Vándorsün

 Indonéziában nem-természeti típusú látnivalóból kettő darab van: az egyik Yogyakarta városa és a körülette levő rommezők, a másik Bali templomai. Mindkettő nagyon nagy szám, és mindkettő a hindu/buddhista vonalon mozog. A muszlimok nem építettek semmi értékelhetőt az elmúlt ötszáz évben, mióta itt vannak, de a gyarmati hollandoknak sem sikerült maradandó dolgokat hátrahagyni.

Persze ennek köszönhetően mindkét hely iszonyúan turistás, Yogya (vagy Jogja, még a közlekedési táblák sem voltak konzisztensek a város nevét illetően, pedig latin ábécét használnak) másképpen, mint Bali. A Lonely Planet szereti az ilyen helyeket "backpacker mecca"-nak nevezni, mi a turistagettó kifejezést javasolnánk inkább. Van egy olyan három háztömbnyi terület, ahol indonézt egyáltalán nem lehet hallani, mindenki angolul beszél, és minden épület vagy utazási iroda, vagy háromszorosan túlárazott étterem, vagy másodrangú szállás. Ennek megvannak az előnyei és hátrányai is. Egyrészt van rendes internet, és valamiféle verseny van az utazási irodák között és ez alacsony tartja az árakat, másrészt az összes szállás permanensen tele van, és emiatt még indonéz mértékkel is pofátlanul sokat kérnek egészen vacak szobákért. Érzésünk szerint egyszerre legalább ötszáz fehér turista tartózkodott a városközpontban, és a tömeg ütemre pontosan három naponta cserélődött. Mi különutasként öt teljes napot dekkoltunk itt, de igazából négy is elég lett volna.

Elég rendszeresen beszélgetünk más utazókkal, és míg Észak-Thaiföldön jellemzően mindenki már legalább nyolc hónapja úton volt, itt mi voltunk a veteránok. Ráadásul az arcok többsége csak egy két-három hetes vakációra jött, tehát rohant, mint az őrült egyik helyről a másikra, hogy minél több beleférjen, míg mi már nagyon régóta nem sietünk sehova. Gyakori kérdés volt, hogy nem éreztük-e azt, hogy Thaiföld túl turistás, túlzsúfolt, és a válaszunk mindig egy határozott "nem" volt. Si Satchalanaiban egy nap alatt egyetlen francia családot láttunk, de Sukhotai óriási rommezőit is maximum hat másik emberrel osztottuk meg, míg Borobudurba emeletes turistabuszok szállítják a népet. Persze nem segít, hogy Thaiföldön a forró észak végén, esős évszak elején voltunk, fél évre a főszezontól, Indonéziában pedig most a legnagyobb a nyüzsi.

A másik észrevételünk az volt, hogy nagyon, nagyon sok a holland turista. Máshol is találkoztunk velük, túl vannak reprezentálva Dél-Kelet Ázsiában az ország méretéhez képest, de Yogyakartában az utazók több mint fele jött a németalföldről, NemSün nem győzte kapkodni a fejét. Volt még egy demográfiai elfajzás: késői huszonévesek helyett tizenkilenc volt a jellemző kor, és tipikusan barinők uccsiztak együtt. Gyönyörűen naiv állításokat hallottunk repkedni vacsora közben az étteremben, és elég hamar világos lett, miért is kerül minden duplájába a szokásos áraknak: egyszerűen azért mert a célközönség kritika nélkül kifizeti.

A romok viszont gyönyörűek voltak. Már maga Yogya is szolgál két palotával, az egyikben egyszerre két szultáncsalád él, egymással folyamatosan torzsalkodva, alig tízezer fős személyzetnek elég hellyel együtt (persze manapság csak két villa lakott, minden más a turisták játszótere), a másik a régi szultánok fürdője volt. A régi indonéz városoknak egészen varázslatos sikátorai vannak, amik össze vissza cikk-cakkoznak, találkoznak, szétválnak, bármilyen tábla vagy jelzés nélkül. A paloták környékén valami csoda folytán kitakarították őket, és néhány utcaművész vette birtokba a falakat, nagyon kellemes felfedezőtúrákra teremtve lehetőséget.

Maga a fürdő pont annyira volt romos, hogy még jól nézzen ki. Négy, fallal egymástól elzárt, jókora medencéből állt, ahol a szultán különböző rangú ágyasai és feleségei leledztek, míg az uralkodó maga a középen levő torony harmadik emeletéről élvezte a látványt és intette magához azt, akire éppen kedve szottyant. Később meglátogattuk az egyik szultáncsalád magánmúzeumát, és a családi fotókat nézegetve egyértelművé vált, miért is volt szükség négy medencére: még a mostani szultán apjának is huszonhárom felesége és összesen hetvenkét gyereke volt. A helyi királyok amúgy aktív szociális életet éltek, Angliában vagy Hollandiában tanultak, jártak az európai királyi családok esküvőire (és járnak mindmáig), de a helyi alattvalók is imádják őket. Jó a PR-juk, nem csatolták a nevüket egyik politikushoz sem, csak időnként jótékonykodnak egy picit, meg szedik a túlárazott belépőjegyeket.

De az igazi nagy durranás nem maga a város volt, hanem a két rommező körülötte: Borobudur és Prambanan. Az előbbi a világ legnagyobb buddhista épülete: 120x120 méteres, harminc méter magas kőpiramis, 8 szinttel amiken összesen 1400 faragott panel mutatja be, hogy is kell élnie egy igaz buddhistának.

A legalsó szinten levő paneleket persze az indonéz hatóságok egy az egyben letakarták, mert a földi élet élvezetét prezentálják, eléggé… khm… kendőzetlenül, és ilyesmit tisztes iszlám országban nem mutogatunk. A maradék ezervalamennyi panel mellet még lassan elsétálni is több óra, iszonyatos mennyiségű munkát ölhettek ezekbe bele. A sztorit nem igazán értjük, de az 1200 éves faragások részletgazdagságát nagyra értékeltük. Elefántok, majmok, csaták, lakomák, temetések és rengeteg azonosíthatatlan jelenet sorakozott a falakon. A tetőre pont naplementére értünk fel, megcsodálhattuk a sztúpák között átbújó fényt. Lefele persze keresztül kellett menni a bazársoron, ez ilyenkor elkerülhetetlen. Az egyetlen dolog, amit nem értettünk, hogy miért árulnak szokatlanul sok Mária és Jézus szobrot egy buddhista templomnál?

Prambanan ugyanez volt, csak hinduban, égbe törő templomtornyok, egy-egy a hindu triumvirátus három tagjának, és még három a hátasaiknak. Az egész csupa csipke és faragás, a hindu építészet legszebb hagyományainak megfelelően. Itt körbevitt egy idegenvezető tanonc, végigmutogatva, hogy mit is látunk éppen. Korábban is megállapítottuk már, hogy a hinduizmus nem egy egyszerű vallás, kicsit olyan, mint az egyiptomi, csak azzal ellentétben ezt még ma is százmilliók gyakorolják. Évezredeken át fejlődött, alakult, és soha egyetlen istent nem dobtak ki. Ezért minden fontosabb szereplőt tucatnyiféleképpen lehet ábrázolni, akik igazából ugyanazt az istent jelentik, de külön nevük van, különböző imákra válaszolnak, és teljesen másképpen néznek ki. Viszont a legendákban kétpercenként alakulnak át az egyik formából a másikba, ha a narratíva éppen úgy kívánja.

A fő templomkomplexum mellett sokkal békésebb melléktemplomok is voltak, némelyik buddhista, némelyik hindu, de mind elég romos. Szegény indonézeknek nem csak az idő vasfogával és a légszennyezés hatásával kell megküzdeniük, hanem természet anyácskával is. Prambanant 2006-ban majdnem letarolta egy földrengés, mindmáig foltozgatják a lyukakat, a legmagasabb templomba nem is lehet bemenni, mert félnek, hogy összedől. Látszik hol van kettérepedve, tényleg elég ingatagnak néz ki. Persze Borobudur meg tíz éve omlott össze, azt is újra összeeszkábálták, ezúttal vasbeton talapzattal és beépített vízelvezető nyílásokkal. Az ilyen bulikat általában az ENSZ pénzeli, így el is készülnek.

Amúgy a nagy attrakcióknál két bejárat van, egy a külföldieknek, egy a helyieknek, és az előbbinél dollárban kérik a jegy árát, és ha éppen nem lenne nálad dollár, akkor a piaci árnál lényegesen rosszabb váltási aránnyal kegyesen elfogadnak rúpiát is. Szerencsére van diákunk, az általában megfelezi a költségeket.

Robogót is béreltünk, és miután testi épségünket kockáztatva (nem viccelek, az indonézek teljesen agyament módon vezetnek, meg fog érdemelni egy teljes posztot) kiverekedtük magunkat a belvárosból, nekiláttunk néhány kevésbé érdekes látnivaló felkeresésének. Tudtuk már korábban is, hogy a teraszos rizsmezők jól néznek ki, most megcsodálhattuk őket élőben is. Egy termesztési ciklus 105 napon át tart, ezalatt többször is átültetik a rizst a különböző szintek között. A szinteket szélébe kis lyukakat vágnak, ahol vidám kis vízesések csobonak egyre csak lefele, biztosítva, hogy a rizs mindenhol pont az adott termelési fázis igényei szerint van vízzel borítva. Ha az ember kijut a fő turistaövezetből, akkor az indonézek nagyon barátságos népek, mindig szívesen vették, ha fotózzuk őket munka közben, és felteszik a szokásos kérdéseket, miszerint kik vagyunk, honnan jövünk, hova megyünk, már amennyire az angolságuk engedte.

A robogós túra egyik eleme volt a szultánok már emlegetett magánmúzeuma, ez félúton volt felfelé a Merapi vulkán oldalában (amit nem tudtunk végül megnézni, mert éppen a szokásosnál is aktívabb volt, pedig az éjszakai lávafolyam elvileg nagy szám). A múzeum lényegében egy hatalmas kert volt, benne értelmezhetetlen célú földalatti termekkel, zegzugos kis házakkal, tucatnyi vallás szobraival. Kicsit mintha Gaudi tervezte volna az egészet, összességében nagyon szimpatikus volt, mégha a szultán első világháború előtti levelezése igazából nem nagyon érdekelt. A csatolt, erősen felsőkategóriásnak kinéző étteremben ebédeltünk, én megpróbáltam puszta kíváncsisából a "Hungarian Goulash"-t, hát nem az volt. Amúgy később máshol is láttunk gulyáslevest az étlapon, értetlenül állunk a jelenség előtt.

A Dieng fennsíkra is sort kerítettünk, bár ez egy teljes napos túra volt. Kétezer méter magasra szaladtunk fel, a tengerszinten vésztartaléknak elrakott csipszeszacskó úgy felfújódott, mint egy lufi, mire felértünk. A fennsíkon volt egy teljesen érdektelen hindu templomkomplexum, viszont a régi kráterhez tartozó vulkántó érdekesen mélyzöld (és büdös) volt, a kurrens krátertó pedig konkrétan forrásban volt, nem is kicsit. Olyan vadul lobogott a víz, és olyan sűrű volt a gőz, hogy gyakorlatilag képtelenség volt lefényképezni. Ez persze csak a kezdet volt a következő két vulkánhoz képest, de már ez is újszerű élmény volt.

Miután megállapítottuk, hogy tömegközlekedéssel eljutni a Bromo vulkánhoz nemcsak hogy nehezebb, kényelmetlenebb, hanem drágább is, mint befizetni egy minibuszos túrára, így bezsúfolódtunk kora reggel egy légkondícionált kisbuszba, és elindultuk kelet felé. Később persze kiderült, hogy volt egy olcsó és kényelmes éjszakai vonat is, de az indonéz vasút alkalmazottjaitól elvárni, hogy képesek legyenek felsorolni azt az öt szerelvényt, ami az állomást egy nap alatt elhagyja valóban túlzás lett volna, így amikor mi kérdeztük meg őket a pályaudvaron, akkor ezt az információt képtelenek voltak megosztani velünk.

Indonézia a világ legnépesebb muszlim állama, sőt, Kína, India és az USA után a negyedik legnépesebb az egész világon. Hogy pontosan mekkora és kik is lakják eléggé definíció kérdése. Valahol tizenkétezer és tizenhétezer között van a szigeteinek száma, és beszélt nyelvből is vagy ötszáz, vagy hétszáz van, attól függ, kit kérdezel. Ekkora halmazt persze nehéz egyesíteni egyetlen lobogó alatt, de ez többé-kevésbé sikerült is az elmúlt hat évtizedben.

Indonézia az európaiak érkezésekor sokvallású államok és szigetállamok katyvasza volt, és némi egymás közötti szkanderozás után, a világ azon része, amelyik tudta, hogy melyik végén kell fogni a puskát, eldöntötte, hogy ez a hatalmas terület holland érdekszféra. Ők jól el is foglalták az egészet párszáz év alatt, és egy ideig degeszre keresték magukat az európában aranyárban mért fűszereken. Szerecsendió, bors, szegfűszeg vándorolt nyugatra. Persze idővel elkezdték ezeket olyan helyeken termelni, amik kicsivel közelebb voltak a fogyasztókhoz, és ekkor a Holland Kelet-Indiai Társaság (VOC) jól csődbe is ment, és Indonézia holland koronagyarmat lett. Innentől pálmaolajat, gumit és dohányt termeltek, egészen a második világháborúig, amikor is a japánok jól elfoglalták az egészet körülbelül tizenöt perc alatt. A háború után persze a helyi lakosok fütyültek újra a nyakukba venni az igát.

A hollandok egy darabig mészárolgatták őket ezerszámra, de a sajtóban ez egyre rosszabbul és rosszabbul hangzott, így egy idő után feladták. Egy viszonylag értelmes diktátor, Sukarno, uralkodott itt vagy még tíz évig, mielőtt egy hasonló nevű, de sokkal kevésbé jótékony haverja ki nem fúrta. Ekkor az államforma áldemokráciából kleptokráciába fordult. Suharno mester stabilan be van betonozva a Transparency International „Melyik mocsok lopta a legtöbbet” toplistája első helyére, onnan várható ideig ki nem robbantja senki.

Azért amikor a kilencvenes évek végén az Ázsiai pénzügyi válság megrogyasztotta Indonéziát, lemondatták, és azóta egész tűrhetően működő demokrácia-szerűség kezd kibontakozni. Persze kicsit cenzúráz, kicsit szétveri a függetlenedni vágyókat, nagyon korrupt, de állítólag a jó irányba halad. Az alkotmány nagyon határozottan állást foglal a vallásszabadság mellet, amíg az egyistenhit. Persze a hinduizmus is valamiért egyistenhitnek számít errefelé, de ez egyike azoknak a dolgoknak, amiket jobb átugrani.  Az indonézek túlnyomó többsége mérsékelt, toleráns és az állam és az egyház szétválasztásának híve, még a deklaráltan muszlim pártok sem kampányolnak a sharia bevezetéséért. Azért nem fenékig tejfel minden, öt évvel ezelőtt például néhány lelkes helyi legéppuskázott egyszerre kétszáz nyugati turistát Balin, rendszeres vulkánkitörések, földrengések, légi és tengeri katasztrófák teszik érdekessé az országot. Ez utóbbiakról azért persze az indonézek is tehetnek; olyan katasztrofális a gépek állapota, hogy még a nagy, nemzeti légitársaságot is kitiltották az EU légteréből két évvel ezelőtt.

Mi északról közelítettük meg az országot, az Egyenlítőt a repülővel léptük át, és már fentről megcsodálhattuk a nagyipari hínártermelés eszközeit: az ötvenszer ötven méteres ketrecek lebegtek a víz felszínén ameddig a szem ellátott. Jakarta érdekes része lényegében itt befejeződött.

A reptéren megismerkedtünk az indonéz bürokráciával, nemhiába a világ 127. legkorruptabb állama Indonézia, olyan nagyhatalmak üdítő társaságában, mint Gambia vagy Togo. Elvileg az országba be se lehet lépni hazafelé szóló jegy nélkül, mi ezt még gond nélkül vettük, kijelentettük, hogy gyalog fogjuk elhagyni az országot. Elhitte a vámos. Sóhajtottunk egy nagyot, kicsit tartottunk a vízum megszerzésétől. Ezek után sajnos kivergődni a váróba nem volt olyan egyszerű. Olyan szinten voltak inkompetensek, hogy miután megkaptuk a lepecsételt vízumunkat, azután is többször vissza akartak terelni minket a sorba, hogy ugyanmár álljuk már még egyszer végig. Csak itt fordulhat az elő, hogy a külföldieknek fenntartott vízumrészlegen olyanok dolgoznak, akik még csak egy kicsit sem tudnak angolul.

Maga a város sem volt nagyobb élmény. Egyrészt gusztustalanul elpofátlanodtak a helyi szállodások a Lonely Planet írása óta, mindenki bátran a két évvel ezelőtti ár kétszeresét kérte, és azóta a rúpia csak erősödött az euróhoz képest, ráadásul még alkudni se lehetett. Elég hamar letettünk tehát az elképesztően gagyi budget kategóriáról, és egy kicsivel többért az olcsóbb midrange hotelekben szálltunk meg inkább, azoknak az ára ugyanis alig tért el az útikönyvben leírtaktól. Sajnos általános tapasztalat az, hogy indonéziában a szállás kétszer többe kerül mint Thaiföldön, és olyan nyolcvan százalékkal drágább, mint Malajziában.

A következő gond Jakartával, hogy olyan kegyetlenül szmogos, hogy két saroknyira lehet csak ellátni, és mindkét nap fejfájást kaptunk a bűztől. Ezt még tetőzi az, hogy tulajdonképpen ocsmány a város, nincs tömegközlekedése, és a taxik is tetűlassúak a permanens dugóban, nincsenek értékelhető éttermei, de még belvárosa se nagyon. Futottunk pár kört a koloniál negyednek nevezett romhalmazban, megnéztük az öregedő diktátor által állított hetven méteres obeliszket, amit a köznép csak Suharno Merevedésének csúfol, és a nemzeti múzeumot. Ez utóbbi színvonala sokkal közelebb volt az elvárhatóhoz, mint mondjuk Malajziáé: zsúfolt, koszos vitrinekben végtelen sok kacat volt igazából kontextus nélkül. Próbálkoztak némi magyarázattal, de nem volt elég csábító ahhoz, hogy a huszonnyolcadik maláj törzs temetkezési szokásairól is elolvassunk egy száraz, kétoldalas szöveget.

Eközben volt lehetőségünk megismerkedni az indonéz néplélek még egy tulajdonságával: a fehér turista itt Érdekes. Éppen osztálykirándult egy teljes évfolyam a múzeumban, és kuncogó tizenkevés lánykák négy diszkrét csoportja kért meg minket, hogy ugyan hadd készíthessenek velünk egy közös fotót. Mindezt nagyon aranyosan adták elő, és NemSünt is konzekvensen Misternek szólították (ez amúgy jellemző az egész országra, a nyugati turista Mister, nemtől függetlenül). Amikor később ugyanezt nagykamasz srácok adták elő, az már kevésbé volt aranyos, különösen mivel láthatólag az egyetlen céljuk a turistahölgyek testéhez a lehető legközelebb kerülés.

El is tepertünk Jakartából, amilyen gyorsan csak tudtunk, le Bogor városába, ahol az ország legnagyobb botanikus kertjét néztük meg. Bogor még arról is híres, hogy pár éve itt kaszáltak le szélsőségesek egy kávézót, mert szerintük Ramadán idején helytelen dolog nyitvatartani és jól érezni magunkat. Az ország amúgy nagyon mérsékelt muszlim, sokkal kevesebb nőn van fejkendő, mint Malajziában, de kétszázötven millió ember között van néhány idióta. Ezeket általában elkapják és kivégzik, az indonéz igazság-szolgáltatás nem sokat teketóriázik a terroristákkal.

A botanikus kertet sajnos hétvégén látogattuk meg, és éppen megszállták a helyi egyetem diákjai, akik angolt akartak gyakorolni velünk. Ez kimerült abban, hogy a) meginterjúvoltak, b) iszonyatos angolságú párbeszédeket játszattak el velünk. Ez is aranyos volt elsőre, ötödszörre már kevésbé volt vicces.

Bogorban pontosan ez az egy látnivaló volt, vissza is mentünk Jakartába, azzal a felindulással, hogy majd felpattanunk a Yogyakartába menő vonatra, és jól itthagyjuk az agglomerációt. Naiv ötlet volt, mert éppen az indonéz szünidő utolsó pár napja volt. Előttem egy francia család kísérletezett ugyanezzel, öt nappal későbbre kaptak csak jegyet. Mi inkább csak félútig vettük meg, és úgy gondoltuk csak lesz valami onnan. A félút Cirebon városa volt, és lett is tulajdonképpen még egy vonat, de csak két nappal későbbre. Így hát itt is eldekkoltunk egy kis időt.

Az eddigi út során kérdés nélkül itt voltak a legidegesítőbbek a helybéliek. Egy sarok alatt négyen-öten üvöltöttek utánunk, hogy „How are you?”, „Who is your name?” (sic), „Where you go?” ésatöbbi. Egyiptomnál is rosszabb volt, mert ott legalább eladni akartak dolgokat, tehát jól értelmezhető és átélhető céljuk volt. Az indonézek csak simán óbégatnak az utca túloldaláról, csak mert ritkán látnak turistát. A legrosszabb a Danának intézett beszólások voltak, kedvenceink a „Kiss kiss” és az „I love you”. Általában a motorbiciklijéről kiabálta ezeket egy-egy elsuhanó suhanc, boldogan vigyorogva, hogy milyen kreatív és egyedi arc is ő.

Mint már említettem, elsőre még mi is nevettünk, a tízediknél, huszadiknál már inkább zaklatás szaga volt. Persze mindegyik csak egyszer szól be, de a város nyolcszázezres volt, és úgy éreztük, hogy sorba állnak a lehetőségért, hogy ránk kiabálhassanak.

Recycling helyi módra

Ez később azért kicsit jobb lett, meg az ember mindenhez hozzászokik, de elsőre nem szerettük meg az indonézeket. Egy pozitívum azért volt, nagyon vigyáznak a gyalogosra. Ha az ember bárhol lelép az úttestről, azonnal megáll minden autó és udvariasan átengednek, a motorosok meg kikerülnek.

Az indonéz vonatokra sem lehet panaszunk (azon kívül, hogy nem képesek felmérni a várható kihasználtságot, és extra kocsikat hozzáadni a szerelvényhez, de ez a MÁV-nak se megy). Mi a legdrágább osztályon utaztunk, mert nem volt jegy máshova, de a pénzünkért minőséget kaptunk. Hatalmas ülések, elégséges lábhely, minden üléshez privát konnektor, ehető és emberi árú étel, amit a pincér felszolgál, jól eltalált hőmérsékletű légkondi, minden ami kell.

Mivel internetünk az első három szállásunk egyikében sem volt, ezért a napjaink jó részét a KFC-ben vagy a McDonaldsban töltöttük, egy-egy kamu-kóla felett. A net innen tetűlassú, és ez lesz az egyetlen ország várhatólag az út során, ahol leszünk teljesen offline helyeken. Belegondolva, hogy pár évvel ezelőtt, még netcafékat kellett hajkurászni fel alá a városban, most pedig megsértődünk, ha a legolcsóbb hostelben nincs rendes wifi. Nagyott lépett a világ.

Szingapúrban összesen 10 napot töltöttünk, ezalatt nagyon sok pénzt költöttünk, 78 eurót átlagosan naponta, a kimenő repülőjegy nélkül. 32% étkezésre, 4% tömegközlekedésre, 12% látnivalókra, 29% szállásra, 23% egyéb marhaságokra ment el.

A szingapúri korházi látogatás ötször annyiba került, mint a maláj, és huszonegyszer annyiba, mint a thai. Nem ért annyit, lekezelően bánt velünk az orvos, és nem tűnt túl kompetensnek, hiába volt bezsúfolva Dr. House fél kelléktára a rendelőbe. Persze mi csak mocskos fehér ördögök voltunk, miért is bánjon velünk rendesen.

Szingapúrban nem lehet puszira antibiotikumot venni a patikában. Ez tulajdonképpen nem meglepő, csak elszoktunk tőle, és ha teszem azt éppen antibiotikumot akarunk venni, akkor idegesítő.

Az utcán mindenki jól öltözött (kivéve az indiaiakat), egészséges, ápolt, és összességében jól néz ki. Nagyon sok jó csaj és jó pasi rohangált fel és alá, egytől egyig a kínai különösen fehér bőrű alfajából. Nincsenek muszlim tabuk, a lányok nagyjából úgy öltöznek, mint otthon hasonló hőfokban. A férfiak délután hatkor jellemzően drága öltönyt hordanak, és mindenki felsőkategóriás okostelefonnal babrál a metrón.

Minden metrókocsiban ki van írva, hogy csak te tudod megállítani a terroristákat, és hívd fel a gyanús elemekre a hatóságok figyelmét, valamint minden második állomáson be is mondják. Nem értjük miért, szemben Japánnal, Malajziával, Indonéziával, Thaifölddel, a legnagyobb baj, ami az elmúlt ötven évben itt történt, az volt, hogy két részeg vendégmunkás összeverekedett.

Mindenhol ki van írva, hogy milyen vétség mennyibe kerül. Nem olcsók. Zárt helyen dohányozni 5500 euróba fáj. A vészfék meghúzása 2500 euróba kerül. A piroslámpán átszaladás szinte ingyen van a maga 250 eurós tarifájával, és Szingapúr az az ország, ahol ezeket be is hajtják.

Míg Thaiföldön a McDonalds luxusnasinak számított, itt azonnal visszaesett az „olcsó szemétkaja” kategóriába. Viszont többször választottuk a Subwayt, mint olcsó és relatíve egészséges táplálékforrást.

A helyi kínai bakfisok angolul smseznek egymással, de kínaiul fecserésznek.

Habár semmilyen értékelhető külső ellensége nincs, és a szomszédjai gazdaságát már nagyjából felvásárolta, mégis kétéves kötelező sorkatonai szolgálat vár minden férfire, mivel Szingapúr retteg attól, hogy akár Malajzia, akár Indonézia lerohanja. Tekintve hogy ez a két állam elég lelkes a kardcsörtetésben, tulajdonképpen érthető, hogy óvatosak. A sorkatonai szolgálat alól persze igyekeznek a helyiek meglógni, de nem nagyon megy nekik. A közelmúltban Malajzia kitalálta, hogy a helyi légierő folyton megsérti a maláj légteret, ezt a szingapúriak csúnyán kiröhögték. Igazuk van, Magyarország felett nehezen tud megfordulni egy vadászgép, hát még a szigetük felett. Mindezeknek, és a pénzhalmoknak köszönhetően, a szingapúri katonaság az izraelivel együtt a világ legjobban kiképzettei között található.

Az átlag szingapúri turista nem a húszas évei végén járó értelmiségi pár szakadt cuccokban, hanem a tizensok éves ausztrál illetve koreai csitri, hat barátnőjével, és mindegyik nagyjából négyhavi magyar átlagkeresetet hord magán. Hatalmas bőröndökkel utaznak, és három napot vannak maximum a városban.

Annyira jó és olcsó a tömegközlekedés, hogy igazából senki nem jár kocsival. Ennek köszönhetően a belváros reggel kilenckor is dugómentes.

Már Malajziában is látszott, de Szingapúrban még jobban átjön a különböző ázsiai rasszok közötti hatalmas különbség. Habár minden beszámoló szerint az anyaországbeli kínai ritka tapló fajta, akikkel mi találkoztunk mind kedves, udvarias, előzékeny népek voltak. A metrókocsiban az indiai az, aki nem jutott még el a civilizáció azon fokára, hogy rájöjjön, ha enged engem először leszállni, és csak utána próbál bejutni, ahelyett, hogy rajtam keresztül átcsörtet, akkor mindketten hamarabb érjük el azt, amit akarunk. Az elmúlt egy hónap alatt nem szerettük meg az indiaiakat. Lusták, bunkók, ápolatlanok, bámulnak, tapló módon vezetnek és közlekednek, és ráadásul (bár objektíve erről tényleg nem tehetnek) nagyon csúnyák is.

A határon mindenhol nagy táblák mutatják, hogy a drogcsempészekre kötelezően halálbüntetés vár, és ezt valóban minden teketória és álliberális finomkodás nélkül végre is hajtják.

Szingapúr volt az első olyan hely, ahol ramennél bonyolultabb ételt főztünk (na azért nem sokkal), egyik reggel tükörtojást sütöttünk, másik alkalommal pedig a szupermarketben vett virslit főztük meg. Eddig persze az étterem és a bevásárlás között olyan minimális volt az árkülönbség, hogy nem érte meg az erőfeszítést, itt rákényszerültünk a budget védelme érdekében.

A majdnem százszoros fizetésbeli különbség rengeteg vendégmunkást vonz külföldről, ezek elsősorban filippínó szobalányok. Nem túl jó a sorsuk, jelenleg havi egy szabadnap jár nekik, küzdenek mindenféle helyi szervezetek, hogy ezt emeljék fel heti egy napra, de elég nagy az ellenállás. A rabszolgatulajok alkalmazóik szerint a lányok rossz társaságba keverednének és elkanászodnának. A Fülöp-szigeteken még nem jártunk, de azok alapján, amiket olvastunk róla látatlanban igazat adok a szingapúriaknak, de azért ez mégse járja a huszonegyedik században. Csak az ottlétünk alatt az újságok két cikket is lehoztak filippínó háztartási alkalmazottakról, akik az ablakon keresztül kimászva (a tizediken) próbáltak meglépni a gazdáiktól, mert nem engedték őket ki a lakásból. Az egyiket jól le is tartóztatták, mert leesett az alsó szomszéd erkélyére és ezzel magánlaksértést követett el.

A hostelben megtudtuk, hogy a koreai csajok képesek három órán át folyamatosan szépítkezni, mielőtt elmennek a plázába vásárolgatni. Még az expedíció azon fele, amelyik amúgy fogékony volna ilyesmire is csak a fejét csóválta. Viszont koreaiakkal még így is jó osztozni egy hálótermen, általában csendesek, nem seggrészegek és túl udvariasak ahhoz, hogy tiltakozzanak, ha az ember 11-kor lámpaoltást rendel, mert másnap reggel repülője megy.

Habár visszatérő látogatók szerint a város veszített a hagyományos tisztaságából, mi még így sem láttunk sehol semmilyen szemetet, annak ellenére, hogy a szemetesládák relatíve messze voltak egymástól. Simán lehet persze, hogy a városi költségvetésből futja ezer dolgos indonézre, akik fürge nyelvcsapásokkal megtisztítják éjszakánként az utcákat; ez tipikusan szingapúri megoldás lenne a problémára. Thaiföld és Malajzia bűzölgő vidéki szemétkupacai után üdítő volt a változás.

