, a legközelebbi használható korház Szingapúrban van. Indonéziában külföldi orvos nem dolgozhat, ezért a sziget egyetlen magánkórháza rengeteg „szakértőt” alkalmaz, és néhány helyi doktort, kamuból, de még így is Szingapúrba küldenek mindenkit, akinek tényleg baja van. Persze naponta tizenöt repülőjárat van a két város között, igazából még aznapra sem reménytelen normális árú repülőjegyet találni. A közkórházakról pedig ne beszéljünk, volt szerencsénk meglátogatni a mataramit, és tiszta szívemből örülök, hogy nem lett semmi nagy bajunk indonéziában. A magyar közegészségügyi intézményekhez képest is reménytelenül lepusztult volt, és csordulásig tele rettenetes állapotban levő betegekkel.

Visszatérve Ubudra, Indonéziában eddig itt ettük a legjobbakat, de az ételek mind a mexikói, közel-keleti, illetve nyugati konyhából kerültek ki persze. Ehető enchiladas-val fejlődő országban (Mexikótól, mint triviális esettől eltekintve) most először találkoztunk.

A város nem csak a művészlelkeket vonzza, Közép-Bali templomait és természeti látnivalóit innen lehet a legkönnyebben elérni. Mi egy napot azért a városon belül is eltöltöttünk, van pár említésre méltó látnivaló.

Három teljesen értékelhető művészeti múzeum is található a viszonylag kis településen, az egyik Don Antonio Blanco egykori életművész hagyatékára épül. A fickó spanyol festő volt, aki itt ragadt, és az élete hátralevő részét fél- és teljesen meztelen balinéz hölgyek festésével töltötte. Ezt nemzetközi színvonalon űzte, ezért halála után a háza és a műhelye köré egy helyre kis múzeumot rittyentettek, a neoklasszicista és a tradicionális balinéz stílusok keverékében, bámulatos kerttel övezve. A másik múzeum, amibe eljutottunk ARMA névre hallgatott, ez már valóban a helyi képzőművészet fejlődésére koncentrált, szépen bemutatva a különféle festőiskolákat, és megszórva a látnivalókat egy-egy modern kiállítással. Mint már korábban is jeleztem, nagy mennyiségben a helyi festőművészet lényegében emészthetetlen, itt is hamarabb teltünk meg, mintsem végére értünk volna a tárlatoknak, ennek ellenére üdítő volt kimozdulni az Indonéziát jellemző vulkán-templom-korall háromszögből.

Az ARMA kulturális központként is szolgál, egyik este vissza is tértünk, hogy megtekintsünk egy tradicionális táncelőadást. Néptáncnak erős túlzás nevezni, ezek mind erősen koreografált, vallásos, rituális töltettel ellátott szertartások. Az egész egy meglepően jól megvilágított, templombelsőt formáló szabadtéri színpadon játszódott, a vendégek pedig a füvön ültek, kis székeken, alattuk szúnyogellenes füstölővel. A ritmust a saccra húsztagú gamelan együttesek adják. Zeneként nem hallgatnám, de nagyon illet a mozgáshoz. Xilofon szerű hangszerek voltak a legerősebbek, időnkénti furulyaszólókkal, két dobbal, és rakat egyéb zörgettyűvel, aminek a nevét sem tudom.

Egyszerre 1-4 táncos tartózkodott a színpadon, olyan vastagon sminkelve, hogy már-már maszkszerű volt az arcuk. A nyugati tánckultúrára jellemző ritmikus láblógázások helyett itt inkább a kéz és a szem beszélt. Különféle bonyolult pózokba facsarták az ujjaikat, miközben hol mereven jobbra, hol balra néztek, lépni csak ritkán léptek. A lángok fényében, idegen zenére kifejezetten ijesztő volt időnként, és ha értettünk volna bármit is a szimbolikából, akkor még jobban élveztük volna, de így is nagy szám volt.

A múzeumokon túl még volt egy palota is a városban, meg rengeteg templom, na ezeket gondosan elkerültük. Idő után az ember túltöltődik romokkal, négy és fél hónap utazás után már egyszerűen nincs akkora igényünk rájuk, csak a nagyon nagy durranások miatt vagyunk hajlandók belépőre pénzt kiadni. A nagyon találóan elnevezett Majom Erdőt azért megnéztük. Ez, várakozásoknak megfelelően, egy erdő volt, tele majmokkal.

A dögöket azonban minden reggel teletömték rohadt banánnal (gondolom a majometetést egész olcsón meg lehet úszni, ha az ember zárás előtt öt perccel érkezik a piacra), így nem nyoszogatták a turistákat, békében elvoltak egymással. Eddig ez volt a legjobb majmos élményünk, egyik négykezű patkány sem próbált vicsorogva kaját kuncsorogni, vagy lenyúlni a napszemüvegünket, viszont meg lehetett figyelni, ahogy a törzs játszott, kurkászott, verekedett. Ráadásul minden televolt majombabákkal, akik minden nőnemű turistát azonnal gügyögésig aláztak. A parkban volt még néhány említésre sem méltó templom is, ott is a szentélyen ücsörgő makákók vitték a prímet. Láthatólag nem okoz a balinéz isteneknek lelki törést, ha az áldozati tálkát majom/kutya/macska/galamb dézsmálja, a szigeten látottak alapján a teljes helyi vadvilág ráállt a virág+rizs menüre.

Ubud környékén hatalmasakat lehet sétálni, egy délutánt ezzel is eltöltöttünk. A tájat mindenhol hihetetlenül zöld rizsmezők, szurdokokban zubogó folyók, százfős libacsordák tarkítják, emlékezetessé téve a túrázást. Hiába mászkáltunk már két hónapja Indonéziában, a teraszos rizstermesztés még mindig piszok jól néz ki. Folyamatosan vízben állnak a harsogó zöld palánták, kis vízesések zubognak a szintek között, néha még egy-egy osztag gázlómadár is mártogatja a csőrét a susnyásba, egyszerűen nem lehet vele betelni. Bekukucskáltunk néhány olyan helyi faluba is ami idézőjelmentesen volt autentikus, ergo végre senki nem próbált eladni nekünk semmit. Fallal körülvett kommunákat kell elképzelni, minden megacsalád a saját minifalujában lakik, ami áll féltucatnyi házból, istállóból (manapság a robogók parkolnak itt), magántemplomból, etc. A házak a falu tulajdonában vannak, de örökölhetők. Ha valahonnan gyerek nélkül halnak ki, egy másik család kapja meg azt a házat. Ilyen kommunákból áll össze a tényleges falu, aminek mindig pontosan 3 főtemploma van: egy a születéshez, egy a halálhoz, egy pedig az összes köztes dologhoz.

Kilátás az erkélyünkről

A bővebb környék felfedezésére két teljes napot szántunk. Az elsőn robogón cikáztunk a közeli nevezetességek között, a másodikon pedig egy buszos túrára fizettünk be. Kicsit elterveztük magunkat, ezért kénytelenek voltunk néhány látnivalót kétszer is megnézni, de sebaj. A világ turistásabb városai mindig az alábbi két kategória valamelyikébe esnek: vagy már réges rég összeállt a helyi minibuszos maffia, kitalálták, hogy milyen utakat fognak árulni, és csak és kizárólag ezekre lehet jelentkezni, akármelyik irodába mész be a száz közül, vagy semmilyen infrastruktúra nincs, és csak aranyárban lehet kocsit bérelni. Na Ubud az első kategóriába esik, úgyhogy pontosan nyolc túra közül lehetett válogatni, amik a környékbeli tizenöt nevezetesség különböző hat-nyolc elemű részhalmazait fedték le.

Így általános elveinket megszegve, rakat különböző templomban jártunk, a legszebb közülük Besakih volt, Bali talán legfontosabb temploma. Igazából huszonkét templom együtteséről van szó, amik az Agung hegy lankáján tömörülnek. A magasabb szintekről lenézve, a soktucatnyi kilencszintes templomtorony valóban nagyon jól néz ki, igazi második kategóriás látnivaló, ha az élvonalba az olyan irtózatosan nagy számokat vesszük, mint Borobudur vagy Bromo Jáván, Angkor Kambodzsában, a Halong-öböl Vietnámban, vagy a piramisok Egyiptomban. Csak emiatt nem érdemes eljönni az országba, de ha már erre jár az ember, kár kihagyni. Sajnos a népszerűség átka a rengeteg élősködő, akik feltűnően pofátlanul hazudják le a csillagokat az égről, egy kis apróért persze. Minden balinéz templomban magad köré kell tekerni egy sarong-nak nevezett terítőt, és a derekadra kell kötni egy sárga övet. NemSünnek van saját sarongja, amit leginkább strandszoknyaként használ, de Sün kénytelen sajátot szerezni mindenhol, és szentelt sárga övünk főleg nincs, ahogy a többi turistának sem. Ezért az összes többi templomnál a jelképes összegű belépő (általában tényleg békés, egy euró kettőnknek) magában foglalja a ruhabérlést is, hiszen e nélkül de facto nem lehet bemenni. Na itt külön lehúztak még egyszer annyira a derekunkra csavart terítőért. További kedves trükk, a „most éppen szertartás zajlik, ezért csak egy hívővel lehet bemenni, de én szívesen beviszlek” illetve a „megmutatom az extraspeciális szent szobrokat”. Ráadásul az idegesítő, semmiből nem értő indonéz tempóban adják elő mindezt. A „nem”, nem egy bonyolult szócska, és szerintem már egy hét vérszívás után lehetne annyi gyakorlatuk, hogy lássák a fejemről, hogy ebből a „nem”-ből nem lesz igen, akármennyit izmozik. Mindkettőnknek jobb lenne, ha inkább piszkálná a francia turistákat, azokat könnyebben meg lehet fejni ilyesmikkel. De sajnos az intelligens önérdek ilyen szintjére az indonézek nagyon ritkán jutnak el, ezért fölöslegesen rabolják nemcsak a mi időnket, hanem a sajátjukat is.

Templom-fennsík

Itt fordult először elő Egyiptom óta az, hogy egy palack vízre alkudtunk, mert annyira pofátlan összeget mondtak, hogy nem lehetett szó nélkül hagyni. Habár utáljuk ha lehúznak minket, a saját ép elménk megőrzése érdekében száz forintnál kisebb összeg miatt nem vagyunk hajlandóak tárgyalásokba bocsátkozni, ezúttal kivételt kellett tennünk.

Még említésre méltó látnivaló volt a Tira Empul templomkomplexum. Itt szent források fakadnak, és ezekben a helyiek imádnak teljesen felöltözve fürdőzni, ami mindig vicces. Maga a forrás egy kis medence, amiben a homokon át bugyog fel a víz, azt is el lehetett nézegetni, amíg tovább nem indult a busz. Mivel ide de facto jártak hívők, nem csak turisták, ezért ahelyett, hogy minket próbáltak volna pumpolni, inkább áldozati ajándékokat árultak a kioszkok.

A nap legnagyobb meglepetése mégiscsak az agroturizmus volt. Bio öko és minden műveléssel készített teákat és kávékat lehetett végigpróbálni, köztük a luwak kávét is. Ez a világ talán legdrágább kávéja, mivel csak és kizárólag cibetmacskák által félig megemésztett kávészemekből készülhet. Ahogy a hölgy elmagyarázta, a farm három, leginkább túlméretezett nyestre emlékeztető jószága naponta olyan száz gramm kávét állít elő. Elvileg különleges aromájú és illatú, az expedíció véleménye erről megoszlott. A tucatnyi egyéb ízesítésű kávét és teát viszont egyöntetű lelkesedéssel fogadtuk, ginzeng teát otthon is fogunk főzni. A néni fel tudta sorolni az összes ital nevét magyarul is, ami nem kis teljesítmény. Ezzel megnyerte az első olyan őslakosnak járó díjat, aki ismert legalább egy magyar szót.

Klisé, klisé, de maga az út gyakran fontosabb, mint a végcél. A robogózás legjobb része, amikor az ember szándékosan eltéved egy kicsit, befordul mellékutakra, végigszalad kanyonokban, elkezd feltűnésmentesen követni egy citromsárga VW bogarat. Körülöttünk minden üdítő, buja zöld, az ég kristály-kék, rizsföldek szélén libacsordákat terel a kisgyerek.  Az ilyen utak során érezzük át igazán, hogy miért is dobtunk el mindent, hogy semmiben lebegve járjuk a világot: az abszolút szabadságért, hogy oda menjünk, ahova csak akarunk, és azt tegyük, amit csak akarunk.

Bali, mint remekül pozícionált márkanév egyet jelent a trópusi paradicsommal, kék tengerrel, arany homokkal, zöld pálmafákkal. A sziget csak egy aprócska pötty a térképen, Fejér megye nagyobb nála, de három és fél millióan lakják. Persze pálmafák máshol is vannak, ami igazán egyedivé teszi az a kultúra.

A hinduizmus egy egészen egyedi verziója uralkodik itt, teljesen átitatva a mindennapokat. A vallás nem a karácsonyi éjféli misére korlátozódik, hanem szerves része az életnek. A háziasszonyok naponta kétszer tucatnyi áldozati tálkát helyeznek el a ház körül. Ezek pálmalevélből hajtogatott tányérkák, rajtuk rizzsel, virágokkal, gyümölcsökkel, füstölővel. Szenteltvízzel körbehintik a ház négy sarkát, és rövid imát mormolnak közben. Többször találkoztunk vicces falusi szertartásokkal, például a felnőttkor küszöbére érő fiút felpakolják egy életnagyságú falóra, amit négy haverja felkap a vállára, és körbe-körbe körbe sétálnak vele a főutcán, és próbálják kirázni a nyeregből. Az egész falu meg persze követi őket, és röhög az ingyencirkuszon, a forgalom eközben Bali észak-déli főútján pedig áll.

Mindez nem a turisták szórakoztatására fenntartott kamufolklór, hanem egyszerűen maga az élet. Még a legszegényebb háznak is van egy kőből faragott házioltára ahol az istenség lakik, és minden falunak két-három temploma van, amiket a 210 napos balinéz naptár megfelelő időpontjaiban elözönlenek a falusiak. Hiába van bádogteteje és furnérlemez oldala a háznak, mégis van valami festés, faragás, díszítés rajta.

A művészetet nem emelik piedesztálra, legalábbis amíg rá nem jöttek, hogy a turisták nagyon vevők a szobrocskákra, festményekre. Eddigi utunk során Balin éreztük leginkább, hogy ha lenne rá módunk, akkor bevásárolnánk mindenféle vicik-vacakból, mert egyedi, érdekes, néha stílusos műalkotásokkal van tele minden butik.

Persze a megérdemelt hírnévnek megvan az az árnyoldala, hogy minden telis tele van turistákkal, gyakran mozdulni sem lehet tőlük, és ez persze az árakat is rendesen felhajtja, főleg a főszezon kellős közepén, amikor mi jártunk erre. Az északi part kicsivel jobb helyzetben van, de délkeleten Kuta, az egész éjjel dübörgő diszkókkal és hullarészeg, beszívott ausztrál tinédzserekkel nagyon messze van az autentikus élménytől, Siófoktól vagy Palma de Mallorcától igazából semmi nem határolja el.

Templomkapu

A sziget történelme viszonylag békés. Réges régen laktak itt valakik, aztán jöttek az indiaiak és jól megtérítették őket körülbelül abban az időben, amikor Árpád atyánk meghágta Vereckét. Időnként a jávai királyságok uralmuk alá hajtották a szigetet, időnként meg Bali foglalta el Lombokot. Ezzel el is voltak úgy a tizenhatodik századig, amikor megérkeztek a portugálok. Bali ekkor élte a fénykorát (általában minden ország addig éli a fénykorát, amíg meg nem jönnek az európaiak, el kéne gondolkozni ezen). Féltucatnyi királyság osztozott a kicsi szigeten, és a bőség és gazdagság annyira nyilvánvaló volt, hogy a portugál tengerészek egy része kerek perec kijelentette, hogy ő vissza nem száll a hajóra, jobb hely ez, mint Lisszabon. Tekintve Európa akkori állapotát, teljesen igazuk volt. A döntésben persze még két dolog szerepet játszhatott, egyik az, hogy egy hosszú tengeri út során abban az időben a legénység 30-70 százaléka garantáltan meghalt skorbutban, másik, hogy a balinéz hölgyek fedetlen keblekkel rohangáltak az 1970-es évekig, ami a mélyen katolikus Portugáliából jövő kiéhezett tengeri farkasoknak valószínűleg nagyon imponált.