A feliratok a nagyon forgalmas helyen négy nyelven vannak kiírva: angolul, kínaiul, malájul és tamilul. A múzeumokban csak angolul és kínaiul, a két kisebbség nem nagyon jár ilyen helyekre.

Szingapúr az első olyan hely, ahol van melegvíz a csapban. Sőt mi több, hideg víz is. Sőt, az utóbbi még iható is (az előbbi is, de ki a fene akar meleg vizet inni). Ez az első két napban nagyon nagy csodának tűnt.

Európai mintának megfelelően az összes helyi hostel ajánl ingyen reggelit a szállással együtt. Viszont kétágyas szobáik nincsenek, mert ahhoz hotelengedély kell, és az egy másik adókategória. Ennek megkerülésére feltalálták a „kétágyas hálótermet”, amit elvileg ugyan kibérelhet két vadidegen ember, de lássuk be, ez nem gyakran fordul elő. Ugyanitt láttunk először olyat, hogy a hálótermek emeletes ágyainak az alsó része franciaágy, a felső normál.

Pontosan három hónappal ezelőtt indultunk útnak, és habár a végét még pontosan nem látjuk, még három hónap valószínűleg benne van. Néhány tanulságot azért magunkkal és a világgal kapcsolatban már le tudunk vonni.

Először is, utazni jó. Nagyon jó. Az elmúlt három hónap minden egyes napjáról meg tudom mondani, mikor keltem fel, mit reggeliztem, merre, hova mentem, mit láttam útközben, de egy kis koncentrációval még a szembejövő érdekesebb alakokat is fel tudom sorolni, és erre képes leszek nemhogy egy, de öt év múlva is. Ezt, amíg irodában ültem minden egyes áldott hétköznap, kilenctől ötig, nem igazán mondhattam el magamról, összefolytak a napok, hetek, hónapok, projektek. Egyszerűen intenzívebb, teljesebb az élet így. Új élmények olyan tömény koncentrációja ér minket, ami semmilyen más élethelyzetben nem szokott, és nem hozzáedződünk a folyamhoz, hanem minden napot továbbra is csodaként élünk meg.

Egész nap csak arra koncentrálni, hogy jól érezzük magunkat, tulajdonképpen piszok fárasztó. Megdöbbentő módon, nagyon kevés dologra marad erőnk a napi program után, annak ellenére, hogy általában délután ötkor már a hostelben vagyunk. Nem tudom hova lesz az a sok óra, de valamivel mindig eltöltjük.

Az ember fészekrakó állatfajta. Három napnál tovább nem tudjuk eljátszani, hogy minden nap áthurcolkodunk egy másik városba, ott megnézzük a látnivalót, este megalszunk és indulunk is tovább. Ha csak két-három éjszakára is, de jó belakni egy hotelszobát, és kijelenteni, hogy ez most az otthonunk.

Hiába imádjuk az ázsiai konyhát, az a szomorú igazság, hogy időnként szükség van egy sajtburgerre, vagy arra, hogy egy légkondícionált, nyugati márkákkal telepakolt bevásárlóközpontban kódorogjunk. Néha egy gagyi pizza jobban esik, mint a következő grillezett rák. A kenyér fájó űrként jelenik meg az életünkben, lényegében nem lehet ehető pékterméket szerezni, még egészen sok pénzért sem.

Idő után minden múzeum tök ugyanolyan. Az első három buddhista wat még érdekes, utána jön az „ezt már láttuk” érzés. Ez igazából nem baj. Nem muszáj a nagybetűs kötelező Látnivalókat megnéznünk, a városban sétálás, a helyiek nézegetése pont ugyanolyan érdekes. Egy robogón ülve bejárni a környéket akkor is jó, ha nem megyünk be közben sehova. Persze mindenhol vannak nagy számok, csak egyre ritkább az a dolog, ami igazán új.

Nagyon utáljuk, ha valaki olyasvalaki szól hozzánk, akit erre nem kértünk meg előtte. Ez olyan szintű, hogy hajlandóak vagyunk kihagyni azt a hotelt, ahol eredetileg meg akartunk szállni, ha az utcán állt valaki, aki be akart minket terelni oda. Egyszerűen a magánszféránk olyan szinten áll napi ostrom alatt, hogy mindenkit, aki nyomul, élből lepattintunk.

Egyre kevesebb és kevesebb dolgon vagyunk hajlandóak idegeskedni. Ha nincs vonat aznap, nincs vonat aznap, ha felforralom az agyvizem, csak a sírt hozom közelebb, az indulást nem. Ha két percet kell állni a piros lámpánál, nem éri meg topogni türelmetlenül. A megbeszélt indulási időpont után húsz perccel nyoma sincs a buszunknak? Sebaj! Nincs lábhelyünk a vonaton? Túléljük. A fizikai kényelmetlenségeket könnyebben vesszük, tudjuk, hogy úgyis vége lesz. Igazából már nem érdekel, ha hidegvízzel zuhanyozok, mert aznap éppen nem volt áram. Persze mindeközben megtanultuk a balhét is kiverni, amikor kell, főleg ha le akarnak húzni, de a helyi kultúrába sokkal könnyebben belefér, hogy udvariasan, de határozottan közöljük, hogy ne szórakozzanak, mintha üvöltenénk.

Megtanultuk, hogy Európa tényleg sokkal, de sokkal előrébb van, mint Dél-Kelet Ázsia, és ezt nem a GDP-ben lehet mérni, hanem a hatékonyságban. Egyszerűen bonyolult, fölösleges körökkel telezsúfolt, bürokratikus és lassú az összes ügyintézés, és ha öt percen át nézed egy indonéz pályaudvar menetjegy árusító részlegét, fel tudsz sorolni tíz olyan ötletet, amivel félbe lehetne vágni az átlagos kiszolgálási időt, anélkül, hogy valaha is bármilyen vasút közelében lettél volna. Ha központi, számítógépes rendszer van, miért kell minden egyes vonatnak külön, dedikált ablakot nyitni, és ha az egyik ablaknál kilométeres a sor, miért nem veszi át a másik három, ami töküres. Hogy lehet az hatékony, hogy összesen 8-szor kellett átszállnunk Krabi és Langkawi között. Miért van egy kisvároson belül két buszállomás, egymástól két saroknyira, amikor láthatólag elférne mindkettő forgalma csak az egyikben. Ha valaki hat félliteres kólát vesz, miért húzza le őket egyesével a pultos, ahelyett, hogy beütné, hogy hatot vett belőle. Ezekre a kérdésekre igazából nincs válasz.

Dolgok amik otthonról hiányoznak:
-A hűtőnk. Az a varázslatos érzés, hogy ki tudom nyitni a fehér dobozt és lesz benne valami, amiből szendvics készül, és nem vagyok kiszolgáltatva kóklereknek, akiknél a nagyapa még meztelenül vadászott misszionáriusokra, ahelyett, hogy bagettet árult volna a Nagycsarnokban.
-A helyismeret. Több európai városban fel tudok sorolni tucatnyi éttermet és sörözőt ahova szívesen betérek, és tudom, hogy mit fogok ott enni. Tudom a honlapok címét ahonnan ehető sushi fog házhoz jönni véges időn belül. Erre persze szert lehetne tenni, ha élnénk néhány hónapot itt vagy ott, de egy hétnél tovább sehol sem maradunk.
-Az otthonunk. Egyszerűen jó egy hely ahol száz százalékban biztonságban érezzük magunkat, tudjuk hol vannak a könyveink, kényelmes ágy vár, és garantáltan nem büdös a zuhanyzó.

Amik nem hiányoznak:
-A családunk. Az Internet csodájának köszönhetően többet kommunikálunk a családunkkal most, mint útrakelés előtt. Jó lenne leülni sörözni a haverokkal, de igazából le tudunk menni a kocsmába itt is, és tudunk ismerkedni, amikor akarunk.
-A monotonitás. Az az érzés, hogy az előző heted, hónapod rongyosra mosott verzióját éled meg újra és újra, és csak fogynak a napok, amik még hátravannak az életedből. Dolgozni jó, alkotni jó, pénzt keresni jó, de még egy élvezetes munkanap is pontosan olyan, mint az összes többi. Egyelőre nem látjuk, hogy valaha is belefásulnánk az utazásba.
-Az unott, türelmetlen, tolakodó tömeg körülöttünk. Magyarországon egyszerűen tapló, mosolytalan a népesség, általában minket is beleértve. Ha késik a metró, csak összeszorított ajkakat és türelmetlenséget látsz. Ha három percnél hosszabb a sor a tescoban, lincselés készül. Ázsiában utazva, az ember átérzi, hogy ez tulajdonképpen baromi rossz dolog, és egyáltalán nem kell így lennie. Egy idegenre rámosolyogni nem fáj. Két perccel később hazaérni a Barátok közt 17832. adására nem a világ vége, és kár felidegesíteni magad rajta. Ha tíz percet áll egy maláj busz láthatólag minden ok nélkül, akkor nem vörösödni kezdenek a fejek, hanem nyugodtan mosolyognak. Kinek lesz jobb napja a végén?

Sentosa szigete száz évvel ezelőtt mindössze egy maláriás mocsár volt száz méterre Szingapúr szigetétől. Ma pedig egy egyedülálló jelenség; válasz arra a kérdésre, hogy mit kell építeni végtelen sok pénzből, ha lehetőséget szeretnénk adni kicsiny államunk polgárainak a kikapcsolódásra.

Az egész sziget (körülbelül háromszor egy kilométer méretben) tele van fantasztikusan megépített, esztétikus „tennivalókkal”. Van a magasban körbeforgó étterem, függőleges szélcsatorna, amiben lebegni lehet, mindenféle étterem a McDonaldstól a Michelin csillagosig, ötcsillagos szállodák és import-homokból épített mesterséges tengerpartok, bárok, kocsmák, óriás akvárium, vidámpark, parkok, zen-kertek és állatsimogatók, színházak, mozik, planetárium, és minden más, amit csak el lehet képzelni.

A szigetet meg lehet közelíteni gyaloghídon, mozgójárdán, libegőn, buszon, kishajón és egysínű vasúton, és minden, de minden tiszta, új, csillogó, de mégsem személytelen vagy mesterkélt. Az ázsiai természetszeretet és a nyugati kényelem tökéletes találkozása a sziget, és bármely sarkában kódorogtunk, végig úgy éreztük, hogy itt jó lenni, és tulajdonképpen szívesen élnénk Szingapúrban.

A fő attrakció, ami miatt igazából meglátogattuk, a Universal filmstúdió vidámparkja volt. Ez pontosan azt hozza, amit a neve alapján várnánk: Disneyland felépítve a stúdió legnagyobb húzóneveit felhasználva. A park 7 zónára volt osztva: Múmia, Shrek, Madagaszkár, Battlestar Galactica, Jurassic Park, Underwater World, és Hollywood témakörökre, és mindegyik ötletesen összeollózta az odavágó kliséket.

Vidámparkba az ember elsősorban adrenalinért megy, NemSün füle miatt sajnos csak a leglágyabbakon tudott részt venni, egyensúly érzék nélkül okádás az ilyen gyorsulásos bulik vége. Sün kicsivel bátrabb volt, de csak kicsivel, mert még soha nem ült ilyen csodákon. A park legkeményebb hullámvasút párja a BG-n alapul, két összefonódó hullámvasút tekereg körbe-körbe, a Human és a Cylon. Az emberi verzió a lágyabb, de ennek is rosszul voltunk már a látványától is, érzésre hetvennel vette be a hajtűkanyarokat kocsi, és a zuhanós szakaszokon bőven száz fölött volt. A Cylon verzióra nagyon sok különböző tábla volt kiaggasztva, amik lényegében mind ugyanazt mondták: „Nézz fel és hallgasd a sikolyokat. Mi ezt komolyan gondoltuk. Te is?” A menet alapból függő, és nem ülő, tehát a semmivel alattad száguldasz harminc méter magasan, ráadásul összesen ötször fordít fejjel lefelé a két perces futamidő alatt.

A kék a cylon, a piros a human

A következő a fokozat a Múmia Visszatér című örökbecsű kalandfilmen alapult, na erre fel is ült az expedíció azon fele, amelyik nem nyúl. A karnaki templomot másolták le, és felújították, gyk. volt rajta tető. Ezen belül tekergett a hullámvasút, javarészt a vaksötétben. Keverték a száguldást a paráztatással, és nem spóroltak az effektekkel. Egyszer a plafon szakadt a fejünkre, másszor majdnem falnak rohantunk egy zsákutcában, és amikor a múmiasereg a pofánkbaüvöltött (harmadik szívroham huszonöt másodperc alatt), a kocsi hátrarándult és egy ideig visszafelé mentünk maximális sebességgel(negyedik szívroham). A fejünk fölött valódi lángok fújtak, ez kedvenc fogása volt a főmérnöknek, mindenhol érezni lehetett a hőt. Maga a gyorsulós rész vaksötétben zajlott, nem lehetett felkészülni a kanyarokra, egyszer csak egy kanyar után elkezdtél zuhanni, egy szó, mint száz, őszült a közönség rendesen.

Két vízi hullámvasút is volt a látványosságok között, de sajnos csak az egyiket tudtuk kipróbálni. A Jurassic Parkos elromlott estére, nekünk meg nap közben nem volt kedvünk két órát sorban állni egy menetért, pedig nagy táblák hívták fel a figyelmet, hogy aki erre felül, az vizes lesz. A másik, a Madagaszkáros egyértelműen a tíz év alatti közönségre volt belőve, még csak ijesztgetni se próbáltak, csak végigcsorogtunk a három körön, robotok eljátszották a rajzfilm sztoriját, és kaptunk egy kis esőt meg pirotechnikát.

Persze volt minden egyéb show is a műsoron, megtekintettünk egy közepesen érdekes musicalt, egy tényleg érdekes special effect bemutatót, és még egy gyerekekre belőtt Shrekes-showt. Igazán újszerű a 4-D mozi volt, ez alatt azt értették, hogy egy 3-D mozit megdobtak még egy-két extrával. Ez is Shrek témájú rajzfilm volt, kicsivel idősebb közönségre célozva. A székek rázkódtak, amikor lóháton valaki elkezdett lovagolni, hátradőltek a „gyorsulástól”, fékezéskor előredőltek, a hátunk mögé lopakodó ellenség a nyakunkba szusszantott a szék fejtámlájába épített fúvókákon keresztül, amikor valaki tüsszentett akkor vízpermetet fújtak az arcunkba, a lábunkra pedig jeges levegőt fújtak, amikor megjelent végtelensok pók. Ez utóbbitól frászt kaptunk, tényleg nem voltunk rá felkészülve. Összességében az élmény olyan volt, mint a zsiráf az állatkertben. Szép, szép, de otthonra azért nem kell.

Meseország helyi verziója

A legjobb show vita nélkül az Underwater world bemutatója volt, én még életemben nem hallottam a filmről, de láthatólag egy vízi Mad Max. Nagyjából ötven méter széles vízi színpadon zajlott az akció, ezt szigetecskék, rámpák, őrtornyok, gépágyúállások és minden egyéb tarkította. A nézőteret három zónára osztották: Száraz, Nedves és Uszoda kategóriás helyeket lehetett elfoglalni, ezek különböző színre voltak festve, és körülbelül tízszer elmondták, hogy az első öt sor kapni fog az áldásból. A húsz perces előadás a mozi történetét foglalta össze, elrabolták benne a jónőt, a gonoszok jól felrobbantották a fél bázist, majd jött a jópasi, lekaratékázta a gonoszokat, felrobbantotta a bázis másik felét és megmentette a jónőt. Ezt élőben adták elő, elképesztő mennyiségű technikát és pirotechnikát felvonultatva. A bázis fele tényleg égett a végére, bedobtak egy életnagyságú hidroplán modellt a magasból a vízbe, majd felrobbantották, jetskiken és mocsárjárókón száguldoztak körbe-körbe, álgépfegyverekkel lőttek egymásra, de úgy, hogy a golyók „csobbantak” a vízben (vízalatti fúvókák szimulálták a becsapódást), háromszor átugrottak ziplineokon az egész fölött, a főgonoszt meg felgyújtották, és tíz méter magasból dobták le egy toronyról. A végére minden összedőlt és égett. Hibátlanul végrehajtott, hihetetlen látványos show volt, minden tiszteletem a kaszkadőr-színészeké (akik ezt naponta négyszer végigcsinálják) és a technikusoké, soha nem még láttunk semmi ehhez foghatót.

Kora reggel kezdtünk a parkban, ezért az első két dologra még tíz perc várakozással be tudtunk jutni, de utána az érdekesebb dolgoknál a sorok hamar elfajultak az egy-két óra hosszúságig, pedig direkt hétfő reggel jöttünk, és nem hétvégén. A parkban mindenhol nagy táblák mutatták, hogy melyik attrakcióra mennyit kell várni, és valamikor kora délután úgy döntöttünk, hogy inkább járunk egyet a szigeten. A jegyeink többszöri belépésre is jók voltak, ezért este hétkor visszajőve ki tudtunk mindent próbálni, amit akartunk, ha valaha is járunk még erre, akkor kedd délután ötkor kezdünk, érzésre az a legjobb időpont.

A napot a Chilli’s amerikai étteremlánc helyi egységében zártuk egy búcsúvacsorával. Mind a minőséggel, mind a mennyiséggel, mind a kiszolgálással elképesztően meg voltunk elégedve, a pesti Iguánával kényelmesen volt egy szinten, és határozottan jobbnak érződött az ugyanebben a kategóriában utazó TGIF láncnál. Jó dolog nyugati országban enni, ahol a pincér nem a tulaj tinédzser fia, hanem egy szakiskolát végzett hölgy, ergo képes egyszerre egynél több tányért kihozni, és nem jön vissza kétszer megkérdezni, hogy tulajdonképpen mit is rendeltünk.

Másnap reggel a metró fél óra alatt kivitt a reptérre, ingyenes monorail járt a terminálok között, nyugodtan, békésen becheckeltünk az Air Asia jakartai járatára.

Koh Tao után Szingapúr a második olyan hely, aminél nyugodtan mondom, hogy fogok én még ide jönni, befejezetlen ügyeim vannak a városban.

Szingapúr Ázsia legdélibb pontján csücsül, pontosan egy fokkal az Egyenlítő fölött. Szerencsére mióta Thaiföldön leszálltunk, és elindultunk délre, az idő nem igazán változott, sőt, talán egy kicsit hűvösebb lett. Minden nap olyan 30-32 fok van, a páratartalomra pedig az egyetlen szó a „magas”. Persze két és fél hónap után már máshogy viszonyulunk a helyi viszonyokhoz, a 28 fokot kifejezetten kellemesen hűvösnek érezzük reggelente. Ez semmi a helyiekhez képest: Dél-Kelet Ázsiában mindenhol farmerben, hosszú ujjú ingben és pulóverben rohangálnak, és ha a pulcsi csuklyás akkor azt fel is hajtják. Nem értjük, miért nem halnak hőhalált, rólunk rövidnadrágban szakad a víz, amikor ők felhúzzák a polárdzseki cipzárát. Ez viccnek hangzik, de nem az.

Szingapúr története nem túl bonyolult. Hétszáz évvel ezelőtt volt itt egy közepes halászfalu, amit orvul felgyújtott valami ismeretlen ellenség. Ezután már csak egy kis halászfalu volt itt, egészen addig, amíg egy brit tökösgyerek el nem határozta, hogy világvárost csinál a mocsaras szigetből, és elninjázta a szigetet a hollandok orra elől. Amíg a helyi holland erők leveleztek az anyaországgal, hogy akkor most mi van, Sir Raffles városépítésbe kezdett. Ez feltűnően jól sikerült, ma Szingapúr egy főre jutó GDP-je csak egy kicsivel magasabb Svájcénál, konkrétan ez a világ harmadik leggazdagabb országa. Ez a pénzmennyiség alapvetően határozza meg a város jellegét, és ha a többi kínai világváros is így fog kinézni ötven év múlva, akkor nem halad rossz irányba a világ.

Szingapúr ugyanis egyértelműen kínai. Hiába van beékelve a maláj terület közepére, két maláj nemzetiségű, iszlám állam között félúton, a britek kínai bevándorlókkal töltötték fel. Persze a kulikat indiából importálták, a rendőrség szipoly (indiai muszlim) volt, az őslakos malájok csak kis szerepet tölthettek be az újonnan létrejövő koloniál társadalomban. Ennek köszönhetően ma a szingapúriak több mint háromnegyede kínai származású, és valahol az ateizmus és a sintoizmus között lebeg félúton. Szemben a hasonlóan gazdag Qatarral, ez egy szabad és felvilágosult ország, nemcsak ázsiai, hanem világviszonylatban is; az Amnesty International szerint a negyedik legkevésbé korrupt ország az egész világon. Mindez persze nem jelent nyugati stílusú liberális demokráciát. Konfúciuszi értékeken alapul a társadalom: család, felelősség, kemény munka és fegyelem a kulcsszavak. Habár teljesen független választások vannak, ugyanaz a párt kormányoz a szigetállam függetlensége óta, bár ha összehasonlítjuk a lényegében ugyanonnan induló Malajziával, akkor nem meglepő, hogy újraválasztják őket. És habár a média szabad, erős öncenzúrát gyakorol a mindenkori államérdeknek megfelelően. Ez az egész keleti konformizmus dolog időnként egészen hajmeresztő tud lenni nyugati szemmel.

A béke éber őrei

Az, hogy ma Szingapúr egyáltalán külön állam, csak a malájok szerencsétlenkedésén múlott. Annyira féltek attól, hogy a kínaiak által dominált sziget egyenlővé tenné a malájok és kínaiak arányát az éppen formálódó Malajziában, ezért gyorsan behozták fél Borneót (Sabah és Sarawak szultánságokat), és amikor még ez sem volt elég, akkor kirúgták Szingapúrt. Még így is a szingapúri tőke az, ami leginkább befektet a régióban, és az ausztrálokkal együtt az ő turistáik hozzák a legnagyobb vásárlóerőt.

Mindebből a városban sétálva keveset éreztünk, egyszerűen csak annyi látszott, hogy rend és tisztaság van. Köszönhetően a hírhedten szigorú, és kíméletlenül betartott törvényeknek ez a világ egyik a legbiztonságosabb nagyvárosa. A belváros tele van jól kinéző felhőkarcolókkal, amik tövében Váci utca-szerű éttermi negyedek formálódnak a régi, kétszintes koloniál épületekben. Az összehasonlítás Kuala Lumpurral adja magát, mindkettőt a britek alapították és kormányozták, csak Szingapúr csinált is magával valamit az elmúlt ötven évben, ezért itt nem hullik a vakolat a belvárosban a házakról.

Promenád

Habár a város tele van látnivalókkal, pusztán a civilizációba való pár napos visszatérés üdítő volt. Az angol örökségnek köszönhetően mindenki az angol helyi, Singlish dialektusát beszéli, az összes tábla angolul (és kínaiul és malájul és tamilul) van. Persze meg van az árnyoldala is a gazdagságnak: Szingapúr iszonyatosan drága. Egyszerűen a holland árakat fizettük mindenért, néha egy kicsivel többet is. Erre előre felkészültünk, és a szokásos ötven euró/nap helyett százzal számoltunk, de legalább a pénzünkért kétségtelenül minőséget kaptunk.

Mivel úgy tudtuk, hogy szükségünk van indonéz vízumra, ezért szálláskeresés után az első dolgunk az indonéz nagykövetség felkutatása volt. Ez nem ment egyszerűen, a luxusvilla negyed közepén volt elrejtve, és a turistatérkép, amit összeszedtünk egyszerűen rosszul rajzolta azon a környéken az utcákat. Így sétáltunk egy jót, és megnéztük, hol él a felső tízezer. Láthatólag a helyi milliomosok nem márkahűek, általában négy limuzin kategóriás autó állt minden ház előtt, ebből három kötelezően Mercedes, Audi és BMV volt, a negyedik szabadon választott. Viszont ide nem jutott el a városi terepjárók idegesítő divatja, még egy apró dolog, amiért hálásak lehetünk. Végül azért megtaláltuk a nagykövetséget, ahol közölték velünk, hogy kérvényt csak reggel lehet beadni, este csak átvenni lehet a vízumot. De ne jöjjünk vissza holnap, csak utána, mert holnap indonéz nemzeti ünnep van. Gyanakodva megkérdeztük, hogy azért összesen hét nap múlva készen lesz-e a vízum, lévén akkora volt repjegyünk. Ezt sajnos a vízumot osztó hölgy képtelen volt megmondani, de kérdezzük meg a következő ablakot. Ők továbbküldtek a hátsó épülethez. Onnan visszairányítottak az előző épület első emeletére. Kicsit kezdett Asterix Tizenkét Próbája érzésünk lenni, de itt már végre meg tudták mondani, hogy sajnos nem lesz kész hét napon belül a vízumunk akkor sem ha a falra mászunk. Ez felvetett pár érdekes kérdést: mi az isten tart négy munkanapig egy turistavízum kiadásán? Miért nincs gyorsított vízum opció, mint a világ összes többi országában? És végül, hogy a szöszbe dolgozhat valaki egy nagykövetség vízumosztályán és lehet képtelen megválaszolni azt a kérdést, hogy mennyi ideig tart egy vízum elkészítése? Néhány nap Indonézia után már egyáltalán nem lepődtünk meg ilyesmiken, de erről később.

Öröm az ürömben, hogy az indonézek általános inkompetenciája a honlap naprakészen tartására is kiterjed; habár a Nagy Nemzeti Honlap állítja, hogy nem lehet az érkezéskor kapott 30 napos vízumot meghosszabbítani, több forrás megerősítette, hogy a kurrens szabályok szerint ez mégiscsak lehetséges. Balin majd elválik, előre érzem, mint macska az esőt, hogy az sem lesz egy egyszerű kör.

Sajnos NemSün már egy hónapja küzd egy vissza-visszatérő fülgyulladással, így két napot ki kellett hagyjon a városnézésből, de így is nagyjából meg tudtuk nézni, amit szerettünk volna.

Két hatalmas múzeum és egy állatkert voltak a fő célpontok, mindegyik pontosan azt a színvonalat hozta, amit vártunk. A nemzeti múzeumuk a legjobb történelmi múzeum, amiben valaha jártam (a maláj nemzeti múzeum a második). Egész jó színészek által felmondott mini-jelenetekből áll az audioguide, illetve a huszadik századi részen interjúkkal a még élő résztvevőkkel. Tökéletesen átélhető milyen lehetett százötven évvel ezelőtt a gyarmatokon, hogy élte meg ugyanazt a környezetet az angol kereskedő, a neje, a kínai riksás, az ópiumkereskedő, a japán gésa, vagy az indiai kényszermunkás. Ugyanabban az épületben volt a Magnum ügynökség egyik iráni fotósának élettörténet kiállítása, ez volt az első értékelhető művészeti kiállítás, amit Ázsiában láttunk, persze kérdéses, hogy Szingapúr mennyire tekinthető Ázsiának.

A dolog ami összeköti őket bizony egy magaslati medence

A helyi állatkert is teljes siker volt, boldognak tűnő, jól táplált állatok laktak tágas, bioszféra-hű kifutókban, és ahol csak lehetett, testközelbe lehetett kerülni velük. Napi több etetőtúra indult, ahol jelképes összegért te gyömöszölhetted be az orrszarvú tátott szájába a salátáját. Amúgy a helyi állatkert terjeszkedik, mint a veszett fene, három különböző helyen láttunk markolókat dolgozni építési területek mögött, de miért is ne tennék, hétköznap is tele volt.

Az utolsó napunkon a legújabb helyi fejlesztést a Sentosa szigetet látogattuk meg, de az akkora szám volt, hogy megérdemel egy külön blogposztot.

Malajziában összesen 26 napot töltöttünk. Ez lett volna több is ha a fülbetegségek miatt nem kellet volna kihagyni a búvárkodós, tengerpartos programokat.

A költség naponta 44 euróra jött ki, ebben nincs benne a továbbmenő repülőjegy költsége. Ebből 27% volt a szállás, 32% az étkezés, 21% a látni és tenni valók, mindössze 11% az utazás, a maradék pedig nem kategorizálható költségekre ment el.

Az országban mindenki beszél angolul, annak ellenére, hogy a kormány a félig-meddig mesterséges maláj nyelvet erőlteti, lévén, hogy a három nációnak nincs más érintkezési pontja. Olyannal is találkoztunk, hogy komplett indiai családok egymást közt is angolul beszéltek, de iszonyatos kiejtéssel és nyelvtannal.

A vizes palackokra nem űrtartalom van írva, hanem minimum űrtartalom, és ezt véresen komolyan veszik. Gyakorlatilag az összes palack túl van töltve, ráadásul iszonyú vékony falúak, tehát könnyen deformálódnak. Ez ahhoz vezet, hogy trükkös kinyitni a vizes palackokat, ha nem akarod leönteni a saját lábad.

A maláj közlekedésmérnökök láthatólag máshol tanultak, mint teszem azt a németek: az összes közlekedési lámpa elkeserítően hosszú ciklusokkal operál. Láttunk 90 másodpercen át zöld lámpákat is, egyenrangú kereszteződésben. Ez azt jelenti, hogy feltorlódik egy jó hosszú sor a lámpa mögött, aminek nulláról kell felgyorsulnia, amikor zöldre vált. Érzésünk szerint, ha a ciklusok hosszát a felére vágnák, megoldódna a dugók háromnegyede.

Magyar fül számára a maláj kitaláltnak hangzik. Flashbackjeim voltak harmadik általánosba, amikor túlzott Gyűrűk Ura fogyasztás után megpróbáltunk kitalálni egy saját nyelvet. Egyszerűen nem hozza azt a ritmust és kohéziót, amit az ember egy valódi nyelvtől elvár.

A malajziai angol nyelvű újság olvashatatlanul rossz, nemcsak a cikkek és az írásmód gagyi, de szerkeszteni sem tudják, boldogan megjelenik ugyanarról az eseményről két egymással átlapolódó információt tartalmazó cikk ugyanazon az oldalon. Viszont rengeteg érdekes belátásunk született a maláj néplélekbe az olvasói leveleket böngészve.

A távolsági buszok láthatólag nem terveznek be pisiszünetet egy ötórás buszútra, de ha az ember szépen kéri, akkor megállnak öt percre a következő benzinkúton.

Sokkal kevesebben néznek ki jól Malajziában, mint Thaiföldön. Se az indiai vagy maláj csajok, se a pasik nem túl bizalomgerjesztőek, talán a kínaiak között volt még a legtöbb használható.

A maláj ATM-ek egyszerre háromszázötven eurónyi összeget engednek kivenni, néha csak kétszázötvenet. Ez főleg akkor idegesítő, amikor tudjuk, hogy legalább ezerötszázat el fogunk költeni, és semmi kedvünk nincs négyszer kifizetni a nemzetközi pénzfelvételért a díjat.