Érdekes módon, balin csak a prostituáltak fedték el a melleiket, azon az elven, hogy izgatóbb az, amit rejtegetnek. Ez az érdekes helyi szokás rengeteg protohippi művészt vonzott ide huszadik század első felében, akik jelentős szerepet játszottak a balinéz festészet átformálásában, modernizálásában. Nekik köszönhetően több festészeti iskola is kialakult a szigeten, mindegyik egyedi, érdekes módon értelmezve a tradicionális festészetet. Fehér ember számára egy balinéz festmény lényegében befogadhatatlan, rettenetesen zsúfolt, mozgalmas képeik vannak, ráadásul a zsidó-keresztény kultúrkörtől teljesen eltérő szimbolikával. Az a tény, hogy ezeket a festményeket itt „jó”-nak tekintik, rámutat a hatalmas kulturális szakadékra kelet és nyugat között.

Ugyan itt robbantgatni szoktak, azért emlékezzünk meg a szökőárról is.

Visszatérve a történelemre, némi európai rendezkedés és háborúzgatás után a hollandok voltak a következők, akik erre jártak, de ők nem kereskedni akartak, hanem uralkodni. Mondvacsinált ürügyekkel sorra megtámadták a helyi királyságokat. A casus belli általában egy-egy hajóroncs kifosztása volt. Ez mai szemmel nem tűnik nagy számnak, de a tizenkilencedik században, ha a helyi uralkodó kipakolta a partjai előtt elsüllyedt hajót, az már elég ok volt, hogy lerohanják az országát. A modern gyorstüzelő puskák ellen a kris viszonylag keveset ér, de a megadás elképzelhetetlen volt a helyieknek. Így alakult ki a puputan érdekes, humánus népszokása.

A puputan kb. azt jelenti, hogy harc az utolsó emberig. A király, az összes nemese, szolgálóik, feleségeik, gyerekeik mind megrohanták a hollandokat, akik egyszerűen halomra lőtték őket. Mindezt tették annak tudatában, hogy esélyük sincs nyerni, de a nemes halál jobban hangzott, mint a szerződések aláírása. Fegyvertelen nők és gyerekek lemészárlása persze piszok rossz sajtó volt a hollandoknak, de azért nem érezték annyira rosszul magukat, hogy ne játsszák el ugyanezt még háromszor-négyszer. Bali bekebelezése pont akkora ért véget, amikor a függetlenségi mozgalmak kezdődtek, így nem volt sokáig holland uralom alatt.

Azóta Indonézia része a sziget, elvan magában, hindu miniállamként a világ legnagyobb muszlim országában.

Mi Bali felfedezését Sanurban kezdtük, ez a déli part nyugodtabbik pihenővárosa. Igazából persze az egész déli zóna összefolyt egyetlen településsé, csak az utcanév-táblákból látszik, éppen hol járunk. Itt utolért minket egy kis munka otthonról, ezért pár napot a bungalóban töltöttünk, laptop fölé görnyedve. Időnként kiruccantunk élvezni a civilizációt (ezt Lombokhoz képest kell érteni, persze).

Az egyik nagy élmény a helyi Planet Hollywood felkeresése volt. Az ember egy nemzetközi franchisetól általában a megszokott minőséget várja, na itt nem ez volt a helyzet. Behozva kéthónapnyi lemaradást, egy délután alatt megnéztük a Transformers 3-at és a Harry Potter 7/2-t. Ha tudtuk volna mi vár ránk, nem vettünk volna egyszerre két jegyet.

Az hogy csak az első sorba jutott jegy, még nem a mozi hibája, egyszerűen nincs belőlük elég Indonéziában, holott igény nyilvánvalóan lenne rá. A hárommilliós Lombokon egyetlen egy sincs, a kicsit népesebb Balin összesen kettő, és ennek is csak két terme volt. Az, hogy a kép nem volt a vászonra fókuszálva, viszont már nem menthető. Mégegyszer, a vetítőberendezés rosszul volt beállítva, pedig elég rég óta ott volt már a mozi, és szerintem sem a vászon, sem a gép nem szokott mászkálni két film között.

A másik jó vicc a hangminőség volt. Időnként zümmögött, időnként pedig valami kontakthiba folytán csak azt lehetett hallani, hogy „bíííííííííp”. Ezt már az amúgy birkatürelmű helyiek is füttykoncerttel és kiabálással jutalmazták. A két órás Harry Potterből olyan jó tizenöt percen át nem tudtuk, hogy mi történik, főleg mivel az indonéz felirat viszonylag keveset jelent számunkra. Amúgy aranyos népszokás, hogy a helyiek teljesen beleélik magukat a filmbe, mintha színház lenne. A fontosabb gonosz robotok/varázslók halálát, illetve a jófiúk részéről a jobb húzásokat tapsvihar kísérte. Ez a filmek végső-leszámolás jeleneteiben majdhogynem összefüggő tapsolást jelentett.

A harmadik sajátossága az indonéz filmeknek, hogy erős a cenzúra. Habár elvileg Malajziában vagy Thaiföldön sem szégyellnek kivágni jeleneteket, de nekünk egyik helyen sem tűnt fel. Indonéziában a film megmagyarázhatatlan darabkái hiányoztak. Nem a vaskos káromkodások, nem a smárolás, nem a bikiniben rohangálás esett áldozatul a cenzor ollójának, hanem teljesen hétköznapi párbeszédek közepéről-végéről szedtek ki néhány mondatot időnként. Nem értjük.

A többnapos robogózás során megnéztük a kötelező látnivalókat is, Denpasar múzeumát illetve az Uluwatu templomkomplexumot. Jó balinéz szokás, hogy a múzeumokat tradicionális falvak módjára rakják össze. Fallal körülvett hatalmas kert, benne néhány erősen faragott kőházzal, amik a kiállítás téma szerint rendezett alegységeit tárolják. Újra szembesültünk azzal, hogy a keleti kultúrákat kapirgálni tudja csak valaki, aki tíz évnél kevesebb időt tölt az adott országban. Hiába olvassuk el a vallási történeteket, nézzük meg a táncokat, járunk utána a szimbolizmusnak, nehéz megérteni, hogy miért is a művészet csúcsa valami, ami nyugati esztétikával legjobb esetben is csak a „fura” jelzőt érdemli meg. Élvezzük a látványt, de nem tudunk hozzászólni.

A templom más tészta volt. Az összes balinéz templom lényegében tök ugyanúgy néz ki. Három, fallal körülvett terület követi egymást, a legbelsőbe csak a hívők mehetnek be. Díszes kapuk választják el őket egymástól, és mindenféle harangtornyok meg trónusok vannak elszórva a nyílt tereken. Amire raknak egy fekete-fehér kockás abroszt, ott éppen egy istenség lakik. A vászon kockái a fény és sötétség közötti egyensúlyt jelképezik amúgy, és szerencsés véletlen hogy nem valami nagyon drága dolog kell az istenségnek, hanem elég egy kis darab vászon is. Mindez erősen faragott kőből épült, és meg van szórva derékmagasságú szobrokkal, de ha egyet láttál, láttad mindet. Ráadásul a csóró falvakban levő templomocskák nem feltétlenül néznek ki rosszabbul, mint a turistalátványosságként reklámozottak. Tehát közel sem akkora a különbség, mint a Horváth Mihály téri templom és a párizsi Notre Dame között.

Uluwatuban sem a templom volt az érdekes, hanem a végtelen mészkőszirtek, amiken állt és az alatta háborgó óceán. Kétméteres hullámok ostromolták a sziklákat, és láthatólag már csak néhány tízezer év kell nekik, és az egész kóceráj leomlik. Bali szörfös sziget, és habár mi nem hajhásszuk a hullámokat, látjuk miért is sereglenek ide a deszkások a világ minden tájáról, hogy aztán leheveredjenek a tengerpartra és minden mondatot úgy kezdjenek, hogy „dude”.

Jómunkásmajom Uluwatuban

Kihasználva, hogy végre kettőnél több étterem közül lehetett válogatni, kipróbáltunk néhány balinéz specialitást. A helyi ököruszály leves kifejezetten jó volt, a füstölt kacsa csak NemSünnek jött be. Az indonéz konyhát még mindig halálosan unalmasnak tartjuk azért, és az hogy harmadik hónapja ugyanazt a kosztot esszük, nem segít. (Ugyebár a maláj és az indonéz konyha között csak a malájok és az indonézek szerint van különbség, lásd még szlovák és cseh nyelv.) Így hát végigkóstoltuk a pizza, spagetti steak és hamburgerválasztékot is, egész jól sikerült.  

Indonézia erős beachekből, Malajziával vagy Thaifölddel ellentétben itt lényegében az összes part sima és homokos. Sajnos egyben szeméttel is borított, hogy az előttem jövőket idézzem, míg a kincses Nyugaton csak távoli fenyegetés, hogy a szemétáradat elborítja a földeket és elsöpri a civilizációnkat, mindez Indonéziában itt és most bekövetkező realitás. Számtalan példáját láttuk a teljes nyugalommal, mindenki szeme láttára elhajított konzervdoboznak, cigarettáspapírnak, üdítős palacknak, bevásárlószatyornak. Ez láthatólag kulturálisan teljesen elfogadott viselkedés, senki nem zavartatta magát.