Az indiai éttermek jó részére ki van írva, hogy Halal az alapanyag, a kínaiakra sosincs, mivel a kínaiak kedvenc állata a disznó.

Annak ellenére, hogy Thaiföldnél gazdagabb az ország, az internet KL-től eltekintve, összességében lassú volt. Ráadásul a maláj állam hobbiból blokkolja az összes fontosabb torrent és pornó oldalt. Néha olyan oldalak is pornónak számítanak, amikenl az amerikai vadkeresztény törzsek sem háborodnának fel, de a velvet.hu szokásos napi ajánlata gond nélkül megjelenik.

Malajziában nincsenek kóbor kutyák, az iszlám tisztátalannak tartja őket, tehát az összest megölik. Viszont minden tele van félkóbor macskákkal, amiknek egytől egyig meg van kurtítva a farka. Minden városban, kivétel nélkül. Szerintünk valami nemzeti összeesküvés lehet mögötte. De legalább jól tápláltnak és egészségesnek néznek ki.

A malájok a legtöbb Ázsiaihoz hasonlóan képtelenek szakállt növeszteni, de bajuszra sajnos futja, és ezt meg is teszik. Kivétel nélkül mindegyik szarul nézett ki.

Akárcsak Thaiföldön, Malajziában is csak és kizárólag olyan légkondik találhatók, amik nem hajlandóak kikapcsolni a beállított hőmérséklet elérése után sem. Kézzel kell ügyeskedni, és majdnem bezárni a levegőnyílást, hogy ne tudja lehűteni tíz fokra hajnalra a szobát. Ráadásul úgy szerelik fel a többségét, hogy egyenesen az ágyra fújja a jeges levegőt.

A McDonalds Malajziában sem terjedt el, itt is KFC van minden sarkon. Viszont a Pizza Hut és a Dunkin Donuts is egész népszerű. 7-11 nincs minden sarkon, csak minden városban, de Thaiföldel ellentétben itt drága és a kiszolgálás is bunkó és érdektelen.

Pontosítva, a kiszolgálás egész Malajziában bunkó és érdektelen. Láthatólag a személyzet magasról tojik rá, hogy ott eszel-e vagy sem. Ezt az indiai étkezdék egy szinttel tovább viszik, mert a nap tetszőleges időpontjában az étlap fele éppen elfogyott („finisss”) és ezt csak úgy tudják ellenőrizni, hogy elcsoszognak a konyháig, benéznek, majd visszacsoszognak. A legjobb az volt, amikor a teljes étlapról csak és kizárólag currys csirke maradt, de ehhez öt ételt kellett végigkérdezni, mire gyanús lett, hogy egyszerűbb lenne az inverz halmazt meghatározni (vagyis mi kapható, nem pedig, hogy mi nem).

Malajzia relatív civilizáltságát azon lehet mérni, hogy szinte mindenki hord bukósisakot.

Habár rengeteg probléma van a vallások, rasszok és nemek közötti egyenlőtlenségen, azért a maláj parlamentnek sokkal több a női képviselője, mint a magyarnak, és ottlétünk alatt ment át egy törvény, ami a nagyvállalatok igazgatótanácsába minimum harminc százalék nőt követelt.

Alkoholt mindenhol lehet kapni, de nagyon drága. Viszont Thaiföldel szemben rendes nyugati importsöreik is vannak minden boltban.  Emiatt összesen egy guinesst ittunk az ott tartózkodásunk alatt.

Magyar szót nem hallottunk Malajziában. Az egyik hostelben láttuk, hogy egy magyar pár is be volt jelentkezve, de nem sikerült megtalálni őket.

Malajzia három diszkrét darabban van szétszórva Ázsiában: a félsziget mellett Borneón van még két állam, közéjük pedig Brunei van ékelve.

Dél-Malajziában új gazdasági zóna épül, ahol a kormány egy új Szingapúrt szeretne létrehozni néhány évtized alatt. Vagonszám öntik a pénzt a fejlesztésbe, infrastruktúra, iroda és ipari parkok, lakónegyedek épülnek. Ez a külső szereplők szerint viccesen reménytelen, Szingapúr pedig boldogan fel fogja vásárolni az egészet.

Nagyon sok, és nagyon nyugati pláza van minden városban, és csak kínaiakat látni bennük. Vannak az egykori Skálára emlékeztető áruházak is, a malájok és indiaiak itt shoppingolnak.

Malajziában sem jön melegvíz a fürdőszobai csapokból, és itt sem bántuk.

A maláj turistagettókban népszerű a szállások egy különösen gusztustalan altípusa, amikor egy nagy szobát kétszer két méteres lyukakká osztanak gipszkarton válaszfalakkal, amik nem érnek a plafonig. Magánéletre annyi lehetőséget kínálnak, mint egy hálóterem, szúnyogmentesíteni nem lehet őket, és megmagyarázhatatlanul minden egységben külön-külön légkondi van.

Maláj tömegközlekedési eszközökön szigorúan tilos a sofőrnek fizetni, ehelyett egy kis dobozkába kell beszórni a pénzt. Erre több tábla is figyelmeztet, külön felhívva a figyelmet, hogy nemcsak a sofőrt, de téged is megbüntetnek, ha neki adod a pénzt.

A legtöbb maláj nyíltan rasszista, a taxisofőr más árat mond ugyanarra a távra egy kínainak, egy turistának, egy malájnak, egy indiainak és egy indonéz vendégmunkásnak. Nem mintha az utóbbi két rassznak lenne pénze taxira. Kapcsolódó megjegyzésként: a maláj taxisok egyáltalán nem hajlandóak használni a taxiórájukat, nevetve rázzák a fejüket, ha ilyen balgaságra kéred őket. Természetesen minden taxira hatalmas tábla van ragasztva: This is a metered taxi. Haggling is prohibited.

Malajziában ismerik a reggeli fogalmát, és van is többfajta nemzeti kenyérszerűségük. Viszont a reggeliző helyek jó része csak tízkor nyit.

Az utolsó városnézős állomásunk Malajziában Melaka volt, és ekkora már kicsit belefáradtunk a koloniál negyed-kínai negyed- little india szentháromságokba. Tulajdonképpen tökugyanazt kínálja az összes ilyen történelmi jellegű város, és amit kínál az nem sokkal több Békéscsaba belvárosának látványánál, csak koszosabb és vannak benne pálmafák.

Melaka mindezt még egy lépéssel továbbviszi, igazi turistalehúzó Disneylandet építettek ide, lényegében a semmiből. Eredetileg a portugálok kereskedő erődje volt, majd százötven évvel később kiverték őket a hollandok, akik módszeresen lerohasztották a helyi gazdaságot, hogy a saját fattyukat, Bataviát tápolják helyette. Amikor az angolok átvették az uralmat, ők folytatták ugyanezt a bulit, ezúttal Szingapúr javára.

A malajziai holland érdekeltségek elvesztésének története érdekes: amikor Napóleon elfoglalta egész Európát (Hollandia beleértve), akkor az angolok gyorsan átvették a holland területek menedzselését, puszta szívjóságból, persze. Jó gazdák voltak, az első lépésük az volt, hogy felrobbantották Melaka erődjét, nehogy később fel lehessen használni ellenük. Amikor Napóleon csillaga leáldozott, a hollandok elcserélték a maláj területeiket az angolok indonéz területeire.

Mielőtt ez az egész hóbelevanc lezajlott volna, Melakában iszlám királyság volt. Ami Thaiföldnek Sukhotai, Szlovákiának Szvatopluk királysága, az a malájoknak Melaka: ez az az ötven-száz év amiről azóta is regélnek. A melakai szultánok uralmuk alá vonták a fél félszigetet, elterjesztették az iszlámot, virágzó kereskedő központtá tették a fővárosukat, ahol 84 nyelven fecsegtek a különféle nációk tagjai. Ez utóbbi számra fene büszkék, az összes melakai múzeumban legalább egyszer feltüntetik; a tengerészeti múzeumban három különböző táblán is szerepelt. Aztán persze a keménykedő portugál nagykövetet jól karóba húzták, casus bellit nyújtva Lisszabonnak arra, hogy megmutassa, mi történik, ha az egyik félnek vannak ágyúi, a másiknak meg nincsenek.

A malájok a következő kétszáz évet (amíg még voltak legalább látszatra önálló maláj államok) azzal töltötték, hogy hatalmas csónakflottákat összeszedve próbálták bevenni a kőerődöt, újra és újra. Ez nem nagyon sikerült, és amikor összeálltak végre a hollandokkal, hogy most majd jól visszaszerzik ősi otthonukat, akkor is csúnyán pofára estek, mert a holland admirális semmi jelét nem mutatta, hogy ki akarna költözni a frissen elfoglalt városából.

Amíg a portugál gyarmatosítók vadul keveredtek a helyiekkel, a hollandoknak fentről tiltották meg a vegyesházasságot: helyette lelenclányokat importáltak az anyaországból feleségnek, hajószámra. Ehelyett persze a hollandok inkább a sokkal kezesebb indonéz házvezetőnőikkel helytelenkedtek, de csak suttyomban. Nem is alakult ki semmilyen holland-maláj közösség, míg a keresztény vallású portugál-maláj etnikum mindmáig jelen van Melakában és a saját keveréknyelvét beszéli.

Az expedíció magyar útlevéllel nem rendelkező részét azért felcsigázták a Jonkers walk és Heeren street utcanevek, és a Stadhuis múzeum, a kamu szélmalom már neki is sok volt. Melaka ugyanis pár évvel ezelőtt Unesco Világörökség díjat nyert az egyedi kultúrájáért és a nációk együttéléséért. A helyi polgármester nem jutott tovább a világörökség szón, amikor átvette a papirost, és belendült a turistabiznisz felpörgetése. Mindenféle barom múzeumot nyitottak, lepakoltak néhány replika épületet és egyéb ingatlant (kedvencünk a 2008-ban emelt holland szárazföldi hajó, ami tengerészeti múzeumként szolgál), és építettek néhány ezer szállodát. Maláj turistacsoportok mászkálnak körbe körbe, és fényképezik egymást, a kínai negyed boltocskái pedig galériákká alakultak, ahol szobrokat és festményeket kínálnak a KL-i közönségnek.

Melaka nem is emiatt lesz emlékezetes számunka, hanem egyéb, kellemetlen események miatt. Itt találkoztunk ugyanis először poloskákkal. Tudtuk, hogy Malajziában gyakoribb a szokásosnál az ilyesmi, de így sem fizetnénk be még egyszer erre az élményre. Az volt a szerencsénk, hogy Sün kivételesen korán lefeküdt aludni, és amikor NemSün is laptopot oltott volna, észrevette, hogy viszket körülbelül kilenc helyen. Meg is találtuk az elkövetőt: három-négy milliméternyi kövér bogárka, ami szétnyomásra vérspricceléssel reagált. Gyors keresés még két dögöt azonosított, ekkor kivertük a balhét. A tulaj bocsánatkérés vagy szabadkozás nélkül, fapofával átrakott minket egy másik szobába, ahol alapos kutatás után lemertünk feküdni, de fél óra múlva megjelent még egy csípés. Ekkor hajnali kettő volt, de ennek ellenére úgy döntöttünk, nem várjuk ki, amíg a) megesznek, b) belakják a hátizsákjainkat.

Nagy élmény éjfél után szállást keresni, hamar fel is adtuk, és beköltöztünk egy háromcsillagos szállodába, hogy legalább aludjunk valamennyit. Ez persze hozzáadott az eredetileg két napra tervezett városnézős körünkhöz még egy napot, de úgy tűnik legalább a hátizsákjaink megúszták. Más utazóktól tudjuk, hogy ilyenkor érdemes hatalmas fekete kukászsákba becsomagolni mindenünket, és kirakni a tűző napra egy egész délutánra: a hatvan fok megöli a dögöket néhány óra alatt. Ezt megejtjük majd, amint lehet.

A kötelező városnézős körökön túl kinéztük magunknak az éjszakai állatkert c. programpontot  az útikönyvből. Péntek és szombat este nyolc és tizenegy között vezetett túrák indulnak a helyi állatkertben, hogy megcsodálhassuk azokat az állatokat, amik a napjaik nagy részét alvással töltik. Hát elég nagy kudarc volt, egyrészt már odajutni sem volt egyszerű a helyi buszrendszer miatt. A buszok hatalmas köröket járnak be, kétirányú közlekedés helyett, tehát ha valaki, mint mi, a harmadik megállóból akar eljutni az elsőhöz, akkor negyvenöt percen át kell üldögélnie a buszon. Ezt egy KL-i cserediák pár nem vágta (pedig a megállóban volt egy erre mutató térkép), és amikor már huszadik perce stabilan rossz irányba mentünk, elkezdtek parázni, hogy lekésik az utolsó buszukat vissza a fővárosba. Persze ha valaki egyszerre smucig, hogy a két eurós taxi helyett az egy eurós buszt választja, amikor negyven perce van eljutni egy idegen városban a buszpályaudvarra, és túl töketlen ahhoz, hogy észrevegye, a busz a rossz irányba fog elindulni, az megérdemli.

Helyi keresztény templom romjai közt igénytelenkedő kínai menyasszony. Persze ha én próbálnám meg ezt az ő templomukban, lenne nemulass

Velük ellentétben mi pont elértünk egy kapcsolódó buszt, ami további fél óra múlva kidobott az állatkertnél. Ez után a negyven perces kiskocsival körbemenés kiábrándító volt. Éjszaka az éjszakai állatok is alszanak ugyanis, főleg ha semmi értelme nincs fenn lenniük. Mi a szösznek ugrálna a tigris az ötször tíz méteres ketrecében, ha úgysincs benne semmi vad. A magyarázó emberkének pedig nem jutott el a szofisztikáltság azon fokára, hogy át tudja vinni a lámpa csévéjét a jobb oldalról a bal oldalra, anélkül, hogy gondosan bele ne világítana mindenki résztvevő szemébe egyesével.

Így Melakában tulajdonképpen több időt töltöttünk a bevásárlóközpontokban lézengéssel, mint a tényleges városnézéssel, de jó is ez így. Amíg KL tobzódott az érdekes látnivalókban, Melakában igazából semmi nincs ami miatt egynél több napot érdemes lenne itt tölteni.

Nekünk azért sikerült egy-két extra programot bezsúfolni, a helyi korházat is meglátogattuk, hogy NemSün fülét lássa még egy specialista. Hát hanyatt dobtuk magunkat az ajtón belépve. Szerencsére a magyar korházakkal eddig csak nagyon limitált kapcsolatom volt, de az a négy-öt amiben jártam, mind elbújhat a melakai mögött. Udvarias, szolgálatkész személyzet, tisztaság, minden frissen felújítva, előzékeny orvos, olyan fülvizsgálógép, ami monitoron mutatta a végeredményt; összességében úgy éreztük, hogy a huszonöt eurónkért szolgáltatást kapunk. Sajnos a vizsgálat nem azt az eredményt hozta, amit szerettünk volna: NemSün dobhártyája perforálódott. Egy helyre kis lyuk ácsingózott a közepén, és mivel csak egy hete sikerült a fertőzés utolsó darabkáit kiseprűzni, egy darabig el fog tartani, amíg meggyógyul. Emiatt a maláj terveinket is felülbíráltuk, a keleti part északi részét eltesszük talonba, mert a Perhentian szigeteken igazán nincs sok mindent csinálni, ha az ember hátán nincsen oxigénpalack.

Ha már belelendültünk, megszereztük a repülőjegyeinket is, az AirAsia-val fogunk repülni Szingapúr és Jakarta között. Elvileg van hajó összeköttetés is, ami olcsóbb, de képtelenek voltunk megállapítani, mikor is megy a hajó (négynaponta egy komp van), és hogy mennyibe is kerül. Az indonéz nemzeti hajótársaság honlapja tíz perc alatt sem töltődött be olyan szinten, hogy információt lehetett volna nyerni belőle, és a fórumok is egyértelműen azt mondták, hogy ha nem vagy nagyon smucig, repülj. A nagy baj a repüléssel, hogy piszok nehéz az útitervet egy hónapra előre rögzíteni, viszont egy hétre előre meg drágák a repjegyek. Annyi előnyünk van, hogy plusz-mínusz pár nap semmit nem számít nekünk, könnyen tudjuk a legolcsóbb napra szervezni magunkat. Végül mindenestül kétszáz euróból úsztuk meg az utat, azzal a megjegyzéssel, hogy a szingapúri reptér piszok drága a KL-ihez képest, de KL-be visszabumlizni, ott megaludni, közben étkezni, már nagyjából ugyanannyiba kerülne, és összességében kényelmetlenebb lenne.

Az indonéz terveink formálódnak, sok múlik azon, hogy NemSün dobhártyáján jelen levő kis lyuk milyen gyorsan gyógyul be, mert addig egyáltalán nem merülhetünk, és vízbe is csak mérsékelten mehetünk. Emiatt persze a Tioman szigeteki programjaink is ugrottak, de azért még elmentünk Mersingbe, ami a déli szigetcsoport kikötővárosa.

Eredetileg az volt a terv, hogy itt majd jól elmegyünk a közeli nemzeti parkba, illetve végiglátogatjuk a szigetcsoportot legalább integetni nekik, de minkét programot csak charter rendszerben lehetett igénybe venni. Ez azt jelentette, hogy kibérelhetjük száz euróért a 8 személyes csónakot, és jól körbevisznek, ahelyett hogy azt mondanák 15 euró egy ember, és akkor esetleg valaki igénybe is venné a szolgáltatást. Inkább végül két napon át pihegtünk a légkondicionált hotelszobánkban, és utolértük magunkat laptopozásban. A harmadik napon végül felkerekedtünk Szingapúr felé, búcsút intve Malajziának.

A buszút Kuala Selangor felé finoman szólva is érdekes volt. Egy olyan buszra szálltunk fel, ami csak a mi kedvünkért nézett be a városba, amúgy elszaladt volna mellette. Megkérdezték, hol rakjanak ki, mi kértük, hogy a városközpontban. Ezt persze figyelmen kívül hagyta, és kirakott minket a városközponttól két kilométerre az út mellett, és nagyjából jelezte, hogy melyik irányba gyalogoljunk, hogy eljussunk a helyi buszállomásig. De még mielőtt elértünk Kuala Selangorba, megálltunk a semmi közepén tíz percre, a buszvezető közölte, hogy ő most megreggelizik, leszállt és otthagyott egy teljes busznyi embert az indiai kajálda parkolójában. Ezen senki nem háborodott fel, láthatólag része volt a menetrendnek, de az ázsiaiak amúgy is nagyon jól tűrik az értelmetlen várakozásokat. Visszafele ugyanezt előadtuk amúgy, akkor egy buszgarázsba álltunk be, a sofőr kiszállt, komótosan elcammogott valahova, majd két perccel később visszatért egy üveg ásványvízzel, visszaszállt és továbbindultunk.

Maga Kuala Selangor a Selangor folyó torkolatánál van, ami az azonos nevű szultánságot szeli ketté. A város pontos méretét nem sikerült megállapítani, de veszett kicsi volt, a belváros pontosan kétszer két utcából állt. Helyre kis domb uralta a torkolatot, rajta az egykori holland erőd romjaival. A helytörténeti múzeum lényegesen részletesebben mesélte el, hogy civakodott három piti hercegség és két gyarmati hatalom a térségen vagy száz éven keresztül, mint ami minket igazán érdekelt, de a dombtetőről a látvány kárpótolt a szófosásos táblákért. Gondosan ápolt zöld gyepen meredeztek a gyarmati örökség ágyúi, és ameddig a szem ellátott zöld erdő borította a parti sávot. Új majomfajjal is megismerkedtünk, angolul Silvered Leaf Monkey a nevük, magyarul ezüstös langúrok. Szürkék, punkfrizurát, és nagyon bután kinéző szakállat viselnek, és úgy tűnik mintha az összesnek meghajlították volna a gerincét a második és a harmadik csigolya között. A makákókkal osztoznak a környező erdőségen, de amíg a makákók mindenevők (értsd, akkor esznek csak zöldet, ha nem sikerült madárfiókát rabolni), a langúrok teljesen vegák, és sokkal kevésbé agresszívak. Míg a makákók rikoltozva rád rohannak, és nagy fogvicsorgatások közepette elrabolják az uzsonnás zacsit, a langúrok nagy szemekkel pislogva az öledbe ülnek és komótosan megeszegetik a felkínált banánt. Habár nekünk nem volt kedvünk testközelbe kerülni semmilyen majommal, ezt az eljárást mégis mérhetetlenül szimpatikusabbnak találtuk. Lehet hogy a langúrok példáján okultak, de az itteni makákók is kevésbé rablótempóban űzték az ipart, nem éreztük úgy az ösvényen sétálva, hogy King Kongtól kéne védeni a szőkéket.

A nagy szám, és a látogatásunk eredeti oka Kuala Selangorban a szentjánosbogár nézés volt. Száraz éjszakákon az egész mangrove erdő pislákol. Onnan látszik, hogy letértünk a fő hátizsákos ösvényről, hogy senki nem próbálta nyomulósan ránk sózni az éjszakai showt a városban sétálva, nekünk kellett megkérni a kínai házinéninket, hogy vigyen el minket a saját kocsiján a dokkokig. Itt persze már állt valamiféle sor, de úgy éreztük, sokkal kisebb az érdeklődés, mint ami elvárható lenne: nagyon jól néz ki a szentjánosbogaras éjszaka.

A bogarak csak hat milliméter hosszúak, és másodpercenként háromszor villantanak, de ezt szinkronban teszik, tehát ha egy bokron ült ezer bogár, akkor pont úgy nézett ki, mint a szomszéd karácsonyfája. Már ha az említett karácsonyfa három méter széles és egy méter magas volt, és egy szúnyogos mangrove mocsár közepén állt. A dokkok elhagyása után fél órán át vaksötétben evezett velünk körbe a csónakos, így nagyszerűen lehetett látni a bogarak amúgy elég halovány sárgás-fehéres fényét. Mindig volt egy két fizikus zseni, aki megpróbálta vakuval fényképezni a szentjánosbogarakat, de az első két fotó után, amin csak a bokrok látszottak, mind feladták. Ez egy olyan élmény volt, amit nem lehetett hazavinni memóriakártyán; hiába tűnt úgy hogy bevilágítja a vizet a villódzás, igazából nagyon halovány volt.

Kellemes bónusz volt a város mellett elterülő nemzeti park, és csak emiatt maradtunk itt egy extra napot. Háromfajta táj (mocsár, mangrove és száraz erdő) volt jelen, és olyan állatgazdagság, amit állatkerteken kívül ritkán láttunk. Gázlómadarak tömkelegei fészkeltek a mocsárban, és jól megépített tornyokról és rejthelyekből lehetett őket megfigyelni. Szürke, barna és fehér gázlómadarak fészkeltek a fákon, fecskék és énekesmadarak cikáztak jobbra-balra, a fákon a két helyi majomfaj tagjai himbálóztak. Mindenfelől madárcsicsergés vett körbe, és meglepően kevés szúnyog zümmögött, ideálissá téve a parkot arra, hogy minden búvóhelyen fél órát ücsörögjünk várva, hogy valami különösen érdekes történjen.

Csak hab volt a tortán, hogy minden tele volt óriási kétéltűekkel. Monitor lizard az angol nevük, én ezt képernyőgyíknak fordítottam, hivatalosan varánusz a nevük. Volt csupafekete, sárgacsíkos és zöld változatuk is, harminc centitől egy méter hosszúságig ingadozott a felnőttek mérete, de találkozunk arasznyi gyerekekkel is. Általában a parton üldögéltek, vagy fel alá úszkáltak a tócsákban, lusta krokodilként cirkálva. Amikor az elsőt megláttuk, még odavoltunk az örömtől, hogy egy ilyen nagy és érdekes állathoz volt szerencsénk, a hatodik környékén már beütött az infláció és kevésbé voltunk lenyűgözve. Ha az ember a délutáni szunyókálásból riasztotta fel őket, akkor is komótosan caplattak be az aljnövényzetbe, a hirtelen mozdulatok távol állnak a képernyőgyíkok személyiségétől.

A mangrove erdő fölött másfél méter magasan és egy kilométer hosszan gyalogjárdát építettek ki, ahonnan meg lehetett figyelni a sárban tapicskoló életet. Öt különböző rákot figyeltünk meg (tudományos meghatározásuk: fekete, de pirosollójú rák; fekete, de piroslábú rák ; teljesen piros rák; teljesen kék rák; nagy és fekete rák), több különböző méretű és fajtájú mudskippert (iszapugró géb a hivatalos nevük), több fajta kétéltű óriáscsigát, amiknek három szeme volt: kettő a kocsányokon, egy pedig a csigaház legvégén. A harmadik szemük is teljesen kifejlett, tud fókuszálni, színt lát, akárcsak a két szokásos.

A nemzeti parkba kétszer is elmentünk, másodszorra kora reggel. Lezsíroztuk a személyzettel, hogy jönnénk a hajnali madárdalt hallgatni, és megegyeztünk, hogy a kaput csak becsukják, de nem zárják be, nyugodtan engedjük be magunkat, és amikor kifele jövünk vegyünk egy belépőjegyet. Mivel a belépőjegy fejenként kétszáz forint volt, és láthatólag az iskolás táborokból élt a hely, nem nagyon kukacoskodtak.

A helyi nemzeti park olyan kellemes meglepetés volt, ami Kuala Selangort az eddigi legemlékezetesebb maláj látnivalóvá léptette elő, az az érzés, hogy az ember egymaga kószál egy hatalmas állattal teli parkban, és minden fa rejthet valami új érdekességet, mindenképpen ajánlott célponttá teszi. Az egyetlen dolog, amivel érdemes lett volna találkoznunk, de sajnos elkerültük, az a vidracsalád volt, de lehet, hogy csak nem tudtuk hol kell őket keresni. A park észlelési naplója alapján nem mi voltunk az egyetlenek, akik itt ragadtak egy időre, egy amerikai láthatólag egy extra hetet töltött távcsővel a kezében.

A következő célpontunk Melaka volt, Georgetown déli testvére, és ahhoz hogy ide eljussunk, először KL-be kellett visszatérni. Mi úgy véltük, hogy a másfél + két órás busz utat maximum öt óra alatt abszolváljuk, ez egy naiv feltételezés volt. Összes átszállással és várakozással együtt hosteltől hostelig tíz óra lett a szintidő, és ezt csak egy picivel lehetett volna jobbra kihozni. De legalább az utolsó útszakaszt luxusbuszon tettük meg, a váróban ingyen wifi, tea, kávé várt, bőrfotelek (és csótány a földön, de semmi nem tökéletes), a buszon extraszéles plüssülések és végre európai lábra tervezett lábhely várt.

A második ázsiai főváros, amit meglátogattunk Kuala Lumpur lett. A név körülbelül Sáros Mocsarat jelent, ezért a helyiek érthetően inkább KL-ként emlegetik. A város mindössze kétszáz éves, és ezt is a britek alapították. Ónbányából nőtt 1.3 milliós fővárossá az eltelt idő alatt, pedig egyszer a kínai maffiák közötti leszámolások mellékhatásaként porig égett (és összedőlt és elsüllyedt a mocsárban…) Emiatt az óváros a Kiskörút belsejénél is kisebb területet foglal el, mi két nap alatt kiismertük, mint a tenyerünket. De KL-ben nem is igazán a régi épületek az érdekesek, hanem az újak. Itt áll a világ harmadik legmagasabb rádiótornya, a 420 méteres KL torony, a világ legmagasabb, ikertornyok közi hídja (a Petronas tornyok között, a világ egyik legnagyobb madárállatkertje, ahol kétszáz faj háromezer példánya repdes többé-kevésbé szabadon a fejünk felett, és még számos egyéb érdekes, nagyvárosi látnivaló.

Petronas-tornyok a város felett

Ezek miatt végül a tervezett három nap helyett hatot töltöttünk itt, de egyáltalán nem bántuk meg, még így is voltak dolgok, amiket kihagytunk.  KL-t érdemes meglátogatni, és egy post nem is elég arra, hogy részletesen bemutassam, ezért csak a számunkra legérdekesebbekre szorítkozok.

A városnézős része a túrának nagyjából felejthető volt, ha az ember a világ bármelyik nagyvárosának nekivág egy térképpel, hogy kipipálja a turistabingót, ugyanazt az élményt kapja.  Sok szép és kevésbé szép régi épület, valamint csaholó hiénafalkák, akik meg akarják kopasztani a külföldit. Láttunk néhány szép mecsetet, ahol a hideg márványon békésen fetrengtek az igazhitűek és mélyen vallásos áhítatban szunyókáltak, megnéztük a helyi hősök terét, amit itt Függetlenség térnek hívnak és mindmáig működő krikett pálya, a szélén egy százméteres zászlórúddal és egy becslés szerint húszméteres képernyővel, amin folyamatosan sportközvetítés ment. A közönség három bámészkodó turistából és egy hajléktalanból állt, és szerintem egyikünket sem érdekelte a rugby, de ha már ott van az a nagy tévé, miért ne menjen.

Kínai negyed

Az első igazán nagy attrakció a KL torony volt, aminek majdnem a tetejére vitt fel a gyorslift. Egész korrekt audioguide magyarázta el minden ablaknál, hogy éppen mit látunk. Ez jellemzően felhőkarcoló, felhőkarcoló és felhőkarcoló volt, itt nem divat az európai stílusú nyavalygás, hogy óvjuk a város arculatát; ha valakinek olyanja van, hogy egy százhúsz emeletes irodát akar emelni a város közepén, hadd szóljon. A toronyházak egy része még csak nem is ronda, de azért valahol idegenkedünk az olyan várostervezéstől, ami ennyire függőleges, egy new yorki valószínűleg jobban érezné magát.

A tornyot egy kicsiny nemzeti park veszi körül, érintetlen KL alapítása óta. Jellemző Dél-Kelet Ázsiára, hogy a városi zöld (és természetvédelmi terület) közepére fel lehet húzni egy rádiótornyot, kapcsolódó szórakoztató elemekkel együtt, a természetvédők különösebb hisztije nélkül. A parkon átvezető túraösvényt számos tábla szegélyezi, persze nem a biológiai érdekességre hívják fel a figyelmünket, hanem arra a tényre, hogy a saját felelősségünkre léptünk be az erdőbe, és a parkfelügyelet nem perelhető, ha az itt élő skorpiók vagy mérges ezerlábúak megesznek.