Ennek ellenére lehet bőven találni olyan partszakaszokat, amik álomszépen néznek ki, főleg amikor az apály végre elpucolja a műanyagot. Lombok partján többször is lesüppedtünk pár napra élvezni a napot. A túra során eddig ilyet egyszer tettünk csak, akkor is csak négy napra, itt volt az ideje, hogy kiélvezzük a trópusi utazás ezen aspektusát is. (Malajziában konkrétan csak a lábujjunkat dugtuk be a tengerbe, majd megállapítottuk, hogy annyira nem akarunk bemenni).

A hárommillió lelkes sziget a nyugati és a déli partja a legértékelhetőbb, a déli inkább a szörfösöket izgatja, a nyugati pedig a búvárokat. Mi inkább az utóbbi csoportba tartozunk, le is punnyadtunk egy nagyon kellemes középkategóriás szállodában Senggigiben összesen egy hétre. Ezalatt időnkénti robogóbérléstől eltekintve az égegyadta világon semmit nem csináltunk, nagynéha elgurultunk valamelyik jobb korallhoz és lebegtünk arccal lefele a víz tetején egy-két órát. A semmittevést azért egyszer megszakítottuk egy vulkánmászással, arról a postot lásd itt.

A tenger közelében összesen kétfajta értékelhető szállás érhető el, mindkettőt kipróbáltuk és élveztük: az egyik egy fallal körülkerített kert, amiben öt-tíz különböző méretű és felszereltségű bungaló álldigál, általában lábakon. (Ennek két oka van: egyrészt jobban kihasználja a gyenge szellőt, másrészt nehezebben másznak be az undormányok.) A fürdőszoba egy bambusszal elkerített helység, ahol lábasból löttyinted a hidegvizet a nyakadba, ez utóbbi tisztálkodási technológiát mandi-nak hívják. Itt közös étkezések vannak minden reggel, délben és este, a háziasszony főz négy-öt tál finom ételt és az összes vendég körbeüli az asztalt. A fő tennivaló a tenger bámulása a kifejezetten erre a célra épített házikókból. A másik lehetőség a modern boutique hotel, amit tematikusan építettek és rendeztek be, saját étteremmel, időnként élőzenével, úszómedencével, meleg vizes zuhannyal. Mindkét helyen aludtunk, mindkettőt szeretjük. Persze ezen kívül kaphatók naponta százötven dollárért resortok, és vannak teljesen lepukkant, büdös lyukak is fillérekért, de egyik lehetőség sem vonzott minket igazán.

Az igazán nagy szám persze nem Senggigi, és a lomboki part, hanem a Gili szigetek pár kilométernyire északnyugatra a szárazföldtől. A gili szó már magában is szigetet jelent persze, de ilyesmiken a nyugati térképészek soha nem akadtak fenn. A három szigetből álló lánc Indonézia talán legnagyobb búvárképző helye, a thai Koh Tao helyi megfelelője, csak kisebb és drágább. A korall fantasztikus, egy héten át minden nap vagy snorkeleztünk egész nap, vagy Sün merült és NemSün a víz tetején követte.

Nem annyira gazdag halban, mint Koh Tao, de több érdekes fajtát láttunk. Egyrészt minden tele van teknőssel, rögtön két fajta is úszkál jobbra-balra. Illetve egy fajta úszkál, a másik csak alszik a fenéken. A sólyomcsőrű teknős (hawksbill turtle) megállás nélkül tépkedi a lágy korallt, zöld teknőst állítólag valaki már látott magától mozogni, de erős gyanú hogy csak nitrogén narkózistól hallucinált, mind a húsz példány, amivel én találkoztam békésen szunyókált a korall közé ékelve. A mélyben összefutottam saccra háromméteres homárral is (persze nehéz a méretet jól becsülni a fénytörésbe beépített nagyítás miatt), illetve két igazán hatalmas púposfejű papagájhallal (humphead parrotfish). Ez utóbbiak nagyon bután néznek ki, olyan mintha valaki fogott volna egy normális halat, és addig ütötte szemből, amíg teljesen egyenes nem lett a jószág, majd felnagyította kétszáz kilósra.

Az áramlatok amúgy nagyon erősek a szigetek körül, ez néha hasznos, mert csak lebegsz a felszínen és visz magával a víz, máskor meg idegesítő, hogy küzdeni kell ahhoz, hogy valamit jól megnézhess. Itt volt először részem drift búvárkodásban, lementünk tizenöt méterig, ahol elkapott az áramlat, és lerakott húsz perccel később a sziget túloldalán, a hajó meg simán követett minket a felszínről. Ez egy kicsit ijesztő menet közben, de amíg a túravezető nem pánikol, én sem fogok. Különben is, az aggódás csak fogyasztja az értékes oxigént. A másik nehezítés, hogy ott jártunkkor a dagály éjszaka-kora hajnalban tetőzött, tehát mire víz közelébe értünk, úgy kellett átevickélni a partot övező halott koralltömegen. Sajnos az darabokra tört korall pont ugyanolyan éles, mint az élő korall, béreltünk is minden nap lábuszonyokat.

A szigeteken nemcsak a víz alatti világról szól minden, rengeteg „csak” vakációzni jövővel is találkoztunk, akik egész nap a homokon hevernek, és versenyeznek, hogy ki tud a legvörösebbre égni. A legnagyobb sziget, Gili Trawangan elvileg elég partis hely, persze aki emiatt jött csúnyán pofára esett: Ramadan alatt nem nagyon van buli.

A három homokpad egyike sem nagyobb a Margitszigetnél persze, és jól megszervezett kishajómaffia látja őket el. Ezek átalakított halászcsónakok, mind elég hosszú, és kismerülésű, a jobbaknak vannak stabilizáló oldalhajói.

Mielőtt átköltöztünk volna a szigetekre, kétszer is meglátogattuk őket, és köztük is hajókáztunk eleget, így eléggé kiismertük körülöttük a tengert. A tapasztalat az volt, hogy délután három után rossz vicc az átkelés. Főleg azért, mert az utolsó hajóba bepakolnak mindenkit, aki csak menni akar, így az elvileg húszfős csónak 55 embert szállít az erősen hullámzó tengeren. Akkorákat csattantunk minden hullámvölgyben, hogy öröm volt hallgatni. Mindezt tiszta kék éggel a fejünk fölött, rossz belegondolni mi mehet itt az esős évszak alatt. A harmadik ilyen alkalommal már teljesen nyugodtan áztunk ronggyá a felvert vízben, élvezve az ingyen hullámvasutat. Ismét csak, a fő szabály, hogyha a helyiek nem aggódnak, akkor nekünk sem kell, de elsőre kicsit ijesztő volt.

A szigeteken semmilyen motorizált jármű nincs, lovaskocsik cikáznak fel-alá. NemSün meghatározó életszakaszának jelentős részét istállókban töltötte, és volt pár keresetlen szava a helyi parasztok lótartási szokásait illetően. Túlnőtt paták, rosszul beállított szerszámok, gonosz, fájdalmas ostorozás rombolják a lovak állapotát, alig volt köztük olyan, amelyik rendben lett volna. Alapvető lóápolási szabályokat nem tartanak be, olyanokat, amik semmibe nem kerülnek, de megtöbbszörözik a lóból kipréselhető hasznot. Többször is láttuk, ahogy lesántult vagy vérző lovat hajszoltak fel alá, és néhány turista ezt határozott módon tette szóvá.

Indonéziában alapvetően nem biztos dolog az áram, de a kis szigeteken különösen gyakran ment ki. Itt nem azért van gyertya az asztalon, hogy romantikus hangulatot biztosítson, hanem azért, mert szinte borítékolni lehet, hogy vacsora alatt legalább kétszer kialszik a lámpa. Ennek pozitív mellékhatása, hogy legalább a túl hangosan szóló zene is elhallgat, és egy rövid időre kellemes csendbe borul a sziget.

Zajártalomból van még egy fajta, itt is megszólalt hajnali négykor a müezzin. Az este tizenegyes műsör egyszer gyerekmatinéval keveredett, a hangja alapján egy tizenkét éves lányka próbálta felénekelni az esti imát, de folyton beletört a nyelve. Ráadásul énekelni sem tudott, bár ez az indonézekre általában jellemző. Nem tudom vizsgálja-e bármilyen kutatás a különböző népek zenei képességeit, de még a hivatalos, fellépő énekesek is általában elég hamisak.