Több plázába is benéztünk, ami nem nehéz itt, egyszerűen az üzleti negyed összes (tényleg összes) épületének alsó öt szintje bevásárlóközpont. Ezek ráadásul általában össze vannak kötve, akár föld fölött, akár föld alatt, így többször is előfordult, hogy spontán áttévedtünk a konkurenciához, ami azért a Westend és a Duna Pláza viszonylatában kifejezetten rosszul koordinált navigációt igényelne. Az egyik legnagyobb bevásárlóközpont, a Times Square, még egy komplett vidámparkot is rejtett magában, a hullámvasút a harmadik és a nyolcadik emelet közötti aulában cikázott fel alá, időnkénti sikoltozással téve teljessé a vásárlás élményét.

Beltéri hullámvasút

Megdöbbentő élmény volt a maláj nemzeti múzeum: a világ bármelyik nemzete nyugodtan felbérelheti azt, aki a tárlatokat tervezte. Professzionális, informatív, jól vitrinezett, jól megvilágított múzeum volt, arról nem is szólva, hogy lényegében ingyért. Ázsiában már sok megdöbbentően magas színvonalú kiállítást láttunk, jó volna, ha végre Európa is észbe kapna és túllépnénk az üvegvitrinbe kontextus nélkül behajigált tárgyorgián, és az jobb alsó sarokban sárguló A4-es fehér lapon, amin (szigorúan csak az adott ország nyelvén) a következő húsbavágó információ található:  „1. Cserép (13. sz.) 2. Cseréptöredék (kora 12. sz.)”. Még meglepőbb volt, hogy egész objektívre sikeredett a kiállítás, amíg a huszadik századig el nem értünk rendesen és folyamatosan megemlékezett a kisebbségekről és valamilyen szinten a többi vallásról is. Persze egy nemzeti múzeumtól nem is reális elvárás, hogy úgy fejezze be a modern kori tárlatot, hogy „… és országunk ezzel büszkén elfoglalta helyét azon nemzetek sorában, akiknek még a huszonegyedik században is nyíltan rasszista törvényei vannak.”.

Miután majdnem egy teljes napot eltöltöttünk a múzeumban, már csak egy madárparkra futotta aznap este, így is a hét órás záráskor rúgtak ki minket. A röpde pontosan azt hozta, amit elvártunk: rengeteg jószágot ezernyi színben. Tíz-húsz méter magasan feszült a fejünk fölött a háló, és az egymással nem kompatibilis állatok a húsz hektáros fedett terület különböző szegmenseiben voltak elhelyezve. Csak azok a versenyzők voltak tényleges kalickában, akik megennék a többieket, mint például a sasok és a baglyok, vagy veszélyesek a látogatókra, mint a struccok és az emuk. A kisebb madarak megfigyelhetőség érdekében húszméteres miniröpdékbe voltak zárva, különben sehogy nem találtuk volna meg a három-négy centis énekesmadarakat. A faunában azért a könnyen karbantartható, dekoratív állatok túl voltak reprezentálva, főleg a pávák és a gázlómadarak. Itt is vacsoráztunk, a teraszra kiülve, és bizony meg kellett védeni a kaját néhány kóbor íbisztől és szarvascsőrű madártól.

Tolvajbanda az étterem teraszán

A másik zoológiai program az akvárium volt. Kilencven méter hosszú mozgójárda vezetett a fő medence alatt, láttunk cápákat, tengeri teknősöket, vagy öt féle ráját, polipot, nautiluszt, és az összes többi szokásos vackot. Az egész hóbelevenc a Petronas tornyok pincéjében volt, errefelé szeretik az ilyen árukapcsolásokat. Pont jókor jöttünk, így két etetést is láttunk. Az egyik a kisvidrák napi haladagja volt, a másik a főmedence etetése. Ez utóbbit két búvár végezte, és az akvárium ajánlgatta is, hogy képzett búvárok merülhetnek a mesterséges korallzátonyon, de az ára olyan horribilis volt, hogy inkább merülök négyszer a valódin, és kivárom, hogy jöjjön az óriás rája. Mindkét etetés alatt elmondták, hogy mi, hogy és miért történik, mit látunk, valamint újra és újra megkértek mindenkit, hogy ne vakuzzanak. Két perccel a show után jusztis szegény polip képébe villantott az összes indiai, és minden vakuzásra láthatólag összerezzent az állat. Miért olyan nehéz megérteni, hogy a mélyebb tengerhez szokott szemeknek nem tesz jót, ha naponta két-háromszáz turista belevillant? Az információ, hogy vakuzni tilos, kinn van a bejáraton, kinn van minden falon és folyamatosan mondja az összes bemutató bácsi. Persze a kövér német apukának sem lehet elmagyarázni, hogy ne vakuzza a Mona Lisát a Louvreban, mert két év alatt kifakulnak a színei. Az ilyen jelenetek elveszik az emberiségbe vetett hitünket.

Az utolsó nap a város körül mozogtunk: a Batu barlangok voltak az első célpont. Hatalmas mészkőszirtet kell elképzelni, amihez kétszázakárhány meredek lépcső visz fel. Félúton a hegyoldalban van a két barlang (a rejtőzik kifejezés erős lenne, tekintve, hogy egy harminc méter magas, aranyszínű hindu istenség áll ellőttük). Az egyik a templom, a másik a természetvédelmi terület. Szerencsére pont idén márciusban fejezték be a felújítást, így volt rendes járda a barlangban, és a különösen denevéres részeken még tető is volt. Az észak thaiföldi körök után ez utóbbi szolgáltatást nagyra értékeltük, értem én hogy nem akar semmi rosszat a denevér, de a guanót nehéz kimosni a hajunkból. A kétszázezer bőregéren túl még egy speciális pók is lakik a barlangban, a barlangi csapdázó pók, a legutóbbi számvetés szerint 81 darab. Ezt a számot növelni szeretnék, így bizonyos részek le voltak zárva, de így is majdnem egy óra volt a körséta. Láttunk nagyon nagy és nagyon gusztustalan barlangi százlábúakat, és az egyik részen a guanó tóba csótányok költöztek ezért nagyokat kellett lépni. Két túravezetőnk is volt, egy negyven körüli pacák, aki az összes klasszikus ázsiai hibát elkövette: nem a csoport felé beszélt, halkan, és nem artikulálva. A kiejtéséről nem is beszélve. Ezzel szemben a tizenkevés éves srác tökéletes angolsággal, precízebben foglalta össze ugyanazt az információt, lényegében megmentve az élményt. Remélhetőleg egy-két éven belül már ő fog elől menni.

A másik barlangban a templom rész úgy nézett ki, mint minden indiai templom, csak a hegyen belül. Tucatnyi oltár, túlcizellált, rossz minőségű szobrok, füstölők, áldozatok. Az áldozat jellemzően gyümölcs és egész helybeli majomfalkák álltak rá arra, hogy ezt ellopják és elfogyasszák. A hívők nem bánják, a majom valamilyen szinten szent állat, bár az hinduizmus annyi istent és szokást gyűjtött össze az évezredek alatt, hogy valahol minden szent.

Szállásunk mellett is volt egy hindu templom, mégpedig délindiai. Itt kókuszdiót áldoztak. Némi kérdezősködés után kiderült a pontos menete a szertartásnak: az ember kíván valamit, és kijelenti, hogy például egy munkahelyi előléptetés megér neki öt kókuszdiót. Elmegy a templomhoz, vesz a kókuszdióárustól öt darabot, és miközben erősen fohászkodik, az erre kijelölt területen állva, egyesével a földhöz csapja a diókat. Ha eltörnek, az jó. Emiatt elég csenevész kókuszt árulnak az árusok, így jobb mindenkinek. Megtudtuk azt is, hogy a homlokra festett vörös pötty házas nőt jelent, a szürke/fehér pedig hajadont.

KL tömegközlekedés szempontjából is tipikusan Ázsiai: vagy tucatnyi magasvasút és metró vonal szolgálja ki a Budapestnél kisebb várost, de ezeket mind különböző társaságok építették, így finoman szólva sincsenek integrálva: egy „állomáson” belül az átszállás egy kilométer sétát is jelenthet. Viszont sikerült megoldani azt, hogy automatikus jegyrendszer van, akár egy menetre vesz az ember jegyet, akár egy hónapra, csak lehúzza a kártyáját a megfelelő helyen és átléphet a kapun. Az, hogy ez a rendszer működik a berlini metróban, még nem meglepő, de hogy mind Kairóban, mind Mexikóvárosban, mind KL-ben sikerült hibátlanul implementálni, az már elég szégyenteljes a BKV-ra nézve: a fenti példákból látszik, hogy nem a technikai kifinomultság hiánya az oka annak, hogy marcona verőlegényeknek kell mutogatnom a bérletemet a Gyöngyösi úton minden reggel.

KL elhagyásakor megismerkedtünk a helyi buszrendszerrel is: negyven különböző társaság üzemelteti a vonalakat, egy adott város felé többen is versenyeznek az utasokért, tehát a buszpályaudvaron a fülkéikből kilógva integetnek, hogy ide gyere jegyet venni. Persze ha valami kisebb helyre mész, mint mi Kuala Selangorba, akkor időbe telik, míg megtalálod azt az egy ablakot, ahol a jó jegyet árulják, de ezzel még együtt tudtunk élni.

A Cameron felföldet nem szabad összekeverni Kamerunnal, az egyik egy még viszonylag élhető afrikai ország, a másik a kuala lumpuri öltönykék kedvenc hétvégi játszótere. Sajnos mi is hétvégén érkeztünk ide, bár a célba vett szállásaink erősen különböztek az átlag nyaralóétól, de dugót mindennap láttuk. A felföld 1200-1600 méterrel van a tengerszint fölött, olyan száz kilométernyire KL-től. Hullámzó zöld teaültetvények, magaslati esőerdők és undorító fóliasátrak jellemzik, ez utóbbiban a hely másik exportcikkét, az epret termesztik.

A hegyeken egyetlen út megy keresztül, ez három napon át reggel kilenctől este nyolcig permanensen be volt állva, ami azért nem semmi, tekintve hogy ötven kilométeren belül nincsen kétezer lakosnál nagyobb település. A felföld fővárosa Tanah Rata, javarészt itt található az elérhető árú szállás és innen indulnak a hegyeket keresztül kasul bejáró túraösvények is. A kevésbé elérhető kategória vagy régi angol kúria felújítva négycsillagos szállodává, vagy műrégi műangol műkúria, szintén négycsillagos szállodaként. Ez utóbbiakat onnan lehet felismerni, hogy nyolcemeletesek, ami azért a kolóniák korában nem volt gyakori.

Ötvenöt nap után először, elővettük a cipőnket, zokninkat és a hosszú nadrágszárat, és be is járattuk őket rendesen. A felföldön nagyon kellemes huszonhét fok volt nappal, tizenhét éjszaka. Mi már átálltunk a harminc fok feletti létezésre, tehát az utóbbit kifejezetten hidegnek találtuk időnként. Pont emiatt, itt kivételesen nem volt felsorolva sehol az extrák között a meleg zuhany, hanem eleve adott volt.

A helyszín elsősorban kültéri programokat kínált, de mi azért találtunk egy beltérit is: elfogyasztottunk egy tradicionális angol High Tea-t. Nem tudom mi a magyar neve, ez egy étkezésfajta még Viktória királyné korából, amikor is felszolgálnak némi teát, rengeteg tortát, szendvicset, sütit, valami fene elegáns környezetben. Mi némi netes keresgélés alapján úgy döntöttünk, hogy a legflancosabb helyen élvezzük a luxust, a Cameron Highland Resortban. A túra oda vissza több mint két óra volt, tehát ledolgoztuk a kalóriákat. Első osztályú bioeperdzsem, füstölt lazacos és francia sajtos szendvicsek, csokis és krémes torták alkották az alant látható tornyot, az ablakunk előtt pedig a fenyvesben madarak kergetőztek. Egy roppant udvarias és feltűnően meleg pincér szolgált ki minket.

Amennyire intoleráns ország Malajzia, annyira meglepően sok a homoszexuális felszolgáló. Persze az egész nemi identitás kérdést kettővel nyitottabban kezelik, mint Európában; az az érzésünk, hogy itt még a középiskolában sem lenne ciki melegnek lenni, legalábbis amennyire az átlagpolgárt érdekli.

Felső szinten viszont kőkeményen megy a jogok eltiprása. Az ország törvényei szerint büntetendő a homoszexualitás, de ugyanezen törvény bünteti a heteroszexuális orális szexet is. Egyfajta gumiparagrafusként használják nem szimpatikus ellenzékiek ellen, pár éve Anwar Ibrahimot, Malajzia egyik ex-miniszterét kilenc évre ítélték fajtalankodásért, feltűnően koholt vádakkal. A nemzetközi felháborodás akkora volt, hogy végül szabadon engedték, de cserébe hoztak egy törvényt, miszerint külföldi államok nyíltan meleg képviselői nem léphetnek be Malajziába és nem tárgyalhatnak az országuk nevében. A maláj filmakadémia 2010-ben jutott el az ördögtől való liberalizáció azon szintjére, hogy meleg karakterek egyáltalán megjelenhetnek bármilyen Malajziában játszott tévéműsorban, azzal az aprócska feltétellel, hogy nagyon gyorsan „jó útra” térnek, ezzel állítva példát az ifjúságnak, hogy a szodómiára való hajlam gyógyítható betegség. Nagyon modern.

Persze maláj kormány nemcsak a LGBT jogok környékén alkot furcsákat nyugati szemmel nézve. Óvszerhasználatot tanító kampányokat a legfelsőbb szinten tiltották be, mivel az ilyen kampányok a házasságon kívüli szexet megengedhetőnek tűntetnék fel. Mindezt abban a közegben, ahol reális veszély, hogy négy éven belül az ország lakosságának 1%-a HIV fertőzött lesz (az arány Magyarországon egyharmad ezrelék), és a napilapok nyíltan cikkeznek arról, hogy is kéne a nőknek viselkedniük, hogy a férjük ne járjon kurvázni.

A felföldön három éjszakát töltöttünk összesen. A nappalokat lényegében az erdőben töltöttük, ebből a legnagyobb szám a rafflézia néző túra volt. Ez a világ legnagyobb virága, az indonéz alfajai megnőnek egy méternél szélesebbre is. 15 hónapon át növekszik a bimbó, aztán öt nap alatt elvirágzik és fekete, gusztustalan trutyivá esik össze. Mi szerencsére pont jókor jöttünk, a túravezetőnk tudott mutatni egy példányt. Elvileg oltári büdös is, mert legyeket használ méhek helyett, szerencsére ezt nem éreztük.

A képen a láb a méretarányok szemléltetése miatt szerepel, méterrúdunk nem volt

A raffléziákhoz négykerék-meghajtású minitankot vettünk igénybe, az orrán bivalyszarvval. Egy óra autóút után még húsz percet rázkódtunk egy elképesztően durva földúton, a sofőr ezt csak „full body massage”-nak hívta, a kínai csapattag pedig „broáf”-nak, legalábbis ezt mondta, amikor megkérdeztük, hogy van. Érdekes módon a kínaiak nagyon nem bírják a tengeribetegséget, a Chiang Mai-Pai szakaszon is ők dobták ki először a taccsot. Ezt a teóriát további megfigyelésekkel fogjuk alátámasztani, amint lehetőségünk nyílik rá. 

A szervezett túrába belefért még a helybeli indián törzs megtekintése is, akik fúvócsöveket árultak. Nagy móka az ilyen, a kétméteres példánnyal húsz méterre elsőre is célba lehet találni, gondolom gyakorlással a pontosság csak javul. Bő két hónap alatt ez volt az első olyan turistakacat, ami kicsit is felkeltette az érdeklődésemet; ha lenne bármi módunk arra, hogy szuveníreket magunkkal vigyünk akkor vettem volna egy egyméteres darabot, és húsz nyilat hozzá, de sajnos ellen kellet álljunk a csábításnak.

A következő megálló a teaház volt. Ha valaki még nem járt teaföldön és valami halvány elképzelése van Lipton feliratú fákról, amik között lila Milka tehenek legelnek, akkor annak elmondom, hogy a tea egy bokor. Szeretne fává megnőni, de az ültetvényesek nem hagyják, ilyen kegyetlen világban élünk. Egyenletesre nyírt sövény, ami egész hegyoldalakat beborít, elképesztő, üde zölddel festve meg a tájat.

A cserje annyira erős, hogy ha az ember fia rohamból ráveti magát, meg se rezzen, viszont szúr, mint a veszett fene. Ezt onnan tudjuk, hogy a túravezető rábeszélt minket, hogy próbáljuk ki. Pár naponta végigmegy a sövényen néhány indiai vendégmunkás, akik kézzel leszedik, vagy géppel lenyírják a legfelső levelet. Nyílván az előbbi variáció hozza a jobb minőséget, az utóbbit kapjuk filterezve a boltban. Megtekintettük a teagyárat is, szárítási és törési folyamatokat, majd gondosan betereltek a helyi étkezdébe, ahol a teraszon ülve ihattuk a hely teáját rengeteg maláj turista között. Szerencsére a teaföldeket nem sikerült még elrondítani, egyszerűen gyönyörűek, simán megéri csak emiatt a látvány miatt ide utazni.

Még egy rovarházat és egy eperültetvényt is ránksóztak, az ilyen köröket sajnos szervezett túráknál nem lehet kikerülni, azt is meg kell nézni, ami igazából nem érdekel. Mivel a másik opció a terepjáró bérlése és a dzsungel önerőből felfedezése, ezért lenyeljük az ilyeneket és igyekszünk élvezni őket, akkor is amikor igazából már csak egy zuhanyt szeretnénk és nem a túra nyolcadik megállóját. A rovarházasok megdolgoztak a pénzükért, kivették az összes dögöt a terráriumból és felpakolták az emberekre. Alant egy francia srác található, három csak enyhén mérgező skorpióval.

Utolsó napunkon felföldkörüli túrára indultunk, kinéztük a térképen a legkevésbé életveszélyes túrát, és nekivágtunk kettesben. Nem hozta vissza a bakonyi osztálykirándulások életérzést, inkább az életünkért küzdöttünk csúszós, meredek dzsungelösvényeken. A vegetáció buja, liános és nem meglepő módon zöld volt. Rengeteg érdekes és gusztustalan rovarra bukkantunk, viszont érdekes módon a négyórás túlélőtúra alatt egyszer sem találkoztunk madarakkal, még úgy sem, hogy a csúcsról körbekémleltünk a kistávcsővel. Két pár őrülttel találkoztunk összesen, az erdei séta láthatólag nem az elsőszámú attrakció a belföldi turisták számára. Összességében tehát sikerként könyveltük el a kirándulást.

Engrish eredetileg a japánok által meggyalázott angol nyelvet jelentette, bővebb értelemben az összes viccesen hibás angolságú táblára is használják. Thaiföldön nagyon, nagyon sokkal találkoztunk, alant következik a legjobbak közül néhány. Az utolsó hosszú, de megéri kibogarászni, egyetlen helyes mondat nincs benne. (Illetve szeretném megjegyezni, hogy a blog.hu képkezelő rendszere egyszerűen katasztrófa)

Az út második országa Malajzia volt, amit meglepő módon elég nehéz a „malájok földje”-ként jellemezni. Az ország etnikailag három részre esik szét, kétharmad maláj, 24% kínai, és 8% indiai alkotja az egyveleget. A három rassz nem keveredik, saját iskolákba jár, saját nyelvét beszéli, még külön törvényeik is vannak. Ugyanis a malájok túlnyomó többsége muzulmán, a kínaiak a sajátos buddhista-taoisat-konfucianista keveréküket követik, az indiaiak pedig vagy hinduk, vagy muzulmánok. Namármost muszlimokra iszlám törvények vonatkoznak, tilos kézenfogva sétálniuk, tilos alkoholt inniuk, tilos kitérniük a hitükből (iszlám rehabilitáló táborok vannak az ország északi részén, hogy megmutassák a fényt azoknak, akik elvesztették a hitüket Allahban), míg a kínai csajok miniszoknyában flangálnak a pasijaikkal. Ezt a maláj nők egy része elég unfairnek tartja, de sajnos nem ők vannak a törvényhozásban.

Mint minden délkelet ázsiai országban, itt is a kínaik töltik be azt a szerepet, amit Európában a zsidóságra osztott a történelem: ők a tanult, pénzes, dolgos náció, akiket a többiek üldöznek. Mivel az átlag maláj az eddig látottak alapján nem csak csúnya, de kedvetlen és lusta is, ezzel szemben a kínaiak legalább szorgalmasak, nem meglepő hogy elég hamar az ő kezükbe került az ország lényegében teljes gazdasága. Ezért a hatvanas évek óta faji törvények léptek életbe, hogy a kétharmados maláj többség tizenpárszázalékos gazdasági tulajdonát javítsák, kizárva a többi rasszt bizonyos iparágakból, kedvező hiteleket kínálva maláj vállalkozásoknak, külföldi ösztöndíjakat ajánlva maláj fiataloknak. Ennek az a várt eredménye lett, hogy egy kicsiny, de korrupt réteg a magyar viszonyokat is megszégyenítő módon degeszre lopta magát, sikeresen feljebb tornászva a maláj tulajdonú vállalkozások arányát 22%-ra, anélkül, hogy az átlag maláj élete sokat javult volna.

Malajzia Ázsiai szemmel nézve kifejezetten gazdag, az átlagfizetés a magyarországit közelíti, az árak szerencsére egy kicsivel lejjebb vannak, de nem sokkal, emiatt iszonyatos mennyiségű munkaerő áramlik be a környező csontszegény országokból (Indonézia, Fülöp-szigetek). A maláj néplélek kettősségét a helyi újságból könnyű leszűrni: a cikkek fele azon siránkozik, hogy milyen büdös a maláj nemzetiségűeknek a munka, három ringit fizetéskülönbségért azonnal kilépnek; a másik fele azon, hogy mit keres itt ez a sok bevándorló.

A fő iparág a nyugati ipar számára beszállítás, illetve a Nagy Nemzeti Elefánt, a Petronas által folytatott földgáz és kőolaj kitermelés. A Petronas olyan szinten meghatározó, hogy egymaga adja a maláj büdzsé egyharmadát. Az ország tiszta, még Pesthez képest is (azért persze hatalmas szemétkupacok időnként kikandikálnak a házak udvaráról, de látszik az erőfeszítés), az utak jók, és a sofőrök kevésbé idiótán vezetnek, Langkawin például  megdöbbentően udvariasan engedtek át az összes gyalogos átkelőn, elsőre nem is értettük, hogy miért fékeznek, annyira megszoktuk, hogy futni kell az életünkért. Ezt a kedves szokásukat persze a nagyobb városokban hamar elvesztették, de érezhető Thaiföldhöz képest a fejlődés.

A rengeteg kisebbségnek köszönhetően az iszlám hatása is mérséklődik; a boltban a pultoslány fejkendőt visel és ruhában fürdenek a tengerben, az éttermekre ki van írva, hogy Halal vagy nem Halal, de nyoma sincs a teljes fátylazósdinak, amit Szaud Arábiában játszanak, és a müezzinek amúgy iszonyatosan idegesítő reggel hat órai vinnyogására sem ébredtünk még soha.

Az első állomásunk Langkawi volt, a helyi Siófok, csak ez az Andaman tenger egy hatalmas szigete. Az a kellemetlen véletlen esett meg velünk, hogy egy kéthetes iskolai szünet közepén érkeztünk, ráadásul hétvégén, ezért az utunk során először találkoztunk azzal, hogy nem volt hely szállodákban. Az embernek este nyolckor, teljes harci felszerelésben nincs kedve sokat szenvedni, ezért leparkoltunk az első olyan helyre, ami nem nevetségesen sokat kért, és másnap költöztünk csak át egy valódi hostelbe, ahol nagyobb szobát, tisztább fürdőszobát és működő internetet kaptunk kevesebb pénzért.

Langkawin elvileg a nagy szám a beach, ami tényleg nem volt rossz, de még mindig Phuketen volt a legjobb a homok eddig. Viszont Langkawin rengeteg rák volt, legalább három különböző faj tagjai rohangáltak fel alá a parton, borsó és dióméret között váltakozva. Többet is megkergettünk, illetve a nagyobbak mély, széles lyukaiba egy botocskát dugva, birkózni lehetett velük. A part elhagyatottabb részein minden léptünkre tucatnyi ollós levestöltelék oldalazott arrébb, és minden hullám jó pár kagylót is felfedett, amik a nedves homokba ásták magukat. Az élet azonban nem fenékig tejfel, medúza hullákkal is tele volt a part, az útikönyv szerint csak kellemetlenek, nem igazán mérgezőek, de ez is elvett a fürdési kedvünkből.

Ott tartózkodásunk sajnos mindennap esett, és az eddig jól bevált este hattól éjfélig ritmus helyett, roppant kellemetlenkedő módon délelőtt áztatták a felhők a szigetet. A környező szirtek körüli majom és héjanéző csónakkirándulásunkat szinte teljesen elmosta az eső, ahelyett hogy egy szigetecske közepén levő édesvizű tóban lubickoltunk volna, a mellette álló menedéket osztottuk meg maláj és kínai belföldi turistákkal és egy csapat majommal. Ugyan ki volt rakva körülbelül ötven tábla, hogy a) ne egyél, b) ne lóbálj műanyag zacskót, juszt is volt néhány észkombájn, aki nem bírta ki, hogy ne a plasztik tasiból nassoljon. Három ilyen zsenit is láttunk, és a majmok mindháromszor lelkesen megpróbálták elkobozni tőlük a zacskót, kétszer sikeresen. A harmadik esetben egy saccra százötven kilós pacák felkapott egy husángot, ekkor a majmok villámgyorsan szétspricceltek és felszaladtak a legközelebbi fára, nagy visítozás közepette. Félreértek elkerülése végett, nem a majmok visítoztak, hanem a turisták.

Földihal a parton

A tó vize amúgy gyerekáldást segítő hírű, ezért további táblák hirdették, hogy ne igyál belőle, ha nem szeretnél mindenféle érdekes parazitát és baktériumot. Ugyan nem láttuk, hogy bárki is lelkesen lefetyelte volna, de értjük miért kellet kirakni a táblát.

A legérdekesebb dolog a túrán a sárban tapicskoló halak látványa volt: néhány kopoltyús jószág, néhány milliárd éves fáziskéséssel ugyan, de úgy döntött hogy megnézi mi is ez a szárazföld dolog, amiről már annyit hallott, és kimászott a partra. Nagyon bután néz ki egy hal, amint bőszen nyeldekelve vonszolja magát körbe-körbe, de szerintem mi voltunk az egyetlenek, akik észrevettük őket, a száz másik turista, akik a miénkhez hasonló csónakokból özönlött elő eldübörgött mellettük. Két másik szigetnél is megálltunk, egyszer a tengeri héjákat etetni, akikből vagy kéttucatnyi körözött a csónakok felett ingyenkosztra várva, és egy további, érdekességmentes szigetecskén, ahol úszkálni lehetett. Ezen a ponton már mindegy volt, hogy a levegőn vagyunk csuromvizesek, vagy a vízben, úgyhogy belegázoltunk az iszaposba. A Ko Taon megszokott húszméteres látótávnak nyoma se volt, az ember a víz alatt a kezét nem látta, nem hogy a talajt. Azért így is találtunk néhány kövér halat és egy hatalmas rákot. Találkoztam életem legnagyobb hangyáival is, úgy néztek ki, mint amik CGI nélkül szerepelhetnek a Mutáns Hangyák Támadása 3: A Királnyő Visszavág c. nagysikerű sci-fi horrorban. Fekete szörnyek voltak, bordó potrohhal , valahol másfél-két centis testhosszal.

Sasturulkeselyűk vadásznak az esőben

Langkawin a másik nagy szám az Underwater World akvárium volt. Egyetlen ocsmány, szürke betontömbbe volt bezsúfolva tucatnyi különböző bioszféra, még csak nem is mind vízi. Mióta búvárkodunk, egy tenger alatti állatgyűjtemény sokkal érdekesebb lett. Egyrészt lehet játszani az „ezt is láttam, azt is láttam” játékot, másrészt most már tényleg odafigyelek, hogy mi is az egyes halak neve, ami a pesti állatkertben lássuk be fölösleges információ. Minden angolul volt feliratozva elsősorban, és csak utána malájul. Nem egyértelmű ugyanis, hogy az ország összes lakosa beszél malájul, a filmek például malájul és kínaiul is feliratozva vannak. Angolul viszont lényegében mindenki beszél, méghozzá egész jól, magasan verve a magyar színvonalat. Ez nagyon megkönnyíti a turista dolgát Thaiföldhöz képest, nyugodtan meg tudjuk kérdezni például a hatvan körüli kínai bácsikát a buszmegállóban, hogy mire is szálljunk fel és eddig még mindig tudtak használható választ adni.

Reggelizőhely

Volt még lehetőség a szigetben, szívesen elmentünk volna egy túrára a mangrove erdőbe, de az eső miatt erről letettünk. Hasonlóan a robogó bérlést, libegőzést és egyéb nyalánkságokat is elmosta a monszun, egyszerűen nincs értelme szabadtéri programot szervezni, amikor esős kedve van.

Így hát felkerekedtünk a következő állomás, Georgetown felé. A komp naponta kétszer jár a két sziget között, de csúcsidőnek köszönhetően a reggelire már nem volt jegy, így este kilencre érkeztünk meg csak Penang szigetére. A hajó jó ázsiai szokásnak megfelelően túl volt légkondícionálva, ráadásul pont a tarkónkra fújta a tíz fokos levegőt, ezért az esőkabátjainkban dideregtünk és a jó meleg laptophuzatokat a fejünkre húzva próbáltuk elkerülni a fagyhalált.

Thaiföldön összesen 50 napot töltöttünk, ezalatt a legészakibb határt 4 kilométerre közelítettük meg, a legdélibbet pedig át is léptük. Ezalatt naponta átlagosan 43 eurót költöttünk. Ebből 20% ment el szálláshelyekre, 14% utazásra, taxikra, 24% látnivalókra, túrákra, 42% pedig élelemre, és vegyes marhaságokra, mint például orvosra, újságokra, ivóvízre és egyéb, nem kategorizált tételekre.

12 különböző városban aludtunk meg, egy éjszakát vonaton töltöttünk.

Egyetlen szállással, sőt egyetlen mosdóval sem találkoztunk, ahol meleg víz folyt volna a csapból. Ez nem azt jelenti, hogy hideg víz jött volna, hanem békés huszonpár fokos, amiben még a tél rettenetes huszonnyolc fokos fagyában is remekül lehet fürdeni. Borotválkozni viszont a zuhany meleg vizével lehetett csak.

Thaiföldön mindenhol van KFC és 7-11, viszont McDonalds vagy Pizza Hut csak a legnagyobb bevásárlóközpontokban található.

Helyi szokás, hogy az utcán már akkor árulják a filmek kalózkópiáit, amikor még mennek a moziban. Sőt, élelmesebb éttermek esténként leadják az egyik aktuális mozifilmet. Mondani se kell, hogy ez a helyi erőszakszervezeteket egyáltalán nem érdekli, a rendőr is innen veszi a DVD-t.

Mindenki mindenhova robogóval jár. A rekord öt fő volt egy saccra százhúsz köbcentis automata robogón, a következő konfigurációban: apuka fogta a kormányt, az ölében ült a két éves gyerek, a három és az ötéves kislány mögötte, és a sort az anyuka zárta.

Negyven év feletti vidéki thaioknak egytől egyig rettenetesen eltorzult, gusztustalan, gombás lábkörmük van.

A szigeteken gyakran találkozni robogós taxikkal; mindig érdekes amikor egy egyötven magas pacák akar meggyőzni, hogy üljek fel mögé a robogóra a nyolcvan literes, telipakolt nagyhátizsákommal és a huszonöt literes, szintén repedező kishátizsákommal, és ő majd jól elvisz engem a szállásomhoz. Erre csak rárak az, hogy mi ketten vagyunk, ő meg láthatólag egyedül.

A thai abc a kambodzsai egy variációja és szemben mondjuk a cirillel, nyugati ember számára egy nyaralás alatt megtanulhatatlan. A thai történetírás szerint az egyik királyuk egymaga találta fel és terjesztette el az országukban.

Az átlagos thai hostelszobában három gekkó található, kettő és tizenkettő centiméter közötti méretekben.

Minden thai szerencsehozó amuletteket visel. Ezek kicsi, nyakba akasztott Buddha képek, amik gyártása komoly ipar, és ha egy watról elterjed, hogy ott valami csoda történt, akkor megcsinálták a szerencséjüket, és felvehetnek kétszáz kézművest, messze földről fognak hozzájuk zarándokolni; az egyik dél-thai wat százezer számra készíti az amuletteket évről évre, amiket a lelkes thai lakosság mind meg is vásárol.

Nincsenek galambok, viszont minden tele van majnákkal, akik párban járó szégyentelen tolvajok, viszont sokkal helyesebbek, mint a galambok, és nem váltják ki az évtizedek alatt begyakorolt viszolygást, amit a Blaha Lujza téri szürke, tetves rajok okoznak. 

A fuvarra váró thai taxis képes egy nap alatt ötször utánunk üvölteni, hogy „taxi, taxi”, annak ellenére, hogy az előző négy alkalommal is látta, hogy a mellette álló szállodába mentünk be.

Még a turistaiparban dolgozó thaiok is csak kicsit beszélnek angolul, és azt is megdöbbentően rosszul, nem csak szókincs és nyelvtan szempontjából, hanem egyszerűen érthetetlen a kiejtésük. Eddig csak itt találkoztam olyannal, hogy olyan ember próbált egész napos túrát eladni, aki láthatólag egy alapfokú nyelvvizsgáról is azonnal kihajítanának.

Míg Egyiptomban a járdát a boltok kiterjesztésének tekintették, és a járdára lépés vásárlási szándékot jelzett, Thaiföldön szemétkupacok, alvó kóbor kutyák, parkoló autók és poszter állványok teszik lehetetlenné a használatát. Viszont még Bangkokban is minden utca legalább kétszer olyan széles, mint amit a forgalom indokol, tehát nyugodtan lehet őket használni sétafikálásra.

Turistaszemetet meglepően kevés helyen árultak és azt sem nyomulósan. Habár idegesítő, hogy minden egyes nyomorult taxis és tuktukos megkérdezi, hogy nem akarunk e velük utazni, legalább egy nemleges válasz után nem próbálnak meg meggyőzni, hogy de, mégis.

Eddig az egész világon csak Thaiföldön találkoztunk olyan hivatásos sofőrökkel, aki láthatólag nem tudták kezelni a váltót, és egyesben nyomorgatták a kocsit még ötvennél is, kilométereken keresztül.

A thai kormány komoly célja, hogy betartassák az alapvető robogós biztonsági szabályokat, ezért tele van minden táblákkal, amiken egy bukósisak van és mellette a 100% felirat, és semmi más. Állami intézmények kapujára ki van írva, hogy „Helmet only area”, amit nem teljesen értünk, ha a parkolóig eljutottak sisak nélkül, akkor már nem mindegy? Mindezek ellenére szent őrültként néztek ránk minden motorkölcsönzőben, amikor sisakot kértünk, és húsz hely robogósból egy jó, ha hord sisakot.

Nem tudnak olyan lépcsőket építeni, amiknek vízszintesek a fokai, mindegyik egy kicsit leejt, függetlenül attól, hogy egy magánházról, vagy egy középkategóriás szállodáról van szó. Hasonlóan, nem képesek a fürdőszobák padlóját úgy belőni, hogy a lefolyó felé leejtsen, még akkor sem, amikor nyilvánvaló kísérletet tesznek rá; a víz rendre egy másik sarokban formáz helyre kis tócsát.

Az összes thai irtózatosan nagy SUV-kat vezet, amiket a kormány adókedvezményekkel támogat, és baromira nem látnak ki a kormány mögül.

Minden thai városban tartanak nyilvános női aerobic órákat sötétedés után, ahol csúnya és kövér középkorú thai nők végeznek feltűnően nem megerőltető testmozgást iszonyatosan hangos és rossz popzenére.

Thaiföldön balra tarts van, de minden sofőr szeret időnként áthúzódni a jobboldalra, akkor is ha erre semmilyen forgalmi helyzet által indokolt oka nem lenne. Ezt különösen töküres utakon, beláthatatlan kanyarok előtt szeretik előadni. Fogalmunk sincs miért nem láttunk több kiégett roncsot az utak mellett.

Thaiföldön a location-sensitive internetes reklámok közül a leggyakoribb a „Find a foreign husband” volt.

Thaiföldön rendkívül gyakoriak a transzneműek, akiket összefoglalóan gatoui-nak hívnak. Ezt bátran fel is vállalják, rengeteg helyen futottunk feltűnően ádámcsutkás pincérnőbe. Sajnos a populáción belüli arányuk ellenére elég borzasztó jogi helyzetben vannak, a nyilvános diszkrimináció teljesen megszokott, ki vannak zárva a jobb keresetet biztosító munkákból, és sokuk kényszerből a szexiparban köt ki.

A fekvőrendőr bevételi módszere a padlógáz.

Minden thai ház előtt, és minden hajó orrában található egy kis szentély, ahol a szellemek laknak, és időnként kiraknak nekik kis adag ételeket. Ezeket kacsalábon álló miniházakat tilos megérinteni, és iszonyatos sértés a lábfejünket feléjük fordítani.

A thaiok még Ázsiához képest is mélynövésűek, ezért rendszeresen lefejeltük az ajtónyílásokat, és a lábunk nem fért be egyetlen buszba se.

A vécék a turistás helyen leülősek, messzebb a városközponttól guggolósak. Nagyobb nyilvános vécékben van mindkét fajta, viszont vécépapírral csak a legelőkelőbb helyeken készülnek, az alapértelmezett módszer a slag.

Thaiföldön egyáltalán nem láttunk csöveseket, viszont kedd reggel tízkor a szemre tizenkét éves gyerek vidáman vezeti a családi boltot még egészen nagy városokban is.

Annyira olcsók és elterjedtek a robogók, hogy soha, egyetlen thait nem láttunk biciklire ülni. Viszont a turistáknak gyakran próbálnak kölcsönadni egyet.

Az egész országban tilos az éttermekben és zárt helységekben dohányozni, és teljesen megdöbbentő módon, ezt a törvényt be is tartják.

A turisták és a helyiek által megvásárolandó belépőjegyek ára közötti szorzó öt és tíz között mozgott. A kisebb látnivalók két és fél euróba, a legnagyobbak akár nyolcba is kerültek.

Thaiföldön kóbor kutyák vannak mindenhol. De tényleg mindenhol. Közepes méretű korcsok, akiket a helyiek ötletszerűen etetnek. Nem agresszívek, soha ránk nem morogtak, vagy ugattak, és nem is koldulnak, de az ember nincs hozzászokva, hogy az éttermen étkezés közben átügessen egy ötfős falka.

Thaiföldön sok a helyes csaj, de kevés a helyes pasi. Minél délebbre mentünk, annál rondábbak és barnábbak voltak az emberek.

A Magyarországon a teáiról ismert Oishi márka mindent gyárt, aminek bármilyen köze is van az élelmiszerekhez. Csipszek, sütik, narancslevek, dobozok, édességek hatalmas választéka vár minden közértben.

Nőknek tilos megérinteni a szerzeteseket, ha egy nő adományt akar adni egy szerzetesnek, akkor azt a földre vagy egy külön tálba helyezni, amit a szerzetes ezután óvatosan felvesz. Amúgy az országban minden férfi szerzetesnek áll egy időre, két hét és hat hónap közötti időtartamra.

A thai nők egyáltalán nem tudnak magas sarkúban járni, de mégis megpróbálják.

Ha van valahol légkondi, akkor azt biztos, hogy maximumon bőgetik. A mozikba pulóver kell.

Több angol napilappal is találkoztunk, és mindegyik egész jó angolsággal, és jó adag egészséges cinizmussal állt hozzá a dolgokhoz.

Ha az ember kicsit is kimozdul a turistacentrumból, akkor a fehér ember azonnal érdekességnek számít, helyi bakfisok falkái többször is az arcunkba ugrottak egy barátságos hellót visítottak, majd kacarászva elszaladtak.

Pincérképzés hiányában még a magyar éttermeknél is nehezebb rávenni a pincért, hogy rád nézzen. Ha nincs kedvünk üldögélni, akkor a fizetési folyamatot a fogás közepén el kell indítani. Valamint az asztalt se megrakni, se leszedni nem tudják, a tányérokkal egyesével rohangálnak ki-be a konyhából.

Jellemző a thai politikára, hogy a hadsereg a sajtóban nyugtatgatja a népet, hogy akármi is lesz a választások eredménye, nem lesz még egy katonai puccs.

Thaiföldön könnyen lehet olcsón jót enni. A konyha kevésbé változatos, mint az európai, már ami az elkészítési módokat illeti – szinte minden wokban készül. Viszont a felhasznált fűszervilág sokkal gazdagabb, rengeteg szószból, és érdekesnél érdekesebb fűszernövényekből válogatnak.

Köretnek két dolgot ismernek: rizst és tésztát, az utóbbi szinte mindig rizstészta, tehát tulajdonképpen számolhatjuk őket másfélnek. Ez a változatosság kevéssé meglepő, annak tudatában hogy Thaiföld a világ legnagyobb rizsexportőre. A rizst párolják vagy sütik, a rizstésztát legalább annyi féle módon csurgatják és szeletelik, mint az olaszok. Külön műfaj még az üvegtészta, ami áttetsző és nyúlós.

Nem az európában megszokott hús-köret vonalon gondolkodnak, hanem minden fogás egységes egész, amihez rizst szolgálnak fel, külön tányéron, de szinte csak mellékesen. A nálunk ismert leves fogalma teljesen hiányzik, majdnem minden leves, amit kanalakkal mernek rá a rizsre, miközben egy másik kanállal a levesestányérból is eszik.

Nincs reggeli, ebéd, vacsora, az átlag thai megállás nélkül zabál, ha teheti ötször étkezik, kisebbeket. Ugyanazt a meleg ételt a nap bármelyik szakában szívesen belapátolják, a nálunk kötelező reggelik (műzli, tojásrántotta) ismeretlenek. Tojásból amúgy iszonyatos mennyiséget esznek, napi átlagban egynél többet, és a kormány valamilyen ismeretlen okból dolgozik azon, hogy ezt feltornássza. Szent cél, hogy a thai paraszt elfogyassza a napi két tojását.

A legalapabb étel a korábban már említett Pad Thai: sült rizstészta, mogyoróval, babcsírával, tofuval, szójaszósszal, valamilyen hússal (általában garnélaval) és rakat különféle fűszerrel. Ettől, és a szószok mennyiségétől függően a színe fehértől mélybarnáig váltakozik, de mindig a békésen vállalható alapételek közé tartozik.

A sült rizs a másik ételtípus, amit kavargó gyomorral is nyugodtan ettünk. Ilyenkor egyszerűen beszórnak a wokba húst, zöldséget, szószt, rizst  (nem ebben a sorrendben) és egy-fél percig rázzák. Az átlag thai étlapon két oldalon keresztül sorolják fel a sült rizseket, lényegében három változó (hús-zöldség 1 –zöldség 2) összes lehetséges kombinációját felsorolva.

A kedvenc, de kicsit kockázatos ételünk a curry. Ennek három alap fajtája van és rengeteg helyi. Az alap színek, erősségi sorrendben, a sárga, a zöld és a piros. Persze ez csak a curry paszta erőssége, ha vicces a szakács, akkor az egyáltalán nem csípős sárga curryt megküldheti annyi paprikával, hogy a szemünk kiugrik. Nagyon fontos mindig specifikálni, hogy nem kérünk csípőset bele. Aki otthon férfiemberként pakolja a halászlébe az Erős Pistát, az is sírva (nem viccelek, a talpad leizzad) fogja feladni az első vörös curryjét félúton.  A curryt mély levesestányérokban szolgálják fel, mindig párolt rizzsel, de lehet kérni hogy süssék a két tányér tartalmát egybe, ez általában egy kicsit elvesz az erősségből.

Az összes curry (és minden egyéb levesük) alapja a kókusztej, ez nagyon kellemes, selymes mellékízt ad az összes étkezésnek, és igazság szerint megunhatatlan.

Helyi currykből ehető még a Massaman curry, ha nagyon megszorongatnánk a torkunkat és választanunk kéne, akkor ez lenne a kedvenc thai ételünk. A Massaman curry édesburgonyával készül, és alapesetben csak egy hajszálnyit csíp, tehát hosszabb napok előtt is bizontságos enni. A másik a Penang curry, egy déli specialitás (Penang Malajzia egyik északi állama), és a dzsungel curry, amibe szerintem az ehetetlen zöldségeket pakolják; kétszer próbáltuk ki, mindkétszer csődöt mondtunk a tálban úszkáló cuccokat látva, fogalmunk sem volt, hogy melyik fadarabot kell elrágni, melyiket kiköpni, és melyiket meghámozni.

Az ehető és ehetetlen keverése az összes thai étel jellemzője, a reptérre nagy tábla kéne hülye külföldieknek a következő felirattal:

A CITROMFŰ NEM EHETŐ!
Ha zsenge, el tudod rágni, de ne tedd!

Levesből két fajta van: a Tom Ka és a Tom Yam. Ezek írásmódja a vendéglős kedvétől függően alakul, néha Tom Yum, néha Thom Yhum, ahogy esik, úgy puffan. Mindkettő kókuszalapú, és mindkettő főétel, amit rizzsel szolgálnak fel. A Tom Ka galangállal és citromfűvel készül, ami egy édes-savanyú érzést ad neki, ez könnyen félrecsúszhat és egyszerűen rossz ízűvé válik az amúgy remek leves. A Tom Yam-ot tisztelettel kell kezelni, a Yam (ebben az esetben) azt jelenti, hogy csípős, és amit a thaiok így neveznek, az az is. A chili megtévesztően elbújik a kókusztej alatt, az első három kanálnál még bólogatsz, hogy nem is olyan rossz ez, a negyediknél kezdődik a gyomorégés, és az ötödiknél leteszed a kanalat.

Se elő, se utóételeik nincsenek, a tavaszi tekercs talán a kivétel, amit édes chiliszósszal szolgálnak fel, de az is a kínai konyhából jön. A saláta szintén főétel, hatalmas tányéron érkezik, gyakran húsdarabokkal (garnéla, csirke, marha, tonhal, disznó, amit akarsz) keverve. A legérdekesebb a papaya saláta, ami mindig csípős, de frissítő. Édességből viszont erősek, de azt csak a piacon lehet találni, frissen sütve, nem étteremben.

A turistásabb részeken, minden vendéglátó egységen kinn lógott ugyanaz a tábla (különféle módon elgépelve): Breakfast available – all day! A legtipikusabb turistareggeli az ún. American Breakfast, vagy ABF. Ez két tojásból (rántotta, vagy tükör, ahogy kéred), két piritósból, dzsemmből, vajból, kávéból vagy teából (ismétcsak, amit a vendég parancsol, de szigorúan csak az egyik), narancsléből, és a sonka-bacon-virsli szentháromság egy, helytől függő részhalmazából állt. Volt ahol mindhármat adták, volt ahol egyet kérhettél a háromból, de olyan is volt, hogy a virsli mellé kérhettél még valamit. Egy város árszínvonalát jól jellemezte az ABF ára, ugyanaz a reggeli hatvan és százötven baht között ingadozott.

Emellett még joghurtok, gyümölcsök, és műzlik is álltak rendelkezésre, illetve az ABF alkotóelemeinek bármely alegysége, ha a vendég úgy óhajtotta. Az irodában megszokott 11:40-kor ebéd, vagy 11:50-kor éhhalál jelenség hamar elmúlt, egy jó ABF után az ember fiának fel se tűnt, hogy délután négy van, és itt az ideje vacsorázni.

Az éttermeken kívül, a fő ételforrásunk a 7-11 (Seven-Eleven) szupermarket lánc volt. Majdnem négyezer egység szolgálja ki Thaiföldet, a nagyobb városokban mindig legalább kettő van látótávolságon belül. Mindig nyitva van, megbízható minőségen, alacsony áron árulja pontosan ugyanazt északon és délen. Vizet, naptejet, szúnyogriasztót, vécépapírt szereztünk be elsősorban innen, de ha úgy esett, akkor olcsón be lehetett reggelizni előrecsomagolt pékárúból, vagy félre lehetett tenni egy hosszabb út túlélésére. Az összes 7-11 el volt látva egy melegvíz géppel, ami mellett sorakoztak a ramenes dobozok, szinte kivétel nélkül csípősek. Egyszerűen kinyitottál egyet, feltöltötted forró vízzel, megetted a tartalmát a boltban álldigálva, és fizettél a pénztárnál. Rettenetesen rossz hamburger és hotdog készítő szolgáltatásuk is volt, előre, egybecsomagolt zsemlét és húst bedobta a pultos a mikróba, majd a salátabárból magadnak megtölthetted zöldséggel. Ez jobban hangzik, mint amilyen a végeredmény igazából volt, a zsömlék kicsik, a húsok pocsékok voltak, és az egész túl sokba került.

Forró kávé, jegeskávé, illetve csoki is rendelkezésre állt, és mindenféle egyéb „szines lötyi” kategóriájú italok is. Amíg még nem szoktunk hozzá a meleghez, addig a kiló jég - hatvan forintért szolgáltatást is gyakran igénybe vettük, reménytelen kisérleteket téve a légkondi mentes szobák lehűtésére, erről később letettünk.

A túra során szépen lassan belerázódtunk a gyümölcsevés rutinjába is, megtanultuk, melyiket hogy kell enni, és mennyibe kéne, hogy kerüljön. Krabiban rendszeresen fejenként egy kiló mangót ebédeltünk, ami olyan hatvan dekát jelentett nettó, a többi a héja, a legkülső, erősen szappan ízű hús, és a mag.

Egy tál étel valahol negyven és száz baht között volt, ez nem az ételtől vagy a minőségétől függött, hanem a helytől. Pontosan ugyanaz a sült rizs északon egy kifőzdében harmincöt baht volt, Koh Taon kilencven. Az európai ételek százharminc bahtnál kezdődtek, ennyi a legolcsóbb nyomorult spagetti volt, és szinte kivétel nélkül a rettenetes és az éppen csak ehető között ingadoztak. Így a menü európai részéről csak heveny gluténelvonási tünetek produkálása közben étkeztünk, amúgy maradtunk a tucatnyi bejáratott thai étel ciklikus ismételgetésénél.

A legdrágább az import hús volt, egy első osztályú újzélandi marhasztékért többet kértek el, mint egy napnyi szállásért, négyszáz és ezer peták között ingadozott az ára. Emiatt, bár szemeztünk vele végig, a smucigság győzőtt és végül egyszer sem ettünk.

Italfronton sem jobb a helyzet. A thai sörök rosszak. Némelyik kicsit rossz, némelyik nagyon rossz, de egyik sem jó. Viszont legalább drágák, relatíve és objektíve is. Másfél eurónyi baht egy nagy üveg a tűrhető kategóriából, ami nagyjából a Borsodi Borzasztó ízvilága fölötti lebeg egy hajszállal. Ennyiért Magyarországon már nagybetűs sört kapni, és ha összevetjük az átlagárakkal, akkor egy sör egy főétel árába kerül. A koktélok százhúsz-százötven bahtba kerültek, happy hour alatt százba, és sehol sem spórolták ki az alkoholt belőlük, de igazából nem volt igényünk alkoholra, a negyvenakárhány nap alatt ketten összesen talán tíz sört ittunk meg. Ez az arány a következő országokban sem fog javulni, lévén mind Malajziában, mind Indonéziában csak félig meddig legális dolog az alkohol.

Ha valaki kedvet kapott, akkor Pesten a Parázs Café (és a testvére, a Kis Parázs) szolgál fel autentikus thai kajákat. Tetűlassú a kiszolgálás, de legalább minden valóban olyan, mint idekünn, talán a chilivel bánnak kicsit óvatosabban, például a vörös curryjük csípős de nem halálos.

Befejezésül következzen egy rakat étel képe, illusztrációnak:

Piaci kínálat

Grillezett csattogóhal

Tom Ka Kai (csirkés Tom Ka), sündisznóval tálalva

Vörös curry jobbra, sült rizs a háttérben

Kókuszos édesség. Fogalmunk sincs mi a neve, rámutatással rendeltük, akárhányszor csak láttuk

Zöldségtál, nyakonöntve oyster szósszal

Thaiföldi utolsó állomásunk sajnos nem úgy sült el, ahogy vártuk, NemSün fülfertőzése egészen komolyra fordult mire Krabiba értünk. Már az út maga is érdekes volt. Mivel nagyon nagy távot akartunk egy nap alatt megtenni, kénytelenek voltunk utazási irodához fordulni. Némi alkudozás után megállapodtunk egy árban, ami fairnek tűnt.  Visszatekintve sem húztak le minket olyan rettenetesen sokra, ha magunk próbáljuk összehorgászni a tengersok jegyet, akkor is maximum húsz százalékkal olcsóbban jövünk ki. Koh Taon taxi szedett minket össze a szállásunktól, kidobtak minket a kikötőben a jegyünket a kezünkbe nyomva, a komp átvitt Koh Phanganra, ahol vártunk egy órát (ezalatt Sün fájdalomcsillapítót vadászott, mert a beteg megette a készletet az előző napok alatt), utána egy másik komp elvitt Donsakba, ahonnan egy busz vitt Suratthaniba, az utazási irodához. Innen rövid ebéd- és laptoptöltő szünet után felszálltunk az utolsó közlekedési járműre, a menetrendszerinti távolsági buszra, ami Krabiban dobott ki.

Az egyik probléma a dologgal, a pontosság volt. A kompok és a távolsági busz szigorú menetrend szerint jár. A nap közben összesen kétszer egy óra nagyon jól tervezhető várakozás volt. Az utazási iroda minden nap megszervezi ugyanezt az utat, feltehetőleg évek óta. Ez után elképesztő, hogy három különböző alkalmazottjuk is fapofával állította, hogy öt-fél hatra Krabiban leszünk. El nem tudom képzelni ezt mire alapozták, fél nyolcra értünk oda. És ezzel nem is lett volna semmi probléma, láthatólag ennyi időt vesz igénybe az út, sehol nem tököltünk fölöslegesen. Kérdem én, minek akkor azt állítani, hogy naplemente előtt ott leszünk. Így is-úgyis megvesszük a jegyet, egyáltalán nem számít, mikor érünk oda, az a nap úgyis megvan lőve. Ez iskolapéldája annak az ázsiai mentalitásnak, hogy a szemedbe hazudnak bármit, ha úgy gondolják, azt akarod hallani.

A másik probléma, hogy Krabi buszpályaudvara 4 kilométerre van a belvárostól, a semmi közepén, és vadidegen városban, nehéz csomaggal, sötétedés után az ember fia kis lelkesedéssel vág csak neki hosszabb túráknak. Ezt a tényt kihasználva jól szervezett maffia várt a buszpályaudvaron minket, akik rögtön szállást is akartak ránk sózni. Alapelvünk, hogy szobát csak alapos ellenőrzés után veszünk ki, és biztosak voltunk, hogy az ajtón besétálva a buszpályaudvaron kínált árnál húsz, harminc százalékkal olcsóbban kapjuk meg a szobát. Így végül egy enyhén pofátlan (tényleg csak enyhén, Koh Phangannal összehasonlítva) taxiút után megérkeztünk Krabi turistagettójába, ami egyetlen utcából állt, rajta tucatnyi, ürességtől kongó hostellel. A harmadikban találtunk is egy nekünk tetsző légkondicionált szobát, lealkudtuk az árból a kötelező húsz százalékot (mi úgy tekintjük, hogy aki ezt elmulasztja, stupid-tax-t fizet), és eldőltünk a hűvösben.

Másnap nekiindultunk korházat keresni, mert NemSün helyzete rosszabbodott. Rettenetes fájdalom, fél fülre süketség, egyre fokozódó nyomásérzet és vödörnyi, fülből szivárgó sárga trutyi jellemezte. Az aspirin és az ibuprofen már rég nem segített, áttértünk diclofenacra, de ahhoz hogy akár csak távolról is funkcionális (nem fájdalommentes) maradjon, a maximálisnál több fájdalomcsillapítót kellett bevennie. A korház első körben nem nagyon segített, két óra sorbanülés után a doktor ránézett, közölte, hogy ehhez specialista kell, jöjjünk vissza két nap múlva, de biztos ami biztos, felírt egy akkora antbiotikumot, amit szerintem rendes körülmények között elefántok kezelésre használnak. A korház maga amúgy kaotikus és kicsit lepukkant volt, remekül otthon éreztem magam az Auróra utcai klinikán. A következő napokat lényegében a szobában töltöttük, Sün időnként kiszaladt mangót vagy ételt venni, szerencsére semelyik helyi étterem nem számított fel extrát a csomagolásért.

Mire visszajutottunk a korházba, az antibiotikumok már elkezdtek lassan működni, de NemSün még mindig ramaty állapotban volt. Összességében ahhoz, hogy valaki értelmesebbet tudjon mondani, mint amit mi magunk a netről összehorgásztunk, három orvost kellett meglátogatni összesen hat nap alatt: egy helyes (és kompetens) fülészlány, érzésre fiatalabb nálunk, kiporszívózta a fülét, megállapította, hogy egyben van a dobhártya (amiben majdnem biztosak voltunk, de mégis jó volt hallani), és adott a ráadás kedvéért még egy fajta antibiotikumot és egy antibiotikumos fülcsöppet. Ezekkel felszerelve, alig másfél nap múlva, már elég jól voltunk ahhoz, hogy megkockáztassunk egy túrát Krabi körül.

Maga a város teljesen jellegtelen betonförmedvényekből áll, de a környező vidék elképesztően gyönyörű. A természet törvényeivel dacolóan meredek mészkőszirtek törnek fel a talajból mindenfelé, és gazdag mangrove erdők övezik a partot. A naplementét számos tetőteraszról meg lehet tekinteni, koktélokat kortyolva, gyönyörködve a felhőkben és a szirtekben. És mindez ráadásul üdítően olcsó, különösen a szemtelenül túlárazott Koh Tao után.

Úgy terveztük, hogy három-négy napot túrázással töltünk: a Krabit övező tucatnyi sziget meglátogatása emésztette volna fel a több időt. Csak Sün volt vízálló, de a szigetek és szirtek a csónakban ülve is szépek. A másik nagy mulatság a kajak túra: mindenki kap egy kajakot, és uzsgyi be a mangrove erdőbe, keresztül tengeri barlangokon, majmok, madarak. Sajnos ez mind dugába dőlt: befizettünk egy nagyon kellemes árú, négy szigetes, snorkelezős, mangroveos túrára, de másnap egy brutális eső elmosta. Itt jegyezném meg, hogy az alatt a három és fél nap alatt, amíg a zárt szobában lábadoztunk, egy csepp nem esett. A pénzünket szerencsére azonnal visszaadták, így rögtön vettünk is egy jegyet Langkawiba, Malajziában, azzal a felkiáltással, hogy máshol is tudunk ázni.

Thaiföldnek egy pizzával mondtunk búcsút, a helyi „The Pizza Company” hálózat egységeivel már rég óta szemeztünk, és az elmúlt pár nap sült rizs és Pad Thai menüje után jól esett egy közepes minőségű spagetti.

Az út Langkawiba a szokásos menet szerint zajlott: egyik minibuszból a másikba, másikból harmadikba, amivel végül nekivágtunk az út leghosszabb szakaszának. A vezetőnk egy kicsit retardáltnak tűnt, körülbelül kétpercenként megkérdezte, hogy Langkawiba megyünk-e, miközben vagy üvöltve telefonált vezetés közben, vagy rettenetes fejhangon gajdolva énekelt. Idő után észrevettük, hogy rossz irányba megyünk, a tenger egyszerűen a rossz oldalon volt. Mikor éppen felvetettem volna a kérdést, hogy éppen a dél-thai szeparatisták táborába visznek minket fogolynak, amikor megálltunk a következő állomáson. Itt bepakoltak minket mégegy kisbuszba, szám szerint a negyedikbe. Két perc gurulás után közölték velünk, hogy szálljunk át egy egészen rozoga iránytaxiba. Miután ez megtörtént, jött a következő lépés, szálljunk inkább vissza az előző minibuszba. Ezt a lépést nem teljesen értettük, de mindegy. Ekkor tehát már összesen öt járgányban ültünk, és még nem értünk a határra. Újabb három perc gurulás után megérkeztünk a következő megállóhoz, ahol átpakoltak egy újabb minibuszba, ami röpke fél órával később el is indult. Eközben a nap érdekessé tétele érdekében NemSün homlokkal levett egy lelógó, éles paladarabot, és ez a manőver heves vérzést eredményezett. Egy kanadai pár segítségével körbetekertük a fejét mindenféle gézekkel és pólyákkal, amitől úgy nézett ki, mint egy háborús veterán. Egy újabb tizenöt perces út után átpakoltak minket egy iránytaxiba (ami enyhén beázott a folyamatosan szemerkélő esőtől) és már csak egy utolsó, húszperces iramodásra volt a kikötő.

A lefejelős manőverrel együtt már lekéstük a hajónkat, szerencsére a következő két órával később indult, és ezt az alkalmat ki is használtuk egy utolsó thai étkezésre. Nem az volt a meglepő, hogy lekéstük a hajónkat, hanem az, hogy milyen közel is jutottunk ahhoz, hogy elérjük, annak ellenére, hogy összesen 7 minibuszban tettünk meg egy saccra maximum kétszázötven kilométeres távot.