Mikor úgy éreztük, hogy vizeztünk már eleget, elintéztük az utat vissza Balira, ahol három hetünk volt a sziget (részleges) bejárására.

Lényegében minden indonéz sziget egy-két vulkán terméke, eltekintve pár korall atolltól. Bali közepén ott van Anung, Florest Ramata és Kelimutu tartja a víz fölött, Lombok pedig nem áll semmi másból, mint a Rinjani vulkán lankáiból. Van néhány síkság, ami valami csoda folytán magától a víz felett van, mint például Nyugat-Sumbawa (Kelet-Sumbawa két vulkán lávamezőinek az összefolyása), de ezek inkább a kivételek. Összesen 129 aktív vulkán van szétszórva a szigetvilágban, mi ezek közül a második legmagasabbat másztuk meg.

A hegy két oldalán két falu szolgálja ki a mászni vágyókat, az egyik majdnem ezer méterrel magasabbról kezd, mint a másik, így inkább innen indultunk neki. Már odajutni sem volt egyszerű, két busz, két taxi és egy lestoppolt terepjáró kellet hozzá, de azért feljutottunk. A terepjárós persze nem a jó szíve miatt állt meg, vadőr/túravezető volt, a felesége pedig hegymászó irodát üzemeltett. Hegynek felfele meg is mutatta, hogy komolyan veszi legalább az egyik szakmáját, az egyik kanyarban tizenöt százalékos leejtőn fölfelé satufékkel megállt, kipattant, és utánaszaladt az út mentén sétafikáló alaknak, aki egy puskával a vállán bandukolt lefelé.

Kiabálás, majd üvöltözés, és egy kis lökdösődés következett, ami alatt helyre kis robogós tömeg gyűlt körülöttünk, akik finoman szólva sem voltak segítőkészek. Nem nagyon aggódtunk, bár nem voltunk biztosak benne, hogy nem fogják agyonverni a sofőrünket. A végeredmény az lett, hogy a vadőrünk elkobozta a puskát, és két madártetemet az orvvadásztól, és továbbhajtottunk, gondosan zárt ablakokkal, mert a csávó a haverjaival ugyanabba az irányba robogózott el, mint mi. A jelenetben azért megint átütött, hogy a ravaszság mennyire nem része az indonéz népléleknek. Az orvvadász az egyetlen betonúton, ami összekötötte a hegy keleti oldalát a külvilággal sétált lefelé, vállán a puskával. Mit gondolt, hogy a saccra három és fél órás séta alatt senkinek nem fog feltűnni a dolog? Ha legalább bebugyolálta volna valamibe… Másrészt meg mi az istenre vadászott? A hegyen nincs nyúl, a legnagyobb állat egy teljesen közönséges, de elég ritkán megtalálható őz, és a két énekesmadár, amit meglőtt még csak reggelire se lett volna elegendő. Talán van valami feketepiaci igény jellegtelen fekete-fehér madártollakra?

A faluba felérve körbenéztünk a túrairodák között, és végül a sofőrünknél kötöttünk ki. Némi alkudozás után megállapodtunk 170 euróban a kétnapos túráért. Ezért a pénzért cserébe kapunk egy túravezetőt és három hordárt (akiken két dán turistával osztoztunk), napi 4 étkezést, vizet, sátrat, hálózsákot, meg minden mást, ami csak kell. Nekünk csak a saját ruhánkat kellett hozni.

A vulkán csúcsa 3700 méteren van, voltak bőven bátor kalandorok, akik felküzdették magukat odáig, nekünk erre akkora igényünk nem volt, főleg annak tudatában, hogy az utolsó kétszáz métert gyakorlatilag négykézláb kell megtenni. Mi inkább csak a kráter pereméig akartunk eljutni, ez a GPS szerint összesen 1506 méter szintkülönbséget jelentett egyetlen napra, de a hullámzó dombok miatt a tíz százalék borravalót nyugodtan hozzá lehetett adni.

A kráterben egy majdnem tíz kilométer átmérőjű tó bújt meg, a szélén egy vadonatúj minivulkánnal, ami háromszáz méternyire emelkedik ki a vízből, eltörpülve a régi csúcs alatt. Akik a csúcsot meghódították, választhattak, hogy kelet felé akarnak-e visszatérni, összesen három napos túrával, vagy lemásznak a tóig, ahol a forró vizes forrásokban áztathatják magukat egy majdnem teljes napig, mielőtt továbbindulnak az északi oldal felé. Minden egyéb variációk is rendelkezésre álltak, az all-inclusive túra öt napos, a legértelmesebbnek kinéző, keletről északra átmenő 3 napos volt. Mi nem bíztunk sem a szolgáltatás minőségében, sem a saját erőnlétünkben, úgyhogy inkább csak az egy nap fel, egy nap le körre fizettünk be, és habár panaszra okunk nem lehetett, ez jó döntésnek bizonyult végül.

Reggel nyolckor indultunk neki a 30 kilométeres túrának, ami végül 9 óráig tartott. Ennek több oka is volt, egyik a már emlegetett szintkülönbség, másik a gyakori és nagyon is szükséges szünetek, amikor a hordárok gyümölccsel tömtek minket. Ez banánt, ananászt és epret jelentett, annyit, amennyit meg bírtunk enni, nyílván ők sem akartak a tetőig mászni vele. Amúgy pont Ramadan első napján kezdtünk neki a mászásnak, de a napkeltétől napnyugtáig tartó böjt alól azért a kemény fizikai munkát végzők mentesülnek. Nem tudom mi a pontos definíció, de egy negyvenkilós pakkal másfél kilométeres mászás láthatólag feljogosított egy ebédre.

Az első négy óra kényelmes séta volt hegynek felfelé (mármint ahhoz képest, ami később jött, rólunk így is szakadt a víz). A felföldi szavanna elképesztően jól néz ki, mély vízmosások és lávafolyamok által szabadalt hullámzó dombság, amit üde zöld és elszáradt sárga fű borít vegyesen ameddig a szem ellát, és csak egy-egy magányos fa töri meg a monotóniát. A legszárazabb hónap legvégén voltunk, ezért bónusz tájelemként hatalmas leégett foltok is felléptek, szürke tályogokkal színesítve a tájat. A vezetőnk szerint a hőségben a szavanna spontán fel tud gyulladni, a fű annyira száraz, hogy a szél által összedörzsölt szálak lángra tudnak kapni.

A főétkezéseink mind nasi goreng voltak, ez az indonéz alapkaja. A név annyit tesz, hogy sült rizs, de hogy pontosan mit is szórnak még a wokba az csak a szakácson múlik. Jelen esetben rengeteg zöldbab, krumpli, zöldborsó, uborka és némi ananász dobta fel az ízeket, és megküldhettük ketchuppal, édes szójaszósszal vagy sambal olekkel, ez utóbbi egy gyenge, savanykás csiliszósz. Vacsorára még tükörtojást is sütöttek a tetejére, illetve mellékeltek hozzá némi szárított marhahúst. Egy másik túracsoport egy élő csirkét is felcipelt a kráter pereméig, hogy legyen friss hús a vacsihoz, hallottuk, ahogy kotkodácsol előttünk az ösvényen.

Úgy harminc túrázó vágott neki 2-6 fős csapatokban a hegynek aznap, és félúton felfelé belefutottunk nyolc jávai diákba, akik do-it-yourself alapon tolták a hegymászást, hordár nélkül, hátukon cipelve a teljes felszerelést. Persze nem értek fel a peremig estére, mi terhelés nélkül alig bírtunk felvergődni, és az ő kondijuk sem volt jobb, mint a miénk. Szerencsére a két dán társunké még nálunk is rosszabb volt, pedig négy-öt évvel fiatalabbak voltak nálunk, és úgy néztek ki, mint akik jártak már edzőteremben. Persze az, hogy megállás nélkül dohányoztak egyáltalán nem segített (amúgy kivétel nélkül az összes hordár és hegyi vezető is dohányzott), így az utolsó hét-nyolcszáz méteren jellemzően rájuk vártunk, és ez kiváló ürügyet adott nekünk, hogy pihenhessünk.