A hajóállomáson már csak egyetlen kihívás volt hátra, kimagyarázni, miért is hiányzik Sün útleveléből a beérkezéskor belecsipeszelt (lényegében értelmetlen) papír fecni. Ezekhez a hülyeségekhez az összes harmadik világbeli rezsim valamiért ragaszkodik, elvileg Mexikóban és Egyiptomban is kellett volna hurcibálni magunkkal egy papírfecnit, isten tudja minek, és a maláj határon is kezünkbe nyomtak még egyet.  Hálistennek nem büntettek meg minket egyetlen petákra se, és sikerült megdöbbentően jó aránnyal átváltani a maradék bahtunkat is maláj ringittre.

A hajó kényelmes, puha ülésekkel, vastag szőnyeggel és légkondival, és a thai partoknak délután négy körül (egyelőre) végleg búcsút intettünk, és alig fél hatkor kikötöttünk Malajzia legturistásabb szigetén, Langkawin.

A keleti parton az utolsó szigetünk Ko Tao (Koh Tao) volt, a Teknőcsziget. Teknősöknek nyoma sincs száz kilométeres körzetben, de a legenda szerint az első thai hajóst, aki felfedezte a szigetet, egy teknősre emlékeztette a láthatárról. A helyiek szerint nagyon be lehetett szívva az ürge, mert ezt az élményt, azóta egyetlen hajósnak sem sikerült reprodukálnia. Ko Tao a három keleti parti „nagy” sziget közül a legkisebb, huszonkevés négyzetkilométer csak. Egyetlen dolgot lehet itt csinálni, de abban világelsők: búvárkodni. Állítólag az egész világon itt a legolcsóbb lerakni a búvárvizsgákat, egy román lány állította ugyan, hogy Kolumbiában valahol hasonló az árszínvonal, de nem igazán hittünk neki. Legalább ötven búváriskola van a szigeten, köztük a világ legtöbb búvárjogosítványát kiállító intézmény is. Emiatt az árak alacsonyak, a minőség pedig magas. A legtöbb diák ugyanis nem csak egy tanfolyamra jön, hanem többre, és simán elvándorolnak máshova, ha valami nem tetszik.

Mi egy napot csak a lehetőségek felmérésével töltöttünk, de úgy tűnt, hogy mindenki pontosan ugyanazt árulja (ami nem meglepő, hiszen a tananyag nemzetközi sztenderd), ugyanannyiért. Az a néhány hely, ami 9000 peták helyett 8000-et kért, gyanús volt, végül kiválasztottuk a legmeggyőzőbbet, és a második ko taoi napunkon nekiláttunk az Open Water Certificate megszerzésének. Innentől, akinek van már pár merülése nyugodtan a post aljára görgethet, nekik nem fogok újat mondani.

Ahhoz, hogy valaki teljes értékű búvár legyen két vizsgát kell letenni. Az Open Water, vagy OW megtanít, hogyan használd a felszerelést, hogy rakd össze, szedd szét, tisztítsd meg; összefoglalja a veszélyeket és szabályokat, begyakoroltatja, hogy mit kell tenni az alapbaleseteknél, ha elveszted a maszkod, ha elhagyod a lélegzőcsutkád (regulátor), vagy ha elfogy a levegőd, és hogyan tudod a társadat (buddy a terminológia) segíteni, ha bajba jut. Megtanítja a 20-30 alap kézjelet is, ugyanis búváréknál nincsen pofázás, csak kalimpálás. Elvileg két OW-vel rendelkező búvár kettesben merülhet 18 méterig bármilyen felügyelet nélkül, de ez azért nem ajánlott.

Az Advanced kurzus megmutatja mik a nitrogén narkózis tünetei, és mit kell ilyenkor csinálni, tartalmaz békaláb (fin) technikákat, víz alatti navigációt, búvár számítógép használatot, és minden olyasmit, ami kell ahhoz, hogy de facto merülhess magadban, immár elvileg 30 méterig.

Az OW három és fél napos, és négy merülést tartalmaz, az Advanced két napos, 5 merüléssel, amiből az egyik éjszakai. E két vizsga után még rengeteg, de tényleg rengeteg specializáció van, amiket egymástól függetlenül meg lehet szerezni: éjszakai búvárkodás, barlangi búvárkodás, víz alatti fényképezés, Nitrox használat extra mély merülésekhez, víz alatti ökológia, mentőbúvár tanfolyam, tökéletes lebegés, szóló merülésekre felkészítés, felszerelés karbantartó tanfolyam, túravezetés, tréner tanfolyamok etc etc.

Ko Tao-n az OW 9000 bahtba kerül, ez valahol 214 euró körül van. Megnéztük a maláj és az indonéz árakat, mindenhol egyértelműen több volt ennél, ráadásul a Lonely Planet oldalakon át áradozik a magas minőségről. Mivel ez a sziget termeli a legtöbb OW vizsgát a világon, elég keményen ellenőrizve vannak, szemben egy isten háta mögötti maláj búváriskolával. Az összes oktató anyanyelvi szinten beszél angolul, a legtöbben ausztrálok vagy amerikaiak. Nekünk egy francia-kanadai oktató, Charles jutott, aki elképesztő jó munkát végzett, végig rendkívül biztonságban éreztük magunkat, humorral, hozzáértéssel, türelemmel tanított. Ha bárki arra jár, akkor a Big Blue Diving iskolából Charles-t és Ross-t ismerjük, és mindkettejüket nyugodt szívvel ajánljuk.

Búvárosztály

Húsznál is több búvárszervezet tartozik a világszervezet ernyője alá, és a vizsgák anyaga ugyanaz mindenhol, akár a brit BSAC-nál, a NAUI-nál, vagy a PADI-nál rakod le, és ezek egymást kötelezően kölcsönösen elismerik, olyan szinten, hogy ha egy NAUI OW-vel beállítasz egy PADI iskolába, akkor az Advancedet kérdés nélkül lerakhatod náluk. Az összes oktatónk többször is iskolát váltott, tényleg nem számít, hogy ki melyiket választja. Ezt azért fontos megjegyezni, mert a szigeten több iskola is az SSI rendszer felé terelt minket. Ettől ódzkodtunk eleinte, mert csak a PADI-ról hallottunk eddig, de alapos kutatás alapján arra jutottunk, hogy semmi, de semmi különbség nincs a kettő között, az SSI kicsivel kevésbé kapzsi, mint a PADI ezért egy picit olcsóbb, és az SSI oktatóknak kicsit több szabadságuk van a kurzus alatt, a PADI percről percre megköti a kezüket. Lényegében az SSI-t néhány olyan dive master alapította, akiknek mindene tele lett a PADI-val. Külön érdekesség, hogy PADI tanfolyamon nem lehet használni (elvileg) a „halál” illetve a „súlyos sérülés” kifejezéseket.

Ebben van valami logika, mert nem jó, ha egy első merülő bepánikol, de rossz is, mert a búvárkodás igenis veszélyes móka, ha az ember hülyeségeket csinál. Lényegében két szabály van, mindkettő a felemelkedéssel kapcsolatos: gyere lassan, és soha, de soha ne tartsd vissza a lélegzeted. Ha gyorsan jössz felfelé, akkor a szöveteidben oldott nitrogén nem tud visszajutni a tüdődbe, és buborékokat képez a testedben. Jobb esetben a bőröd alatt lesznek kis nitrogénbuborékok, amik kegyetlen fájdalmasak, de nem halálosak, de ha az agyadban vagy a szíved környékén jelenik meg egy, akkor jóéjszakát lehet kívánni. Ez a dekompressziós betegség, vagy a deko, az egyetlen kezelési módja, ha egy elbaltázott feljövetel után azonnal a legközelebbi dekompressziós kamrába rohannak veled (már ha van ilyen) ahol nagy nyomás alatt négy-öt órán át többé-kevésbé tiszta oxigént lélegzel, és ez vagy segít, vagy sem. Erre kell a búvárbiztosítás, mivel egy ilyen kezelés Egyiptomban például szolid kétmillió forintba kerül.

Nemo a csalánosban

Ha valaki visszatartja a levegőt az még rosszabb, ugyanis tíz-tizenöt méter mélyen két-háromszor annyi levegő van a tüdőbe zsúfolva, mint tengerszinten, és ha az ember vesz egy mély levegőt, majd rakétaként a felszínre tör, akkor pontosan ugyanaz történik a tüdejével, mint egy túlfújt lufival: kidurran. Ennek vannak enyhébb és súlyosabb fokozatai, de semelyiket nem akarja senki kipróbálni. Nem bonyolult elkerülni egyiket sem: ki kell fújni a levegőt emelkedés közben, akkor is, ha már egyáltalán nincs.

18 méterről, ha hirtelen egyszerre eszi meg a cápa a búvártársad és az oxigénpalackod, akkor is fel tudsz jönni 2 perc alatt szépen lassan, anélkül, hogy dekot kapnál. Nem szabad pánikolni és folyamatosan, nyugodtan lélegezni kell, és nem lehet semmi baj.

A meglepően sok elmélet és házi feladat mellett, már az első teljes napon nekiláttunk a sekélyesben pancsikolásnak (ennek örömére le is égtünk egy kicsit, mert az az oxigénpalack, ami 30 méteren negyven percig se jó, fél méteren három óráig elég), gyakoroltuk a maszk eldobását és visszaszerzését, a partnerrel légcserét, és az összes többi nyalánkságot, amit az utolsó napon 18 méteren kellett elismételni.

A búvárfelszerelés hat fő komponensből áll: maszk, békaláb, levegő palack, súlyok, BC, és regulátor. Ebből az utóbbi kettő szorul magyarázatra. A BC a Bouyancy Control rövidítése: ez az a mellény, amit minden búvár visel. Mivel az emberi test a felszínen szeret lebegni, nem pedig a mélyben, ezért a felhajtóerő ellensúlyozására súlyokat viselünk. De a nyomással az ember sűrűsége is változik (a hús és csontok lényegében összenyomhatatlanok, nem sikerült még embernek olyan mélyre jutnia, hogy zavaró lett volna), de a tüdőben a levegő nagyon is változó. Ráadásul néha emelkedni, néha süllyedni akarunk, lehetőleg mindenféle kalimpálás nélkül, hiszen az csak megerőltető, ergo pazarolja az értékes levegőt. A BC egy nagy mentőmellény, amit akár a tankról, akár szájjal fel lehet fújni. Ha süllyedni akarunk, kiengedjük a levegőt, ha emelkedni akarunk… nos akkor is kiengedjük a levegőt, de közben kalimpálunk a lábunkkal fölfelé. Ugyanis a levegővel emelkedés öngerjesztő folyamat, ahogy mész magasabbra úgy tágul a levegő a BC-ben, tehát egyre gyorsabban emelkedsz, és ezt mindenáron el akarjuk kerülni. Viszont ha felszínre érsz, akkor azonnal fel kell fújni maximumra: sok búvár halt már meg úgy, hogy egy baleset után felért a felszínre, de visszasüllyedt. A BC-vel legtöbbet a mélyben játszunk, nem könnyű finoman beállítani, azt a levegőmennyiséget, aminél minden belégzéskor nagyon kicsit emelkedsz, minden kilégzéskor nagyon kicsit süllyedsz. Ha sikerül ezt az erőfeszítés nélküli lebegést elérni, akkor rengeteg levegőt meg tudsz spórolni, azzal hogy nem dolgoznak az izmaid.

Felszerelést hordozó búvárszállítók

A felszerelés utolsó darabja a regulátor. A tankban teletöltve 200-230 atmoszféra nyomás van, nyilvánvalóan nem ezt szeretnénk letüdőzni. A regulátor két lépésben hozza ezt le a környező víz nyomására (1-4 atm.) A regulátor kapcsolja össze a BC-t a tankkal, és innen ágaznak le a műszerek is, amik a hátralevő levegőt mutatják.

Az első, gyakorló merülést két tizenkét méteres, és két tizennyolc méteres követte, és ahogy egyre magabiztosabbak lettünk, úgy lett egyre jobb és jobb móka a búvárkodás. Ko Tao nem véletlenül ilyen búvármekka, kilenc első osztályú korallzátony és tenger alatti hegy övezi a szigetet. Vannak vízalatti kémények, ahol be lehet bújni 18 méteren és kiúszni 6 méteren, korallfolyosók, és elképesztően, hihetetlenül gazdag élővilág. Szavakkal nem lehet leírni az élet sűrűségét, ami körbevett minket. Minden pillanatban halak százai, ha nem ezreit láttuk, soktucatnyi fajtából. És ezek csak a halak! Tengeri uborkák, kígyók, ezerszínű férgek, puhatestűek, rákok és garnélarákok mindenfelé, ha az ember tudja, hogy hova nézzen.

Láttunk rájákat, murénákat, hatalmas és apró halakat, rákokat. Sajnos négy merülés nem elég mindenre, csak három helyen jártunk a kilencből, de határozottan vissza fogunk még térni ide, és ha lehetőség adódik az utazás során, akkor fogunk még merülni bőven.

Sajnos a legutolsó merülés után fél órával NemSün füle iszonyatosan fájni kezdett, a helyi kókler orvoshoz rohantunk, aki kijelentett, hogy igazából nem lát bele a fülébe, de vagy berepedt a dobhártyája, vagy csak kapott egy bakteriális fertőzést. Mivel összesen ez a két lehetséges magyarázat áll rendelkezésre komoly fülfájdalomra, nem jutottunk sokkal előbbre, de a fantasztikus diagnózisért cserébe legalább elkért 11 eurónyi bahtot. A búvár oktatókkal átbeszélve a dolgot, arra jutottunk, hogy semmiképpen nem lehet berepedt dobhártya, azt a vízben már éreznie kellett volna, ezért antibiotikummal, fülöblögetéssel, köptetőkkel kezdtük kezelni NemSünt, akinek az állapota két napon át csak rosszabbodott, és a fájdalom csak fokozódott már-már elviselhetetlen szintre, miközben rettenetes mennyiségű sárgás trutyi fojt a jobb füléből. Szerencsére a negyedik napra javulni kezdett az állapota, remélhetőleg talpra áll hamarost. Amíg még nem volt annyira rosszul, csak nem volt vízálló, elmentem egy sziget körüli pipás körútra.

Búvárkodás után kicsit féllábú érzés maszkkal és pipával kalimpálni a felszínen, de így is fantasztikus élmény volt körbejárni öt különböző öblöt és mindenhol lubickolni egy órácskát. Ennek mellékhatásaként leégett a vádlim és a lapockám, azon részeim, amik még nem kaptak napot, de ez benne volt a csomagban. Itt találkoztam egy cápával is, életem első vad cápája. Másfél méter hosszú, meglepően vastag dög volt, aki alattam öt méterrel körözött, a feneket kutatva. Fajtáját tekintve Feketeúszójú Szirticápa volt, angolul Black Tip Reef Shark, egy teljesen ártalmatlan fajta. Minden öbölben igyekezett inteni minket a hajótulaj, hogy óvatosan, csendben ússzunk, mert ha megneszeli az embert, akkor a cápa egy őz bátorságával menekül el. Ezt persze nehéz egy teljes hajónyi tökkelütöttel megértetni, juszt is a felső dekkről ugráltak be.

Egészen kis darab görögdinnye iszonyatos halpankrációt tud kiváltani

Amíg NemSün lábadozott, és bármilyen aktív programra képtelen volt, továbbléptünk Krabi felé, ami Phukettel szemben, az Andaman tenger partján található, hogy találjunk egy kevésbé kretén orvost, és megnézzük, hogy mit is lehet még csinálni, mielőtt végleg magunk mögött hagyjuk Thaiföldet. A thai tömegközlekedésre jellemző, hogy mind az utazási iroda, mind út közben az összes kísérő végig állította, hogy fél hatra ott leszünk Krabiban. Nagy fenéket, fél nyolcra értünk oda. Egyáltalán nem értettük, se mi, se a buszon ülő többi fehér, hogy miért kellett nyilvánvalóan hamis tényeket nyomatni az utolsó pillanatig. Ez a hajó+busz kombó minden egyes nap megy. Ugyanazon az útvonalon, ugyanazok a járművek. Az útviszonyok tökéletesek voltak, semmi ok nem volt a késésre. Ha előre közlik velünk, hogy fél nyolcra érünk oda, akkor sem történik semmi, nincs más opció a két part közötti közlekedésre, csak ez, nem lett volna kevesebb vendégük. Fene se érti az ázsiai mentalitást.

Az első igazi szigetünk Ko Phangan volt. A hely legfőbb érdekessége a Full Moon Party, amit meglepő módon minden teliholdkor tartanak. Ilyenkor a sziget legszebb partja (Haad Rin Beach) egy éjszakára egyetlen hatalmas bikinis partivá alakul. Eredetileg trance volt a fő vonal, de manapság mindenféle egyéb elektronikus és tánczene megtalálható. Fél tucat színpadot kalapálnak össze egy délután alatt, és a buli hajnalig tart, és a tenger felett kelő nap megtekintésével végződik.

A sziget szállásai ilyenkor természetesen megtelnek, már három héttel korábban is alig tudtunk foglalni, és az árak is jóval magasabbak annál, ami Észak-Thaiföldön megszoktunk. Ebben az időszakban csak legalább négy éjszakára lehet foglalni szállást, mi két éjszakával korábban érkeztünk meg, és végül eggyel többet maradtunk. A kikötőben a szokásosnál is undorítóbb taxismaffiával találkoztunk, akik gondosan kartellt szerveztek, és elképesztően pofátlan száz bahtos egyentarifát állapítottak meg, ez ötször annyi, mint amivel Chian Maiban találkoztunk. Hosszú küzdelem és többszöri elsétálás után sikerült csak levinni az árat ötven bahtra, de odáig fajult a dolog, hogy az egyik taxis, akinek nemet mondtunk az ajánlatára jött utánunk és minden másik taxisnak elmagyarázta thaiul nehogy elvigyenek minket száz bahtnál kevesebbért fejenként a két sarokkal arrébb levő hostelbe. Összehasonlításképpen egy egy és háromnegyed órás buszútra a jegy ötvenöt bahtba kerül.

Sajnos megérkezéskor még az ember nem ismeri a helyet, nem tudja merre kell indulni, ezért elég kiszolgáltatott helyzetben van, idő után kénytelen beadni a derekát, még ha tudja, hogy rettenetesen lehúzzák éppen. Mi még így is feleannyiért mentünk, mint az átlag turista, és sikerült egy kis bosszút is állnunk, amikor megsúgtuk két utánunk érkezettnek, hogy fejenként háromszáz baht pontosan a triplája a szokásos tarifának az ő falujukba.

Szerencsére a szállásunk kárpótolt minket a kikötőben elszenvedett méltánytalanságokért, megdöbbentő módon magyarul köszöntöttek. A hostel mindenese, Dani, már négy hónapja nem látott magyar vendéget, én harminckét napja nem találkoztam magyarral, megörültünk hát egymásnak. Nagyon jó dolog külföldi által menedzselt hostelben aludni, az ember bátran meg tud kérdezni olyan dolgokat, hogy hol érdemes enni, mangót venni, robogót bérelni, és biztos lehet benne, hogy egy hasznos választ kap, és nem csak az unokatestvére lepratanyájához irányít a helyi tulaj. A Red Cube Hostel amúgy vadonatúj, szépen berendezett és tiszta volt; ráadásul a szigeten viszonylatában nagyon jó ár/érték aránnyal (emiatt is választottuk elsőnek, ez tűnt a legjobbnak a hostelworld ajánlatából, és nem is csalódtunk). Látszott rajta, hogy akik berendezték láttak már európai házat, például nem egyetlen nyomorú konnektor volt a szobánkban, hanem négy. Ez nem tűnik nagy dolognak, de ha az ember két kamerát, két laptopot és két telefont akar egyszerre tölteni akkor roppant kényelmetlen. Van nálunk ugyan egy T-elosztó, de abba nem tudjuk az összes eszközt az összes kombinációban bedugni, és mivel a thai konnektorok lyukmérete és távolsága finoman szólva sem követi az IEEE ajánlásait betű szerint, ezért vagy kiesik belőle, amit bedugsz, vagy nem, és a T-elosztónk hajlamos kiesni.

A találkozást aznap este sörözéssel és viszkizéssel ünnepeltük meg. Dani már nyolc hónapja él a szigeten, a pesti mókuskereket elunva indult neki a világnak és egy Cook-szigeteken eltöltött év után kötött ki itt, egy orosz sráccal együtt vezetve a hostelt. Irigylésre méltó életművészként napi két jóga órát keveri hajnalig tartó bulizással, házilag növesztett kefirrel, koktélkeveréssel és hatalmas gyümölcstálakkal. Mint a legtöbb thaiföldi expat (expatriate, tartósan külföldön élő személy), ő is havonta egyszer kénytelen elzarándokolni a határon kívülre, hogy Malajziából azonnal visszafordulva új vízumot kaphasson, de hamarosan tud majd állandóbb vízumért folyamodni. Erre az ingázásra amúgy egész utazási irodák épülnek, hogy az egész hacacárét a lehető legfájdalommentesebben le lehessen tudni.

A partnerével tele vannak tervekkel, hogyan lehet növelni a nyereséget, például további légkondik beszerelésével, a szobák fejlesztésével, vagy éppen a hostel bekamerázásával, hogy ők maguk kiköltözhessenek a saját szobáikból és bérelhessenek egy házat kicsivel arrébb, de mégis tudják követni, hogy mi is történik. Ugyanis a hosszú távú bérlés csak töredékébe kerül a napról napra történőnek, tíz-tizenöt napnyi hostel árából kijön egy nagyobb hely egyhavi bérlete.

Öt éjszakát töltöttünk végül Ko Phanganon, a tervezett négy helyett, egy extra pihenőnapot be kellett iktatni, amikor NemSün gyengébbnek érezte magát a szokásosnál, de egy ágyban átszunyókált nap után másnapra rendben volt. Eddig elkerült minket minden nagyobb nyavalya, kisebbek persze mindig vannak, de ha ezt a szintet sikerül hozni az út hátralevő részén, akkor boldogok leszünk. Három nagy programot iktattunk be, az egyik értelemszerűen a Full Moon Party volt. Dani tanácsát követve erre ráaludtunk, lefeküdtünk este hétkor és felkeltünk éppen csak éjfél előtt. A buli a sziget másik csücskében volt, de ilyenkor egész éjszaka fel alá cikáznak az iránytaxik, két perccel az után, hogy kiléptünk a hostel ajtaján már zötyögtünk is az egyik hátuljában.

A thaiföldi gyakorló alkoholisták vödörből isznak, ez pont annyira igénytelen, mint amilyennek hangzik. Éjszaka mindenhol kis műanyagvödröket árulnak, ebbe összeöntenek három-négy deci töményet (vodka, viszki, vagy amit akarsz), egy redbullt vagy egy kólát, meg egy nagy kanál jeget. Aki ezt lehúzza, annak meg van alapozva a hangulata. Ennek ellenére meglepően kevés meredek dolgot láttunk a buliban, egy átlag szigetes este több okádást termel. Jellemzően ausztrál, újzélandi, amerikai parti arcok mulattak itt, néhány orosszal keverve, Európa alul volt reprezentálva. Nekünk ott van Ibiza és társaik, az ausztráloknak Ko Samui és Ko Phangan jutott. Ezen kívül még meglepően sok thait láttunk, a helyi szórakoztató szegmens hölgyei is lejöttek bulizni, sajnos a szexipar láthatóan jelen volt a sziget egyes részein.

Partiarcok

A hangulat nem sokban tért el bármilyen nagyobb partihelyétől, jó csajok, sok ital, hangos zene, összességében csak emiatt nem érte volna meg idáig eljönni. Talán az egyetlen extra élmény a napfelkelte lett volna, de annyira felhős volt a láthatár, hogy csak egy vörös derengésre futotta, mielőtt világos lett volna. Szerencsére Ko Phangan nem merül ki a havi egy buliban, bőven volt még mit tenni.

Befizettünk egy főzőiskolába, és másnap egész délután thai ételek elkészítését tanultuk. Összesen öt diák vett részt az aznapi kurzuson, egy ausztrál pár, egy brit srác és mi. Induláskor meg kellett egyeznünk melyik négy ételt akarjuk főzni, ezt sikerült hál’ istennek konfliktus nélkül kezelni. Jó helyet fogtunk ki, jó kedélyű, angolul kiválóan beszélő szakács vitt ki minket a piacra, ahol végigmutogatta a fűszereket, halakat, zöldségeket, mindenből annyit véve amennyire szükségünk volt aznap. Végigfogdostuk a tucatnyi féle rizstésztát, megnéztük honnan is jön a curry paszta (nagy, nedves bödönökből). A piacon érdekes technikát alkalmaztak a húsárusításra: kivágták az asztal tetejére a húst, lehetőleg a napra, és jobb esetben volt fölötte egy propeller, aminek a lapátjaira mini-seprűket kötöztek, automatikus légyhessegető gépet létrehozva. Dani mondta is hogy ő csak rögtön a reggeli áruszállító hajó megérkezése után vásárol, mielőtt ideje lenne a dolgoknak rohadni.

A halakat amúgy élve tárolják, a szakács elmagyarázta, hogy sosem vesznek döglött halat. Buddhista szokás, hogy a megvett halat szabadon is lehet engedni, ezáltal biztosítva jobb karmát, de sajnos van egy nagy bökkenő ezzel: ha szabadon engedsz egy állatot (vallási célból), olyan állatot soha többé nem ehetsz az életed hátralevő részében. Ez azért elég komoly áldozat, ha belegondolunk, nem szívesen mondanék le a harcsapaprikásról.

Az étterembe visszatérve először előkészítettük mind a négy fogást, mindenki a saját vágódeszkáin, a saját anyagával dolgozva. Felvágtuk a húsokat, zöldségeket, bekevertük a szószokat, és minden alapanyag mellé fűzött a tanár néhány megjegyzést, hogy mivel lehet helyettesíteni, ha Európában nem elérhető, milyen más alapanyagokat lehet mellé rakni ilyen vagy olyan íz eléréséhez. Majdnem két óra volt mindent előkészíteni, de talán tizenöt perc volt az egész megfőzése. A legtöbb ételnél csak be kell szórni a wokba a megfelelő időben a megfelelő alapanyagokat, és ez sosem tart tovább öt percnél, azután már az íz rovására megy a túlzott főzés. Megehetetlen mennyiségű ételt készítettünk, a maradékot becsomagoltattuk és utána másfél napig ebből éltünk, a hostel mikrójában újramelegítve őket.

Az utolsó teljes napunkon robogót béreltünk, és bejártuk a sziget nyugati felét (a keleti lényegében útmentes). Megmásztunk egy kegyetlen meredek vízmosást, hogy a csatolt hegy tetejéről körbenézhessünk, megcsodáltunk egy elképesztően giccses kínai templomot, ettünk egy grillezett csattogóhalat (red snapper) egy tengerparti étteremben, és megnéztünk néhány beachet. A szigeten csak néhány út járható, a többi életveszélyes, tehát igazán nem tudtunk mindent bejárni, de amit láttunk is elég volt egy napra. Sajnos pont a kikötő és a Full Moon Party beache közötti út a legveszélyesebb, minden második robogó felborul még nappal is, mi is láttuk egy-két baleset eredményét.

A sziget körüli túra talán legfurább eseménye a pisilés volt, két egymástól független vécében futottunk össze a helyi faunával. Egyszer egy helyes zöld-sárga béka pislogott a csapból, másszor pedig egy kígyó kúszott elő a vécétartályból, ezen az utóbbin kicsit kiakadtam, főleg mivel egy ötcsillagos szálloda mellékhelységében történt.

Példaállat

Amit nem csináltunk Ko Phanganon, az a fürdés. A sziget általunk látott hat beachéből egyik sem volt olyan, ahol igazán be akartunk volna menni a tengerbe. A Full Moon Party beache jól nézett ki éjszaka, de nem volt kedvünk visszamenni, a továbbiakhoz pedig vízitaxit kellet volna bérelni, így végül úgy jöttünk el, hogy nem került sor kontaktusra tengervízzel.

Phuketben léptük át az egy hónapos pszichológiai határt. Láttunk már hegyeket, romokat, városokat, vízeséseket, itt volt az ideje a tengerparton döglésnek is. Amikor megérkeztünk, még voltak halvány terveink, hogy robogót bérelünk, és minden nap más partszakaszon heverünk el, de ez hamar el lett felejtve. A Kata part is hozta mindazt, amire szükségünk volt. Homok, napsütés, kék ég és kék víz.

Az első két napon ugyan vörös jelzés volt a parti zászlókon, ami azt jelenti, hogy ne menj olyan mélyre ahol a lábad már nem ér le, mivel aljas áramlatok magukkal ragadhatnak, de úszni amúgy is az uszodában kell, a tenger lubickolásra való. A Kata part egy öböl a sziget dél-keleti csücskén, dél felé fordulva, és egy teljesen lakatlan, csupa-zöld sziget állja el az öböl bejáratát. Gondolom a tsunami miatt lakatlan, pár évvel ezelőtt mindent letarolt a szökőár errefelé. A pusztítás egyetlen nyoma manapság csak az időnként felbukkanó tábla, amin egy nyíl van (ez általában a hegyek felé mutat) és a „tsunami evacuation area” felirat. Békeidőben a hullámok fél és egy méter között váltakoznak magasságban dagálytól/apálytól, illetve széltől függően, tehát ha az ember jó helyre áll, ahol épp megtörnek, akkor a víz néha elborítja, néha térdig ér.

A homokos szakasz végig van rakva nyugágyakkal, amiket a hiénáktól lehet bérelni napi öt eurónyi petákért. A parton sakálok is koslatnak fel s alá, és egészen értelmetlen szemeteket próbálnak rásózni a napozó turistákra. Aki kaját illetve hűtött italt árul, az még megértem, hogy miben reménykedik. A pasast, aki kis seprűket akart ránksózni elsőre nem értettük, de a második kör fürdés után már igen, a nyugágy ugyanis telement homokkal. De a józan ész itt ért véget. Valaki függőágyakat árult, egy teljesen fa illetve póznamentes területen, el nem tudom képzelni, hova tudtuk volna felakasztani, ha veszünk tőle. A következő versenyző bőrdíszművekkel házalt. Tényleg, miközben az International Herald Tribune gazdaságpolitika részét olvasom a napernyőm alatt, egy szál fürdőnadrágban és pólóban, pont egy veretes övre van szükségem. A második napon viszont úgy tűnt, hogy mégiscsak életképes az üzleti modell, mellettünk egy orosz turista fél órán át alkudott övekre és pénztárcákra, és végül negyven eurónyi összegben vásárolt is.

A bolondokháza abszolút nyertese az a férfi, aki éjjeliszekrényre való kislámpát árult. Randa, giccses elefántos darab volt, valami fekete fából faragva, és kettő darabot hurcibált magával a jóember fel és alá a parton egész nap. El nem tudom képzelni, ki lehet a célfogyasztó, minket nem érintett meg a portéka.