Ebéd után az út hirtelen átváltott meredekbe, aztán függőlegesbe, és külön nehezítésként alattomos módon elkezdett csúszni. Kétcentis por borította az ösvényt, megszórva némi laza kavicsréteggel, de ez igazából csak lefele volt zavaró, felfele a puszta teljesítmény leadás nagyobb gondot okozott. Sem NemSün, sem én nem másztunk még ennyit függőlegesen egy nap alatt (bár egy durva montenegrói biciklitúra valószínűleg közel volt), és egyikünk sem járt még soha ilyen magasan. A kráterperemen a bázisállomás 2677 méteren volt, és innen csodálatos volt a kilátás, akár a kráterre, akár kifelé. Sumbawa negyven kilométerre levő szigete tisztán látszott, és hajnalban a napfelkelte egyenesen a sátrunkba sütött.

A szállás amúgy kielégítő volt, de nem tökéletes. Hatalmas, modern, jól szigetelt sátrunk volt, és láthatólag igyekeztek meleg hálózsákot venni, de egyrészt túl rövid volt (pedig egyikünk sem olyan nagydarab), másrészt egy kicsit hideg. Ráadásul nem légmatracunk volt, csak egy vastag poliakármi réteg, így nem ez volt a legjobb éjszakánk. A hordárok persze egy ponyva alatt aludtak, egy szál semmiben, pedig hét fok volt éjszaka. A segéderő úgy általában kevesebb felszerelést igényelt, mint a turista, jellemzően vietnámi papucsban csattogtak fel a csúcsig, az egyik hardcore arc pedig mezítláb tolta. A mi vezetőnknek volt igénye cipőre, de csak egy letaposott sportcipőig jutott.

Fölfelé a dánokra várva beszélgettünk egy keveset, tizenöt éves kora óta hegyi iparos, két év hordárkodással kezdte, és most már három éve csoportot vezet. Azért jó volt látni, hogy ő is meghalt időnként, persze az ő hátán volt egy húszkilós hátizsák. Voltak akik idegesítően jól bírták, két negyvenes ausztrál hölgy például egyszerűen felszaladt a hegyre, vidáman, izzadtság nélkül érkeztek minden állomásra, míg a hordáruk valahol mögöttük vánszorgott.

Éjszaka megcsodáltuk a csillagos eget, illetve a félholdat. Olyan szinten volt csillagokkal teli az égbolt, hogy a hold fekete köre kristálytisztán rajzolódott ki. Néhány hullócsillag után, már fél nyolckor lefeküdtünk aludni. Másnap érdekes módon viszonylag fájdalommentesen ébredtünk, a felfele út inkább a keringési rendszert terhelte, mint az izmokat. Ugyanezt lefele megtenni viszont kőkemény izommunka volt, főleg mivel nem akartunk térdzúzó módon lerombolni a hegyről, inkább kimérten lépdeltünk lefele. Délután egyre vissza is értünk a faluba, és habár az eredeti tervben szerepelt egy éjszaka ottalvás, inkább visszaküzdöttük magunkat Mataramba.

Ez az út sem volt eseménytelen, a bemo (iránytaxi) defektet kapott. Ez még nem annyira érdekes, ez nem az első ilyen eset volt Indonéziában amin átestünk, hanem az volt a fura, ahogy kezelték. Először is mindenki leszállt; eddig még jó. Viszont a tetőre felzsúfolt négy adag turistahátizsákot és a tíz zsák hagymát nem szedték le. Ráadásul nem az úton parkoltak, hanem félig az úton, félig mellette, és külön nehezítésként a lyukas kerék volt a füvön. Be is mászott az egyik lelkes gyerek a kisbusz alá, és elkezdte felkurblizni. Mi néztük, hogy dől ez, dől ez, nem lesz-e ebből baj, de csak tudják mit csinálnak.

Na nem tudták. Valahol azon a ponton, amikor a kerék pont elhagyta volna a talajt, a kisbusz hirtelen elkezdett gurulni előre, és lezöttyent. Az, hogy az alatta fekvő pacák nem ott halt szörnyet, csak a szerencsén múlott, és az is, hogy nem tört el a tengely a huppanástól. Ekkor rájöttek, hogy a féket senki nem húzta meg. Láthatólag a kézifék elégtelen ilyen feladatokra (már ha van), ezért kövekkel körülbástyázták a kerekeket. Elkezdték újra pumpálni, és teljesen világos volt, hogy előbb fog felborulni az egész minibusz, mintsem hogy elemelkedne a talajtól. Amikor már csak egy erősebb fuvallat hiányzott, hogy a kocsi átrendezze magát függőleges konfigurációból vízszintesbe, végül feladták, és nekiláttak lepakolni a csomagokat.

Eddigre két másik iránytaxi is megállt katasztrófaturistáskodni, készen arra, hogy elszipkázza az utasokat, így hát az egyikbe begyömöszöltek minket, és így értünk végül vissza Lombok fővárosába. A teljes izomhalál csak a következő nap ért minket utol, egy napot nyögdécseléssel töltöttünk, aztán egy kis kitérő után áthelyeztük magunkat a Gili szigetekre.

Alant a mászás magasság-idő diagramja. A mintavételi pontok jelzik azokat a helyeket, ahol összeestünk pár percre pihenni. 

Indonézia általunk érdekesnek ítélt szigetei egyetlen láncban helyezkednek el, a következő sorrendben: a legnyugatibb Jáva, és ennek is a nyugati csücskében van a főváros, Jakarta. A következő eggyel keletebbre Bali, utána Lombok, Sumbawa és végül Flores következik. Sumbawára igazából nincs kedvünk menni, de szerencsére éjszakai busz átvisz rajta egy rohamban. A szigetvilágnak még rengeteg érdekes helye van, de Szumátrán éppen esős évszak van, és Sulawesi (Rejtőnél: Celebesz), Borneó vagy Pápua meglátogatásához egyrészt sokkal több pénz kell, mint ami nekünk van, mert A pontból B pontba csak és kizárólag bérelt terepjáróval lehet eljutni, másrészt pedig tudni kell indonézül. Szinte biztos, hogy Borneóra még egyszer eljövünk, és előtte két hét alatt átrágom magam egy indonéz nyelvkönyvön, finoman szólva sem bonyolult a nyelv. A kiejtés pofonegyszerű, nincs ragozás, hiányzik a kínai nyelvek bonyolult intonációja, nincs igeidő, csak a mondat végére helyezett időhatározó jelzi a múltat vagy jövőt, a többes szám egyszerűen a szó megkettőzését jelenti. Tehát a mondat „malacokat vettünk a boltban” nagyjából „mi vásárolni malac-malac ban bolt tegnap” lenne eszerint a nyelvtan szerint. Lényegében csak a szavakat kell megtanulni. Emiatt itt gyakran megkérdezték, nem beszélünk e véletlen indonézül, és itt láttuk a legtöbb külföldit, aki képes volt a helyi nyelven alkudni.

Amikor elhagytuk Jávát, nem voltunk igazán kíváncsiak Balira. Ennek több oka is volt: egyrészt sietni kellett a vízumunk meghosszabbításával, és Balin híresen lassan csinálják az ilyesmit (5-9 nap, amíg elkészül az egyhónapos hosszabbítás), másrészt közeledett Ramadan hónapja, és míg Bali hindu, Flores pedig katolikus, a következő célpontunk, Lombok mélyen vallásos muszlim, tehát Ramadan alatt erősen belassul. Ezért úgy döntöttünk, hogy megnézzük Lombokot, amíg még lehet, aztán átmegyünk Floresre, és a visszaúton látogatjuk csak meg Balit. Ennek még olyan bónusza is van, hogy Augusztus végén már kezdődik a holland oktatás, tehát a sziget fehér lakosságának felét kitevő németalföldi családok hazatepernek.

Ezzel a tervvel váltottunk jegyet Jáván a Bali felé tartó kompra, majd egy fél órás kompút és egy egyórás dokkolási procedúra után átértünk Indonézia második szigetére. Természetesen élősködők hada lepett el minket azonnal, de volt annyi eszünk, hogy arrébb sétáljunk egy kicsit és simán leintsük az első buszt, ami a sziget fővárosa felé tartott. Így is pofátlanul lehúztak minket, az indonéz tömegközlekedés azonnal háromszoros szorzót ajánl, ha rossz a bőrszíned.

Ezt néha olyan szintre fokozzák, ami egyszerűen nevetséges. Két falu között a bemonak nevezett iránytaxi elvileg kétezer rúpiába kerül (olyan negyven forint). A légkondicionált, telefonon rendelt taxi körülbelül tizenegyezer rúpiát kóstál. Ennek ismeretében, amikor a bemos közli, hogy fejenként ötvenezerért elvisz, úgy érezzük hogy jogunk van hangosan a képébe röhögni. Arra az észérvre, hogy a taxi az ő általa ajánlott ár pontosan egytizedébe kerül, és még csak nem is kockáztatnánk vérmérgezést a rozsdás szögektől, egyáltalán nem reagálnak. Egyiptomban az ilyen érvek általában működtek, de az indonéz nem agyafúrt arab kereskedőnépség, inkább üres kézzel távozik, semmint hogy reális áron elvigyen.

Mivel szerencsére Balin is és Lombokon is gyakran járnak jó minőségű, taxiórával felszerelt és azt használni is hajlandó taxik, ezért könnyen tudtuk elküldeni a fenébe a legpofátlanabb versenyzőket.

A buszunk Bali fővárosában, Denpasarban rakott le, ahol megdöbbentően jó áron kaptunk egy teljesen tisztességes szobát a buszpályaudvar mögött. Innen másnap reggel továbbmentünk a keleti kikötőbe, Padangbaiba, ahol öt napon keresztül egyáltalán semmit nem csináltunk. Tessék-lássék néha kimentem a korall fölé halakat fotózni, de mivel az értékelhető helyi korall egy nagyon sekély, de nagyon zárt öbölben volt, ezért a hullámok iszonyat erősen csaptak be, és egyszerre négy-öt métert is arrébb dobáltak. Ráadásul dagálykor minden tele volt szeméttel, apálykor meg kilátszott a korall teteje a vízből, és a korall nagyon éles. Az élvezhető időintervallum napi 2-3 óra volt, de olyankor tényleg szép volt a víz alatti világ.

A szállásunk olyan apróságokkal járt, mint korlátlan gyümölcsbüfé reggelente, az ilyesmik teszik az utazóéletet élvezhetővé. Megismerkedtünk a kígyógyümölccsel (snakefruit). Semmihez nem hasonlítható kerekded bigyó, ami az egyik végén csúcsos. Barna a bőre, és pikkelyes, innen jön a neve, a húsa pedig kemény, fehér, és ízre savanyú, édes és kicsit keserű egyszerre.  

Amikor eluntuk Padangbait áthelyeztük a székhelyünket Lombok fővárosába, Mataramba, és nekiláttunk a vízumügyintézésnek. Több helyen is olvastuk, hogy itt feltűnően könnyű letudni a kötelező köröket, és valóban így volt. Egyik reggel elcaplattunk az immigrasi-ba, kezünkbe nyomtak három nyomtatványt, hogy töltsük ki, és közölték, hogy fénymásoljunk le mindenfélét az útlevélből, aztán jöjjünk vissza. Az egyetlen kaland az volt, hogy mind az iroda, mind a szemben lévő bolt fénymásolója egyszerre romlott el, ezért baktatnunk kellet három sarkot mire találtunk egy kopottas „Canon” táblát, ahol tudtak segíteni.

Másnap reggel vissza kellett menni befizetni a pénzt, és utána délután már át is vehettük a vízumot. Ha dupla pénzt fizettünk volna, az egész hacaráré csak egy órán át tartott volna.  Összességében megdöbbentően gyors és hatékony volt az egész.

Lombok tengerpartjain összesen több mint két hetet töltöttünk, erről majd külön blogpost szól, és megmásztuk a sziget közepén meredező (na jó, lankásodó) vulkánt is, ez egy másik téma. A vulkánról levergődés után, a sajgó izmainkat ápolva ért meg bennünk az elhatározás, hogy tulajdonképpen nincs kedvünk összesen 45 órát utazni az első floresi látnivalóig, aztán egy héttel később ugyanennyit vissza. Ez gyáva megfutamodás a kihívások elől, és így kimarad Komodó és a Kelimutu vulkán három tava, de cserébe pont ez a jó az ilyen utazásban. Oda megyünk, és azt csinálunk, amit csak akarunk, akkor amikor csak akarjuk.

Körbe-körbe meneteltek ezek a szörnyek a bevásárlóközpontban, az Aqua Butterfly c. dalának első traktusát ismételgetve végtelen ciklusban. Nagyon népszerűek voltak a gyerekek között.

Persze ezzel telibekaptuk Ramadan szent hónapját, de ha az ember a turistakörzetben tartózkodik, akkor csak két érezhető hátránya van. Egyik az, hogy reggel négykor elkezd üvölteni a mecset hangszórója valami kegyetlenül hangosan, egyetlen szót ismételgetve öt percig. Ez valószínűleg az „Ébredj” indonézül. Az első hajnalban az ember meglepődik, aztán füldugóval alszik, ezért vettük. A másik, hogy az éttermekben 18:15 és 18:30 között nem szolgálnak fel ételt. Ennek az az oka, hogy akkor megy le a nap, és az egész nap éhező indonézek, akik ráadásul egy konyhában dolgoznak, leülnek zabálni. Amúgy a percre pontos napnyugta és napkelte időket tartalmazó táblázatokat nyilvános helyeken osztogatják. Olyan szinten komolyan veszik, hogy tartalmaz két perc korrekciót Lombok keleti partján élő lakosok számára.

Jáva szigetén még két vulkán várt ránk: Bromo és Ijen. Ezek egymástól és minden mástól is viszonylag távol estek, megközelítésük (főleg Ijen esetében), gyakorlatilag csak céljárművel volt lehetséges, néha még azzal sem. Mindkettő kétezer párszáz méter magas, de a hasonlóságok itt véget is értek.

Bromo maga egy óriási, ősrégi vulkáni teknőből kiemelkedő kétszáz méteres vadonatúj csúcs, ami folyamatosan hamufellegeket lövell az égbe. Emiatt az egész metakráter (kb. 5 kilométer átmérőjű) egyetlen növénymentes hamutenger, és tucatnyi kilométerre az összes növényt finom vulkáni hamuréteg borítja. Úgy néz ki a hely, mintha elfelejtettek volna felporszívózni az erdőben, akármilyen bután is hangzik ez. Az emberben van egy elképzelés arról, milyen színű is egy káposzta, és ha ez zöld helyett piszkosszürkével borított zöld, ameddig csak a szem ellát, akkor hamar elkámpicsorodik. Ahogy az Eurotripben is megmondták, „It is a good thing you came in the summer, in the winter it can get very depressing.”

Hajnali ködtengerből kikandikáló csúcs

Jávának egy jól bejáratott turistaösvénye van, Yogyakartából indul, Bromon és (opcionálisan) Ijenen át, Balin végződik. Lényegében mindenki pontosan így mozog, erre, és arra a tényre alapozva, hogy semmi más nincs egyórányi autózásnyira a közelben, masszív élősködő közösség alakult ki a hegyen, akik a szokásos szobaárak dupláját is simán elkérik.

Nekünk mázlink volt, mert különutas elfajzók voltunk, és a szokásos egy helyett két éjszakát töltöttünk itt, és telefonon előre foglaltunk, így amikor sikeresen kiadták a szobánkat egy túrával érkezőnek, átpakoltak minket a deluxe bungalóba ingyen és bérmentve. Hindu stílusban épült minipalotát kaptunk, egy éjszakára élveztük is a luxust, másnap persze megkaptuk a lyukat, ami eredetileg járt volna.

A hegytetőn kegyetlen hideg tud lenni, de sajnos az ilyesmire, ahogy már Malajziában megtanultuk, a trópusi országok építészközössége egyáltalán nincs felkészülve. Sem a szigetelés, sem a fűtés fogalmát nem ismerik, és ami még szomorúbb, még a meleg takaróét sem. Így hát hosszúnadrágban és pulóverben aludtunk, legalább nem cipeltük őket hiába. Az egész hőmérséklet dologhoz hülyén állnak hozzá az indonézek. 33 fokban, a tengerparton kötött pulcsiban, kesztyűben és téli sapkában robogóznak, de pont ugyanez a felszerelés 15 fokban is. Ráadásul az indo parasztot semmi nem veszi rá arra, hogy ne vietnámi papucsban csattogjon, még az sem, hogy időnként havazik ezen a magasságon. Persze ugyanígy a nagyvárosi munkás akkor is a kelleténél három számmal nagyobb cipőt hord, amikor rólunk a szandál lesül. (Valamiért cipőből kötelező akkorát venni, amiből még pont nem esel ki. Szerintünk a szokásos ázsiai lábfétis/lábfóbia bukkanna elő a dolog mélyéről, ha jól megkapirgálnánk.) 

A látnivaló tényleges megtekintése hajnali hármas keléssel kezdődik, és négy órakor a terepjárókba zsúfolódással folytatódik. Azt elmagyarázni, hogy én tényleg képes vagyok húsz perc alatt haptákba vágni magam és időben a jó helyen lenni, nem lehetséges, akkor is háromkor kelsz, ha képes volnál egy óránál rövidebb idő alatt felöltözni. Sőt, még akkor is háromkor kelsz, ha aznap nem is fizettél be túrára, csak egy nappal későbbre, mint azt keserűen megtanultuk.