Amúgy nagyon érződik, hogy az utazási irodák vendégei a sziget célközönsége, mindenhol középkorú oroszok és britek hevertek, egy-két skandinávval vegyítve, és több a resort, mint a hostel. Aki a mi korosztályunkban volt, az is inkább a diszkóba jött, mint világot látni. Rengeteg rákvörösre égett turistát láttunk, mert az istenadta délután egykor felébred, levánszorog a partra, leheveredik a napra, és azonnal elalszik. Ez a várható végeredményre vezet. Mi a bőrrák kockázatát csökkentendő inkább pólóban fürödtünk, és csak a napernyő alatt vettük le, elég a visszavert sugárzás a bőrünk hullafér részeinek, nem kell rögtön a grillcsirke fokozat. A lábunkról a szandál pántjai által hagyott fehér nyom egy kicsit eltűnt.

A célközönségnek megfelelően, a phuketi éttermek valami egészen elképesztően pofátlanul drágák voltak, pontosan a dupláját fizettük ki a szokásos összegeknek minden fogásért. Ez természetesen nem járt jobb minőséggel, vagy kiszolgálással, egyszerűen drágább volt. Mivel a hal és a hús ugyanannyiba került, ezért igyekeztem inkább a tengeri kínálatot végigenni. Egy alkalommal még egy tengerre néző teraszú étterembe is beültünk naplementét nézni. A naplemente jó volt, de ez volt az elmúlt egy hónap legrosszabb ár-érték arányú étkezése. Rákhúsos omlettet rendeltem, és én ezt úgy képzeltem el, hogy kapok egy omlettet, amiben rákhús darabok lesznek, rosszabb esetben műrákhús (surimi). Ehelyett fogtak egy egész, teljes tarisznyarákot, bevágták egy mixerbe és megnyomták a „turmix” gombot, és ezt öntötték hozzá a tojáshoz. Lényegében ehetetlen volt, minden falatnál fifty-fifty eséllyel haraptam rá egy darab összezúzott rákpáncélra. Nem hagytunk sok borravalót.

Késő esténként levonultunk az immár elhagyatott tengerpartra egy-egy sörrel vagy fagyival a hullámokat nézni, és arra jöttünk rá, hogy ebben az országban nincsenek csillagok. Vaksötét tengerparton, tiszta égboltnál is talán csak hármat-négyet lehet látni, a levegő páratartalma egyszerűen elrejti a többit.

Amit Phuket előnyéré lehet írni, az az, hogy rendesen irtják a szúnyogokat, talán egyszer martak meg öt nap alatt.

Innen Ko Pha Nganba indultunk tovább (írják egybe is, Ko Phangan-nak), ez némi alkudozásba került a helyi utazási irodáknál, de a kezdeti ezeregyszáz bahtos árat leküzdöttük hétszázra. Még így is van egy jókora haszonkulcsuk, de nincs mit csinálni, egy nap alatt akartuk megtenni a távot. Így hát reggel fél hatkor keltünk, beültünk a minibuszba (húsz percet késett), átszálltunk egy nagyobb buszra Phuket központjában (erre fél órát vártunk), az elvileg légkondicionált nagy buszon öt órán át zötykölődtünk és haltunk hőhalált, mert sajnos a hátsó ülésekig nem ért már el a légkondi, majd egy óra ebédszünet következett, felpakoltak egy újabb buszra és kivittek a kikötőbe, ahol újabb órát vártunk, és újra bepakoltak egy buszra, hogy a móló elejét a hajótól elválasztó százméteres távot megtegyük, majd végre felülhettünk a katamaránra. Alig két órával később, mint amit megbeszéltünk az utazási irodában, meg is érkeztünk Ko Phanganra.

A nyugati monszun erősen a nyakunkon volt már, amikor elhagytuk Pait. Sajnos a hegyekben az egyetlen rendelkezésre álló programfajta az egész napos kirándulás, amit egy délután egykor menetrendszerűen érkező zuhé csúnyán tönkretesz. A következő célpontunk Phuket szigete volt, a délnyugati parton, abban reménykedve, hogy az időnkénti esők kevésbé zavaróak, ha a homokos tengerparton heverünk. Azért kezdtünk a délnyugati parton a délkeleti helyett, mert ki akartuk használni az utolsó pár nap közepesen jó időt, mielőtt a monszun isten igazából nekikezdi. A keleti part már a keleti monszun zónájába esik, aminek pont most jön a száraz időszaka (május-szeptember), oda bármikor nagy biztonsággal mehetünk. A másik ok, amiért a nyugati part felé vettük az irányt, az hogy a keleti parton már volt szállásunk másfél héttel később, Ko Phan Gan szigetén, ahol minden teliholdkor hatalmas bulikat tartanak, és a telihold május 17-én lesz.

Phuket a nyugati part legnagyobb turistacsapdája, ha utazási iroda thaiföldi utat kínál az szinte biztos, hogy ide szól (esetleg még Ko Samui szigete jöhet szóba). A szigetet minden oldalról homokos tengerpartok övezik, sokcsillagos szállodákkal, éttermekkel, masszázsszalonokkal, orosz turistákra specializálódott butikokkal. Ennek köszönhetően az árak is bőven az átlagos hátizsákos turista pénztárcája fölé vannak belőve, és sokkal több a középkorú, túlsúlyos anyuka, vagy felfújt mellű titkárnő, mint teszem azt a laoszi határ mellett.

1700 kilométer választott el a célunktól, és ezt a távot négy nap alatt abszolváltuk. Első nap csak visszatértünk Chiang Maiba, az előző hippitanyánkra, meglátogattuk a kedvenc burmai éttermünket (még mindig jól főztek) és elütöttük az időt a másnap délutáni vonatig.

A vonatút elvileg 14, gyakorlatilag 15 órás volt, egy kommunális hálókocsiba szólt a jegyünk. Éjszakára a páros üléseket összetolták, az ülések feletti beépített ágyat pedig lenyitotta a kalauz és megágyazott mindenkinek. Olyan harminc, függönnyel elzárt hálóhelyet tudtak egy vagonba belezsúfolni. A vagon plafonjáról számos ventilátor lógott, de sajnos behúzott függönynél ezek vajmi keveset értek, irtózatosan leizzadva érkeztünk Bangkokba tehát, ahol rögtön fel is szálltunk a Surat Thaniba tartó gyorsvonatra. Ezen legalább légkondi volt, sőt még áramot is sikerült nindzsázni. A vonaton ebédet is felszolgáltak, a luxusérzést csak az ülés kartámlájából előmászó csótányok törték meg, ezeket az első undorroham után sikeresen kivégeztük. Természetesen ez a vonat is késett, jó órával a jegyen szereplő időpont után szálltunk le a végállomáson.

Surat Thaniban ajánlgatták, hogy elvisznek minket most rögtön azonnal izibe Phuketbe, csak két tevébe és a bal vesémbe kerül, inkább legyintettünk az ajánlatra. Sajnos, amikor valaki a szokásos tarifa két és félszereséért ajánlgat egy utat, akkor a zsigeri reakcióm elküldeni a fenébe, még akkor is, ha összességében jobban jártunk volna, ha elfogadjuk az ajánlatát. Ehelyett a belvárosban végigjártunk három hotelt, míg a felújítás alatt álló Grand Sata hotelben adtak egy meglepően jó ajánlatot, amit el is fogadtunk. Alig háromszázhatvan petákért légkondicionált, felújított szobát adtak, reggelivel. Van előnye annak, ha az ember egy turistamentes provincia porfészeknek minősülő fővárosában száll meg.

Másnap reggel minibusszal mentünk Phuketbe, a laza ötórás utat már fel se vettük. Phuket belvárosában dobtak ki minket, körbejártunk, és kivettük az eddigi legdrágább szállásunkat egy középkategóriás hotelben. Phuket szigetén (híd köti össze a szárazfölddel, így legalább kompjegyre nem vágtak meg minket) hat-nyolc beach várja a nyaralni vágyókat, 10-30 kilométerre a fővárostól. A Lonely Planet alapján kiválasztottuk a legszimpatikusabbat, és elrobogóztunk oda. Élmény volt a csúcsforgalomban keresztülvergődni a szigeten, de halálközeli élmények nélkül megúsztuk végül. Habár az éttermek ára rettenetes volt, sikerült egy piszok jó szállást találni megdöbbentően olcsón a Gold Queen Houseban, a Kata parton. Szerencsénknek megörülve rögtön le is foglaltunk egy szobát három éjszakára, és megbeszéltük a tulajjal, hogy másnap reggel összeszed minket Phuket városbeli szállásunkról. Ez meg is történt, és gond nélkül be is költöztünk másnap reggel.

Az út összesen (csak a jegyek) 1700 bahtba került fejenként, és tömegközlekedési járművek átlagsebessége 40 km/h alatt volt. Összehasonlításként a repülő ára 2500 lett volna, de az négy nap helyett 2 óra alatt odaér

A fenti történet, azt meséli el, hogyan kell lassan és drágán eljutni Paiból a Phuketi tengerpartra. Visszatekintve, a következő módszer tűnik a legjobbnak: Paiban vegyünk jegyet a Bangkoki turistabuszra. Készüljünk fel, hogy éjszaka áttúrják a busz csomagtartójában levő zsákunkat, tehát minden értékes menjen a kézipoggyászba, és a buszon azt ölelve szunyókáljunk. Bankokba érkezve vegyünk egy hasonló jegyet Phuketbe, ugyanezzel a megkötéssel. Phuketbe érkezve sétáljunk el a minibusz pályaudvarra, és fillérekért vitessük el magunkat a szimpatikus beachre a húszpercenként menő rozoga buszokkal. Sajnos ez az információ nem volt ilyen módon benne az útikönyvünkben, tehát kénytelenek voltunk a saját kárunkon tanulni. Mivel viszonylag valószínűtlen, hogy ezt az utat valaha is megtesszük mégegyszer, a tapasztalat számunkra haszontalan, de remélem valakinek még jó lesz valamikor.

Pai volt az utolsó állomásunk Észak-Thaiföldön. Hiába érkezett meg a monszun időközben, így is majdnem egy hetet töltöttünk itt. A város igazi hátizsákos mekka. Hatszáz méter magasan rejtőzik egy kis medencében, amit minden irányból másfél, két kilométeres hegyek vesznek körbe: a Himalája utolsó déli nyúlványai. Az egészet örökzöld magasföldi erőd borítja. Képzeljük el Ausztriát a trópusokon. Azonban hiába a magaslati levegő, télen is csak ritkán hűl húsz fok alá a levegő.

A nagybetűs Thai Táj

Hogy hogy is került ide ilyen aktív hátizsákos közösség, nem tudjuk, de tény hogy a kétezer lakosú városban főszezonban még egyszer ennyi turista lebzsel. Ennek köszönhetően minden telis tele van turistaházakkal, éttermekkel, bungalókkal és reszortokkal, és holtszezon lévén az összes szállás fél-harmadáron kel el.

Sajnos ez még mindig azt jelenti, hogy légkondicionált szobát vagy bungalót nem lehet 500 peták alatt kapni, tíznél több helyre kopogtattunk be, és mindenhol pontosan ugyanazt az egy számot mondták, függetlenül a szoba méretétől és minőségétől. Újfent mocskos kartellezést gyanítunk, egészséges kapitalista árverseny helyett, de szegény kiszolgáltatott turista mit tehet?

Egy kör után visszamentünk a legjobbnak tartottba és kivettük azt. Hűtővel, tévével felszerelt bungalóhoz jutottunk, és az első lépésünk az volt, hogy mindkettőt kihúztuk, lévén nem volt több konnektor, és mi elég áramigényesek vagyunk. Sajnos egy dolog kimaradt az ellenőrizendő dolgok listájáról, és most megszívtuk, nem volt ugyanis szúnyogháló. NemSün szúnyogriasztó berendezését pont a közelmúltban hagytuk el, tehát sürgősen beszereztünk egy újat, horroráron, ezzel biztosítva, hogy legalább időnként juthassunk friss levegőhöz.

Paiban igazi látnivalók nincsenek, a város két utcából áll, és rengeteg étteremből, amiket módszeresen végigettünk. Igazából a környező hegyek a fő vonzerő, és megfoghatatlan hangulat, ami árad az egész helyből. Rengeteg expattal találkoztunk, félig román, félig svéd mérnökkel, aki Brazíliából költözött ide, kanadai negyvenessel, aki már hét éve minden telét itt tölti. Vadvízi evezést, túrázást, főzőtanfolyamokat, motorbérlést, elefántogolást ajánló irodák versengenek egymással, ebből a kínálatból szemezgettünk. Ahogy ITT (INSERT LINK) írtam, elsőnek az elefántogolást tudtuk le, utána két napig csak enni mozdultunk ki a bungalónk teraszáról.

Ezt követően kibéreltünk egy robogót, és reggel kilenctől délután négyig fel-alá száguldoztunk szédítő negyvenes tempóval a Pai medencében. Ezúttal ugyanis egy 110 köbcentis Honda jutott, ami gyorsulni nem nagyon gyorsult és leejtőn lefelé satufékkel is húsz méter volt a fékút, bár feleannyit fizettünk érte, mint Kanchanaburiban. Balesetbiztosítást is kötöttünk hozzá, a helyiek őrültként vezetnek a hegyi utakon. Hiába menne el háromsávosnak is a kétsávos út, szemrebbenés nélkül átmennek a szembejövő sávba, ha úgy kényelmesebb bevenni egy kanyart, és csak dudálnak egyet hozzá, jelzésértékűleg. Hetvennel.

Kanyarból márpedig van bőven, csak a Chiang Mai és Pai közötti százharminc kilométeres szakaszon 762 hajtűkanyar pöttyözi a térképet. Odafele menet a minibusz tízfős rakományából hárman is elköszöntek a reggelijüktől, NemSün egyszerűen bevette a megfelelő varázstablettát, Sün pedig próbálta azt játszani, hogy ő a sofőr, és minden kanyarba úgy nézett be, mintha ő vezetne. Ez elvileg segít a tengeri hegyibetegség ellen, de még így is kavargott a gyomra a végére. Lefele gond nélkül jöttünk le, mindenki tanult az odavezető útból és megtette a megfelelő ellenintézkedéseket. Volt aki gyömbért rágcsált, volt aki tablettázott, de senki nem akart még egyszer hányni.

A robogós körtúra kilátókat, egy szurdokot, másfél vízesést, és sok-sok kilométer negyed- és ötödrangú utat foglalt magába, tarkítva egy-egy kávéval a legváratlanabb helyeken felbukkanó, már-már európai szintű kávéházakban.

Az utolsó aktív Pai-beli napunkra befizettünk egy méregdrága túrára. A pénzünkért cserébe az utazási iroda vezetője fuvarozott minket reggel 8-tól este 7-ig az összes, kétszáz kilométeren belüli érdekesség között.

A napot a medence elhagyásával kezdtük, elképesztő kilátóhely van kialakítva az utolsó hegygerincen, az ember lába alatt balra is, jobbra is zöld erdőségek terülnek el, ameddig a szem ellát, és az út csak lefelé vezet. A második kilátóból pedig Burmába tudtunk átnézni, alig húsz kilométernyire voltunk Ázsia talán legmocskosabb diktatúrájától.

Mivel ez a turistamentes szezon, ezért több látnivaló is éppen átépítés alatt állt, például a következőnek meglátogatott vízesésnél is éppen kövezett ösvényt alakítottak ki a domboldalban a parkoló és a vízesés között. Nem volt lenyűgöző látvány, inkább egy zuhatagocska volt csak, alatta a már-már obligát halas medencével. Az egész túrának volt egy hibaszázaléka, a híres neves „fish cave” is inkább csak egy gödör volt egy szikla alatt, amibe valaki bezsúfolt három mázsa koi pontyot és elnevezte látnivalónak.

A vízesés aktívan használt közösségi platform

A nap egyik állítólagos fénypontja a Karen falu meglátogatása volt. A Chian Mai fölötti hegyekben élő Karenekkel szemben, akik már kétszáz éve Thaiföldön laknak (ugyanott élnek már ezer éve, de a hegyeik csak kétszáz éve Thaiföld részei), ezek a Karenek csak húsz-huszonöt éve menekültek el Burmából. Állampolgárságuk nincs, ivóvíz, áram nincs, oktatás és egészségügy pedig annyi van, amit a nyugati segélyszervezetek meg az ENSZ összekoldul. Nyomorult falvakban élnek, csirkét nevelnek, és a kiskertből próbálnak nem éhen halni, a férfiak pedig a hatóságok elől rejtegetett hátultöltős puskákkal vadásznak, amikor tudnak. Nem vidám sors, igyekeztünk is vásárolni tőlük ilyen-olyan kézműves terméket, gyakorlatilag adományként.

Nagyfülű és hosszú nyakú Karen asszonyok

Ami miatt turistalátványossággá váltak ezek a törzsek, és talán kicsivel jobban megy nekik, mint a menekülttáborokban tengődő többszázezer honfitársuknak, az a testékszerezési szokásaik. Az egyik altörzset csak zsiráfnyakúként ismeri a közvélemény, ők azok, akik a lányok nyakát szépen lassan nyújtják újabb és újabb rézkarikák elhelyezésével. A végerdemény az, hogy felnőtt korukra tizenöt, húsz centi hosszú nyakuk lesz a nőknek. Ez elvileg nem halálosan egészségtelen, az hogy ha leveszik a nyakéket (ami öt kilót is nyomhat), eltörik a nyakuk, csak mesebeszéd. Az egyik lánynak, akivel beszélgettünk, most született gyereke, úgyhogy egy ideig nem viseli a nyakéket. A másik fele a törzsnek a „nagyfülűek”. Ez kevésbé idegen számunkra, az elmúlt pár évben pest belvárosában bőven találkozhattunk olyan fiatalemberekkel, akik a fülcimpájukat irtózatosan eltorzították hatalmas gyűrűk behelyezésével. Ez itt kizárólag női szokás, és a dzsungel közepén sokkal kevésbé néz ki szánalmasan, mint a hatos villamoson, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a testékszereik a fő ok, amiért egyáltalán bármi bevételük van.

A túravezetőnk mindenkivel lemancsolt, elbeszélgetett, kiosztott egy kis thai gyorskaját csirkenyársak és pogácsaszerű izék formájában, láthatólag ismert mindenkit a faluban. Megmutatták az iskolát is, illetve a bezárt rendelőt, amit az állami források elvonása miatt nem tudtak nyitva tartani. Az iskolába is kérdéses, hogy tudnak e tanárt szerezni, bevételük csak a turistákból van, de amikor tudnak, a falu összedobja a tanár bérét, hogy legalább a gyerekeknek legyen valami esélye.

A falu után megnéztünk egy teljesen jelentéktelen templomon Mae Hong Son-ban, ahonnan elvileg nagyszerű kilátás nyílt a környékre. Nos, a kilátást legfeljebb közepesnek értékeltük, és már kezdtünk elborulni, mert úgy éreztük a túra ár-érték aránya erősen az optimumpont alatt van, de szerencsére az utolsó program megmentette a napot.

A Lod barlang Thaiföld legnagyobbja, legalábbis átmérőben. Tulajdonképpen egy átfolyóról van szó, egy kis patak bemegy az egyik végén, és kijön a másikon. A lyuk, amin átbújik legalább húsz méter magas, és harminc széles, a turistákat pedig bambusztutajokon tolják jobbra-balra a helyiek. Tulajdonképpen sétálni is lehetne, a víz harminc centinél sehol nem mélyebb és folyással szemben a tutajos egyszerűen leugrik és elhúzza a lélekvesztőt. A tradíciók és a modern anyagok nászaként is tekinthetünk ezekre a tákolmányokra: egy réteg vastag bambusztörzs adja a vásznat, amire egy réteg üres ásványvizes üveg került további felhajtóerőt biztosítva, és az egészet egy bambuszgyékény fedi le, amire a turista kis sámlikon ül.

Barlang kijárat

Minket egy egy-negyven magas, hatvan év körüli néni vezetett körbe, de ő mászott fel a leggyorsabban a létrákra. Ugyanis a fő folyam több helyen is homokpadok között szlalomozik, amikről rozoga létrák vezetnek fel a barlang felső régióiba. A cseppkövek összes variációját hozta a hely, és belefutottunk egy barlangi gekkóba is, aki a vaksötétben kuksolt egy álló kövön, amíg a néni rá nem irányította a karbidlámpa fényét. Ugyanis a barlangban sehol nincs semmilyen lámpa, és a túra legvégéig nem is láttunk senki mást, hármasban csoszogtunk körbe. Ugyan pont ilyen alkalmakra vettünk egy fejlámpát, de a szokásos szervezettséggel a szálláson hagytuk aznap. Ezt már az előző barlangnál is eljátszottuk Kanchanaburiban, sőt a természetvédelmi területet pedig távcső nélkül néztük meg.

A két belső barlangban denevérek csapkodtak mindenhova, a külsőben pedig végtelen sok fecske fészkelt. Ezrével lehettek, és a plafonra repedéseibe rakták tojásaikat. Összesen tíznél több bomba talált meg minket az alatt a fél óra alatt, amíg alattuk mászkáltunk, és az összes lépcső fogódzóstul guanóval volt borítva, további dimenziókat adva a barlangi közlekedés rémségeihez.

Fecskefészkek a plafonon

A barlang mélyén kőkori koporsószerűségeket és barlangrajzokat is mutatott a vezetőnk, vagy legalábbis egy barnás-vöröses foltot, amit némi képzelőerővel el lehetett fogadni egy négylábú patásnak.

Összességében sikeresnek volt tekinthető a túra, de ha okosabbak lettünk volna, fele ennyiből megússzuk. Sajnos egy látnivaló értékét egészen addig nehéz felbecsülni, amíg az ember oda nem megy és meg nem nézi.

Visszafele úton naplemente a hágóról

Paiban egy érdekes szolgáltatást nyújt a robogókölcsönző: bérelj egy robogót, fizess némi extrát és cserébe Chiang Maiba utánad viszik a csomagjaidat és ott tudod leadni a robogót. Ez nagyon vonzó ajánlat volt, de pont a visszaindulás napjára jósoltak napközbeni záporokat, és tíz százalékos leejtőn egy kétszeresen terhelt robogóval nem szívesen csúszkáltam volna le a hegyoldalon, úgyhogy kénytelenek voltunk busszal visszatérni Chiang Maiba.

Már a túra elején eldöntöttük, hogy márpedig mi elefántogolni fogunk, és nem is az olcsó verziót, hanem az egész napos mahout (elefántsofőr) képzést próbáljuk ki. Mivel Thaiföldön betiltották a fakitermelést, ami az elefántok elsődleges munkája volt, és kicsivel később az elefánt, mint ipari eszköz használatát en bloc, ezért körülbelül tizenöt évvel ezelőtt lényegében az összes elefánt és a mahout egyszerre munkanélküli lett. Az átlag elefánt ötven évnél többet is megél, és nem lehet csak úgy eladni őket kolbásznak, mint egy lovat. Amelyik tudott átnyergelt a cirkusz vagy turistaiparba, de a piac nem tudta felvenni a tízezer körüli új munkanélküli elefántot.

Tehát az országban megjelent egy csomó elefánt tábor, ahol nyugati turistáknak árulják az elefántogolás élményét. Alapos kutatás alapján az látszott, hogy mindegyik ugyanazt a szolgáltatást nyújtja mahout képzés címén, de az árak között egy négyszeres szorzó is lehet. A Pai volt a legolcsóbb, amit találtunk, és teljesen meg voltunk elégedve a szolgáltatás minőségével. Eredetileg úgy gondoltuk, hogy befizetünk az egynapos verzióra, és ha tetszik, akkor kipróbáljuk a háromnaposat, de hamar kiderült, hogy ez nem egy „gyere cipó, hamm, bekaplak” dolog.

Reggel fél kilenckor kezdődött a móka, egy kis ismerkedéssel és elefántetetéssel. Egy szürke óriás 200-300 kilo tápot törpöl be egy nap alatt, és ennek a farmnak (http://www.thomelephant.com/) négy lányelefántja volt, anya, két lánya, és egy negyedik, mindegyik 20 és 40 év között. Ez naponta több mint egy tonna zöldet jelentene, úgyhogy a személyzet egy része azzal tölti a napot, hogy bambuszt vág a dzsungelben, de még ez sem elég. Minden éjszaka kiviszik az elefántokat a dzsungelbe, mindig máshova, és kikötik őket húszméteres láncokkal, hadd legeljék le, amit le lehet. Az elefántok naponta öt órát alszanak maximum, azt is elosztva kisebb porciókban, tehát az éjszakát tartalmasan tudják tölteni. A láncra nem a tolvajok miatt van szükség, (ki az az őrült, aki elefántot lopna), hanem hogy ne kóricáljanak el a legközelebbi szántásig és szolgálják ki magukat egy tonna tápiókával.

Ezután felpakoltak minket a dögök hátára. Van néhány dolog, ami nem jön le az állatkerti látogatásokból:
-Az elefánt nagy. Nagyon nagy. Még egy kisméretű indiai elefánt is magasabb az embernél jó fél méterrel. Ezért de facto mászni kell rá, mégpedig úgy, hogy a jószág a megfelelő parancsra felemeli a jobb első lábát, a lovas megragadja az állat fülét, fellép a bal lábával az elefánt vádlijára, utána mintha létrát mászna, a jobb lábát felrakja a felső lábszárra, fellöki magát, és jó esetben sikerül átvetni egy karját az elefánt nyakán, aztán fel tud vergődni. Az első pár alkalommal a manőver elég szánalmasan néz ki egy külső szemlélő számára.
-Az elefánt széles. Nem tudom túlhangsúlyozni, hogy milyen széles. A sofőr az elefánt nyakán ül, majdnem a fején, a térdét a fülek mögé akasztva, de még így is borzasztó kényelmetlen.
-Az elefánt szőrös. Ez nem látszik csak közelről, de drótkefeszerű, jó 6-8 centis szőrszálak, amikből szögesdrótot lehetne fonni. Mindkettőnk csupa karcolás volt a végére.
-Az elefánt füle láthatólag fából van. Teljesen érzéketlen, fel se veszi, ha egy férfiember a fülénél fogva húzza fel magát, és ha a mahout megkopogtatja az ösztökével, akkor egyértelműen üreges fa hangja van.
-Az elefánt első lába másképp működik, mint a hátsó. Amikor lép, akkor az első lábát óvatosan felemeli olyan fél méter magasra, előretolja, majd lerakja, mintha tojásokat kerülgetne a földön. Ezután jön egy hátsó láb, amit egyszerűen végighúz a földön, majd megint egy első, és megint egy hátsó. Egyszerre csak egy láb van a levegőben természetesen.
-Az elefánt gyors, mint a veszett fene. Ha akar, harminccal rombol előre, árkon-bokron keresztül. Indiában egy angol tévéstáb ismerkedett meg ezzel a jelenséggel, amikor egy vad elefántcsordát akartak lefilmezni, ami állítólag agresszíven viselkedett a helyi falusiakkal. Az operatőrből csak egy véres paca maradt, mire az elefántok végeztek.
-Az elefánt billeg. Akkora a lépésköze, hogy keményen kell kapaszkodni a hátán, és nem nagyon van mibe.
-Amennyire meg tudtam ítélni, egy elefánt nem tud megcsúszni. Egészen durva vízmosásokban és kavicsos partfalakon le tudnak mászni. Ha három és fél tonnát nyomsz bele egy iszapos talajba, akkor egyszerűen csinál egy tíz centi mély lábnyomot, ami leér a száraz talajrétegig. Miközben persze a tetején ülsz, csak halálfélelmet érzel, hogy a dög mindjárt felborul, és a lábad combból csonkolása nélkül nem jutsz ki alóla.
-Az elefánt szeret enni. Ez nem hangzik akkora durranásnak, de ha nincs megfegyelmezve, akkor séta közben kiszolgálja magát kisebb fácskákkal, amiket tövestül csavar ki, a következő lépésnél rálép a gyökér részre, mert nem szeret földet enni, és ezután boldogan elfogyasztja a szomszéd tujáját. Mivel az ormánya relatíve hosszú, egész sok mindent el tud érni, anélkül, hogy le kéne térnie az ösvényről.

Az első programpont az elefántogolásban egy rövid túra volt, hogy ismerkedjünk a parancsokkal. Elvileg akár mi is vezethettük volna őket, az volt az utasítás, hogy ha bármit akarsz egy elefánttól, akkor kiabálj vele hangosan, mert annyi esze van, mint egy ötévesnek. Ugyan a parancsok hangos üvöltözése nem feltétlen az a módszer, amit egy ötéves kezelésére javasolnék, értettük mire gondolnak.

Végül is az elefántkormányzásból semmi nem lett, a fennmaradás volt az első cél. Főleg én pánikoltam a tériszonyommal, NemSün, aki tíz éven át versenylovagolt jobban birkózott meg az elképzeléssel, hogy egy nála nagyobb és erősebb jószág hátán ül, viszonylag magasan. Ha tényleg végigcsináltuk volna a háromnapos tanfolyamot, akkor a végére valószínűleg megbirkóztunk volna a feladattal, de egyelőre a vertikális kihívásokkal küszködtünk.

Az első, rövid kör után a fel és leszállást gyakoroltuk néhányszor, ekkor gyűjtöttük be a karcolásaink többségét. Egy francia párral töltöttük a napot, de ők eggyel kisebb programra fizettek be, tehát csak ekkor csatlakoztak be. A nap fénypontja a kétórás körtúra volt. Ekkor saját elefánt helyett hárman ültünk fel egy elefántra, én és NemSün egy pokrócon ültünk valahol az elefánt vállán, a mahout pedig konkrétan a fejére ült, a lábát az ormány felső részén pihentetve. Emiatt akárhányszor az elefánt elkóricált legelni, fülön ütötte, mert nem akart egy csócsáló elefánt fején csücsülni.

Pár perc közúti séta után áttértünk egy földútra. Pai egy gyönyörű magasföldi medencében helyezkedik el, amit minden irányból rettentő fotogén dombok öveznek. Amerre a szem ellát összefüggő zöld borít mindent, az égen drámai szürke felhők váltakoznak tengerkék égfoltokkal, ezen keresztül elefántogolni igazi felfedező-hangulatot teremt. A baj, mindössze annyi volt, hogy én egy tégla hajlékonyságával rendelkezem, és elefánton széles terpeszben két percig is nehéz ülni, nem hogy két óráig. Amikor úgy másfél óra lovaglás után elkezdtünk egy meredek vízmosásban lebillegni az elefánttal, már annyira fájt a combom, hogy nem voltam benne biztos, hogy meg tudom tartani magam. Hegymenetben lefele ugyanis az egész jószág harminc fokkal előredől, és csak a combizmokkal tudod megakadályozni, hogy te előre leess, lesodorva az előtted ülő két embert. Úgyhogy inkább lekéredzkedtem az első elefántszélességű vízszintes szakaszon, és innentől csak sétáltam a szürke óriások mellett.

A dzsungel túra után a folyóba szédültek be az elefántok, ahol egyszerűen lerogytak, ledobva mindenkit a hátukról. Esős évszak van, tehát a folyók áradnak, ez is sáros és nagyon erős sodrású volt. Itt visszamásztam az elefántra játszani, az ember felkapaszkodott a hátára, rálépett a fejére, és addig egyensúlyozott, amíg le nem esett. Ezt az elefánt azzal nehezítette, hogy teleszívta az ormányát vízzel és próbált lefröcskölni a hátáról. Amikor végre leszédültél, kezdhetted előröl.

Egy rövid ebéd után, elmentünk elefánt tápot gyűjteni három mahouttal. Mind húsz és harminc év közötti fiatalemberek voltak, már amennyire a thai életkort meg tudom becsülni. A pickupban tizenöt percet rázkódtunk, mire kiértünk egy parlagon hagyott földre, amin a bambusz gazként nőt. Machetére kaptunk és nekiláttunk levágni vagy négyszáz kilo bambuszt. Sajnos nem mondták, hogy hozzunk hosszú nadrágot és zárt cipőt ezért az összes szúrós, tüskés gaz végigkarmolt. Jó háromnegyed órába tellett, amíg megtelt a pickup, másnap nemcsak a lábaink, hanem a felsőtestünk is sajgott a kaszabolástól.

Az utolsó programpont ejtőzés volt a medencében, a közeli kénes gyógyforrás vizét engedték bele másfélszer másfél méteres kádakba, és ezt elnevezték gyógyfürdőnek. Nem volt nálunk fürdőruha, ruhástul ültünk be, ezen a klímán percek alatt megszáradunk. Tucatnyi tüskét kurkásztunk ki egymásból, és egy-két szálkát is, NemSün karja és lába úgy nézett ki mintha késelésbe keveredett volna egy manóbrigáddal. Ezek később begyulladtak, és két napon keresztül nyomogattuk ki belőle a fehér gennyet. Engem a bundám valamennyire megvédett, én csak járni nem tudtam, még most, négy nappal később is sajog a csípőm minden lépésnél. Összességében a fehér turista vs elefánt párharcban egyértelműen az elefánt nyert.

Otthon lekentük magunkat mindenféle fertőtlenítő krémekkel és eldöntöttük, hogy a következő napot otthon fekve töltjük, egyszerűen nem tűnt valódi lehetőségnek belevágni a következő dzsungeltúrába.

Videó az élményről és a képek alant

Összefoglaló videó Wat Pho-ról, némi magyarázattal megfűszerezve

Testedzés egy Bangkoki parkban

Az úszó piac Bangkoktól északra

Elhagytuk Közép-Thaiföldet, és egy ötórás buszút után megérkeztünk észak fővárosába, az egykori Lanna királyság központjába, Chian Maiba. Négy éjszakát töltöttünk itt, és még biztos, hogy visszajövünk. Észak-Thaiföldön három várost szeretnénk meg látogatni, Chiang Mait, Chiang Rait, és Pait. A három város V alakban helyezkedik el, 5-5 óra távolságra egymástól, tehát Chian Maion összesen háromszor fogunk áthaladni.

Megérkezés után találkoztunk a helyi taxismaffia egyedi hobbijával: nem hajlandóak elindítani a taxiórát. Tudtuk, hogy a buszpályaudvar és a turistagettó közötti fuvar maximum 45 petákba kerülhet, a taxis indított 180 bahttal, és a javaslatunkat, hogy talán kapcsolja be a taxiórát, és ezzel válasszunk független döntőbírót a viteldíj eldöntésére, kerek perec elutasította. Tehát még egyszer, öt, láthatólag munkanélküli taxis unatkozott a buszpályaudvaron, nem sorban állva a taxi droszton, hanem csak cigarettázva és fecsegve, és inkább lemondtak a fuvarról, semmint hogy bekapcsolják a taxiórát. Később még egy-két taxis eljátszotta ugyanezt velünk, de közben megtanultuk, hogy működnek a helyi iránytaxik és többet nem idegesítettük magunkat az üggyel.

Iránytaxi

Az iránytaxik (songhtauw, sontee, ahány ház annyi írásmód) átalakított pickupok, két padot beraknak hátulra, felszerelnek egy-két kapaszkodót, és lefestik őket, általában pirosra. Az ember egyszerűen leinti a járművet, bemondja a célállomást, a sofőr vagy megrázza a fejét, ha nem esik útba az állomás és az ember szandálos lábán keresztül elhajt, vagy hátrabök a válla fölött, hogy szálljunk be. Mentális gps-t használva megtervezi a már benn ülő 3-6 utas számára legjobb útvonalat, és egy idő után megérkezik oda, ahova mi menni szeretnénk. A viteldíj fixen 20 baht fejenként, tetszőleges két pont között, ami piszok jó ár, annyi hátulütővel, hogy az iránytaxi nem légkondicionált, sokkal lassabb és veszett kényelmetlen.

Az idő itt északon sokkal elviselhetőbb, tehát a légkondicionáló egyáltalán nem hiányzik, békés harminc fok van egész nap, amit már-már hűsnek érzünk, és folyamatosan fújdogál egy gyenge szellő. Időnként még esik is, (nagyon jól nevelt módon általában nem nappal), ami tovább hűti a levegőt.

Megérkezés után végigjátszottuk a szokásos kört: öt különböző hostel ajtaján bekopogtunk, kértünk egy árat, és hogy mutassanak egy szobát. Teljesen megdöbbentő módon egészen jól kinéző helyeken is előfordult, hogy nem volt wifi. Értetlenül állunk a jelenség előtt, ilyet még nem láttunk. Annyira olcsó egy wifi router, hogy szerintem a harmadik turista után, aki elsétál, mert nincs internet már megérné felszerelni. Mindenesetre idő után eluntuk, kivettünk egy olcsó, de ramaty szobát és a harminc kilogrammnyi felszerelés nélkül indultunk el keresni egy jobb minőségű szállást. Meg is találtuk két sarokkal arrébb a Giant Guesthouse-t. Az új szállásunk egy igazi hippitanya, a lakók fele bútorzatnak számít, úgy tűnik már hónapok, de legalábbis hetek óta itt laknak, és csak véletlenül mozdulnak ki a szállásról. Szinte kivétel nélkül raszta frizurát viselnek és tejeskávé színre barnultak. NemSün egy hatalmas zsák füvet látott az egyik kanapé alá begyömöszölve, nem voltunk nagyon meglepődve. Ennek megfelelően a hely hangulata elég békés, ingyen van az ivóvíz, tea, kávé, és minden tele van Che és Bob Marley zászlókkal, sose aludjunk rosszabb helyen.

Kihasználva, hogy Chiang Mai többé-kevésbé nagyváros (170 000 fő), megkerestük a helyi bevásárlóközpontot. Jól esik időnként elmerülni a nyugati kultúra (imperializmus, kapitalizmus, globalizmus, kinek hogy tetszik) egy-egy fellegvárában, és egy órácskán át nem az alvó kóbor kutyák felett átlépve kerülgetni az őrült motorbicikliseket, hanem úgy érezni, mintha a Westend egy nagyobb és olcsóbb verziójában járnánk. A kultúrsokk enyhítésének nevében megnéztük a Thor c. örökbecsű alkotás 3D verzióját. Ezúttal eggyel drágább ülést választottunk, amik szélesebbek voltak, az ülések közötti kartámla felhajtható volt, ezzel kettős üléssé lehetett konvertálni, valamint az ülések hátradönthetők voltak. Sajnos ez utóbbi szolgáltatás garantálja, hogy többet ilyen jegyet nem veszünk, ugyanis nem lehetett szabályozni a hátradőlést, ha az ember kicsike súlyt is helyezett a háttámlára, azonnal ment le vízszintesbe, ahonnan én nem tudtam nézni a filmet nyaktörés nélkül. A film előtti „álljunk fel a thai himnusz alatt” című különszámon meg sem lepődtünk már, ezúttal egy másik filmet vetítettek őfelségéről. Kifelé menet végignéztük az étterem sort, több csordultig teli „all-you-can-eat” sushi éttermet láttunk, amik mind nagyon csábítóan néztek ki.

Két nappal később vissza is tértünk ide, Sün két héttel korábbi születésnapját megünneplendő. Városnézés után érkeztünk, délután három körül, farkaséhesen, és várnunk kellett még egy jó háromnegyed órát mire felszabadult egy asztal. A szabályok egyszerűek: fejenként hét euróért annyit eszel és iszol, amennyit nem szégyellsz és erre a feladatra egy és egy negyed órád van. A pesti Wasabihoz hasonlóan itt is volt egy futószalag, de kicsit másképp működött a rendszer. Mikor leültünk, megkérdezték milyen levest kérünk: csirkehúslevest, tejest, vagy tom yum levest. Ezután kihoztak egy nagy tál alaplevet a megfelelő fajtából, amit az asztalban árválkodó lyukba helyeztek. Alatta egy villanyrezsó volt, amit mi tudtunk szabályozni három erősség között. A futószalagon nyers alapanyagok jöttek: sonka, tintahal, garnéla, többféle hal, hússal töltött batyuk, tofuból készített édességek, kukorica, spenót, érdekes saláták, tészta és minden egyéb földi jó. Ami megtetszett, tehettük be a saját levesünkbe. Emellett háromféle fűszerből válogathattunk: friss petrezselyem, chili és összetört fokhagyma várt egy-egy porcelánedényben; szójaszósz, citromlé és egy savanykás-csípős mártás pedig üvegekben.

Emellett még a folyamatosan újratöltött tálalószekrényekben tucatnyinál több fajta sushi várt, rák és csirke tempura, és a thaiok által imádott fritőzben sütött rettenetek. Ezek egyszerűen ehetetlenek, olyan finomságok vannak köztük, mint sült malacbőr. A leveses rész kegyetlenül sótlan volt (és sehol nem volt sószóró), tehát azzal relatíve keveset kísérleteztünk, kipróbáltuk az összes érdekesebb húst és zöldséget, ami körbement, de egyik sem nyűgözött le nagyon. Inkább mindent megtettünk, hogy veszteséget termeljen rajtunk az étterem. Két lazafixált 180 cm feletti fehér ember egészen komoly pusztítást tud véghezvinni a sushipultban, és mivel az üzleti modell 160 magas thaiokra van belőve, majdnem biztosak vagyunk, hogy sikerült is közelebb juttatni a csődhöz az intézményt. Ez volt magasan a legdrágább étkezésünk eddig Thaiföldön, fejenként horribilis hét eurós árat fizettünk. Ennyiért a Wasabiban még csak nem is köszönnek, de mi az 580 bahtos végső számla után úgy éreztük, hogy államcsőd fenyeget. Fura, hogy torzul el a pénzérzet már két hét után is.

 A bevásárlóközpont meglátogatásának még egy oka volt: NemSün hasitasija leamortizálódott, és mielőtt kipotyogott volna az összes hitelkártyánk, sürgősen venni kellet egy újat. Nem vagyunk elégedettek a Tatonka vízálló hasitasival, de Sün nyakba akasztható verziója még mindig tökéletesen működik. Az új verzió Polo World márkájú, és kétszer annyiba került, mint bármi a Mountexben, de sajnos célbolt nem volt. Az átlag thai nem indul hátizsákos turizmusra Európába, már Bangkokig eljutni is életben egyszeri nyaralás.

Az egyik köztes napot pihenéssel töltöttük, ami azt jelentette, hogy a szobát csak enni hagytuk el, és laptoppal az ölünkben hevertünk az ágyon egész nap. Sünnek még volt egy túrája a szennyessel: mivel egy eurónál is kevesebbe kerül négynapnyi koszos ruha kimosatása, ezért már Kanchanburiban feladtuk a kézi mosószerrel, csapban mosást, helyette mosatunk. El nem tudom képzelni, hogy mi az üzleti modellje annak a mosodásnak, aki kilónként száz forintért mos, de egy burmai menekült számára valószínűleg ez is álomállás.

A másik napon várost néztünk, szokásos múzeum-wat-wat köröket futottuk meg. A lannai templomi építészet tetszik eddig a legjobban, nagyon hangulatos sötét színű fatemplomaik vannak, szemben a giccses arannyal burkolt délebbi rettenetekkel. A helybeli múzeum ismét kellemes meglepetés volt, jó angolsággal volt feliratozva minden, szinte minden teremben volt egy rövidfilm, és termenként többször is találkoztunk hangos tárlatokkal, ahol anyanyelvű felolvasók prezentáltak angolul, németül, franciául, oroszul, thaiul vagy kínaiul, hogy éppen mit is látunk. Ez már a sokadik múzeum volt, ami jobban volt megtervezve és prezentálva, mint az pesti szépművészeti. Látszott viszont, hogy a felolvasást nem próbálták el nagyon sokszor, időnként éreztük, hogy most lapoz éppen a szépen csengő bariton tulajdonosa a szövegben, illetve a Chiang Mai-Bangkok vasútvonal felépítését bemutató hangostárlat közben hangzott el az alábbi részlet: „umm... this isnt all finished…”, aztán mintha mi sem történt mesélt tovább a munkások nehézségeiről. Mi ekkor lerogytunk öt perce egy padra, annyira nevettünk, szerencsére senki más nem volt a közelben, aki ennek a tiszteletlenségnek tanúja lett volna.

Az utolsó napot a Doi Inthanon nemzeti park meglátogatásával töltöttük. Ilyenkor egy légkondicionált minibuszba pakolnak be 6-8 külföldit, és körbeviszik négy-öt látnivaló között. Mi esetünkben sajnos más fehér ember nem volt a csoportban, csak két indiai srác akik egymásról csináltak végtelensok fényképet az összes nevezetesség előtt; egy negyvenes japán házaspár, akik szótlanul ülték végig az utat; egy bahreini pár akik végig mogorván néztek a világra, nem voltak hajlandóak megenni az ebédet, mert nem halal, és a csaj betegesen félt az összes kutyától és macskától, amivel találkoztunk; és három thai belföldi turista. Úgyhogy társalgás nem nagyon volt, és az eső is végig szemerkélt. Kezdődik az esős évszak, a túravezetőnk szerint több mint egy hónappal korábban a szokásosnál.

A Doi Inthanon csúcsa Thaiföld legmagasabb pontja, 2556 méterrel, ide Chiang Mai párszáz méteres magasságáról másfél óra alatt jutottunk fel. Közben megnéztünk egy szép vízesést, de az azt övező ösvények az eső miatt életveszélyesek voltak, apró pici lépésekkel jártunk körbe a meredek, kikövezett úton. A hegyről lefele megnéztünk még egy vízesést, az eső határozottan jót tesz a vízhozamnak. Akárhány zuhatagot látunk, nem unjuk el őket. Ezek „csak” harminc méteresek voltak, de így is látszott micsoda szelet kavar a lezúduló víz: a vízesés tövében álló fácskák úgy remegtek, mintha egy tornádó süvöltene körülöttük.

Meglátogattunk egy Karen falut is. Észak-Thaiföldön kilenc hivatalosan elismert törzsi közösség él, ebből csak hétnek van állampolgársága, és ők sem járhatnak iskolába, és nem hagyhatják el a körzeteiket. Elég komoly emberi jogi problémák vannak errefelé, és a helyzet csak lassan javul. Ezért igyekeztünk mindenhol ilyen faluban vásárolni valamit, szárított gyümölcsöt, inni a helyiek kávéjából, vagy csak adakozni, ugyanis a túrára költött pénzből nem nagyon kapnak a helyiek, és nagy szükségük van rá. Chiang Raiban lesz lehetőségünk olyan túrázó társasággal menni, ami a törzshöz tartozik, és iskolaépítésre megy el a profitja.

Még egy programot zsúfoltak be a túrába: észak utolsó királyának és királynőjének pagodáját tekintettük meg. A pagodát kicsit másképp értelmezik itt, mint amit mi képzeltünk: olyan sztúpát értenek rajta, amiben egy halott király darabkái vannak eltemetve, Buddha szobrok helyett. A két pagoda egymással egymástól párszáz méterre állt, két lokális maximum tetején, körülöttük gyönyörű, gondozott kert. Kihasználva, hogy kétezer méter felett helyezkednek el a kertek, európai virágokkal pakolták tele őket, ami pont olyan egzotikus a thaioknak, mint nekünk az állatkerti Pálmaház. Rododendronok, rózsák, kamilla és egyéb megszokott virágok nyíltak a két kertben. A thaiok imádnak itt fényképezkedni, főleg ha a háttérben ne adj isten egy fenyő is van. A túravezető büszkeségtől dagadó mellel mesélte, hogy itt néha még fagy is van télen, aminek az egész országból csodájára járnak. Kicsit elszontyolodva még hozzátette, hogy sajnos hó még sosem esett Thaiföldön, pedig a két országgal jobbra levő Vietnámban egyszer állítólag már láttak ilyesmit. Az egész jelenséget hihetetlenül zöld magasföldi dzsungel vette körbe, amerre a szem ellátott. Nem láttunk nagyon messzire amúgy, mert a felhők belsejében álltunk, köd/felhőpamacsok füstöltek a fák ágai között, egészen meseszerű hangulatot kölcsönözve a helynek.

Este pedig a Sunday Walking Street nevű turistacsapdát látogattuk meg. Chiang Mai belvárosa hét közben is egy turistagettó, de ez túltesz mindenen. Az összes kacatot halmozottan árulják itt: fa elefántok, randa színes kendők, giccses üvegmadarak, masszázslehetőségek tucatjával, utcazenészek, lacikonyhások, mindenféle bizsu, faragott falra akasztható halak, melletük „no photo” táblával, stb. Meglepő módon a látogatók kevesebb, mint fele volt külföldi, de az egész piacnak így is erős kamu szaga volt. Ettünk egy omlettbe csomagolt pad thait, és kiválasztottunk véletlenszerűen két csomag édességet későbbre és ezzel letudtuk a vásári forgatagot. Szerencsére semmit nem vehetünk sehol, mivel nagyon sok hónapig kéne cipelnünk magunkkal, úgyhogy elég gyorsan átjutunk az ilyen zsibvásárokon, nem kell sehol gondolkodni, hogy melyik rokonnak mit vigyünk haza.

Thaiföld már csak két romvárost rejtett számunkra, Sukhotait és Si Satchanalait (illetve az utóbbi bónusz testvérvárosát, Chaliangot. Az utóbbi az előbbiből érhető el legkényelmesebben, tehát végülis három éjszakát töltöttünk Sukhotaiban.

Lopburit vonattal hagytuk el, Pithsanulokban némi kerülővel átszálltunk a távolsági buszra, és Sukhotaiba érkezve már rutinosan ordítoztunk a buszpályaudvarokat keselyűként körbelengő taxismaffiával. Sajnos a tuk-tukon nincs taxióra, ezért mindig meg kell alkudni a menetdíjról. Általában városon belül 20-40 bahtnak kéne lennie, lényegében bárhova. Az összes tuk-tukos azonnal százról indít. Nem a két ár között fennálló 300 forintos különbség fáj, hanem hogy pofátlanul két és félszeres árra akarnak lehúzni. Szigorú nézésből, gúnyos kacajból és elsétálásból áll a repertoárunk, ami általában le is viszi az árat arra a szintre, amit hajlandóak vagyunk kifizetni, de baromi unalmas minden egyes taxissal mindig végigjárni ezt a táncot. Kéne egy póló „Tuk-tuk < 40 baht” felirattal.

Az egyiptomi taxismaffiával szemben ezekre még az észérvek se hatnak, az az indoklás, hogy A pontból B pontba harmincat fizettem, tehát visszafele semmilyen körülmények között nem fogok ötvenet, egyszerűen nem működik, inkább hagyják elsétálni a fuvart.

Ami segít néha, hogy bemondjuk egy hostel nevét, és közöljük, hogy van már foglalásunk, majd nem oda megyünk be. Ugyanis a taxis simán beszalad a szállóba és elhadarja thaiul a tulajnak, hogy hoztam balekot, kérek százalékot, amit persze a mi szobaárunkra raknak rá. Egyszóval vannak gusztustalan részei a hátizsákos turizmusnak, fárasztóak, de lehet őket kezelni.

Sukhotai volt az első „igazi” thai királyság, legalábbis a thaiok szerint. Külső vélemények inkább az északi, lannai királyságot ültetnék erre a trónra, de mivel a kurrens thai kultúra közép-thaiföld centrikus, ott a kormány, duplaannyit az átlagkereset, a közép-thai a televíziós adások nyelve etc, ezért a történelem is kis igazításra került.

A város fénykorát a 12. és 14. századok között élte, ekkor alakult ki a thai írás a khmer és az szanszkrit összeollózásából. A thaiok szerint nem meglepő módon az írásukat csak és kizárólag az egyik királyuknak köszönhetik, aki egymaga feltalálta és elterjesztette az egészet.

Maga a romváros 12 kilométerre van a várostól, félóránként mennek iránytaxik a két hely között. Szokás szerint tucatnyi biciklibérelő hely közül lehet válogatni, teljesen emberi összegekért bocsájtják az ember rendelkezésére a kölcsön-drótszamarat, egy napra 30 baht, vagyis olyan 200 forint a tarifa. Iszonyatosan kényelmetlen, nyikorgó, váltómentes tákolmány mindahány persze, olyan fékekkel, hogy Ayutthayában jobbnak láttam Flintstones módszerrel fékezni a satufékek helyett, de mivel nem nagyon lehet velük gyorsan menni, ez tulajdonképpen nem probléma.

Robogó bérlése az iránytaxi+bicikli+iránytaxi kombónál valószínűleg olcsóbban jött volna ki, de úgy döntöttünk, hogy nem vagyunk rút szibarita vázak, tekerni fogunk a 32 fokban. Ezt a döntést a nap folyamán többször is megbántuk, de ez már csak így szokott lenni.

A korábban említett kombinált jegyet, ami Sukhotai minden részébe és Si Satchalanaiba is jó lett volna, természetesen törölték, úgyhogy két nap alatt a tervezettnek a dupláját költöttük el belépőkre. A helyi-külföldi arányokat jellemzi, hogy az egyik helyen kifogytak a külföldiek számára fenntartott jegyből, ezért a néni öt jegyet tépett le a helyi tömbről és összetűzte őket tűzőgéppel számunkra, ezzel érve el az általunk befizetett összeget.

A romok fantasztikusak voltak, hetvenakárhány hektáron terül el a park, gondosan karbantartott gyepből (amennyire lehet ezen az éghajlaton) állnak ki a múlt téglamementói. Gyakorlatilag bármi, ami száz évnél idősebb, biztos hogy templom. Eddig talán három-négy kivétel volt ez alól a szabály alól, és Sukhotai sem törte meg a ritmust.

Tucatnyi templomkomplexum romjait sétáltuk körbe és vagy háromszor annyi mellett csak eltekertünk, és a rommezőnek jó, ha a harmadát bejártuk. Helyre kis csatornácskák szabdalják a zöldet, minden templom előtt van egy (iszonyatos angolságú) tábla, ami elmondja, hogy ez bizony egy wat (látjuk): áll két chediből (látjuk) és előttük találhatók a wihan romjai (szintén látjuk). Sukhotai stílusban épült (ezt speciel már felismerjük, de jó ha megemlíti) és IV. Rama szerzetesként egyszer meglátogatta és ezt a tényt megemlíti a „Vándorlásaim” c. bestsellerében is (nem látjuk, de nem is érdekelt). Minden wat téglából épült, csak és kizárólag Buddha szobrok vannak bennük, amik szintén téglákból vannak kirakva. Ahol még megvan a vakolás, ott látszik, hogy jól néztek ki ezek régen, most már inkább csak hangulatosak. A hangulatot fokozza, hogy alig van turista, ugyanazzal a három párral, meg egy „Mianmar” feliratos pólóban bicikliző sráccal futottunk össze minden romnál. Gyakori, hogy egy ősi templomrom teljes egészében a miénk volt, illetve a tucatnyi madáré, amik az obligát templomtornyot (prang) választották fészekrakásra.

A hely hatalmas, de a tizedik templom után egyre kevésbé érdekes. Délután kettő környékre már elég elcsigázottak voltunk, és miután megmásztunk egy Himalájába illőnek tűnő dombocskát, hogy a tetején levő chedi mellől megcsodálhassuk a kilátást (nem volt semmilyen kilátás, az LP hazudott), akkor úgy éreztük, hogy tulajdonképpen elegünk van a napon tekerésből, és elindultunk hazafele.

A városban találtunk több megdöbbentően európai színvonalú kávézót, amik étteremként is működtek, nagyon kellemes élmény egy kicsivel több pénzért zárt, szúnyogmentes, légkondícionált helységben ücsörögni. Az utolsó napon egy gyenge pillanatomban kipróbáltam a pizzájukat is, fénykép alant, nevessetek ti is.

Persze ezek a helyek sem jutottak még el arra a szintre, hogy ne fénymásolt, fóliázott étlapot osszanak ki, de senki sem lehet tökéletes. Kipróbáltuk a durian nevű helyi gyümölcsöt is, ami elvileg a gyümölcsök királya. Sárgadinnyénél kicsit nagyobb, nagyon tüskés, zöld labdaként kell elképzelni. A héját lehántják, és a belsejéből kibányásszák a 4-5 magházat. Maguk a diónál kicsit nagyobb magok ehetetlenek, de az őket övező sárgás-fehér, nyúlós anyag nem. Ez a durian elvileg ehető része. Ízre kicsit émelyítő, de tényleg emészthető, viszont egy egészen kis adag is háromszor többe kerül egy tálca hámozott, hűtött ananásznál, tehát egyszeri élmény volt. Mellesleg a durian külső része olyan büdös, hogy légkondícionált buszra, illetve zárt helységbe tilos bevinni, az ember a zöldségest két sarokkal odébbról is felismeri.

Durian egészben, és tálcán a magházak

A következő napon Si Satchalanait néztük meg, ami kicsit kalandosabb volt. Reggeli, fogmosás, tuk-tuk a buszpályaudvarra, felugrunk a Chiang Raiba menő buszra. Si Satchalanainál kidobtak minket a buszról, jókora tábla: Historical Park 3 kilométer, mellette bácsi integet, hogy béreljünk tőle biciklit. Sok ramaty állapotban levő kerékpárt láttunk ebben az országban, tehát széles a skála, és büszkén jelenthetjük, hogy ezek az alsó tíz százalékban foglaltak helyet, tehát megráztuk a fejünket és nekiindultunk. Bíztunk a helyi infrastruktúrában, hogy lesz még bőven biciklibérlő hely, vagy ha nem akkor legföljebb visszafele elhoz egy tuktukos. Na ez hiba volt, semmilyen infrastruktúra nem volt, reggel tíztől délután háromig megállás nélkül gyalogoltunk, egyre kevesebb vízzel. Szerencsére az út javarészt árnyékban ment, de erőt próbáló volt, főleg úgy hogy nem erre készültünk.

Wat a Chaliang részen

Ha Sukhotai üresnek tűnt, akkor Si Satchalanaira már nincsenek jelzők. A történelmi park melletti múzeum szerintem konkrétan miattunk nyitott ki aznap, az öt óra alatt, amíg ott voltunk egy francia családdal találkoztunk összesen és senki mással. A személyzet a turistákhoz képest legalább ötszörös túlerőben volt.

A park Chaliang részén kezdtünk, egy ásatást bemutató múzeumban, ahol egy temetkezési hely feltárását mutatták be lépésről lépésre, egész kulturált módon. Az egész romkomplexum egy szigetszerűségen helyezkedik el, amit egy harminc méteres függőhíd és pár kilométerrel arrébb egy betonhíd köt össze a külvilággal, tehát a folyó két ága között pattogtunk és kerülgettük a kóbor kutyákat. Thaiföldre jellemző módon a falu részben egybenőtt a romokkal, a thai paraszt a ruhaszárítót gond nélkül nekitámasztja a szomszéd templomfalnak.

A kicsivel távolabbi, Si Satchalanai rész viszont már el van kerítve, és itt voltak a szebb romok. A legnagyobb élmény egy kettős dombon álló chedi-pár volt, nem is a látnivaló, hanem a madarak miatt. Ezernyi gázlómadár vert tanyát a fákon, jó tyúknagyságú, jószágok, hosszú nyakkal és lábakkal, fehér tollakkal és mindegyikük egy aranyszín csuklyát viselt a fején és a nyakán. Megállás nélkül káráltak és pereltek egymással, furcsa, gurgulázó hangokat hallatva. Az erdei ösvény teljesen fehér volt a madárürüléktől, és minden lépésünkre kéttucatnyi jószág reppent fel. Ha az ember felnézett, minden fán legalább tíz fészek rejtőzött. Egyelőre nem sikerült beazonosítani milyen faj lehet, ha valakinek van tippje, jelezze.

Zsúfolt lombkorona

Persze nem a madarak jelentették a park egyetlen különlegességét, a romok között is volt érdekes, például az egyik chedit összesen 39 elefánt szobor övezte, mintha a hátukon tartanák. Csak onnan tudtuk, hogy elefántnak kéne lenniük, hogy a tábla írta, téglaszobrokról lévén szó az ormányok és fülek réges-régen leestek már róluk. Máshol pedig éppen az éjszakai világítást szerelték be a földbe, tehát fel volt ásva a templom környéke.

Az említett elefánt

Hazafele pont az orrunk előtt suhant el az óránként menő busz, és mivel nincs se menetrend, se megálló, az ember csak leinti az arra járó buszt, ezért nem tudtuk, hogy mikor fog jönni a következő, tehát váltásban álltunk az út mellett kicsivel több, mint egy órát. Eddigre délután négy volt, és a reggelinken túl csak egy-egy nagyon kis zsák chipset sikerült szereznünk, ezért mire visszaértünk Sukhotaiba fél hatkor, már nagyon éhesek voltunk. Általában csak egy tál ételt eszünk étkezésenként, de most rádupláztunk. Összességében sokkal kevesebbet eszünk, mint Európában, nincs igényünk leves-főétel-desszert kombókra ebben a melegben. Illetve amit eszünk is könnyebb, gyakori a vegetáriánus ebéd, rizs, szósz és sült zöldségek kombinációja. És persze elég gyakran előfordul, hogy délután háromkor végzünk csak egy múzeummal, ilyenkor az ebéd kimarad és egy kis gyümölcs pótolja este az elveszett kalóriákat.

Végre sikerült rendberakni az északi útitervet: Három helyen fogunk tartósan megaludni: Chiang Maiban, Chian Raiban és Paiban, és mindhárom helyről fogunk jobbra-balra kirándulni.