A dzsipek fél órát zötykölődnek hegynek felfelé, aztán már csak húsz perc mászás vár rád kétszáz másik turista társaságában, míg felérsz egy kilátópontra a fő kráteren túl, de facto magasabban, mint Bromo tényleges csúcsa. Innen lehet végignézni a napfelkeltét, ami tényleg iszonyat jól néz ki.

Kezdetben mindent vastag köd borít. Először a fény végigsúrolja az egész fennsíkot, sötétben hagyva a kráter mélyét, csak a kráterbe álló három minivulkán csúcsát világítva meg. Aztán ahogy emelkedik a nap, szépen lassan bontakozik ki a táj alattad, és oszlik el a köd. Ez egy olyan dolog, amit egyszer meg kell nézni, engem a sírig el fog kísérni a fák között áttüremkedő fénydárdák látványa.

A nagy kráter szegélye

Innen némi mászás után a dzsipek levisznek a hamutenger közepére, ahol még mindig semmit nem látni és a sofőr rábök a szürke köd egy véletlen pontjára, miszerint ott van Bromo, usgyi. A látótávolság tizenöt méter, minden teljesen sima, és két centis hamurétegben haladsz előre a teljesen jellegtelen tájon. Idő után felbukkan a kúp lábánál levő hindu templom, és mire megmászod a kétszázpár hamuval borított lépcsőt (a teteje táján már inkább csúszda, mint lépcső), és felérsz a tényleges vulkáni kürtő szélére, már itt is tisztul a levegő, már amennyire ez egy aktív hamuvulkánnál lehetséges. Az egész csúcs egyetlen hatalmas homokvár, aminek a közepe folyamatosan füstölög. A teljes kürtő kétszáz méter átmérőjű, de igazából egy ötméteres lyuk az, ahonnan az utánpótlás folyamatosan száll felfelé. Ha ezt valaki jól bedugaszolná, akkor jönne még egy olyan kitörés, mint ami tizenkevés évvel ezelőtt letarolta a környéket.

Holdbéli táj

Persze nem hagyják az ember fiát nyugodtan élvezni a természet csodáit. Az élelmes hegyiek, áttérve a kecsketenyésztésről a turistafejésre mindenhol ott vannak és alkalmi lovastúrákat, frissítőt, szuvenírt kínálgatnak. Az a tény, hogy az első ötnek nagyon határozottan nemet mondtál, egyáltalán nem tántorítja el a hatodikat, a hetediket, de még a nyolcadikat se, juszt is bepróbálkozik. Az indonéz egyrészt nagyon optimista, másrészt nem túl okos, és ez egy hallatlan idegesítő kombináció, amikor csak azt akarod, hogy hagyjanak békén.

A kráter maga

Ijen kevésbé turistás, ennek van előnye és hátránya is. A nagy hátrány, hogy pontosan egy maffiának van ott szállása, és emiatt nincs meg az egészséges verseny által gerjesztett minőség és ár arány. Konkrétan a három és fél hónapos út második legrosszabb szobájában aludtunk (a listavezető a melakai poloskás volt), de itt még az a lehetőségünk sem volt adott, hogy hajnali háromkor összepakolunk és elköltözünk, pedig szívesen megtettük volna. A szoba egyszerűen olyan szinten volt penésszel borítva, hogy nem tudtunk rendesen lélegezni, öt percen belül köhögő rohamaink támadtak, fél óra után hasogató fejfájásunk lett tőle. Amikor ezt nagyon hangosan és méltatlankodva a menedzsment tudomására hoztuk, akkor egy vállvonás volt az egyetlen reakció, és közölték velünk, hogy minden szoba foglalt, ez van. Nem volt egy vidám éjszakánk, de sajnos az ember az ember az ilyesmit időnként megszívja.

A hegy maga legalább kárpótolt érte. Míg Bromo egy pici hupli egy hatalmas kráterben, Kawah Ijen maga a hegy, egy jó száz méteres krátertóval a tetején. Ijen a kénbányászatról híres, ugyanis olyan szinten kénes a füstje, hogy a közeli kövek teljesen átitatódnak. Ezeket lelkes bányászok összeszedik, leszaladnak hetven kilónyi cuccal az ötszáz méterrel lejjebb levő gyűjtőállomásra, majd visszaügetnek a vulkáni tóig. Mindezt naponta nagyon sokszor. Napi jópár órát a kénes gőzben tölteni tulajdonképpen rossz vicc, és emiatt időnként nyugati filmesek jönnek ide és drámai dokumentumfilmeket forgatnak a szegény kizsákmányolt indonézekről.

Ezekből viszont kimarad néhány olyan dolog, amit szerintünk érdemes megemlíteni. Egyrészt a bányászok brutál jól keresnek indonéz mércével. Havi háromszáz-háromszáz ötven eurót visznek haza, ami egy jakartai banki alkalmazott fizetésének több mint másfélszerese, a környező falvak szintjéhez képest pedig inkább háromszoros a különbség. Ennek köszönhetően relatíve nagyon jól élnek, a gyerekeiket végig tudják rugdosni a középiskolán (errefelé ez a végcél), lehetőséget biztosítva a kitörésre. Mindannyian önként vannak itt, nehéz munkát végeznek jó pénzért.

A másik, amit nem vesznek figyelembe, hogy pocsék ugyan a kénes gőzben, de az idő jó részét mégiscsak hegyi levegőn mozgással töltik, és nem vagyok benne biztos, hogy ha egy jakartai vagy yogyai taxissal vetjük össze a beszívott káros anyagot, akkor is rosszul jönnek ki. Sőt, szinte biztos, hogy nem, az indonéz nagyvárosok kegyetlenül szennyezettek, a Bangladeshez hasonló poklok után közvetlenül a második vonalban.

A harmadik dolog, ami ugyan szubjektív, de minden bányász. akivel az ösvényen találkoztunk vidámnak és egészségesnek tűnt, és megalázóan fittek voltak. A vasággyal hatvan kilós, egyötven magas barna emberke úgy szalad le a hegyről a hetven kilós puttonyával, hogy nézni is rossz, míg mi lépésről lépésre imbolygunk a túracipőnkben, felfele pedig integetve suhannak el mellettünk, kérdezgetve, „jó kis séta, mi?”. És mindegyik megállás nélkül dohányzik, akár lefele cipel, akár fölfele szalad.

Ha az ember kínkeservesen felszenvedi magát a kráter peremére (a kezdődő oxigénhiány miatt kétezer méter felett más kategória a hegyi túrázás, mint Magyarországon), akkor elé tárul a megdöbbentő színű tengerszem, amit folyamatosan részlegesen takar a vízen átbugyborékoló kénes gőz. Amikor mi ott jártunk, ezt még csak tetézte, hogy egy kamikáze felhő éppen belerohant a hegybe, és a teteje pont olyan magasan volt, hogy átbukott a peremen és bele tudott folyni a kráterbe. Fantasztikus volt nézni, ahogy egyre közelebb és közelebb úszik az égen a nagy fehér bálna, majd szabályosan folyadékként körbefolyja a csúcsot, és a szegély legmélyebb pontján átömlik rajta, megtöltve a krátert. Bromoval szemben itt volt élet a környéken, Ijen stabilan füstölög, talán ötven éve rendetlenkedett utoljára, azóta volt ideje kihajtani a magasréti virágoknak.

Miután levergődtünk a csúcsról, a buszút a tengerig még rejtett egy két meglepetést. Olyan szinten ratyi az út, hogy időnként ki kellett szállni, és csak sétáltunk a terepjáró mellett, nehogy a túlsúlytól tengelytörést szenvedjen. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy néhány útitársunk fokozott izgalmi állapotba kerül, és rettenetesen lelkesen mutogat a fákra, és vadul fényképez, mi meg nem értettük, hogy mi a szöszt láthatnak, csak néhány ezüstös langúr csócsálta elmélyülten a leveleket. Aztán idővel leesett, hogy nem ők látnak valami különösen érdekes állatot, hanem mi szoktunk hozzá annyira a majmokhoz, hogy már rég nem emeljük fel a fényképezőgépet miattuk. Ez valami olyasmi, amire nem gondoltunk volna indulás előtt, pedig idő után mindent elveszti az újdonság varázsát. Van ahol a veréb védett és ritka madár, de aki a Blahán száll át naponta, annak kevésbé nagy szám.